Mára bizonyossággá érett az, amit korábban mindenki tudott: az MSZP szakadni fog. Az elmúlt hónapok, sőt a választás óta eltelt mintegy másfél év minden MSZP-körüli fejlemény tulajdonképpen ezt a szakadást volt hivatva előkészíteni, s ezt több szempont is megerősíteni látszik.
A politikai hátország felosztása. Talán ez volt az egyik legnehezebb feladat, mármint a szétválást előkészítő politikai és gazdasági háttéralkuk megkötése, s mindeközben az egység és a pártba vetett rendíthetetlen hit demonstrálása a külvilág számára. Talán a legjobban úgy lehetne illusztrálni, ha egy gazdasági társaság átalakulásához (szétválás, vagy egy új társaság kiválás útján való létrejötte) hasonlítjuk a dolog. Vagy éppen egy tönkrement házassághoz, amelyben a felek a lehető legjobban pozíciót megtartva kívánnak elválni egymástól. Mindenesetre a gazdasági és politikai infrastruktúra felosztása valószínűleg megtörtént, ami persze nem zárja a későbbi vitákat. A pártszavazás nemrég lezajlott folyamata bizonyosan újabb lovat is adott a kiválók alá, hiszen reményük lehet nem csupán a pártinfrastruktúra bizonyos részére, hanem élvezik a tagság egy szeletének támogatását is.
A kormányzás hullámvölgye. Az Orbán-kormány támogatásának megroppanása kedvező politikai táptalaja lehet egy új alakulatnak: mikor, ha most nem? A potenciális, Gyurcsány Ferenc köré összpontosuló erőtér nyilván megérezte azt, hogy most kell ütni a vasat, hiszen maga az MSZP erre nem képes. A Fidesz és a miniszterelnök meggyengüléséből az MSZP nem tudott egyáltalán profitálni, sőt a Jobbik erősödött meg és történelmi magasságokba emelkedett a bizonytalanok és pártot nem választók aránya. Ezen a ponton a Demokratikus Koalíció Platformja (vagy párt a pártban) úgy érezhette, hogy ennél jobb esélye aligha lesz a kiugrásra – főként, ha a fenti tárgyalások legalább részben révbe értek.
Felszabadulás az MSZP-től. Ha megfigyeljük az elmúlt év eseményeit, s főként Gyurcsány Ferenc mozgását, akkor azt látjuk, hogy a volt miniszterelnök szisztematikusan próbálta meg előkészíteni a szakítást. A pártot megújító, a régi ballasztokat levetkőzni vágyó pártreformerként lépett elő, aki mindent megtesz a párt belső megújhodásáért. Stratégaként tudta, hogy javaslatait (a pártstruktúra alapvető átdolgozása, az elnök szerepének megerősítése, legutóbb a teljes MSZP-frakció lemondása) a maga egészében soha sem fogja elfogadni a párt. Ezután pedig nem marad majd más választása, mint széttárni a tenyerét és azt mondani: én megpróbáltam, ti nem akartátok! Szóval a szakadás – s talán pontosabb ezt szakításként aposztrofálni – kódolva volt az elmúlt időszakba, egy jól felépített politikai stratégia része volt. A Gyurcsány-központú alakulat tehát úgy gondolkodik, hogy az MSZP által jelentett ballasztok nélkül képes lesz egy olyan széles (demokratikus) koalíciót kiépíteni, amely alkalmas lehet arra, hogy szembeszálljon a miniszterelnökkel (akár az utcán is) és felszívja a kiábrándulók, az MSZP-től irtózók tömegeit. Ezen a ponton felvetődik, hogy az MSZP jelenlegi vezetése miért is hagyta tulajdonképpen, hogy a „Gyurcsány-hajóágyú” elszabaduljon? Nyilván azért mert nem tudta, vagy éppen nem akarta megállítani. Nem tudta, mert valószínű önmaguk is bizonytalanok a pártot illetően és úgy érezhették, hogy demonstrálni kell az egységet. Vagy pedig nem akarták, mert maguk is tisztában vannak azzal, hogy a szakításból adott esetben maga az MSZP jöhet ki rosszabbul (de erről majd máskor).
Számos tényezőt ki lehetett volna emelni, de talán ez a három szempont strukturálta leginkább a mögöttünk álló időszakot. Ez azonban a múlt, s a jövő érdekesebb fordulatokat és dilemmákat tartogat, amelyek persze nem nagyon érthetőek a korábbi események értelmezése nélkül. Következő bejegyzésemben az MSZP szakadásának következményeit és a leendő új alakulat játékterét járom majd körül, latolgatva a „hátramaradt” MSZP lehetőségeit.
Utolsó kommentek