Méltányosság-blog

A csütörtöki IMF-fel kapcsolatos bejelentés után két narratíva uralja a magyar közbeszédet a kormány gazdaságpolitikai meghátrálásával kapcsolatban. A jobboldalról az elmúlt másfél év története a gazdasági szabadságharc krónikája, amikor a kormány szakítani kívánt azokkal a szervezetekkel, amelyek legitimáció nélkül kívánnak beavatkozni az egyes országok belpolitikájába. Ezek a hatalmas nemzetközi pénzügyi erők az eredmények ellenére nem engedhették meg maguknak, hogy Magyarország kitörjön az ellenőrzésük alól, ezért különböző gazdasági eszközökkel kikényszerítették az együttműködést. A baloldalon ugyanez a történet úgy néz ki, hogy a kormány gazdaságpolitikája teljes kudarcot szenvedett. Az unortodox megoldások nyomán megrendült a jogállam és a befektetők bizalma hazánk iránt, a semmire költöttük az államosított nyugdíjpénzeket, a különböző különadók lefékezték a gazdasági növekedést és az egykulcsos adó sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A két értelmezés teljes eltérése pontos tükre a hazai politikai élet mély megosztottságának.

Érdekes, hogy a hazai parlamenti baloldal mennyire nem vesz tudomást a nyugati világ globalizáció, vagy kapitalizmuskritikájáról. Holott, amint már írtunk is róla, ez a téma már régen túl van az összeesküvés-elméletek szintjén, sőt a jelenlegi krízis már korántsem csak elméletben vet fel olyan kérdéseket, mint a nemzetközi pénzügyi szervezetek, minősítő intézetek, multinacionális vállalatok túlhatalmának viszonya a népképviseleti demokráciához. Míg Nyugat-Európában és az USA-ban egyre komolyabb politikusok és társadalomtudósok vetik fel, hogy újra kell gondolni a globalizáció, illetve a gazdasági válság kihívása miatt a demokrácia kérdéseit, addig a hazai baloldal továbbra is feltétel nélkül elfogadja a fennálló rendszer helyességét. Persze a kormány is hozzájárult ahhoz, hogy most gúnyos kritikák céltáblája legyen: az elmúlt félév követhetetlen gazdasági bakugrásai, a jogállami keretek áthágását nem lehet érvekkel alátámasztani. Persze ezzel párhuzamosan a kormányfő örökérvényűnek szánt kinyilatkoztatásaival sokkal inkább egy dogmáihoz, semmint a valósághoz alkalmazkodó politikája is sokat tett azért, hogy olyan helyzetben találta magát, amelyből arcvesztés nélkül lehetetlen kihátrálni.

Azt hiszem a címben feltett kérdésre a válasz, hogy mindkettő. A szabadságharc narratívát erősíti, hogy míg a vártnál nagyobb növekedési adat, vagy a javuló foglalkoztatottságról érkező hírek nyomán egy tapodtat sem erősödött a forint, addig az IMF-bejelentés hatására valóságos száguldásba kezdett, vagyis úgy tűnik, valóban nem feltétlenül az ország gazdasági teljesítménye befolyásolja csak a magyar valuta teljesítményét. Ugyanakkor a kormányt is ki kell, hogy józanítsa ez a pofon, az elmúlt másfél év voluntarizmusának, következetlenségeinek és felelőtlen döntéseinek vége. Azon természetesen továbbra is lehet és kell is gondolkodni, hogy a jelenlegi globális pénzügyi rendszer hogyan viszonyul a demokráciához, a szabadságharcnak azonban ezekkel az eszközökkel minden bizonnyal vége.

Ezen a héten mutatták be a Corvinus Egyetemen a Védegylet és az Új Mandátum Könyvkiadó közös kötetpárját, Globalizáció és fejlődés címmel. Mind a két kötetet Boda Zsolt és Scheiring Gábor szerkesztette. Az első kötet egy szöveggyűjtemény, amely kritikai fejlődéstanulmányok égisz alatt gyűjti össze az elmúlt időszak azon kiemelkedő iratait, amelyek alternatívát kívánnak adni a főáramú közgazdasági gondolkodással szemben. A kötetben többek között Amartya Sen, Joseph Stiglitz, Giovanni Arrighi, Dani Rodrik vagy Robert Wade tanulmányaival találkozunk. A kötet célját a következőkben foglalják össze a szerkesztők: „Válogatásunk nem titkolt célja, hogy a magyar és kelet-európai gazdaságok fejlődéséről folyó diskurzust megnyissuk a globális fejlődéssel kapcsolatban fölhalmozódott tapasztalatok előtt annak reményében, hogy a tudományos és politikai közbeszédben és gyakorlatban nagyobb teret kapnak az inkluzív és fenntartható fejlődéshez vezető közpolitikai eszközök.”

A kötetpár második darabja a témát „hazahozza” és kiindulópontja az, hogy „[a] rendszerváltó elit az adósságból szavazatvásárló korrupt állam és a vele szemben értelmezett civilizatórikus küldetéssel felruházott szabad piac között vergődik a mai napig.” A kötet a magyar perspektíva tágításával hazánkat elhelyezi az átalakuló globális világrendben, s arra keresi a választ többek között, hogy lehet-e fejlődés a globális kapitalizmus keretei között, lehet-e a globalizáció alternatívája a lokalizáció, mi lehet a mezőgazdaság szerepe a fenntartható fejlődésben?

Mind a két kötet figyelemreméltó teljesítmény és kísérlet a hazai tudományos és akár mindennapi közbeszéd formálására: épp ezért figyelni kell rájuk, továbbvinni, kritizálni kell a leírtakat. Anélkül, hogy a köteteket alaposan átolvastam volna egy nagyon fontos gondolat rögtön megfogott. Róna Péter – aki előszót írt az első kötethez és a könyvbemutatón is részt vett – a következőt állította: a mostani gazdasági, pénzügyi válság egyben az eddigi közgazdaságtan válsága is, hiszen alapjaiban dőltek meg annak paradigmái. Róna szerint a modern közgazdaságtan egyszerűen belebukott abba, hogy a természettudományként próbált viselkedni, s a kreált modelljei köszönőviszonyban sem voltak a kőkemény valósággal. Így fogalmaz az előszóban: „A természettudományoktól kölcsönkért feltételezés – miszerint a természet törvényszerűségének felderítése lehetséges, mert a természet egységes – a közgazdaságtanban darabjaira hullott, mert a gazdaság, a gazdasági folyamatok nem önálló, hanem az ember és az emberi intézmények hatására formálódó, gyakran kaotikus jelenségek.” Az új közgazdaságtan mindezek alapján leveti eddigi modell-fétisét, s bátran válogat a társadalomtudományok relevánsnak ítélt megítélései közül. Vagyis az új közgazdaságtan felbontja, feloldja a társadalomtudományok részterületei közötti határokat, amely egyszerre meglehetősen kockázatos és roppant izgalmas is. Egy dolgot tennék ehhez hozzá: ez a komplex társadalomtudományi megközelítés azt is eredményezi, hogy a társadalomtudományok (itt csak a kettő hozzám közelit említem: jogtudomány és politikatudomány) nyitottak kell legyenek arra, hogy befogadják a megújuló közgazdaságtan szempontjait. Az önmagában nem elég, hogy az „alternatív közgazdaságtan” képviselői átkalandoznak, vagy éppen menekülnek egyéb társadalomtudományi területekre (amint a könyvbemutatón elhangzott, ez egy valós jelenség még kis hazánkban is), az is fontos, hogy a társtudományok készek legyenek arra, hogy új és megtermékenyítő szempontokat adjanak a válságban lévő közgazdaságtannak – ezt nevezhetjük a tudományterületek, diszciplínák egymás iránti felelősségének.

Klaus Regling, az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF) vezetője pénteken Pekingbe utazott, hogy rábírja Kínát az európai mentőalaphoz való hozzájárulásra. Az, hogy Európa nyíltan a fejlődő országokhoz fordul segítségért az euróövezeti válság megoldásához, újrarajzolja a globális gazdasági erőviszonyokat, egyidejűleg más színben láttatja Magyarország sokak által bírált közeledését Kínához. A jelenlegi események ugyanis arra engednek következtetni, hogy hazánk idejekorán felismert egy immár általánossá váló trendet.

Kína szerepvállalása az Európai válságkezelésben kétségkívül növelné politikai, gazdasági hatalmát a világban. Az Unió szorult helyzetéből kifolyólag olyan előnyös feltételeket támaszthat, amelyik legitimmé teheti a globális gazdasági szereplők körében, tovább csökkentve az Egyesült Államok és az Európai Unió eddigi dominanciáját. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy éppen az imént említett két hatalom Kína legfőbb exportpiaca. Nem érdeke az összeomlásuk, ezért nem feszítheti túl a húrt követeléseivel. Az EFSF támogatása részben Peking érdeke is. Milyen más alternatívája van ugyanis a szintén lassuló gazdaságú óriáshatalomnak? A nyugati fogyasztói társadalmak igényeire való termelést egyelőre nem válthatja ki a fejlődő országok közötti kereskedelem. Hiába Kína jelenleg India legnagyobb kereskedelmi partnere, a két ország között bonyolított forgalom alig hatoda a Kína és az Egyesült Államok közötti mozgásoknak. Ennek egyik oka, hogy infrastrukturális szempontból a világ még mindig a „történelmi” észak-dél tengely mentén történő kereskedelemre van berendezkedve. A BRICS országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és az újonnan csatlakozó Dél-Afrika) és a két globális nagyhatalom tehát továbbra is kölcsönösen függ egymástól.

Az euroövezet tagjainak felismerése, hogy nem képesek saját hajuknál fogva kihúzni magukat a mocsárból, azonban önmagában még nem elég, ha nem hiszik el a piacok, hogy ezúttal ténylegesen stabilizálják helyzetüket. Többek között ezért sem adott egyértelmű választ a kínai kormány az uniós megkeresésre. Ugyan Kína már most 500 milliárd dollárnyi európai államkötvény birtokában van, komoly biztosítékra van szüksége, ahhoz, hogy befektessen Európa jövőjébe. Úgy tűnik, hogy az euróövezet eltérő gazdaságai kockázatát egységesen nem merik finanszírozni, pusztán egyes országokét. Ezek közé tartozik Magyarország is. Idehaza azonban vegyes érzelmekkel fogadták azt a lehetőséget, amelynek potenciális eléréséért az EFSF képviselője most Pekingig utazott.

A Ven Csiao-pao kormányfő júniusi látogatását követő hazai kritikákat egyfelől az általános kínai terjeszkedéstől való félelem generálta, másfelől belpolitikai megfontolások. Az ellenzéki aggályokkal ellentétben azonban a két ország közötti viszony erősödése nem jelenti azt, hogy hazánk elfordulna az euro-atlanti értékrendtől. Pusztán a jól felfogott gazdasági érdek felismerése volt, nem ideológiai irányváltás. Az Egyesült Államok államkötvényeinek többsége is kínai kézben van, mégsem kérdőjelezné meg senki az amerikai demokrácia minőségét. Az euróövezet ma ugyanazon tigris után úszik, aminek hátára Magyarország sikeresen fel tudott kapaszkodni. A korábban felhozott érvek tehát furcsán hatnak annak fényében, hogy alig fél évvel később az egész Unió kelet felé fordul. 

Ha azonosítanunk kellene az elmúlt másfél év talán legmeghatározóbb politikai motívumát, akkor a legtöbben alighanem a kétharmados felhatalmazással rendelkező Fidesz-kormány politikai hatalmának közjogi megteremtését jelölnék meg. Ebbe a körbe tartozik az új alkotmánytól a választási törvény átalakításán át a vezető állami tisztségviselők cseréjéig lényegében a kormányzati döntések túlnyomó része. Ugyanakkor a háttérben zajlik egy – a mindennapokban talán kevéssé érzékelhető – másik folyamat is, amelynek részletei korántsem ismertek, de legalább annyira meghatározhatják az ország jövőjét, mint az említett közjogi döntések. Ez pedig a jobboldali kormány kísérlete egy új, nemzeti színezetű, minden eddiginél erősebben a Fideszhez kötődő gazdasági elit megteremtésére.

Tavaly nyáron a különadók megszavazása kapcsán lehetett először olvasni arról, hogy esetleg egyes – Fidesz-közeli – cégek valamilyen jogi megoldással mentesülhetnek az adó befizetése alól. Akkoriban a Járai Zsigmond-féle CIG Pannónia életbiztosítóról, illetve a CBA-ról cikkeztek a lapok. Előbbi később kénytelen volt mégis egy igen jelentős összeget befizetni az államkasszába, míg a kereskedelmi lánc igazgatója egy interjúban arról beszélt, hogy valójában csupán a multik korábbi helyzeti előnyének kiegyensúlyozásáról van szó. A napokban a rögzített árfolyamú végtörlesztés kapcsán olvashattunk olyan híreket, hogy ez a magyar bankokat juttatná előnyhöz a külföldiekkel szemben. A volt pénzügyminiszter a Heti Válasz címlapján azt mondta, hogy „nem lenne kár két-három bankért”, sőt ugyanott interjút olvashatunk az újonnan létrejövő Széchenyi Bank tulajdonosával, a kiterjedt jobboldali médiabirodalommal rendelkező Töröcskei Istvánnal is.

Mindezzel párhuzamosan a kormány több területen (egészségügy, energiapolitika) a szabadpiacot korlátozó intézkedésekkel, jóval erősebb állami szerepvállalást kiépítésén fáradozik. Ennek részben ideológiai, részben taktikai okai vannak: a 2008-as krízisből a Fidesz vezetői azt a következtetést szűrték le, hogy a liberális piacgazdaság nem képes elejét venni a pusztító pénzügyi válságoknak; másrészt az ugyanebben az évben tartott szociális népszavazás nagy tanulsága volt a párt számára, hogy a társadalom többsége a paternalista államban hisz az öngondoskodással szemben. A taktikai lépések között a MOL-részvények visszavásárlása a legszembetűnőbb példa, de a külföldi bankok „pénzszivattyúinak” leállítása és a hazaiak helyzetbe hozása is kapcsolható ide.

Ez a két folyamat együttesen alighanem egy paradigmaváltást jelent Magyarországon a gazdasági és politikai elit együttműködésének, vagy – kissé pejoratív kifejezéssel élve – összefonódásának történetében, de ugyanakkor sok hasonlóságot mutat a média világának előző, Fidesz-ciklusban történő átalakításával. Bár a politika és a gazdaság egymáshoz való viszonya idehaza a legkevésbé sem transzparens téma, annyi mindenesetre – ha máshonnan nem, hát a Wikileaks-iratokból – világos, hogy az eddigi status quo-ban mindkét nagy politikai erő saját gazdasági háttérrel rendelkezett. A viszonyrendszer pedig úgy alakult, hogy a politika igyekezett a gazdasági szereplők kedvében járni, önmaga hatalmának biztosítása érdekében.

A 2010-es politikai földcsuszamlás azonban ezen a téren is komoly fordulatot jelentett, az új struktúrában a politika a meghatározó szereplő: a kétharmados felhatalmazással bíró kormányzat olyan erős államot teremt, amely képes diktálni a piaci szereplőknek és ezáltal egy elsősorban tőle függő gazdasági hátországot alakít ki. A 1998 és 2002 között a Fidesz meghirdette a média baloldali túlsúlyának kiegyenlítését és létrehozta az elmúlt évtizedben saját – írott sajtót, televíziós csatornákat, internetes oldalakat magába foglaló – médiabirodalmát. Jelenleg hasonló folyamatok zajlanak a gazdaság egészében, ugyanakkor a cél már nemcsak a baloldalhoz kapcsolódó gazdasági elit megtörése, hanem politika és a gazdaság hazai viszonyainak teljes újratervezése.

Míg a kormánypártok szerint itt valójában csupán a hazai tulajdonú vállalatok helyzetbe hozásáról és az állam szerepének megerősítéséről van szó, ellenzéki pozícióból ez egy félelmetes jelenség, hiszen ők egy soha nem látott hatalomkoncentrációt megvalósulását vélik felfedezni. Az mindesetre nyilvánvaló, hogy ez a folyamat még korántsem zárult le, nagy volumenű átrendeződések és meglepő döntések tanúi leszünk még a következő években.

Nem kétséges, hogy Európa válságban van – a válság mélysége és jellege ugyanakkor korántsem egyértelmű. A görgök megmentése immáron összeurópai vállalkozássá nőtte ki magát, a legutóbbi mentőcsomag pedig végérvényesen bebizonyította: a tét nem csupán egy-két tagállam bedőlése, még csak nem is az eurózóna megmentése, sokkal inkább az európai integráció alakulása. Európa tehát önmagát, a gazdasági és politikai közösség eredményeit próbálja megőrizni és reformálgatni. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa, a válság nem csupán az EU gazdaságát érinti, hanem a XXI. századi Európa kulturális, politikai, társadalmi berendezkedésének egészét. Csak néhány példa ezekből: a munkanélküliség, a felboruló nyugdíjrendszer, az egész döcögő jóléti állam, a társadalmi reprodukció alacsony foka, a generációk közötti igazságtalanság, a bevándorlók kérdése, az európai és tagállami intézményekbe vetett bizalom megingása, az európai állampolgárság érzetének kialakulatlansága – s még sorolhatnánk. Európa tehát elfoglalt, valódi válságot, sőt válságjelenségek egész sorát kezelik maguk a tagállamok és persze az EU intézményrendszere is – olykor külön-külön, olykor pedig együtt (legutóbb épp a görög kormánnyal karöltve). Számomra a felmerülő legfőbb kérdés, hogy mit áldozhatunk fel a válságkezelés oltárán? Van-e az európai gazdasági-politikai kultúrkörnek, társadalomnak, az itt meghonosodott demokráciának olyan értéke, vívmánya, amely rendkívüli körülmények között sem áldozható fel?

Hazahozva a kérdést: az Orbán-kormány rendre arra hivatkozik (azt ne mondjam: azzal mentegetőzik), hogy rendkívüli idők rendkívüli eszközöket és megoldásokat igényelnek. A kormány erre vezeti vissza a forradalmi törvényhozást, a nem meg szokott gazdaságpolitikai mixtúrát és minden, a korábban megszokott, a saját medrében jól-rosszul csordogáló demokráciát és kapitalizmust megreformálni vágyó intézkedését. Első ránézésre nagyjából két dolog lehetséges (ahogy egyébként Gyurcsány Ferenc is megmondta): reform vagy bukás! Vagyis, Orbán Viktor valóban „a kor ütőerére tette a kezét” és megérezte a rendkívüli időket és ennek érdekében vet be minden rendkívüli eszközt; vagy pedig a Fidesz-KDNP egy nagyon jó és meglehetősen jól kommunikálható ürügyet talált a (külföldi és belföldi) válság meglovagolásának képében. A kormánypártok és a jobboldali-konzervatív értelmiség egyelőre természetesen az első forgatókönyvet támogatja, akként éli az életét. A helyzet – érzésem szerint – azonban nem ilyen világos. Az viszont teljesen biztos, hogy válság európai mumusát idehaza a Fidesz-KDNP kiegészítette az elmúlt évek tehetetlenkedése nyomán előállott hazai válság vélt vagy valós mítoszával. Ezt Lázár János például így fogalmazta meg egy helyen: „Ezt a tempót nem a frakcióvezető vagy a kormány diktálja, hanem a helyzet, és a magyar polgárok elvárásai. Tavaly az országot úgy vettük át, hogy lényegében a fizetőképtelenség határán táncolt. A csődhelyzet, az akut vészhelyzet elkerüléséhez azonnali döntésekre volt szükség. Meg kellett óvni attól az országot, hogy beálljon a fizetésképtelenség, a társadalmi csőd, ami most Görögországban zajlik, illetve Olaszországot, Spanyolországot és Portugáliát az Európai Unió más országival együtt megkísértette. Az, hogy ma nem Európa szégyenpadján ülünk, és jobb a helyzetünk, az éppen a gyorsaságnak, a tempónak, a határozottságnak köszönhető.” Másutt a következőt tette hozzá: „A kormánynak olyan lehetőséget kell biztosítani hogy ha az Európai Unióban pénteken gazdasági és pénzügyi, rendkívüli krízishelyzet alakul ki, akkor mi az azt követő hétfőn már törvényt alkothassunk, amely megvédhet minket az összeomlástól.”

Vagyis a külső és belső válsággal való fenyegetés olyan abszolút fegyverré vált az elmúlt egy évben, amely mindenestül indokolhatja a rendkívüli eszközök alkalmazását. Ennek igyekszik megágyazni a jobboldali-konzervatív értelmiség is. Egy politológus „brain storming” alkalmával Kumin Ferenc a következőt állította: „A gazdasági válság új politikai cselekvéskészletet adott, mondhatni, kreativitási ösztönzőként hatott. A választók ingerküszöbe is feljebb került, egészen másképpen gondolkoznak arról, mit lehet és mit nem lehet megcsinálni. Hatalmas sokk volt a 2008-as, szerintem fel sem fogjuk a lényegét, alapvető bizalmi rendszerek dőltek romba, és most kellene valami újat a helyükre építeni.” Ezt Giró-Szász András azzal fejelte meg, hogy „[a] hatalomkoncentráció, a gyors döntéshozatal összefügg a válságkezeléssel. Európában nem probléma az itteni hatalomkoncentráció. Brüsszelt ez az egész nem érdekli, számára az a lényeg, hogy a magyar államháztartási hiány három százalék alatt maradjon.”

A következő évek egyik legnagyobb dilemmája – ahogyan már utaltam rá – annak eldöntése, hogy mit lehet a válságkezelés oltárán feláldozni mind tagállami, mind közösségi szinten? Ebből a szempontból hazánk egy kísérleti terep lesz. Ha valóban az a legfontosabb, hogy „tartsuk a hiányt és a gazdaságpolitikai célokat”, akkor Brüsszel valóban néma marad – jelenleg valóban van egy ilyen tendencia. Azonban úgy érzem, hogy ez nem sokáig tartható. Az EU-nak és a tagállamoknak fel kell tenni a fenti kérdéseket, s az állampolgárok ingerküszöbe sem tágítható a végtelenségig. Talán egy furcsa elképzelés, de szerintem a válságnak és az arra alapuló magyar kormányzati filozófiának a legnagyobb haszna éppen az lesz, hogy lokalizálja azokat az európai értékeket és motívumokat, amelyek semmilyen szükséghelyzetben nem írhatók felül, s hatékonysági szempontból sem helyezhetők hatályon kívül.