Az MSZP a rendszerváltás óta hordozza az utódpártiság bélyegét. Sokaknak volt ötlete arról, hogyan szabadulhatna meg a párt ettől a címkétől. Változtasson nevet, hagyja el a „szocialista” jelzőt, fiatalítsa a vezetőségét, tegye hatékonyabbá a kommunikációját, alakítsa át a pártszabályzatot. Mindezek persze fontos szempontok, de nem lehet az építkezést a tetőnél vagy a falaknál elkezdeni: a szervezeti, szimbolikus és kommunikációs változtatásokat meg kell előznie a párt alapját jelentő ideológiai fordulatnak. Az MSZP azzal inthetne végleg búcsút az utódpárti létnek, ha végrehajtaná a maga Bad Godesberg-i fordulatát, vagyis új filozófiai alapra helyezné a tevékenységét.

De mi is történt Bad Godesbergben? Az 1959-es programban a Németországi Szociáldemokrata Párt szakított a marxizmussal, az abból fakadó osztályharcos szemlélettel, és a keresztény etika, a humanizmus és a klasszikus filozófia hagyományai és emberképe mellett kötelezte el magát. A szocializmus etikai revízióját már az évtized elején a Szocialista Internacionálé elvégezte a Frankfurti Nyilatkozatában (1951). Az ún. etikai szocializmus felfogása szerint az egyén nem értelmezhető csupán a munkamegosztásban elfoglalt helyzete alapján, ahogyan azt a marxi filozófia teszi (bár meglehet, maga Marx is bonyolultabban látta az egyént befolyásoló viszonyokat, mint ahogyan azt később követői sugallták). A szocializmus egy morális eszmény, amelynek a belátására bárki képes lehet, függetlenül a gazdasági alapoktól és az osztályhelyzettől.

Az etikai szocializmus a kanti etikában, egész pontosan Kant kategorikus imperatívuszában gyökerezik („cselekedj úgy, hogy az emberiség mind a te személyedben, mind bárki más személyében célként és sohasem kizárólag eszközül szolgáljon”), és az „osztály” helyett az erkölcsre, a gazdasági-elosztási küzdelem helyett az egyén morális felelősségére, választási lehetőségére helyezi a hangsúlyt. Ez egy humánusabb megközelítés, hiszen arra hegyezi ki a szocialista érvelést, ami egyetemes, ami a tőkést és a munkást összeköt(het)i (erkölcs), és az előbbitől sem vonja meg a lehetőségét annak, hogy cselekedeteivel hozzájáruljon a társadalmi igazságosság érvényesüléséhez (közbevetve: már csak ezért is butaság, amikor Gyurcsány Ferenc baloldaliságát vagyona miatt megkérdőjelezik).

Az etikai szocialista felfogás képezte a nyugati szociáldemokrata pártok fordulatának a tartalmát. Ebből az etikai revízióból konkrét lépések is fakadtak. A szocializmus ügye megszűnt pusztán munkáskérdésnek lenni, a szocialista, szociáldemokrata pártok osztálypártokból minden társadalmi réteg felé nyitott néppártokká (gyűjtőpártokká) váltak, és nem zárták ki, hogy más világnézetű emberek is képesek a társadalmi igazságosság képviseletére. Ennek megfelelően Európa legtöbb országában együttműködtek a konzervatív, kereszténydemokrata pártokkal a jóléti állam kialakításában. Lemondtak az utópisztikus célkitűzésről, és a szociális reformpolitika, az emberi méltóság és a szolidaritás kerültek a programjuk középpontjába.

 Az MSZP esetében persze a dolog nem ilyen egyszerű. Az MSZP elődje, az MSZMP az 1980-as évekre gyakorlatilag kiüresítette az ideológiát. A Kádár-rendszer egyik jellegzetessége éppen a társadalom dezideologizálása volt: az állampárt a sikeres országvezetésre, a hatékonyságra alapozta legitimitását, és nem gyötörte az állampolgárokat az ideológiai neveléssel és mozgósítással a szükségesnél nagyobb mértékben. Az MSZP örökölte elődjétől a szakértői attitűdöt és a gyakorlati ideológia-ellenességet, amelyik nagy szerepet játszott az utódpárt 1994-es győzelmében, mivel ekkorra, a rendszerváltás után négy-öt évvel az emberek többsége megcsömörlött az ideologikus jobboldali Antall- és Boross-kormányoktól. A „profi” szocialistáktól viszont a szavazók a gazdaság sikeres menedzselését várták. Az MSZP esetében tehát nem egy filozófiai rendszert, hanem egy szakértői-pragmatista beállítottságot kellene felülvizsgálni.

Ha az MSZP képes lenne felvállalni a nyugati szociáldemokrata pártok 1950-es évekbeli fordulatát, abból logikus következmények fakadnának a párt szakpolitikájára. Az MSZP vezetése a párt politikusai által hangsúlyozott baloldaliságot még mindig elsősorban elosztási kérdésként értelmezi, vagyis az anyagi tényezők felől közelít a társadalmi igazságosság kérdéséhez, és ebből következően a gazdaságmenedzselést tekinti a baloldali politika lényegének, miközben elhanyagolja az eszmei megalapozást. Le kellene számolni azzal, hogy a szolidaritás és a társadalmi igazságosság képviselete leegyszerűsíthető a (mély)szegénységben élők támogatására. Fel kell ismerni, hogy a szociáldemokrata társadalompolitika nem „tűzoltás” jellegű ad hoc lépésekből áll, nem szűkíthető le pusztán a szegénypolitikára. Egyáltalában, a szociáldemokrácia nem egyenlő az ideológiátlan elosztási politikával, és hosszútávon nem működőképes eszmei tartalom nélkül.

Az idő nem az MSZP-nek dolgozik. Két potenciális versenytárs is feltűnt a láthatáron: a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíció és a Magyar Szolidaritás Mozgalom. Mindkét szervezet magához vonzhatja a magukat baloldalinak valló szavazókat, így az MSZP számára nem csak – a Fidesz ellen – potenciális szövetségesként, hanem egyúttal riválisként is számba jöhetnek. Még ha a szavazók 2014-ben le is váltanák az Orbán-kormányt, és az MSZP újból kormányra kerülne, akár egyedül, akár egy nagykoalíció tagjaként, nem világos, a párt hogyan fogja elvégezni az arculatváltást egy kormányzati pozícióban. Bármilyen bizarrul hangzik is, az MSZP-nek saját érdekében még legalább egy ciklust ellenzékben kellene töltenie, hiszen a történelem tanúsága szerint bármilyen szellemi-tartalmi fordulat és profiltisztítás csak ellenzékben lehetséges. A német szociáldemokraták is ellenzékben voltak, amikor elfogadták a Bad Godesberg-i programot. Hét évvel később nagykoalícióban, tíz évvel később pedig egyedül alakíthattak kormányt.