Méltányosság-blog

Az utóbbi hetekben az idehaza január elsejével életbe lépő sajtótörvény miatt több neves nemzetközi lap bírálta az Orbán-kormány tevékenységét, utóbb ezek az éles reagálások idehaza is komoly vitákat generáltak. A kérdés tétje valóban nagy: a magyar politikai rendszer autoriter irányba indult-e el, vagy csupán a bírálók értettek félre valamit, vagy találtak ürügyet igazuk bizonyítására.   Anélkül, hogy a médiaszabályozás jogi hátterével és jövendőbeli gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban állást foglalnánk, az kétségkívül látható, hogy az EU soros elnökségét átvevő Magyarország kormányának igencsak rossz a sajtója; az elmúlt év eseményeinek trendjei a nyugati közvélemény számára meglehetősen antidemokratikusak.

Az Economist folyóirat szerkesztői minden évben felmérést készítenek a demokrácia helyzetéről a világban, az idei - harmadik – ilyen tanulmány a „Democracy in retreat” , vagyis „Visszaszoruló demokrácia” címen jelent meg.  A tanulmány öt szempont alapján pontozza az egyes országokat: a választás menete és pluralizmus; a kormányzat működése; politikai részvétel; politikai kultúra; civiljogok. Összesen a kategóriákhoz 60 kérdés tartozik, amelyhez közvélemény kutatások alapján igyekeznek egy-egy pontszámot illeszteni. Az eredmények alapján 4 kategóriát állítnak fel: teljes demokrácia (full democracy); hiányos demokrácia (flawed democracy); hibrid rezsim és autoriter rezsim.

A listán Magyarország a hiányos demokráciák középmezőnyének elején helyezkedik el, rontva korábbi pozícióján. A tanulmány külön is szót ejt hazánkról:  

„In the April 2010 election, an extreme nationalistparty, Jobbik, gathered almost as many votes as the former ruling Socialists. Since winning a two thirds parliamentary majority in the election, the centre-right Fidesz party has been systematically taking over the country’s previously independent institutions: the presidency, the state audit office and the media council are now all run by party placemen. Parliament recently voted to severely restrict the constitutional court’s right to adjudicate on budgetary matters”

A Economist jelentése természetesen nem szentírás, az általuk hirdetett demokráciafelfogással, vagy módszertannal is lehet vitatkozni, azonban az összkép tanulságos.  Mindössze ennyi, az extrém nacionalistának bélyegzett Jobbik bekerült a parlamentbe, a kétharmados többség erejével fokozatosan elfoglalta a korábban független intézményeket és a költségvetés elfogadása érdekében szűkítette az Alkotmánybíróság jogkörét. Természetesen az eseményeknek lehet egy tökéletesen más olvasata is, hogy a szocialisták gyenge kormányzása hozta helyzetbe a Jobbikot, vagy, hogy az Orbán-kormány az egyetlen lehetséges utat választotta, hogy hitelessége elvesztése nélkül képes legyen tartani a költségvetési hiányt. Azt azonban látnunk kell, hogy ezek a hazai viták részletei már nem érdeklik a nyugati közvéleményt, amennyiben trendeket kell megrajzolni, akkor így fest a kép Magyarországról.

Orbánéknak nagyon nehéz lesz ezt a folyamatot megfordítani, ami különösen ebben a félévben kap jelentőséget. Először is el kell dönteniük, hogy Uniós partnereik szemében a jelenleginél jóval kedvezőbb színben kívánnak-e feltűnni, vagy teljesen figyelmen kívül hagyják a nyugatról érkező kritikákat. Előbbi esetben normáikat alighanem kénytelenek lesznek a nyugati normákhoz igazítani, utóbbi esetben viszont fel kell készülniük, hogy döntéseik következményei már középtávon, számos területen - diplomácia, gazdaság – igen károsak lehetnek.

Barátaim, ismerőseim gyakran kérdezgetik tőlem: te mikor leszel a tévében, hiszen politológus vagy? Ilyenkor mindig eszébe jut az embernek, hogy Magyarországon miért alakult úgy, hogy a közvélemény többsége számára a politikai elemző az az öltönyös pasas, aki elmondja, hogy mit kell gondolni az aznapi politikai nyilatkozatról, vagy intézkedésről.

Sajnos ennek nem az az oka, hogy ismerőseim, vagy a közvélemény tájékozatlan lenne és nem ismerné ennek a szakmának területeit. Az ok sokkal inkább az, hogy a politikai elemzés, mint mesterség csak nyomokban létezik Magyarországon. A kialakult intézetek egy része egyértelműen valamelyik párthoz kötődik, annak ideológiai szócsöve, amely minden kritika nélkül visszhangozza az adott erő politikai megnyilvánulásait. Az írások többsége „impresszionista”, vagyis az adott szerző egész egyszerűen, mindenféle műfaji, vagy módszertani megalapozás nélkül leírja, hogy mik a benyomásai, mit gondol az adott jelenségről.

Amennyiben a politológusok azt szeretnék, hogy szakmájuk az egész közvélemény számára láthatóan hasznos legyen akkor meg kell újítanunk a műfajt, át kell gondolnunk eddigi megközelítéseinket szakmánk tárgyához. Bombasztikus publicisztikákkal, hangzatos kinyilatkoztatásokkal könnyen sikert, ismertséget lehet szerezni, azonban mi magunk is felelősek vagyunk, hogy az olvasó kizárólag erre „harap”. A hosszabb, mélyebb problémákat boncolgató írások tökéletesen elkerülik nemcsak a hírfogyasztók, hanem a média figyelmét is. Alig-alig születik olyan írás, amely jól olvasható, érdekes, ugyanakkor szilárd módszertan, elméleti keret áll mögötte.

Elemzéseink jórésze kimerül a napi aktualitások kommentálásában. Úgy teszünk, mintha nem létezne külföld, amelyekkel érdemes összevetni a hazai folyamatokat. Úgy teszünk, mintha nem létezne közeli, de méginkább távoli múlt, amelyekből tendenciákat rajzolhatunk meg a jelen eseményeire vonatkozóan. Az angolszász politológia évszázados eredményeit, szakmai standardjait szinte nem is hasznosítjuk, a magyar parlamentarizmus tanulságairól tudomást sem veszünk, miközben a politikusoktól nyugati magatartást és értékrendet várunk.

A magyar politológiát meg kell újítani, az elemzést ki kell emelni az „itt és most” közegéből, vizsgálódásaink módszereinek tükrözni kell a nyugat-európai, angolszász politológia kurrens eredményeit. Szélesítenünk kell az elemzési horizontunkat, nem kizárólag a pártokkal, vagy a kormánypolitikával szabad foglakozni. Olyan területek felé kell nyitnunk, mint a szociológia, a közgazdaság vagy akár a természettudományok.

Mindenekelőtt azonban önreflexióra van szükségünk, hogy hiányosságainkat, hibáinkat képesek legyünk egyáltalán tudomásul venni.

Ilyen politikai irányítási rendszer még nem volt a rendszerváltás óta, de ha kulturálisan adekvát, működhet: mikor Kínában harmad magammal 6 órás, és még ennél is hosszabb vonat utakat tettem meg, egyszer csak eszembe jutott, hogy nem csak a földön lehetne feküdni, hanem fel lehetne mászni a csomagtartóra is. A vonat belsejében hosszában voltak elhelyezve a csomagtartók, s elég hely is akadt rajtuk. A kínai utasok egy pillanatra meghökkentek az innováción, de mosolyogva helyeseltek. A vonat padlójára mindenki leszórta az ételmaradékát, óránként jött a személyzet, s akár hajnal volt, akár éjfél, összesöpört. Ha a vonat épp nem lakott területen járt, akkor az összesöpört szemetet egy elegáns mozdulattal kiszórta a természetbe a vasutas dolgozó. A művelet időszakára mindig fel kellett tápászkodni, ami miatt senki sem morgott bár mindig körülményesen ment, mert hát addig fel kellett emelni a csomagot is, meg kerülgettük egymást. stb. Én meg ezt meguntam, és felköltöztem a poggyászok közé...  

Ezzel szemben a szemetet az utcán, tehát lakott területen nem lehetett eldobni. Emlékszem, egyszer egy almacsutkát próbáltam a járdán hagyni, de hárman is rám mutattak, hogy azonnal szedjem fel, olyan tekintettel, amivel ölni lehet... Mindez történt 1992-ben, mikor már érezni lehetett, hogy Kína készül a maga gazdasági csodájára.

Hogy milyen viselkedés adekvát, és mi befogadhatatlan, az kulturálisan meghatározott. Csomagtartós utazásos innovációm nem valószínű, hogy ragadós volt, mert odafönt ugyan jó kilátás nyílt az egész vagonban zajló életre, viszont  nagyon meleg volt, és épp csak annyival kevesebb oxigén, ami miatt egy óra múlva magam is lekényszerültem levegőért.

A Fidesz kormányzási technikája új. Ha a királyságig megyünk vissza egy hasonlat erejéig, a rendszerváltás utáni 20 év az alkotmányos királyságra hasonlított, míg most a felvilágosult abszolutista modell bontakozik ki. Nem lehetetlen azonban, hogy amint Magyarország a klasszikus abszolutizmusba hajlana, és elmaradnának az innovációk, amelyekkel  tudnának azonosulni felvilágosult honfitársaink, azonnal elfogyna a levegő a kormány körül. A jelenlegi törvényalkotási folyamat adekvát a magyar nép számára (amire sokan rácsodálkoznak), így nem igazán változtatja meg a közvélemény klímáját. Arra van hagyományunk, hogy a diktatúrát hogyan rázzuk le magunkról, de a felvilágosult abszolutizmus lehet épp olyan adekvát innováció a magyarok számára, mint az én csomagtartós ázsiai utazásom volt a kínai embereknek.

Az ünnepi díszkivilágítást nézve, nem tudom megállni, hogy ne az jusson eszembe, Budapest évről évre egyre fényesebb, egyre inkább európai világváros. Mondom mindezt úgy, hogy Magyarország – ahogy az egész világ – még mindig a gazdasági válság utórengéseit érzékeli, bár ezt a bevásárlóközpontok karácsonyi vásárlási rohamának telítettségéből ítélve nem vennénk első pillantásra észre. De tegyünk egy kis kitekintést, hogyan is futnak neki külföldön az ünnepeknek.

Az Egyesült Államokban a félidős választások kudarcát követően elsöprő többséggel fogadta el a szenátus Barack Obama 858 milliárd dollár értékű adócsökkentési javaslatát, a Demokrata Párt heves tiltakozása ellenére, mondván, a tervezet a jómódúakat támogatja a szegényekkel szemben. Ugyanakkor az intézkedés jelentősen hozzájárulhat az amerikai gazdasági növekedés beindításához. Európa felé tekintve, Görögország, Olaszország, Franciaország, Nagy-Britannia és Írország is a gazdasági válság által indukált megszorítások és reformok kapcsán sokszor zavargásokba torkolló tüntetésekkel zárta az évet. Ezzel szemben mindazok számára, akiket még nem érintett meg az ünnepi hangulat, megnyugtató lehet, hogy ugyan hazánkat nemrégiben minősítette le a Moody's (ahogy tette ezt Írországgal és várhatóan teszi majd Spanyolországgal is), idehaza relatív béke van, nem az utcán oldjuk meg problémáinkat, pedig karácsonytól karácsonyig mennyi minden történt idén. Válság, választások, természeti katasztrófák, és mégis: úgy tűnik, az év összes nehézsége ellenére, még mindig sok szempontból jobb évet zárunk, mint egyes uniós tagországok. Jövőre idehaza is beindulhat a gazdasági fejlődés, és Magyarország készülődik az EU elnökségre, amely olyan kihívásokat tartogat, mint a közös költségvetés elfogadása, vagy a pénzügyi stabilitási alap megalkotása. Izgalmas év elé néz tehát hazánk és az Unió is.      

Visszatérve kiindulópontunkhoz, ha karácsonyfaégőkben, kivilágított utcákban, és boltban hagyott forintokban mérjük a fejlődést, növekedést, (hiszen, ha olyan rosszul mennének a dolgok, elvben pont ezen kéne spórolnunk) Goethe híres utolsó szavait céloznám meg kívánalomként 2011-re: „Mehr licht!”, azaz „Több fényt!” 

Fotó: index.hu

Az Állami Számvevőszék a minap jött ki egy olyan jelentéssel, amely kísértetiesen rímel a kormánynak a magánnyugdíj-pénztárak kapcsán kifejtett álláspontjával. Kérdés, hogy merő véletlenről van szó vagy a politikában ilyenek nincsenek?

Az általam nagyra becsült Állami Számvevőszék a rendszerváltás után kialakult hazai intézményrendszer egyik leginnovatívabbja. Több helyen is utaltam rá, hogy az ÁSZ (együttműködve számos külföldi partnerrel), de még inkább annak Kutatási Intézete (leánykori nevén Fejlesztési és Módszertani Intézet) egyfajta think tank-ként funkcionált. Ami azért – valljuk be – nem túl gyakori idehaza. Ezt alátámasztja az éppen a múlt héten bemutatott Integrit(ÁSZ) projekt, amely a közigazgatási korrupció ellen lép fel, holland példák alapján hangsúlyt fektetve a nálunk mégoly kevéssé ismert és értett integritásra (amely együtt jelenti a szervezet és személy függetlenségét, befolyásoltságtól mentes döntését és etikus eljárását) az egész államigazgatásban.

A csütörtöki bejelentés lényegében szinkronban volt a kormány eddigi kommunikációjával, vagyis az ÁSZ a Pénztárak Garancia Alap működésének vizsgálata során azt találta, hogy a magánnyugdíjak hosszú távon nem biztosítottak és az eddigi magánnyugdíjnak hívott pillér valójában nem is annyira magán, hiszen az államnak folyamatos tehertételt jelentettek – hangsúlyozta külön is az ÁSZ elnöke.

Szögezzük le: az ÁSZ vizsgálata semmiképpen sem tekinthető irányítottnak, hiszen – ahogyan Domokos László is fogalmazott – ez már korábban is elő volt irányozva. Ugyanakkor az időzítés nem lehet véletlen, s a probléma talán éppen itt van. Egy független intézménynek pusztán szakmai szempontokra kell alapozni, de emellett legalább olyan fontos, hogy a formára is ügyeljen. Ha történt is aktuálpolitikai beavatkozás az ÁSZ tevékenységébe, akkor az nem a vizsgálat tartalmára, csupán annak időzítésére irányult (nem véletlen, hogy az ÁSZ elnök a jelentés bemutatásakor élből le akarta mosni magáról a politikai megrendelés ódiumát). Ez nem jelenti azt, hogy ezzel minden rendben lenne. Az ilyen „felszíni” beavatkozások erodálhatják a független intézmények szakmai tekintélyét, s ennek mindenképp meg lehet az a káros hatása, hogy a közvélemény még a tisztán szakmai iratok esetén is gyanúperrel él majd. Mindez pedig oda vezet, hogy az ÁSZ saját integritása – amely egyszerre nyugszik a fent említett formai és tartalmi elemeken – is veszélybe kerül.