Méltányosság-blog

Bajnai Gordon és Mesterházy Attila újszerű, szokatlan javaslatai első látásra rendkívül távol esnek az eddig ismert hagyományainktól. A két fél közti versengéséből fakadó vitában azonban komoly innovációs potenciál rejlik, melyre korábban már felhívtuk a figyelmet. Természetesen sokan úgy gondolják, mint Gyurcsány Ferenc, minek marakodni a koncon, amikor a legfőbb cél Orbán Viktor legyőzése? Minek újra kinyitni a vitát, ami jól rosszul, de egyszer már le volt zárva. Pedig, némi túlzással, akár már a bejelentés estéjén Kálmán Olga stúdiójában megrendezhették volna az előválasztási vitát, csak épp nem egymást követően, hanem együtt kellett volna behívni az ellenzék legfontosabb szereplőit.

Az MSZP a rendszerváltás óta hordozza az utódpártiság bélyegét. Sokaknak volt ötlete arról, hogyan szabadulhatna meg a párt ettől a címkétől. Változtasson nevet, hagyja el a "szocialista" jelzőt, fiatalítsa a vezetőségét, tegye hatékonyabbá a kommunikációját, alakítsa át a pártszabályzatot. Mindezek persze fontos szempontok, de nem lehet az építkezést a tetőnél vagy a falaknál elkezdeni: a szervezeti, szimbolikus és kommunikációs változtatásokat meg kell előznie a párt alapját jelentő ideológiai fordulatnak. Az MSZP azzal inthetne végleg búcsút az utódpárti létnek, ha végrehajtaná a maga Bad Godesberg-i fordulatát, vagyis új filozófiai alapra helyezné a tevékenységét.

Mára bizonyossággá érett az, amit korábban mindenki tudott: az MSZP szakadni fog. Az elmúlt hónapok, sőt a választás óta eltelt mintegy másfél év minden MSZP-körüli fejlemény tulajdonképpen ezt a szakadást volt hivatva előkészíteni, s ezt több szempont is megerősíteni látszik.

A politikai hátország felosztása. Talán ez volt az egyik legnehezebb feladat, mármint a szétválást előkészítő politikai és gazdasági háttéralkuk megkötése, s mindeközben az egység és a pártba vetett rendíthetetlen hit demonstrálása a külvilág számára. Talán a legjobban úgy lehetne illusztrálni, ha egy gazdasági társaság átalakulásához (szétválás, vagy egy új társaság kiválás útján való létrejötte) hasonlítjuk a dolog. Vagy éppen egy tönkrement házassághoz, amelyben a felek a lehető legjobban pozíciót megtartva kívánnak elválni egymástól. Mindenesetre a gazdasági és politikai infrastruktúra felosztása valószínűleg megtörtént, ami persze nem zárja a későbbi vitákat. A pártszavazás nemrég lezajlott folyamata bizonyosan újabb lovat is adott a kiválók alá, hiszen reményük lehet nem csupán a pártinfrastruktúra bizonyos részére, hanem élvezik a tagság egy szeletének támogatását is.

A kormányzás hullámvölgye. Az Orbán-kormány támogatásának megroppanása kedvező politikai táptalaja lehet egy új alakulatnak: mikor, ha most nem? A potenciális, Gyurcsány Ferenc köré összpontosuló erőtér nyilván megérezte azt, hogy most kell ütni a vasat, hiszen maga az MSZP erre nem képes. A Fidesz és a miniszterelnök meggyengüléséből az MSZP nem tudott egyáltalán profitálni, sőt a Jobbik erősödött meg és történelmi magasságokba emelkedett a bizonytalanok és pártot nem választók aránya. Ezen a ponton a Demokratikus Koalíció Platformja (vagy párt a pártban) úgy érezhette, hogy ennél jobb esélye aligha lesz a kiugrásra – főként, ha a fenti tárgyalások legalább részben révbe értek.

Felszabadulás az MSZP-től. Ha megfigyeljük az elmúlt év eseményeit, s főként Gyurcsány Ferenc mozgását, akkor azt látjuk, hogy a volt miniszterelnök szisztematikusan próbálta meg előkészíteni a szakítást. A pártot megújító, a régi ballasztokat levetkőzni vágyó pártreformerként lépett elő, aki mindent megtesz a párt belső megújhodásáért. Stratégaként tudta, hogy javaslatait (a pártstruktúra alapvető átdolgozása, az elnök szerepének megerősítése, legutóbb a teljes MSZP-frakció lemondása) a maga egészében soha sem fogja elfogadni a párt. Ezután pedig nem marad majd más választása, mint széttárni a tenyerét és azt mondani: én megpróbáltam, ti nem akartátok! Szóval a szakadás – s talán pontosabb ezt szakításként aposztrofálni – kódolva volt az elmúlt időszakba, egy jól felépített politikai stratégia része volt. A Gyurcsány-központú alakulat tehát úgy gondolkodik, hogy az MSZP által jelentett ballasztok nélkül képes lesz egy olyan széles (demokratikus) koalíciót kiépíteni, amely alkalmas lehet arra, hogy szembeszálljon a miniszterelnökkel (akár az utcán is) és felszívja a kiábrándulók, az MSZP-től irtózók tömegeit. Ezen a ponton felvetődik, hogy az MSZP jelenlegi vezetése miért is hagyta tulajdonképpen, hogy a „Gyurcsány-hajóágyú” elszabaduljon? Nyilván azért mert nem tudta, vagy éppen nem akarta megállítani. Nem tudta, mert valószínű önmaguk is bizonytalanok a pártot illetően és úgy érezhették, hogy demonstrálni kell az egységet. Vagy pedig nem akarták, mert maguk is tisztában vannak azzal, hogy a szakításból adott esetben maga az MSZP jöhet ki rosszabbul (de erről majd máskor).

Számos tényezőt ki lehetett volna emelni, de talán ez a három szempont strukturálta leginkább a mögöttünk álló időszakot. Ez azonban a múlt, s a jövő érdekesebb fordulatokat és dilemmákat tartogat, amelyek persze nem nagyon érthetőek a korábbi események értelmezése nélkül. Következő bejegyzésemben az MSZP szakadásának következményeit és a leendő új alakulat játékterét járom majd körül, latolgatva a „hátramaradt” MSZP lehetőségeit.

A Magyar Szocialista Párt 2011. június 18-i kongresszusa 13 pontból álló kongresszusi határozatot fogadott el, a 10. pontja így fogalmaz: „ A kongresszus arra hívja fel a párt minden tagját, szervezeteit és testületét, hogy határozottan lépjenek fel azokkal szemben, akik veszélyeztetik a párt egységét és választói megítélését.” A következő pont is a mély megosztottság lezárását kívánja szolgálni: „A magánvélemények nyilvánosság számára történő megfogalmazását, a nyilvánosságon keresztül megvívott személyes vitákat a Kongresszus károsnak tartja, ezért az ilyen magatartást a továbbiakban súlyos etikai vétségnek tekinti.” Az MSZP valódi egységének megteremtésére azonban még várni kell, mert a Gyurcsány Ferenc fémjelezte Demokratikus Koalíció (DK) két nap múlva közzétett nyilatkozatában elutasította a Kongresszus azon kérését, hogy a DK álljon el a tervezett pártszavazástól. Újabb feszültséget vetít előre a DK állásfoglalásának hangneme, például azon kitétel, mely szerint „a pártelit megriadt az aláírásgyűjtés erejétől”, vagy, hogy szószegésnek minősíti, hogy a vezetés olyan határozatot támogatott a kongresszuson, amely a pártszavazás visszavonását kérte. A további konfliktus elkerülhetetlen, hogy ebből mi háramlik a pártra, és magára a baloldalra, arról Csizmadia Ervin a Népszabadságban már írt. Engem ebben a bejegyzésben az foglalkoztat, mennyire lelkesíti Gyurcsányt ez a mostani hatalmi harc.

2004. augusztus végén, Medgyessy Péter akkori kormányfő bukása folyamatában ez a politikus még képes volt az elnökség nagy részének, a frakció és a választmány jelentős részének akaratával dacolva megfordítania a tagság, és a baloldali közvélemény hangulatát, és a Kongresszus nagy többségét maga mellé állítva miniszterelnök-jelöltnek elfogadtatnia magát. Mindezt mindössze néhány nap leforgása alatt. Ez a siker persze nem a semmiből jött, hiszen már évekkel korábban ideológiai kérdésekről írt a Népszabadságban a magyar baloldal számára újszerűnek tetsző módon, amikor a blairi „harmadik utas” koncepciót propagálta, hogy azután Medgyessy tanácsadója, majd egyik minisztere legyen. Gyurcsány 2004-ben miniszterelnök lett, három évre rá az MSZP vezetését is átvette.

A harci kürtök most sem tűnnek kevésbé hangosnak az MSZP háza táján, de mennyire más a helyzet és a tét! Hiszen 2004-ben még az volt a tétje a Szocialista Párton belüli csatározásoknak, hogy Gyurcsány, vagy esetleg Kiss Péter lesz-e az ország vezetője. Ma viszont az, hogy egy igen meggyengült, az önkormányzatokban és a törvényhozásokban teret vesztett, utóbbi helyen a mandátumoknak még egyharmadával sem rendelkező párt fölötti uralmat mely irányzatok képesek megszerezni. A tét Gyurcsány szemszögéből nézve nagyságrendekkel kisebb 2004-hez képest, mert ha ő még pártelnök is szeretne lenni (amit egyelőre nem ambicionál, ahogy azt ő nyilvánosság előtt már kimondta), akkor egy lestrapált, ideológiai profilját még mindig kereső párt élére kerülne.  Feltűnő, hogy mintha kevésbé volna taktikus Gyurcsány: 2011. február 18-i  országértékelő beszédében még bizonyos együttműködést villantott fel szakpolitikai kérdésekben az Orbán-kormánnyal, ugyanakkor a további megnyilatkozásiban az engesztelhetetlen kormány-, sőt rendszerkritika dominál; nem képes a testületekben a DK számára többséget megszervezni, a Demokrata Párt esetleges megszervezése körüli hír éppen a számára kritikus frakcióülés napján kerül nyilvánosságra, ami még támogatói egy részében is értetlenséget váltott ki, és Mesterházy ügyesen elhajolt az ő levele elől, amikor a nyilvánosság előtt megsemmisítette azt… Egyébként azt is meg kell emésztenie lelkileg Gyurcsánynak, hogy egykori minisztériumi beosztottja (államtitkára), Mesterházy Attila most az ő a pártbéli főnöke. Hogy ezt a helyzetet mennyire sikerült feldolgoznia, nem tudom, de ez akár újabb gátló tényező lehetett Gyurcsány előtt a hatalmi harc sikeres megvívásában.

Amióta Gyurcsány Ferenc bejelentette, hogy pártszavazást kíván kezdeményezni több igen kemény támadás is érte a volt miniszterelnököt, amelyekre ő maga is reagált. Többek között Balogh András, az MSZP elnökhelyettese az állította, hogy Gyurcsány akciója mind az MSZP, mind pedig a hazai baloldal, de még az ország szempontjából is igen káros. Szanyi Tibor, az MSZP „megmondó embere” szerint a volt pártelnök kiválása nem rendítené meg a szocialistákat. Puch László egyenesen a következőt mondta: „… Gyurcsány számára egyetlen ellenfél létezik a Magyar Szocialista Párton belül, és ezt az embert Puch Lászlónak hívják. Egyet kérek tőle: hagyja békén az MSZP-t, ne ártson tovább! Mindennél fontosabb most a belső béke.” Ezen támadásokra Gyurcsány Ferenc hol közvetve, hol közvetlenül reagált: például harcot hirdettek az MSZP és a Fidesz rejtett, pártpénztárnoki paktumai ellen. Az egyik legújabb fejlemény, amely tovább fokozza a vihart az MSZP poharában az, hogy a pontosan be nem azonosítható „Tóth László” levelet írt az MSZP belső levelező listájára, amelyben távozásra szólítja fel a Táncsics Alapítvány elnökét.

Talán abban nincs vita Gyurcsány és ellenfelei között az MSZP-ből új pártot kell formálni. Az összeütközés azonban ott adódik, hogy egyrészt a szembenálló felek mást értenek „új párt” alatt, másrészt ezt nem egymással képzelik el. Egy párt megújulása nyilván az adott párt és maximum a párthoz kötődő szellemi holdudvar ügye. Ugyanakkor megjegyezhetjük azt az egyszerű tényt, hogy a párt megújulása a párt szervezeti és szerkezeti átalakítása nélkül nem következhet be. Az MSZP (és persze a Fidesz) belső szerkezetéről sok mítosz és városi legenda kering: platformok szövetsége, a megyei elnökök dominanciája és királycsináló szerepe. Jelenleg – s ezt ki kell mondani – egyedül Gyurcsány Ferenc tett ajánlatot (még csökevényest is) a párt szerkezeti reformjára. A pártszavazás hat kérdése nagyrészt ezzel kapcsolatos: belső vagyonnyilatkozat, etikai ellenőrzés, szigorúbb gazdálkodás, a pozícióhalmozás megtiltása, közvetlen elnökválasztás párt és pártszervezeti szinten. Mindez tehát fontos lépés a párt és a párt vezetésének megerősítés felé.

A nyugati politikatudomány igen régóta vizsgálja a pártok belső szerkezete és a krízistűrő, konfliktuskezelő képessége közötti kapcsolatot. Egyes szerzők például az állítják, hogy a párt központi vezetésének megerősítése, a párt „függőleges megszervezése” (vertical organization) és a belső pártkohézió (internal cohesion) között pozitív kapcsolat van. A fenti hírekből láthatjuk, hogy a szocialisták hírből sem ismerik a belső kohéziót (talán sohasem ismerték, de ez egy másik kérdés), s ez meg is mutatkozik a párt szervezeti rendszerében is. Mivel a demokráciában igen fontos, hogy az éppen kormányzókkal szemben mindig legyen potenciális váltópárt, ezért előremutató lehet minden olyan törekvést, amely az MSZP szerkezeti megújítását célozza. Persze korántsem biztos, hogy a gyurcsányi út és módszer az üdvözítő, de ezt addig nem tudhatjuk meg, amíg nem állnak fel versengő alternatívák.

A bejegyzés Kyungmee Park: Party Mergers and Splits in New Democracies: The Case of South Korea (1987–2007) in Government and Opposition, Vol. 45, No. 4, pp. 531–552, 2010 tanulmányának felhasználásával készült.