Az elmúlt években Nagy-Britannia és Argentína viszonya ismét felhőssé vált a Falkland-szigetek (spanyolul: Malvinas-szigetek) feletti fennhatóság miatt. Az argentin partok közelében fekvő, túlnyomórészt britek által lakott, 700 kisebb szigetből álló szigetcsoport hovatartozásáról 1833 óta folynak a viták, és egyszer (1982-ben) már háborúba sodródott a két állam a területért. A Falkland-szigeteki háborúként elhíresült incidens a britek teljes katonai győzelmével végződött, és – mintegy mellékhatásként – az argentin nemzeti szégyen nyomán keletkezett felháborodás, párosulva a gazdasági válsággal, elsodorta a Leopoldo Galtieri diktátor által vezetett katonai juntát (ekkorra már korábbi pártfogója, az Egyesült Államok levette a kezét Galtieriről és rendszeréről).

A Falkland-szigetek feletti brit uralmat az argentin politikai elit és közvélemény képtelen megemészteni. Christina Fernández de Kirchner argentin elnök, a baloldali perónista kormánypárt vezetője hevesen bírálta Londont, mert a brit kormány 2010-ben kinyilvánította akaratát a szigetek mentén húzódó olajmező kitermelésének kizárólagos jogára. A helyzetet nehezíti, hogy az ügy már kontinentális szintre került. 2011 decemberében a Dél-Amerikai Közös Piac teljes jogú tagállamai – Argentínán kívül Brazília, Uruguay és Paraguay – kitiltották a falklandi zászló alatt közlekedő hajóikat a kikötőikből.

A múlt héten pedig egy útlevélügy váltott ki felhördülést Buenos Aires-ben. A Falkland-szigetek lakosai azzal a kéréssel fordultak Londonhoz, hogy tüntesse fel a számukra kiadott útleveleken a szigetek nevét is (a szigetlakók ugyanis kettős állampolgárok, így jogosultak a brit útlevél használatára). Válaszul az argentin közlekedési dolgozók szakszervezete bojkottot hirdetett a brit zászló alatt közlekedő hajók ellen. David Cameron – akinek párhuzamosan még a Skóciában kormányzó Nemzeti Párt szeparatista kísérletével is meg kell birkóznia – „bekeményített”, és közölte, hogy a Falkland-szigetek lakosai élvezik London védelmét. Talán Cameron lelki szemei előtt két tory elődje, Churchill és Margaret Thatcher példája lebeg, akik ugyanilyen hajthatatlansággal képviselték a brit érdeket.

Figyelembe kell venni, hogy a mai Dél-Amerika politikai térképe egészen más, mint az 1980-as években. A kontinens déli részén a legnagyobb és gazdaságilag jelentős államok (Argentína, Brazília, Chile, Peru, Venezuela) mind baloldali vezetés állnak, nem beszélve Bolíviáról és Ecuadorról. Ma Dél-Amerika ideológiailag egységesebb, mint valaha, hiszen a venezuelai Hugo Chávez ún. „bolivari” forradalma, Kirchner baloldali perónizmusa, a bolíviai Morales indián „szocializmusa”, az ecuadori Correa és a perui Humala populizmusa csak egyes helyi árnyalatai az egész kontinenst átfogó antiimperialista érzületnek. Kirchner Argentínáját nem övezi a dél-amerikai értelmiség gyűlölete, mint annak idején Galtieriét, és számíthat a régió kormányainak a szolidaritására, amelyek forradalmi, olykor szocialista retorikával fűszerezve, de a latin-amerikai „külön út” mellett állnak ki. Ezek a kormányok, miközben korrekt partnerséget várnak el az Európai Uniótól és az Egyesült Államoktól, nem kérnek a nyugati gyámolításból, sőt maguk inkább a feltörekvő ázsiai országokkal (Kína, Irán), Kubával és Oroszországgal, valamint egymással kívánnak tartós gazdasági szövetségre lépni.

A provokatív stílusú, szókimondó Hugo Chávez venezuelai elnök attól sem riadt vissza, hogy megfenyegesse II. Erzsébet királynőt. Európában sokan bizonyára nevetséges allűrnek találják ezt a gesztust, hiszen nyilvánvaló, hogy egy parlamentáris monarchiában nem a királynő dönt a megválasztott kormány külpolitikai vonalvezetéséről. Azonban ne legyen kétségünk, hogy Argentína (és Latin-Amerika) földjén sok millió ember érzi úgy, hogy Chávez és Kirchner a szívükből beszélnek: elég abból, hogy ismét európai kormányok intézkednek az amerikai kontinensen, elég abból, hogy lenézik azt a Dél-Amerikát, amelyik helyét keresi a világgazdaságban, és amelyet a válság jobban megkímélt, mint Európát.

Milyen tanulságokkal szolgálhat a Falkland-szigetek körül kialakult diplomáciai vihar Magyarországra nézve? Számunkra a szigetek a világ végén terülnek el, így semmilyen érdek nem fűződik ahhoz, hogy a kormány beleavatkozzon a kérdésbe. Érdekünkben az állna, hogy az argentin-brit politikai és diplomáciai konfliktus ne váljon dél-amerikai- (vagy latin-amerikai-)európai konfliktussá, hiszen az amerikai kontinens déli része hatalmas piaca és a kulturális hasonlóság okán ígéretes közeg az európai (köztük a magyar) cégek számára. Ráadásul mások is ott vannak a latin-amerikai „terepen”. A kínai sárkány nem csak Afrikába tette be a tappancsát, amíg Európa „aludt”, hanem ott van immár Dél-Amerikában is (tény viszont az is, hogy Peking pragmatikusan viszonyul az egyes politikai rendszerekhez, és e tekintetben kevésbé finnyás, mint az Unió). Az argentin adóhivatal adatai szerint 59 argentin részvénytársaságban van kínai jelenlét, és 15 milliárd dollárnyi befektetés érkezett a távol-keleti országból Argentínába. Venezuelában Chávez részben kínai tőkéből finanszírozza a „bolivári” forradalom szociális vívmányait. Az Uniónak legkevésbé sem lenne érdeke, hogy a távol-keleti óriás kiszorítsa a kontinensről. De a Falkland-szigetek ügyében a felek konoksága ezt eredményezheti.

Az is tanulságos, hogy amikor egy államban növekednek a belső feszültségek, azonnal előkerülnek a régi rendezetlen viták a szomszédokkal. Argentína ezt az utat követi. A kirchneri protekcionista gazdaságpolitika lassan kifullad, a szakértők az infláció elszabadulásától tartanak, a túlzott reguláció elrettenti a befektetőket. Ilyenkor jól jön a külső ellenségkép. Közép- és Kelet-Európában is van kísértés arra, hogy szimbolikus nemzeti ügyekkel tereljék el a figyelmet a belső problémákról. A Falkland-szigetek körüli vita erre is figyelmeztet.