Help Sales ÁSZF

Legyenek külföldi nyelvű rádióadásaink!

 

Most, hogy a közmédiumok élére nemrég új vezetők kerültek, több korábbi döntés felülvizsgálata előtt megnyílhat az út. Szerintem ide tartozik Such György, a Magyar Rádió korábbi vezetőjének négy évvel ezelőtti döntése, amelyik felszámolta a közszolgálati rádió külföldi országoknak szóló idegen nyelvű adásait, így az angol és a német nyelvűt is.

Az indoklás nem volt túl bonyolult: a mai digitalizált világban abszurd ezeket a rövidhullámú adásokat fenntartani. És valóban: akik még érett fővel éltek az 1989-90-es rendszerváltozás előtt, és velem együtt hallgatták a Szabad Európa Rádió (SZER) adásait, tanúsíthatják: volt valami izgalom abban, hogy sikerült-e a keresőgombot és a rádióantennát úgy beállítani, hogy a SZER műsora az állami zavarás ellenére valamennyire hallható legyen. De még ha nem is volt zavarás, akkor is igaz: ha egy adást a rövidhullámon hallgatunk, akkor azon kapjuk magunkat, hogy több ezer kilométerre található országok rádióinak különleges hangvilága jön be, de erősen változó minőségben. Ilyen értelemben igaza volt Such Györgynek: erősen kérdéses, hogy ezeket a rövidhullámú adásokat így érdemes volt fenntartani.

Csakhogy ez már akkor álprobléma volt: a rádiók adásaiknak online sugárzását már az 1990-es évek végére megoldották. Ennek köszönhető, hogy Budapesten az internetnek hála kristálytiszta minőségben hallható a több ezer kilométeres távolságban lévő amerikai közszolgálati rádió (NPR), vagy a Belgrádi Rádió, esetleg az Újvidéki Rádió magyar nyelvű adása. Utóbbi középhullámon errefelé nem igen jön be, de interneten tisztán hallható.

Mindenesetre a hozzánk hasonló nagyságú Csehországban nem hogy nem fejlesztették vissza a külföldnek szóló rádióadásokat, hanem igyekezték kiaknázni az internet nyújtotta fantasztikus lehetőségeket. A Prágai Rádió külföldieknek szóló honlapja a csehen kívül 5 nyelven (angol, német, orosz, francia, spanyol) kínál részletes információkat, ezen kívül meghallgatható rádióadások, és számítógépre letölthető hanganyagok (podcasting) is megtalálhatóak a honlapon. Hozzá kell tenni, hogy a Prágai Rádió nem idilli képet igyekszik festeni az országról, beszámol részletesen az aktuális történésekről, a politikai élet zavarairól is (volt miről, hiszen a korábbi években rendszeresek voltak a kormányválságok, illetve a kormányalakítási nehézségek), ugyanakkor él azzal a lehetőséggel, hogy a cseh kultúráról, városokról, és egyéb idegenforgalmi nevezetességekről tudósítson.

De a kb. fele akkora Szlovákiában sem gondolták úgy, hogy meg kellene szüntetni a külföldi rádióadásokat: itt szintén öt idegen nyelven lehet hozzáférni a pozsonyi közszolgálati rádió adásaihoz.

Ezek után meglehetősen furcsa, hogy Magyarország önként lemondott annak a lehetőségéről, hogy magát a rádión keresztül folyamatosan bemutassa az irántunk érdeklődő, de magyarul nem tudó külföldieknek. Pedig szokás szomorkodni, hogy gyenge az országpropagandánk – hát milyen is legyen ilyen bezárkózás után?

0 Tovább

Dilemmák vagy zászlóbontás?


 

A sors furcsa iróniája, hogy egy nappal azután, hogy a Méltányosság oldalon és a HVG Online kiadásában a magyarországi konzervativizmus előtt álló súlyos kérdőjeleket taglaltam, G. Fodor Gábor a Konzervatórium hasábjain a mozgalom zászlóbontásának időszerűségéről értekezett.

A szerző számára evidenciaként jelenik meg, hogy a magyar konzervativizmus a jobboldali kormányzással óriási esélyt kapott arra, hogy megváltoztassa szellemi életünket. Ezzel szemben jómagam a helyzetben kettős dilemmát érzek:

Először is az ifjúkonzervatívoknak el kell dönteniük, hogy szellemi-értelmiségi mozgalomként definiálják-e magukat – amely csak igyekszik megérteni a körülötte zajló eseményeket – vagy maguk is aktív szereplői kívánnak-e lenni a politikának.

Amennyiben utóbbi mellett döntenek, pártot kell választaniuk maguknak. Az utóbbi hónapok eseményei és az ezzel kapcsolatos állásfoglalásokból az derül ki, hogy a jelenlegi kormánypolitika számukra nem elfogadható legalább 3 területen: nyugatiasság és keleti orientáció, alkotmányosság és a szabályok felrúgása, paternalizmus és öngondoskodás. Itt tehát nem arról van szó, hogy egy-egy döntéssel nem értenek egyet, itt alapvető elvi ellentéteket látunk kibontakozni.  Másik konzervatív párt jelenleg nincs, de ha lesz, akkor annak a magyar politikatörténet egyik legszomorúbb hagyományával kell megküzdenie, amely szerint nyugatias konzervatív pártnak nincs piaca Magyarországon.

Abban mindenesetre alighanem igaza van a szerzőnek, hogy az MSZP és az SZDSZ látványos kudarca után korábbi szószólóik hiteltelenné váltak és egyfajta szellemi űr keletkezett, amely betöltésre vár. Nem világos azonban, hogy mi szükség van belerúgni a baloldali értelmiségbe, illetve az sem, hogy mit ért a „nemzeti közép kulturális miliője” alatt, amelyet „közvetíteni kell”.

G. Fodor Gábor írásából egy olyan mozgalom bontakozik ki, amely „ízlést és stílust teremt”, tehát magát a közvéleményt változtatja meg. A kétharmados győzelem a választásokon valóban óriási esélyt adott a jobboldalnak, hogy nemcsak politikai, hanem szellemi értelemben is átformálja Magyarország képét. Azonban egyelőre úgy tűnik, hogy nem az ifjúkonzervatívok által preferált irányba történik ez a változás, hanem azzal éppen ellentétesen. Másképpen szólva: el kell dönteniük, hogy beállnak-e a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe, vagy kritikájukkal gyengítik az egységes jobboldalt.

A szerző nem kínál egyértelmű receptet a helyes magatartásra, arra azonban utal, hogy a kelet-európai konzervatív paradoxon – azaz, hogy a konzervatív oldalnak radikálisan kell fellépnie, hogy a viszonyokat megváltoztassa –  feloldható úgy, hogy:  „az idő a konzervatívoknak dolgozik, a dolgok vissza fognak zökkenni a maguk természetes menetébe…. elérkezett az idő, hogy szövetkezzünk az idővel: megvan az esélyünk arra, hogy merjünk konzervatívak lenni.”

A mozgalom céljai mindenesetre nemesek, sorsa azonban alighanem nemcsak a saját kezében van, valódi átütő sikert csak akkor érhet el, ha a jobboldali kormányzás és a konzervatív gondolkodás útjai a jövőben keresztezik egymást.

0 Tovább

Nekünk Paks kell?

 

Múlt héten a Szegedi Tudományegyetemen tartottam előadást egy zöld energiákkal foglalkozó konferencián, ahol kiemeltem, hogy a hazai energiapolitika legnagyobb hiátusa (a rövidtávú tervezésen túl) a rendszerszemlélet szinte teljes hiánya. Eklatáns példaként a paksi atomerőmű bővítését hoztam fel, amelyre bár létezik egy valós és megalapozott igény, érdemes más alternatívákat is szemügyre venni: miután a környező országok szinte mindegyike szintén újabb nukleáris blokkok felállítását tervezi, ezért joggal merül fel az a kérdés, valóban szükségünk van két újabb atomerőmű blokkra, vagy érdemesebb lenne például az áramhálózatot és –tőzsdét, vagy a megújuló energiakapacitást növelni helyette?

Éppen e konferencia napján jelent meg Patkó Gábor elemzése is a témáról, ahol betekintést enged az „atomreneszánszba”, és az enyéimhez hasonló kérdéseket vet fel. Lássuk, vajon léteznek-e markáns válaszok, vagy a bizonytalanság árkait tudjuk csak tovább mélyíteni?

Nos, aki egzakt és megdönthetetlen válaszra vágyik, ne olvasson tovább. Ugyanis ebben a témában rendkívül nehéz igazságot tenni, ezt jól indikálja az is, hogy például az LMP-n belül is különböző álláspontok „csapnak össze”, mikor az új paksi blokkok témája kerül elő, pedig ők az egyetlen zöld párt a parlamentben, tehát normális esetben zsigerből elutasítónak kellene lenniük a nukleáris energiatermeléssel kapcsolatosan, mégsem azok. Itt pedig szó sincsen az „atomlobbi” áldásos tevékenységéről (ha van ilyen, egyáltalán), hanem létezik egy energiatermelési mód, mely az áramtermelésünk gerincét alkotja, és immáron 30 éve működik biztonságosan (leszámítva egy-egy üzemzavart). Viszont az is igaz, hogy ha csak egyszer is történik egy katasztrófa, az akár évtizedekre lakhatatlanná teheti a Kárpát-medence egy részét. Ráadásul gazdaságossági szempontokat is vizsgálva az atomerőmű egy évtizedek alatt megtérülő és igen drága befektetés.

Ennyi kockázati faktor mellett pedig joggal gondolhatjuk azt, hogy ha a jövőben úgyis lesz olcsó áram a régióban, vajon miért van szükségünk nekünk is atomerőműre, ami ráadásul nem csökkentené az importfüggőségünket, mert az üzemanyagot ugyanúgy orosz importból kell fedeznünk, mint most a földgáz esetében. Mindezek mellett egy modern szénerőművet (aminek már jelentősen csökkentett a szén-dioxid kibocsátása) ugyanannyiba kerül kilowattonként felépíteni, mint egy új atomerőművet, csakhogy ezt például fűthetnénk lignittel (amiből bővelkedünk), sokkal egyszerűbb és biztonságosabb az üzemeltetése is, ráadásul esélyünk lenne befektetőket találni rá (az államon kívül). Vagy akár importálhatnánk a jövőben villamos áramot (ahogyan tesszük ebben a pillanatban is), az ellátásbiztonságon (joggal) aggódóakat pedig vészhelyzeti gázmotoros erőművek felépítésével nyugtathatnánk meg (amikre az új paksi blokkok esetén amúgy is szükség lenne). Ugyanis olyan hatalmas a gáztároló kapacitásunk, hogy jelenleg az éves gázfogyasztásunk felét Magyarországon tárolják, lesarkítva: egy komplett téli fűtési szezont ki tudnánk húzni orosz import nélkül, kisebb korlátozásokkal. Erre például egyetlen európai ország sem képes jelenleg.

A megújulók villamosenergia-termelésbe való bevonása pedig még kényesebb kérdés, ehhez a problémához talán a decentralizáció lesz a kulcs, de egy bizonyos: a következő két évtizedben megújuló energia nem lesz képes fundamentumát alkotni a hazai áramtermelésnek.

Tehát mi is a konklúzió? Talán az, hogy érdemes lenne ezeket a tényezőket (és még hány lenne!) is megvizsgálni, mielőtt kiadjuk a végleges ukázt az új nukleáris blokkok megépítésére, és nem fejest ugrani egy 60 éves projektbe anélkül, hogy minden létező aspektusát megvizsgálnánk előtte. Mert amíg ezekre a kérdésekre nem születnek megnyugtató válaszok, addig felelőtlenség dönteni egy beruházásról, amely legalább az éves költségvetési deficitünk háromszorosába fog kerülni…

8 Tovább

Túlbuzgó aktivisták

Lakatos Júlia lakatos@meltanyossag.hu

 

Figyeljék meg, ha nagyobb boltban önkiszolgáló módon juthatunk hozzá kedvenc sajtótermékünkhöz, mindig akad egy túlbuzgó aktivista, aki pártállásától függően letakarja egy bizonyos oldal politikai tartalmú lapjait. Jól felmérhető ez alapján a környék politikai hovatartozása. Néha hitetlenkedve nézem, hogy bal-és jobb oldali közértekre oszlott fel az ország. A módszerek kreatívak, hol az egész stócot rejtik el, hol csupán megfordítják a legfelső példányt. Annak aki most kap kedvet hozzá, ajánlhatom még az összecsúsztatós módszert is, de tudják mit? Inkább azt javasolnám, hogy hagyjuk meg egymásnak a gondolati szabadság jogát, és tekintsük a többieket felnőtt embereknek. A végeredmény ugyanis sokatmondó és végtelenül elkeserítő. Azt bizonyítja, hogy akármilyen divatos a politikusokat szidni, magunk vagyunk saját foglárjaink. Ezt senki nem kényszeríti ránk, semelyik párt nem szólít fel arra, hogy egymást egzecírozzuk. Ez az intolerancia belülről jön, és nincs rá felmentés, hiszen az emberi együttélés alapjait rombolja.

Nem intellektuális kihívás eldugni egy újságot. Érvek mentén meggyőzni valakit igazunkról: az már teljesítmény. Amíg nem bírjuk elviselni, hogy nem csupán saját politikai nézetünknek van létjogosultsága, hogyan várhatjuk el, hogy politikusaink együttműködjenek? A politika ugyanis csak az iránta támasztott elvárások minimumát teljesíti, se többet, se kevesebbet. Ha a politikusok azt érzékelik, hogy a választók a pénztárcájuk alapján szavaznak, és az nyer, aki nagyobbat ígér, vagy nagyobbat rúg a másikba, sosem fogják magasabbra tenni a mércét. Ezzel a magatartással pedig épp ennek az alacsony szintű politikai kultúrának a továbbélését segítjük elő.    

Ne csodálkozzunk azon, ha ingerültek vagyunk egymással, ha már a reggeli bevásárláskor is politikai közelharcba keveredünk. Apróságnak tűnhet ez a példa, de bosszantó, lehangoló apróság. A politika nem hittérítés, nem utcai harc, hanem magánügy. Mindenkinek a személyes döntése. Ne az állampolgárok győzködjék egymást, hanem a politikusok az állampolgárokat.

Konfliktusmentes, szép hétvégét mindenkinek!

0 Tovább

Egy populista MSZP

Antal Attila antal@meltanyossag.hu

 

A Beszélő 2010. szeptember-decemberi számában Szigetvári Viktor az eddigi legpontosabban írta körül a legnagyobb ellenzéki párt dilemmáját: az MSZP elbújhat a politikai korrektség elefántcsonttornyába (s ekkor a lassú és biztos eltűnés lesz a sorsa), vagy pedig végre észreveszi azt, hogy kik és hogyan élnek ebben az országban. Vagyis az MSZP-nek fel kell fedeznie a magyar valóságot és kérlelhetetlenül szembe kell néznie annak realitásával, ahhoz, hogy adekvát válaszokat adhasson (sőt, egyáltalán ahhoz, hogy a helyes kérdéseket fel tudja tenni). Nem véletlenül mondja Szigetvári: „Az a benyomásom, hogy Orbán Viktor legnagyobb politikusi erénye az, hogy sokkal inkább tisztában van a magyar társadalom érzelemvilágával és problémáival, mint a magyar baloldal.

Kérdés, hogy valójában hogyan juthat a párt egyről a kettőre? Nos, bármilyen furcsa és talán paradox, de ebben sokat segíthet a populizmus, annak megismerése és felhasználása. Persze ez korántsem azt jelenti, hogy az MSZP-nek populista párttá kell válnia, azt viszont igen, hogy nem szabad csípőből tüzelnie minden populizmusra, hanem meg kell ismernie és értenie a populizmus által felvetett problémákat, s erre kell hiteles és emberközeli választ kidolgoznia. A Méltányosság már többször foglalkozott azzal, hogy a populizmus egyfajta indikátor, ha tetszik társadalmi felkiáltójel, amelyet illik komolyan venni, s egy demokratikus párt is élhet populista eszközökkel. Ezt feszegeti az MSZP-kampányfőnök is: „Értékeidet nem meghazudtoló módon, meggyőződésed tilalomfáit soha fel nem döntve, de sokszor igenis populista módon kell politizálni azért, hogy mandátumot nyerj a felelős, az ország érdekeit szolgáló politizálásra.” Az MSZP-nek tehát alaposan fel van adva a lecke: meg tudja-e érteni azt, amelyet eddig tűzzel-vassal üldözött, s ami a legfontosabb, tud-e belőle tanulni? Nyílván ez nem a Fidesz és a Jobbik által alkalmazott populizmus egy az egyben való átvételét jelentené, hanem egy alapos szemléletváltást és társadalmi érzékenységet. A dolog azonban úgy áll, hogy jelenleg mindezekben a jobboldal sokkal erősebb, mint a bal.

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek