Help Sales ÁSZF

Miről mesél a Chelsea sikere?

Amikor a müncheni éjszakában szombaton Frank Lampard és John Terry a magasba emelte a BL serleget először fordult elő, hogy egy teljes egészében orosz oligarcha által birtokolt klub megnyerje a legrangosabb klubtrófeát. Így teljesült Roman Abramovics dédelgetett álma és a klubra költött irdatlan pénzösszegekért cserébe drámai körülmények között az övék lett a hatalmas presztízzsel járó cím. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt egy olasz edzővel, klasszikus itáliai „catenaccio” eszközeinek alkalmazásával és egy elefántcsontparti hőssel érte el. Egy héttel ezelőtt egy másik talján edző az angol bajnokságot nyerte meg az utolsó fordulójában a Manszúr sejk által birtokolt Manchester City-nek. A Barcelona, amely presztízsből – mondván a katalán nemzet csapata is – soha nem viselte még szponzor feliratát a mezén, az idei évben a közel-keleti állam által birtokolt Quatar Foundationt reklámozza.  A spanyol liga meccseinek egy részét a kínai közvetítések miatt déli időpontban rendezik, 2022-ben a foci VB-t is Katarban tartják majd, a legnagyobb sztárklubok pedig már évek óta Ázsiában turnéznak a holtszezonban, hiszen messze ott lehet eladni a legtöbb mezt, illetve egyéb franchise-terméket. Az orosz Premjer Liga évről évre nagyobb sztárokat képes leszerződtetni a világ minden részéről. (Némileg ebbe a vonulatba illeszkedik az ukrán társ EB szervezés ténye is.)

Ezek az események természetesen nem egymástól függetlenül léteznek, nem lehet nem észrevenni a mögöttük meghúzódó trendeket. Fanyaloghatunk persze az olajmilliárdokból szerzett dicsőség felett, azonban ettől függetlenül meg kell állapítani, hogy a futball gazdasági hátterében bekövetkező trendfordulat jelzi, a hagyományos nyugat-európai dominancia egyre inkább a múlté. Bebizonyosodott, hogy a keletről érkező irdatlan pénzösszegekre támaszkodva a legnagyobb sikereket is el lehet érni (igaz, egyelőre a nyugati klubokkal, a hagyományos versenyek presztízsével). A globális világgazdasági folyamatoknak persze léteznek olyan nyers indikátorai is, mint amikor egy arab, vagy orosz befektető egyszerűen megveszi a legjobb csatárt és olyan „kifinomult” mozzanatok is, hogy a csapat a felkészülésébe nyáron beiktat néhány kínai meccset. A Nyugat szórakoztatóiparának egyik csúcsterméke azonban minden gazdasági grafikonnál jobban jelzi a világ változásainak kulturális következményeit. Húsz-huszonöt éve a különböző stadion-szerencsétlenségek után átalakuló szurkolói kultúra nemcsak egy békésebb labdarúgás kialakulása miatt volt fontos, hanem jelezte, hogy a korábban a munkásosztály sportjaként emlegetett foci a társadalmi folyamatokat némi késéssel lekövetve, hogyan vált egyre inkább a középosztály szórakozásává. Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt a szabad munkaerő-áramlás bevezetésének következményeként a korábbi lokális identitást felváltotta a totális multikulturalizmus, gyakran előfordul, hogy egy-egy csapatban még mutatóban sem maradt az adott ország állampolgárából. Az elmúlt évtizedekben aztán a nemzeti válogatottak esetén is rácsodálkozhattunk, hogy török, vagy kelet-európai hangzású nevek tűntek fel északi- és nyugati országok nemzeti csapataiban, vagy, hogy korábban jelentős gyarmati múlt nélküli országok nemzeti tizenegyeiben is színesbőrűek tűnnek fel. Két évvel ezelőtt pedig először fordult elő, hogy a Világbajnokságot Afrika rendezte meg.

A Chelsea győzelme ezért sokkal többről mesél, mint az „angol” játékosok hihetetlen lelkiereje, a zokogó Bayern futballisták tragédiája, vagy a játékban soha ki nem iktatható szerencse forgandósága. A müncheni éjszaka mesélt a „Kelet” egyre fontosabb szerepéről a „Nyugat” életében és talán kicsit arról is, merre fordul a világ a 21. században. A presztízs, a hagyomány még a Nyugatban ölt testet, ám annak hátterében egyre inkább ezeknek az új szereplőknek az erősödő hatása húzódik meg.

1 Tovább

Válsághelyzet a világ végén


Az elmúlt években Nagy-Britannia és Argentína viszonya ismét felhőssé vált a Falkland-szigetek (spanyolul: Malvinas-szigetek) feletti fennhatóság miatt. Az argentin partok közelében fekvő, túlnyomórészt britek által lakott, 700 kisebb szigetből álló szigetcsoport hovatartozásáról 1833 óta folynak a viták, és egyszer (1982-ben) már háborúba sodródott a két állam a területért. A Falkland-szigeteki háborúként elhíresült incidens a britek teljes katonai győzelmével végződött, és - mintegy mellékhatásként - az argentin nemzeti szégyen nyomán keletkezett felháborodás, párosulva a gazdasági válsággal, elsodorta a Leopoldo Galtieri diktátor által vezetett katonai juntát (ekkorra már korábbi pártfogója, az Egyesült Államok levette a kezét Galtieriről és rendszeréről).

0 Tovább

Külföldi tükör által homályosan

Hazánk ritkán üti meg a világsajtó ingerküszöbét. Ekkor is szinte csak negatív hírekkel. Vajon miért kezdett el a külföld foglalkozni Magyarországgal, és miért nem volt képes a kormány hatékonyabban kezelni a külföldi kritikákat?

0 Tovább

A vezér beszéde


1933 márciusában a nemzetközi politika sokban hasonlított a maihoz, a világ egyik legerősebb államában az elsöprő választási győzelmet arató párt karizmatikus vezetője beiktatási beszédében nemzeti megújhodást ígért egész országa számára:

... 

Az értékek elképzelhetetlen szintre zsugorodtak, az adók megemelkedtek, fizetési képességünk lecsökkent…és ami a legfontosabb, munkanélküli állampolgárok egész hada kénytelen szembenézni a lét komor nehézségeivel, és ugyanilyen nagy számban gürcölnek kevés juttatásért.” A vezér nem volt rest megnevezni a felelősöket sem: „az emberiség árucseréjét uralók, akik saját makacsságuk és saját hozzá nem értésük révén” húztak hasznot. „A gátlástalan pénzkereskedők”… azonban most a bíróság előtt bevádoltattak, hiszen „az emberek szíve és esze elutasítja őket”. A beszéd az „anyagi javak hamisságával” a „munka örömét és erkölcsi hasznát” állítja szembe és olyan nagyszabású intézkedési tervre helyezi hangsúlyt, amely nemcsak a munka alapján állva újjászervezi az egész nemzetet, hanem „szigorú ellenőrzést vezet be a bank-, a hitel és a befektetési hálózatok egészére, hogy véget vessen a más emberek pénzével való spekulálásnak”. Ráadásul az újonnan megválasztott vezető a szükséghelyzetre hivatkozva megengedhetőnek tartotta a korábban lefektetett alkotmányos határok átlépését: „ a késlekedés nélküli cselekvés iránti példátlan igény és szükség időleges eltávolodást eredményezhet a végrehajtói és törvényhozói hatalom szokásos egyensúlyától”. Amennyiben a törvényhozás gyorsan nem fogadta volna el az általa ajánlott intézkedéseket a nemzeti szükséghelyzet megoldására, követelte „az egyetlen, még lehetséges eszközt a válság kezelésére: a széles körű végrehajtói hatalmat a kényszerállapot elleni háború megindítására, akkora hatalmat, amekkorát akkor kapnék, ha valóban idegen ellenség szállna meg minket”.

 

Ki volt vajon ez a demagóg, aki a törvényhozással szemben unos-untalan a „népre”, a „nemzetre” hivatkozva vezette országát?

 

Franklin D. Roosevelt, az Egyesült Államok 32. elnökének beiktatási beszédéből idéztem ezeket a sorokat . A 20. század központi figurája: az egyetlen, aki két ciklusnál tovább vezette a Fehér Házat, reformjai révén talpra állította az USA gazdaságát, megnyerte a második világháborút és egészen a hatvanas évekig biztosította a Demokrata Párt domináns szerepét.

Megmondom őszintén, amikor az idézeteket először olvastam Niall Ferguson A világ háborúja c. kötetében, anélkül, hogy tudtam volna, kitől származik az idézet, rögtön az jutott eszembe, hogy ezeket csak Hitler mondhatta. Így bedőlve a szerző trükkjének, amivel azt akarja érzékeltetni, hogy micsoda jelentősége van annak, hogy bizonyos szavak milyen kontextusban hangzanak el.

 

Természetesen nem állítom, hogy ezek alapján Orbán Viktort nem Hitlerhez, hanem Roosevelthez kell hasonlítani és demokratikus elkötelezettségét senki nem vonhatja kétségbe. Azonban – mint látjuk – egy-egy ügyesen használt idézet, aktuálpolitikai esemény könnyedén párhuzamba helyezhető szinte bármivel, akár diktatórikus, vagy emberellenes rendszerek analógiáival. A leegyszerűsítő véleményalkotás, a körülmények ismeretének hiánya, vagy éppen a tudatos manipuláció mennyire könnyen hamis történelmi párhuzamok felállításába, ezáltal teljesen fals koncepciók kidolgozásokba torkollhat.

4 Tovább

Létezik-e sikeres unortodox gazdaságpolitika?

Csery Péter: Az unortodoxia úttörői

A második Orbán-kormány újkeletű gazdaságpolitikájának célja, egészen november 17-ig világos és egyértelmű volt: Európában meglehetősen szokatlan, kevéssé elfogadott gazdaságpolitikai eszközöket használva szándékozták növekedési pályára állítani az országot, figyelve közben a fiskális egyensúly fenntartására. A célkitűzésekkel az EU is egyetértett, sőt a magyar kormány többször is dicséretet kapott a fiskális szigor megőrzése kapcsán. A kormányra zúduló nyugati össztűz elsősorban a célt szolgáló intézkedéseknek szól, mivel ezek gyakran összeütközésbe kerültek az európai normákkal, különösen jogbiztonsággal (pl.: magánnyugdíjpénztári-vagyon államosítása, jegybank-törvény, végtörlesztés). A jogbiztonság sérülése pedig magában hordozta a befektetői bizalom oly mértékű csökkenését, amit egyébként a gazdaság teljesítménye, vagy az államháztartási hiány szintje nem feltétlenül indokolt volna.

November 17-én azonban éles törés következett be a kormány „unortodox” gazdaságpolitikájában: Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter bejelentette, hogy  a kormány tárgyalásokat kezd az IMF-fel egy „biztosítást” jelentő pénzügyi védőhálóról. A kormányzat eme szándékát az utóbbi napok történései tovább erősítették. Egyre valószínűbb tehát, hogy elérkeztünk a „pénzügyi szabadságharc” Világosához.

De vajon sikerült-e más kormánynak, más országban sikerre vinni hasonló „függetlenségi háborút”? Ha túltekintünk az európai horizonton, akkor a válasz egyértelműen, igen. Amennyiben sikerkritériumnak a relatíve tartós IMF-mentességet és a likviditás megőrzését tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy Argentína ilyen ország. Ez önmagában is érdekes lehet, különösen akkor, ha áttekintjük az argentin kormány által folytatott gazdaságpolitikát, mely kísérteties hasonlóságokat mutat a „matolcsyzmussal”.

Egyrészről az argentin politikai vezetés is elsődleges célként tűzte ki, hogy a 2001-es államcsőd miatt felvett készenléti hitel visszafizetése után, teljesen függetlenedjen a gazdaságpolitikai mozgásteret leszűkítő IMF-től. A „kipaterolást” követően pedig, „új időknek, új dalaival” saját erőből próbálják talpra állítani a gazdaságot. Ehhez először olyan forrásokat kellet szerezni, melyek mozgósítása nem növeli tovább az ország adósságállományát. A magánnyugdíjpénztári-vagyon államosításával, vagy a jegybanki devizatartalék „elégetésével” ez viszonylag könnyen kivitelezhető volt. Az előbbi már 2008-ban megtörtént, amikor Amado Boudou, a nyugdíjbiztosító elnöke egy adminisztratív aktussal becsatornázta a 24 milliárd dolláros megtakarítást az állami rendszerbe. A devizatartalék megszerzése, azonban már jóval keményebb diónak bizonyult. A független jegybank elnöke természetesen ellenállt eme törekvésnek, csakhogy az alkotmányos korlátok ellenére eltávolították tisztségéből. Így megnyílt az út a tartalék részleges felhasználásához.

A kormány a frissen szerzett tőkét alapvetően három dologra használta fel: szociális rendszer fejlesztésére, gazdasági növekedés elősegítésére (tőke injekciók), valamint a lejáró adósságok megújítására és refinanszírozására. Mindennek eredményeképpen Argentína képes volt visszafizetni a több mint 6 milliárd dolláros IMF hitelét, gazdasága meredek növekedési pályára állt (3. leggyorsabban bővülő gazdaság a világon), és összességében a jelenlegi, krízisekkel tarkított időszakban is stabilnak látszik. Viszont ha az érem „sötétebbik oldalát” szemléljük, akkor már közel sem ilyen egyértelmű a siker. Az ország gazdasági növekedést elsősorban az export eredményezi, amit a magas nyersanyagpiaci árak táplálnak, és a nagymértékű infláció. Tehát, csak a felszínen tűnhet stabilnak az argentin gazdaság, ugyanis ha a világpiacon a nyersanyagárak korrekciója megtörténik, akkor megint bajba kerülhet a dél-amerikai állam.

Láthatjuk tehát, hogy amit nem sikerült Európa szívében nagy erőfeszítések árán sem megvalósítani, azt Dél-Amerikában hasonló eszközökkel könnyűszerrel véghezvitték. Ennek több oka van. Egyrészt nyilvánvaló, hogy Argentína egészen más jellegű szövetségi rendszerrel rendelkezik, aminek köszönhetően a jogállamiságot illetően jóval alacsonyabb elvárásokkal kell szembe néznie, mint egy EU-s államnak. Vagyis ott a gazdasági hatékonyságot ténylegesen szinte kizárólagos primátus illeti meg, és a kormányzat tevékenységének fő legitimációja materiális jellegű. Ráadásul, ha csak átmenetileg is, de a gazdaság folyamatosan bővül, látszólag igazolva a kormány döntéseit, szemben Magyarországgal, ahol egyelőre kétséges bármiféle növekedés. Másrészről Argentína és a dél-amerikai térség merőben más szerepet foglal el a világgazdaság rendszerében, vagyis a befektetői elvárások is jelentősen különbözőek.

2 Tovább
«
1234

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek