Jeskó József jesko@meltanyossag.hu

 

Nagy felháborodást váltott ki az elmúlt héten, amikor napvilágra került, hogy Alföldi Róbert a Nemzeti Színház igazgatója engedélyezte, hogy Nagy-Románia megszületését az épületben hivatalosan is megünnepeljék. A direktor később visszakozott, ám a botrány keltette hullámok a napi aktualitásokon kívül a magyar társadalmat feszítő mély történelmi törésvonalak máig ható létezésére is felhívták a figyelmet.

Az esemény kapcsán fellángoló vita is jól mutatja: a Trianon-trauma feldolgozása a széles közvélemény számára a mai napig nem történt meg, habár a rendszerváltás után a történettudomány igen széleskörű és szakmailag megalapozott munkákban tárta fel az esemény hátterét. (Itt elég csak a Zeidler Miklós szerkesztette, a Nemzet és emlékezet sorozatban megjelent kötetre utalnunk.) A múlt velünk él, ami önmagában nem lenne baj, ha nem két tökéletesen eltérő múltértelmezés versengene egymással, amelyek között semmiféle átjárási lehetőség, vagy közös halmaz nincs, mert teljesen eltérő dimenzióban gondolkodnak. A balliberális értelmiség többsége nem érti, meg sem fordul a fejében, hogy egy ilyen esemény miért sértheti rengeteg honfitársa érzékenységét. Nem azért, mert gonosz, hazaáruló, vagy idegenszívű lenne, amint azt a jobboldali sajtó láttatni szeretné. Egész egyszerűen számukra a nemzetiségi probléma nem létezik, ahogyan szellemi elődeik sem érezték ennek súlyát. A kiegyezés időszakának polgári radikálisai – hogy példát is hozzunk – azt remélték, hogy a demokratikus jogok kiterjesztése olyan vonzerőt jelent majd az elszakadni kívánó nemzetiségeknek, hogy végül sikerülhet őket a történelmi Magyarország határain belül tartani, ám végül keserűen csalódniuk kellett, pontosan az írás tárgyát képező események kapcsán. A jobboldal, különösen a szélsőjobboldal ugyanakkor beleragadt a felelősök-, árulók keresésébe, emiatt múltértelmezése leegyszerűsítő és fals maradt, itt elég csak a múlt heti Károlyi szobornál történt incidensre utalnunk.

Gyakran idézett közhely, hogy a magyar politika csak a jelenben él, ami igaz is, ám nemcsak azért, mert hiányzik a hosszútávú célok lefektetésének igénye. A politikusok, véleményformálók, értelmiségiek folyamatosan ugyanazokat a vitákat ismétlik meg mindig újszerű és dühödt lendülettel, vagyis anélkül, hogy tudnának róla, belehelyezkednek egy olyan kettős hagyományba, amely végigkíséri a magyar politikatörténet minden többpártrendszerű szakaszát. Ennek megtörése – bár óriási szükség lenne rá – úgy tűnik, még sokáig illúzió marad.