Méltányosság-blog

Az elmúlt években Nagy-Britannia és Argentína viszonya ismét felhőssé vált a Falkland-szigetek (spanyolul: Malvinas-szigetek) feletti fennhatóság miatt. Az argentin partok közelében fekvő, túlnyomórészt britek által lakott, 700 kisebb szigetből álló szigetcsoport hovatartozásáról 1833 óta folynak a viták, és egyszer (1982-ben) már háborúba sodródott a két állam a területért. A Falkland-szigeteki háborúként elhíresült incidens a britek teljes katonai győzelmével végződött, és - mintegy mellékhatásként - az argentin nemzeti szégyen nyomán keletkezett felháborodás, párosulva a gazdasági válsággal, elsodorta a Leopoldo Galtieri diktátor által vezetett katonai juntát (ekkorra már korábbi pártfogója, az Egyesült Államok levette a kezét Galtieriről és rendszeréről).

Az MSZP a rendszerváltás óta hordozza az utódpártiság bélyegét. Sokaknak volt ötlete arról, hogyan szabadulhatna meg a párt ettől a címkétől. Változtasson nevet, hagyja el a "szocialista" jelzőt, fiatalítsa a vezetőségét, tegye hatékonyabbá a kommunikációját, alakítsa át a pártszabályzatot. Mindezek persze fontos szempontok, de nem lehet az építkezést a tetőnél vagy a falaknál elkezdeni: a szervezeti, szimbolikus és kommunikációs változtatásokat meg kell előznie a párt alapját jelentő ideológiai fordulatnak. Az MSZP azzal inthetne végleg búcsút az utódpárti létnek, ha végrehajtaná a maga Bad Godesberg-i fordulatát, vagyis új filozófiai alapra helyezné a tevékenységét.

Október 23-a és a posztkommunista baloldal viszonya Magyarországon soha nem volt felhőtlen. Ennek oka természetesen, hogy az MSZP, mint a pártállam utóda, mindig is ambivalensen viszonyult 1956 emlékéhez. A forradalomról való megemlékezések történetét végigkísérték a botrányok, kifütyülések, kisebb atrocitások, melyek nemcsak szocialista politikusokat érintettek. Már 1990-ben tüntettek a Jurta Színház szélsőségesei a Magyar Rádió előtt, „mocskos liberálisok” felkiáltásokkal. 1992-ben Göncz Árpád köztársasági elnök beszédét fütyülték ki bőrfejűek, aki tiltakozásul később nem ment el a hivatalos állami ünnepségre. 1994-ben a nagyarányú szocialista választási győzelem után Horn Gyula ugyan együtt koszorúzott a 301-es parcellánál Nagy Imre lányával. Sokak számára azonban csak olaj volt a tűzre, hiszen a volt miniszterelnök „pufajkás” múltja és ezzel kapcsolatban már a rendszerváltás után tett nyilatkozatai a hazai jobboldal szemében hiteltelenített minden megbékélési kísérletet. A politikai hidegháború később sem csitult, sőt. A Fidesz „polgári forradalom” koncepciója, a szocialista párt kétértelmű megnyilvánulásai tovább mélyítették az eltérő értelmezések közötti szakadékot. Kétfajta hagyománya alakult ki Magyarországon 1956-nak: az egyik oldal értelmezésében egy olyan emlék, amelyben a nemzeti jelleg a legfontosabb és az állampárt túlélése miatt csak a jobboldal tekinthető a forradalom szellemi örökösének. A baloldal elsősorban a megbékélésre, a múlt lezárására helyezi a hangsúlyt, mindazonáltal ebbe sokszor disszonáns hangok keveredtek, gondoljunk csak Horn Gyula, vagy Havas Szófia korábbi nyilatkozataira.

A két oldal értelmezése közötti teljes szakadás azonban kétségkívül a 2006. október 23-i megemlékezések utáni rendőri atrocitások miatt következett be. A magyar jobboldal számára ezek az események azóta megbocsáthatatlan vádként magasodnak a Gyurcsány-érával szemben. Ráadásul a baloldal egy része azt sem hajlandó beismerni, hogy valóban történtek rendőri túlkapások, illetve törvénytelenségek. Ezen az oldalon a Morvai Krisztina, illetve legújabban a Balsai István vezette bizottságok objektivitását kérdőjelezik meg, míg odaát az akkori bíróságok elfogultsága a vád.

Ez a vita túlmutat a 2006-os események megnyugtató rendezésén, vagy 1956 közös megünneplésének lehetetlenségén. Valójában annak a meggyőződésnek a következményéről van szó, hogy mindkét oldal a demokrácia és a jogállam eltiprásával vádolja egymást.

A jobboldalon úgy érzik, hogy a balliberálisok karhatalmi eszközökkel, erőszakkal rontottak békés megemlékezőkre, hogy biztosítsák politikai hatalmunkat. Ebben a narratívában Gyurcsány ex-miniszterelnök valóságos diktátorként tűnik fel, aki ahelyett, hogy erkölcsi kötelességének megfelelően lemondott volna az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, a jogállami-demokratikus normákat átlépve próbálta megőrizni pozícióját. 2011-ben a balliberális oldal kíván több fórumon hangot adni a „diktatórikus” hatalomgyakorlást megvalósító Orbán-kormány elleni tiltakozásának, a jelenlegi rezsimmel szemben rendszerellenesként meghatározva önmagát. A különbség csupán az, hogy itt nem az erőszakszervezetekkel való visszaélés, hanem a jogállam intézményeinek lebontása, monolitikus hatalmi struktúra kialakítása a vád. Az empátia, a megértés teljes hiányát tapasztalhatjuk ezekben a narratívákban: egy balliberális csak legyint, ha 2006-os túlkapásokkal hozakodnak neki elő. Jobb esetben azt mondván, hogy túl kell lépni ezeken az eseményeken, rosszabb esetben bűnözőknek, vagy csőcseléknek titulálva az áldozatokat. Míg egy Fidesz-szimpatizáns az elmúlt másfél év politikai döntéseinek illiberális voltát nem képes elfogadni.

Kompromisszumra egyelőre esély sincs, én azonban azt ajánlom, hogy a mai „rendszerellenes” tüntetők egy pillanatig gondolkodjanak el azon ők mit gondolnának, ha a hazafelé egy rendőrségi rohammal és gumilövedékekkel kellene szembenézniük. Míg a jobboldaliak azon tűnődhetnének, mit gondoltak volna, ha Gyurcsány Ferenc hoz például visszamenőleges hatállyal törvényeket.

München városában immár 178. alkalommal került megrendezésre a sörfesztivál, az Oktoberfest. Ahogyan mindig, idén is a müncheni főpolgármester verte csapra az első söröshordót, és nyújtotta át az első korsót a bajor tartományi miniszterelnöknek. Magyar szemszögből a ceremónia kissé pikánsnak tűnhet, tekintve, hogy a két főszereplő rivális pártok színeiben politizál: Christian Ude főpolgármester a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD), Horst Seehofer miniszterelnök pedig a Keresztényszociális Unió (CSU) tagja. A második világháború óta Bajorország mindig „jobbra” szavaz, ellenben a tartományi székhelyen többnyire „balra” leng ki a politikai inga. Bajorország miniszterelnökét 1946 óta a Kereszténydemokrata Unió (CDU) bajor „testvére”, a CSU adja, míg a „vörös” München 1945 utáni hét városvezetője közül öten szociáldemokrata párttagkönyvet hordtak a zsebükben. A 20. század elején a szükségképpen nyitott, kissé kozmopolita fővárost egy világ választotta el a konzervatívabb életvitelű, mélyen katolikus, hagyománytisztelő vidék parasztságától. A főváros és a tartomány eltérő pártpolitikai mintázata nagyrészt ennek a kulturális különbségnek a lenyomata.

A hagyomány azonban felülírja az ideológiai és politikai ellentéteket. A bajor szociáldemokraták nem tartják sértőnek, hogy az őket (is) képviselő főpolgármester az év egy napján és az első korsó erejéig kvázi a jobbközép, keresztényszociális tartományi miniszterelnök „pohárnokává” válik. Ahogyan a CSU szavazói sem fitymálják le, hogy a tartományi miniszterelnök elfogadja a korsót a politikai versenytárs kezéből. Általában a német pártok holdudvarában és szavazóközönségében senki nem kiált „populizmust” azért, mert két politikus bajor népviseletben kiáll az emberek elé, és őrzi a hagyományokat. Senkinek nem jut eszébe megkérdőjelezni a gesztus őszinteségét.

Nem csodálkozhatunk azon, hogy az Oktoberfesten senki nem csinál gondot a két politikus közös szerepléséből, hiszen Németországban nagyobb jelentősége van a regionális öntudatnak, mint Magyarországon. A tartományi, regionális identitáshoz képest a pártidentitás másodlagos.
Különösen így van ez Bajorországban, amelyik sokáig szemben állt Berlinnel és a bismarcki politikával, és napjainkig megőrizte egyedi arculatát (minden bajor lokálpatrióta szívesen élcelődik egy korsó sör mellett a „berliniek”, a „poroszok” kárára – akár jobb-, akár baloldali).

Ahogyan egy korábbi elemzésben írtuk, a magyar társadalom nem képes méltósággal ünnepelni. Magyarországon a világnézeti alapon élesen elkülönült pártok és elkötelezett rajongóik még a közös állami és nemzeti ünnepeket sem képesek együtt megülni. A bajor miniszterelnök és a müncheni főpolgármester tartózkodnak attól – magyar kollégáiktól eltérően –, hogy az ünnepet az aktuálpolitikai céljaik szolgálatába állítsák. Gyűlölködésnek nyomát sem tapasztalni a két politikus arcán. Lenne mit tanulni a német politikai kultúrától ezen a téren is. És a magyar politikusok is tanulhatnának két bajor kollégájuktól.

Ude és Seehofer egyaránt népszerűek „szűkebb pátriájukban”. Christian Ude-t úgy emlegetik, mint aki Seehofer kihívójaként száll ringbe a következő tartományi választáson. A Münchener Merkur című lap karikaturistája Ude titkolt miniszterelnöki ambícióit vette célba. A karikatúra szövege: „…és az első korsót, mint mindig, az ön részére, miniszterelnök úr!” A képen a szociáldemokrata főpolgármester álmodozik az Oktoberfest megnyitójáról. Ezúttal Ude saját magának kínálja a korsót.

Ha a turista – különösen, ha magyar az illető – Isztambulban jár, a kötelező turistalátványosságok mellett érdemes kicsit mélyebben is megismerni a nyüzsgő metropolisz „lelkét”, mentalitását. Ehhez a legjobb „alapanyag” Orhan Pamuk Nobel-díjas, helyi író Isztambul című regénye. A könyv óriási élmény, nemcsak amiatt, mert a város személyes kalauza és fantasztikusan őszinte vallomás  egyszerre. Pamuk könyvében végig ott bujkál a nyugatosodni vágyó török értelmiség meghasonlottsága önmagával, saját népével, az egykori Ottomán Birodalommal és a Kemál által életre hívott modern Török Köztársaság erőltetett szellemiségével szemben.

A török értelmiség sorsa ugyanis talán még a magyarénál is kacifántosabb, a bizánci kultúra emlékéhez természetesen nem tudják kötni magukat, problémás az egykori virágzó Birodalomhoz fűződő viszony is. Hiszen a fejlett városépítészet, a virágzó kultúra vonzó lehet a törökök számára, azonban annak archaikus-keleti értékvilága elidegeníti az utódokat. Nem lehetséges a Kemál-féle rendszerrel való azonosulás sem, hiszen az teljes egészében megtagadja az iszlám civilizáció örökségét, erőszakos reformokkal teremt modern államot, amely Kelet és Nyugat határán lavírozva egyikkel sem képes megbékélni.

Emellett az Ottomán Birodalom több száz éven átnyúló hanyatlása szintén rányomja a bélyegét Isztambulra. A város lakóinak egészen a 20. század második feléig azzal kellett együtt élni, hogy egykoron a világ egyik központjának tartott városuk, hogyan válik egy egyre inkább perifériára szoruló birodalom egyre szegényesebb fővárosává, hogy a húszas években aztán még főváros státusát is elveszítse. Pamuk ezt a kollektív melankóliát hüzünnek nevezi, amely szó szerint szomorúságot jelent, ám a szónak van egy hiányérzethez kapcsolódó jelentéstartalma is.

Idehaza az utóbbi hetek legnagyobb botránya Kertész Ákos nyílt levele volt az Amerikai Népszavában, holott tulajdonképpen semmilyen újdonsággal nem szolgált, csak a meghasonlott magyar baloldali értelmiség toposzát halmozza egymásra: a holokauszttal kapcsolatos nemzeti felelősség elkenésétől a „genetikailag” szolgalelkű nemzetig. A jobboldali publicisztika – ahogy annak lennie kell – rögtön lehazaárulózta Kertészt, a radikálisabbak a budapesti díszpolgári cím elvételét javasolták. Business as usual, mondja az angol; ezer ilyen volt és lesz is még. Ami a történetben mégis érdekes, hogy miért ismétlődnek újra és újra ezek a motívumok a hazai közéletben anélkül, hogy az álláspontok egy jottányit is közelebb kerülnének egymáshoz.

 Minden bizonnyal a magyar társadalomnak is megvan a maga hüzünje – amiben vastagon benn van a 20. század összes vesztesége, de gyökerei talán még mélyebbre nyúlnak vissza – csak a mi értelmiségeink, különösen a baloldaliak nem tudnak vele mit kezdeni. A baloldal mint a nyugati progresszió egy igaz letéteményese fölényes magabiztossággal kezeli le a provinciálisnak és elmaradottnak tartott nemzeti gondolkodást. Holott ezzel a magatartásával teljes parkolópályára állítja magát, hiszen – egy-két kivételtől eltekintve – nem képes beilleszkedni a nyugati szellemi életbe sem. Ezért képtelen megérteni a jelenlegi kormányzat – kétségkívül meglehetősen suta és giccses – kísérleteit a kohézió megteremtésére a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatától az Alkotmány asztaláig.

Pamuk könyvében – liberális értelmiségi volta ellenére – hosszú oldalakon keresztül képes írni arról, hogy bármennyire is nyugati minták alapján nőtt fel, mégsem lett eléggé nyugati, hanem ott ragadt valahol az országához hasonlóan a két világ között. Őszintén beszél arról, mennyire fájó számára az egykori Birodalom romjainak a látványa, a nagyság elvesztésének érzete. Ugyanakkor ebben nincs semmilyen mesterkélt nacionalizmus, egyszerűen azonosul az őt körülvevő közösség lelkületével. Érdemes lenne tanulni tőle.