Help Sales ÁSZF

Rendes asszony, vagy csélcsap menyecske?

Zsolt Péter zsolt@meltanyossag.hu

 

Részt vettem a Korrektúra 2010 nevű rendezvényen, mely a Médiatörvény-alkotás (vagy talán inkább csak a folyamat végigkísérésének?) egyik állomása volt, kétségkívül reprezentatív és elegáns környezetben. Már olvasható egy híradás arról a kerekasztal-beszélgetésről, melyben magam is megszólaltam, melyen sajnos kissé félreértelmezték mondanivalómat.

Én ugyanis egy szóval sem állítottam, hogy a mai média-politika kapcsolat rákfenéje a politikus-újságíró közti ellenségesség. A riporter azt kérte, nézzük át az elmúlt időszakot, s erre azt feleltem, „rendben, kezdjük az elején!”. A rendszerváltáskor, a kádári fellazult időszakban egy téves újságírói szereppel, a hatalommal szembeni ellenségesség attitűdjével találkozhattunk - állítottam. Reméltem a kerekasztalnál, hogy a kollégák folytatják az időben való előre haladást, de sajnos nem így történt, bár a kerekasztal műfaja már csak ilyen, könnyű eltérni a témától, vagy leragadni egy adottnál akár. Ezért engedtessék meg, hogy most utólag folytassam:

- a második lépés szerintem az értelmiségi szerephez való újságírói vonzódás volt, mely az időszakban az újságírók igyekezték megmondani a politikusoknak, „mit csináljanak”.

- a harmadik lépés a politikai szekértolás lett, ami mögött egy sereg egzisztenciális félelem is volt, de sokszor önként vállalt behódolás is egyben.

A magyar újságírók tudják, hogy itt valami baj történt, és bűnbakként a politikára mutogatnak. Most, e konferencia időszakában ott tartunk, hogy újságírók egy részének elege van a politika kiszolgálásából, de nem tudni, mindebből egy erényes és határozott asszony képe bontakozik-e ki, vagy marad a csélcsap menyecske, ami volt eddig?

1 Tovább

Szeret-e kártyázni az Alkotmánybíróság?

Antal Attila antal@meltanyossag.hu

 

Úgy tűnik a Fidesz szinte mindent egy lapra tett fel a magánnyugdíjpénztári megtakarításaink államosításával (legalábbis ami a nyugdíjrendszer átalakítását illeti), most már csak az a kérdés, hogy az Alkotmánybíróság szeret-e kártyázni?

A Matolcsy-bejelentés nyilvánvalóvá tette azt, hogy az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbítása miért is történt valójában: a kormánynak mindenképpen szüksége van a közel 2700 milliárd forintnyi megtakarításra. Méghozzá azért, mert Orbán Viktor és csapata újra elővette és leporolta az elmúlt években talán kissé lejáratott reform kifejezést (tegyük hozzá, hogy ez mindenképp jó irány, de éppen a nyugdíj körül kialakuló csatározások hitelesíthetik el a reform-diskurzust – de erről majd máskor). Ez a pénz olyan tehát – nagyon leegyszerűsítve és szimbolikusan – a kormányzatnak, mint a Gyurcsány-kormány számára a szociális népszavazás tárgykörei, hiszen e nélkül semmilyen „kétharmados gazdasági reformba” nem nagyon tudnak belevágni.

Vagyis a kormány óriásira emelte a tétet, s ebbe semmiképp sem szabad belebuknia. A labda az Alkotmánybíróság oldalán pattog. A testület vagy zöld utat mutat (passzivitásával) a – magánnyugdíjpénztár-tagokat meglehetősen szűk mozgástérre szorító – kormányzati intézkedéseknek, vagy pedig felveszi a harcot. A talárosok mozgástere bár meglehetősen beszűkült, de a kezüket elvileg megkötő alkotmánymódosítás a következőképp fogalmaz: „… a központi adónemekről, illetékekről és járulékokról… szóló törvényeket az Alkotmánybíróság akkor vizsgálhatja felül, ha az erre irányuló indítvány az alkotmányellenesség okaként kizárólag az élethez és emberi méltósághoz való jog, a személyes adatok védelméhez való jog, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadsága, vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó 69. § szerinti jogok sérelmét jelöli meg, és nem tartalmaz egyéb okot.” (Abba most nem mennék bele, hogy ezzel a jogalkotó nem csak az AB hatáskörét korlátozta, hanem tulajdonképpen a mindenkori indítványozó számára írt elő feltételeket). Tehát a testület dönthet úgy, hogy a magánpénztárakat kiiktató törvénycsomag a felsorolt alapjog valamelyikébe ütközik. Erre a kormány természetesen reagálhat egy olyan lépéssel, hogy megveszi az egész kaszinót, vagyis újabb alkotmánymódosítással korrigálhatja a helyzetet, de ezzel csupán a Sólyom-féle jóslatot erősítené, hiszen nem tudna a lejtőn megállni.

Két vonat megy tehát egymással szemben, amelyek közül az egyik expressz-sebességgel halad és a „kétharmados reformokat” szállítja, a másik pedig – egyelőre – lassan, komótosan vánszorog a liberális jogállam koncepciójának és kötöttségeinek súlya alatt. A csapdahelyzet ott van, hogy a Köztársaságnak sem az nem lenne jó, ha a vonatok összeütköznének, sem pedig az, ha bármelyik is kisiklana. Egy tanulság azonban van: akárhogy is dönt az AB a Fidesz által tett közjogi és gazdaságpolitikai kérdőjelek mentén és azon túl is, újra kell gondolni az „AB-vonat által szállított” jogállam-koncepciót.

0 Tovább

Alkotmányjogászok lázadása?

Nagy Attila Tibor nagy@meltanyossag.hu

 

Tegnap végigültem az ELTE Állam-és Jogtudományi Karán tartott alkotmányosságról szóló konferenciáját. Ez nem az első a sorban, az elmúlt pár hónapban többször is tartottak tudósok, szakértők tanácskozást ebben a témában (legutóbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karán volt ilyen rendezvény). Mindennek különleges aktualitást ad, hogy a Fidesz jövőre egy új alkotmánnyal akarja betetőzni azt a folyamatot, amelynek az 1989-90-es rendszerváltozás politikai rendszerének egy újjal való felváltása a célja. A magyar politika közjogias vonulata pedig tovább élhet, ahogy az már évszázadok óta jelen van nálunk…

 Ami nekem feltűnt, a hozzászólók közül alig akadt, ki egyértelműen kiállt volna a Fidesz új alkotmány megalkotását célzó törekvése mellett. Sok és helyenként éles kritikát kapott (különösen Sólyom László egyetemi tanár, volt köztársasági elnök részéről) a Fidesz-többség azon magatartása, amelynek következtében az új Országgyűlés kezdete óta eltelt hat hónap alatt nyolcszor módosult a hatályos alkotmány. A kiszámíthatóság, a jogbiztonság elve alapján meglehetős ellenérzés lengte körül az alkotmánynak a minap történt azon módosítását is, amelyik öt évre visszamenőleg lehetővé teszi a közpénzekből származó jövedelmek visszamenőleges megadóztatását (ennek kiindulópontja, mint ismert, az volt, hogy a végkielégítéseket most már alkotmányosan lehessen visszamenőleg megadóztatni). Érdekes módon a kormánypárti Salamon László (KDNP), aki az új alkotmány előkészítésén dolgozó országgyűlési bizottság elnöke, sem védte meg sem az Alkotmánybíróság hatáskörének csorbítását, sem a visszamenőleges hatályú jogalkotást, igaz, felszólalását a konferencián eleve azzal kezdte, hogy pártpolitikával nem is szeretne foglalkozni. Ezzel persze elkerülte azt a kényes helyzetet, hogy esetleg a kormánnyal szembeni álláspontot foglaljon el. A sokadik alkotmánymódosítás fényében sajátságos kicsengésű volt beszédének azon része, amelyik arra intett, hogy az alkotmány, és a jogrendszer társadalmi elfogadottságához szükséges, hogy a törvények, és az alkotmány ne változzanak túl gyakran. Ebből viszont azt a következtetést vonta le, hogy az alkotmány gyakori módosítása elkerülésének egyik jó eszköze lehet, hogy az alkotmányban csak a lehető legszükségesebb rendelkezéseket fekteti le a jogalkotó, és a részletszabályokat más kétharmados törvényekben fekteti le.

Bár sokan gúnyolódni szoktak az Orbán Viktor által emlegetett „forradalom” kifejezésen, én hajlok arra, hogy komolyan vegyem.  A második Orbán-kormány idején végrehajtott kinevezések, a médiát és a tömegtájékoztatást körül kialakuló új intézményrendszer, a különadók, az állam szerepének erősítése iránti igény az oktatásban és az egészségügyben mind arra utal, hogy igenis új politikai rendszer lesz az 1989-90-eshez képest. A felszólaló neves alkotmányjogászok nagy többsége nyíltan, vagy burkoltan azt fogalmazta meg, hogy neki jobban tetszene a húsz évvel ezelőtti rendszer. A Fidesz tehát szembekerülni látszik egy szűk, de tekintélyes tudós elittel. Persze az igaz, hogy ők önmagukban számbelileg nem jelentenek fenyegetést a Fidesz népszerűségére, de árnyalja a képet, ha figyelembe vesszük, hogy ők a jövő jogásznemzedékét nevelik, arról nem beszélve, hogy aggályaikról az országos sajtó is több ízben beszámolt. Az alkotmányjogászok ellenérzései persze akkor nyernének még nagyobb jelentőséget , hogy ha ők a nagyobb médiafigyelem felkeltése érdekében a nyílt tiltakozás útjára lépnének, de a tegnapi konferencia hangvétele mérsékelt volt, így a Fidesz-kormányzás alkotmányjogi szempontú kritikája egyelőre nem jelent komoly kockázatot a mostani hatalom számára.

0 Tovább

A színházvita margójára

Jeskó József jesko@meltanyossag.hu

 

Nagy felháborodást váltott ki az elmúlt héten, amikor napvilágra került, hogy Alföldi Róbert a Nemzeti Színház igazgatója engedélyezte, hogy Nagy-Románia megszületését az épületben hivatalosan is megünnepeljék. A direktor később visszakozott, ám a botrány keltette hullámok a napi aktualitásokon kívül a magyar társadalmat feszítő mély történelmi törésvonalak máig ható létezésére is felhívták a figyelmet.

Az esemény kapcsán fellángoló vita is jól mutatja: a Trianon-trauma feldolgozása a széles közvélemény számára a mai napig nem történt meg, habár a rendszerváltás után a történettudomány igen széleskörű és szakmailag megalapozott munkákban tárta fel az esemény hátterét. (Itt elég csak a Zeidler Miklós szerkesztette, a Nemzet és emlékezet sorozatban megjelent kötetre utalnunk.) A múlt velünk él, ami önmagában nem lenne baj, ha nem két tökéletesen eltérő múltértelmezés versengene egymással, amelyek között semmiféle átjárási lehetőség, vagy közös halmaz nincs, mert teljesen eltérő dimenzióban gondolkodnak. A balliberális értelmiség többsége nem érti, meg sem fordul a fejében, hogy egy ilyen esemény miért sértheti rengeteg honfitársa érzékenységét. Nem azért, mert gonosz, hazaáruló, vagy idegenszívű lenne, amint azt a jobboldali sajtó láttatni szeretné. Egész egyszerűen számukra a nemzetiségi probléma nem létezik, ahogyan szellemi elődeik sem érezték ennek súlyát. A kiegyezés időszakának polgári radikálisai – hogy példát is hozzunk – azt remélték, hogy a demokratikus jogok kiterjesztése olyan vonzerőt jelent majd az elszakadni kívánó nemzetiségeknek, hogy végül sikerülhet őket a történelmi Magyarország határain belül tartani, ám végül keserűen csalódniuk kellett, pontosan az írás tárgyát képező események kapcsán. A jobboldal, különösen a szélsőjobboldal ugyanakkor beleragadt a felelősök-, árulók keresésébe, emiatt múltértelmezése leegyszerűsítő és fals maradt, itt elég csak a múlt heti Károlyi szobornál történt incidensre utalnunk.

Gyakran idézett közhely, hogy a magyar politika csak a jelenben él, ami igaz is, ám nemcsak azért, mert hiányzik a hosszútávú célok lefektetésének igénye. A politikusok, véleményformálók, értelmiségiek folyamatosan ugyanazokat a vitákat ismétlik meg mindig újszerű és dühödt lendülettel, vagyis anélkül, hogy tudnának róla, belehelyezkednek egy olyan kettős hagyományba, amely végigkíséri a magyar politikatörténet minden többpártrendszerű szakaszát. Ennek megtörése – bár óriási szükség lenne rá – úgy tűnik, még sokáig illúzió marad.

0 Tovább

A német teve esete a kínai sárkánnyal

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

 

Inotai Edit a Népszabadság pénteki számában Angela Merkel púpjáról ír. Szó sincs arról, hogy a szerző a német kancellárasszonnyal szemben lenne tiszteletlen, hanem az Európai Uniót vizionálja púpnak a német gazdaság hátán. A sajátos hasonlat nem minden alapot nélkülöző, hiszen a száguldó német versenytevét mindenki irigykedve figyeli a brüsszeli állatkertben, ahogyan a púpjában felhalmozott tartalékokkal (exportkapacitás) könnyedén hagyja le társait. Főleg kontrasztos lesz a kép, ha a vesebajos spanyol bikát, annak portugál kistestvérét, az elvonókúrán lévő görög teknőst, vagy a vegetáriánussá váló ír farkast szemléljük.

Komolyra fordítva a szót, a cikk írója azt jól látja, hogy a német export szárnyalását részben a mindent felszippantó kínai kereslet táplálja, legfőképpen az jellemzően erős német autóiparon keresztül. Ám abban legalább ekkorát téved, hogy a friss keleti szél miatt a német nemzeti lobogó a Reichstagon szélkakasként kezdene el viselkedni. Bár a keletre nyitás nem idegen Berlintől, valószínűtlen, hogy a Merkel vezette Németország az új keletű kínai partnerség miatt feladná az európai integrációban évtizedek óta betöltött vezető szerepét, és – hogy a cikkírót idézzem – „a vergődő eurózóna csak púp” lenne „Merkel hátán” . A német pénzügyi szektor befektetéseinek túlnyomó része az eurózónában található, éppen ebből is fakadnak azok a konfliktusok (lásd betegeskedők), melyek Inotai Edit ezekből levont fals következtetésének fundamentumát képezik. Bokros Lajos Élet és Irodalomban megjelent szeptemberi írása a problémakör kvintesszenciáját tárja az olvasó elé, melyet érdemes tanulmányozni, mielőtt sommás következtetéseket vonnánk le az eurózóna betegségével kapcsolatosan. Mindenesetre lényegesen nagyobb a probléma súlya és tétje, hogy egy rövid glosszában rántsuk le róla a leplet.

A következőket érdemes szó szerint idézni: „A németek nem értik, hogy emiatt miért rájuk dühösek? Tetszettek volna takarékoskodni – mondják teljes joggal. Tetszettek volna kevesebb német terméket vásárolni vagy kevesebb német hitelt felvenni – lehetne hozzátenni némi szarkazmussal. Európa ugyanis sokáig a német gazdaság legnagyobb exportpiaca volt: ha a németeknek jól ment, jól ment Európának is, és fordítva. Az összefüggés mára felborult.”

Nos, ez az állítás nem állja meg a helyét, és fontos cáfolni, mivel a szerző a végkövetkeztetését és annak bevezetőjét ebből a gondolatmenetből indukálja. 2009-ben Németország exportcikkeinek háromnegyedét európai országok vásárolták fel, az uniós tagállamok pedig az export 63%-át, melyet Ázsia (14%) és az Egyesült Államok követnek (10%), a fennmaradó részt pedig a világ többi részére szállítják. Berlin legnagyobb exportpartnere továbbra is Párizs 10,1%-al, második Hollandia 6,7%-al, holtversenyben a dobogó harmadik fokán lévő USA-val, Kína pedig csak a nyolcadik helyen áll. Hogy a kép még tisztább legyen, a német import túlnyomó része is Európából származik (71%), melyet csupán 18%-al követ Ázsia, ami korántsem jelenti Kínát, hiszen Japán évtizedek óta megbízható szállítója, és egyben vásárlója is Németországnak. (számadatok: Német Szövetségi Statisztikai Hivatal)

Tehát Németország nem valamiféle radikális irányváltásra készül gazdaságilag és politikailag, ahogyan azt a cikk sugallja, sokkal inkább a piacgazdaság egyik alapvető összefüggését láthatjuk, miszerint az áru arrafelé gravitál, amerre fizetőképes kereslet van rá. Amiről pedig beszélünk, az csupán a német export, annak is egy része (ha a Kínába irányuló forgalmat tekintjük). Amennyiben a német pénzügyi struktúrát kezdenénk boncolgatni (például a hatalmas felhalmozott befektetési állomány kihelyezési összetételét), akkor még inkább arra a következtetésre jutnánk, hogy kevés ország van a világon, kinek nagyobb érdeke fenntartani és továbbfejleszteni az európai integrációt, mint Németországnak. Kétségtelen, hogy a következő évtizedben Peking Berlin legnagyobb kereskedelmi partnerei közé kerülhet, de ez esetben sem érdemes előre inni a medve bőrére, legfőképpen messzemenő és divatos, ám annál megalapozatlanabb következtetéseket levonni az unió jövőjével kapcsolatosan.

Apropó medve: a The Economist legújabb írása szerint az Oroszországba irányuló német export csupán a negyede annak, mint amennyit a cseheknek szállítanak. Ebből is nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió felbomlása után felmelegített német-orosz külkapcsolatok (melyek addig sem voltak langyosnál szinte sosem hűvösebbek) leginkább az energiaellátás biztonságát szolgálják, semmint a szimbiotikus gazdasági kapcsolatok meglétét bizonyítják. Ebből is jól érzékelhető, hogy melyek a fő gazdasági prioritásai Németországnak: Európa és az Európai Unió.

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek