Méltányosság-blog

Nem éppen kockázatmentes egy politikus számára Kálmán Olga műsorában, az „Egyenes beszédben” szerepelni. A magyar újságírói szakma egyik legkarakteresebb egyénisége „már nem egy ízben okozott kellemetlen perceket az előre kimódolt sablonszövegeket felmondani készülő közéleti szereplőknek, amit Kálmán Olga ironikus, olykor könnyed és viccelődő stílusával, váratlan közbevetéseivel ért el. Erről tudna mesélni Retkes Attila, az SZDSZ egykori elnöke, akiből Kálmán ügyesen kihúzta a beszélgetés végén, hogy sok gond van még a fővárosi listával, de Pokorni Zoltán Fideszes politikus is, aki látványosan kivonult a műsorból. De Török Zsolt MSZP-s szóvivőnek szintén nehéz dolga volt nemrég Kálmán Olgával a beszélgetés során, aki „ezt nem mondhatja komolyan!” típusú megjegyzésekkel szakította félbe a politikust.

Miért döntött akkor Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője ilyen előzmények után úgy, hogy ő is (egyébként nem először) beül Kálmán Olga „vallatószékébe”? A fő ok nyilván az, hogy van mit helyrehozni a Fidesz magán-nyugdíjpénztárakkal kapcsolatos kommunikációján (ebbe illeszkedett Orbán Viktor Facebookra kitett videója is, amelyről Jenei András kollégám írt részletesebben). Lázár nem mellesleg szokta is hangoztatni, hogy nem fél a vitáktól, így logikus is volt, hogy vállalta a szereplést. Mivel az ATV-t vélhetően a kormánnyal szemben kritikusabb nézők nézik elsősorban, a frakcióvezető lehetőséget kapott (méghozzá nem is keveset, 22 percet) a meggyőzésükre.

Ezen törekvés természetesen könnyen ütközhetett Kálmán Olga abbéli műsorvezetői szándékával, hogy lendületes és érdekes beszélgetést készítsen. Most az újságíró feladata duplán nehéz volt, mert ennél jóval hosszabb időn kellett fenntartania a nézők figyelmét. Így Kálmán Olga részéről meg az volt érthető magatartás, hogy feszültséget vigyen a műsorba.

Már a beszélgetés első perceiben – amikor Kálmán azt feszegette, hogy Lázár tudatosan vállalta-e el a „rossz fiú” szerepét – sikerült olyan mondatot kimondatni a frakcióvezetővel, miszerint a Fidesz-frakció feladata a kormány politikájának támogatása, s „megpróbálom a kormány érdekeit a frakciónál képviselni, igyekszem ezt kellő határozottsággal is tenni, mint ahogy a kritikusok is mondják”. Mert bár kétségtelen, hogy a Fidesz-frakció eddig egyértelműen kiállt a kormány politikája mellett (ami persze nem is meglepő egy kormánypárti frakciótól), ám még az erősen centralizált Fidesz képviselőiben is felvetődhetnek komoly kételyek, amelyekkel szemben Lázár a kormányt képviselte „kellő határozottsággal”.

Erőltetett kuncogással reagált a politikus a 8. percben Kálmán Olga azon kérdésére, hogy Szász Károly miért maradt ki a végkielégítések különadójából („és akkor miért került ki az egész pakliból például Szász Károly?”). Nem született túl jó és hiteles válasz: „Én nem tudom, hogy Szász Károly kikerült-e, én személyekkel nem foglalkoztam, én elvekkel próbáltam foglalkozni”. Ez kissé nyakatekert magyarázat attól a frakcióvezetőtől, aki épp a műsor elején érzékeltette a frakcióra gyakorolt befolyását, amelynek egyik döntése következtében Szász Károly végkielégítésére nem vonatkozik a különadó, mert azt ő még öt évnél korábbi időpontban szerezte.

A következő kisebb blokkban Járai Zsigmond, MNB felügyelőbizottsági elnök fizetésemelésének témáját vetette fel a műsorvezető. Hogy időt nyerjen a politikus, az „ez is egy nagyon jó kérdés” félmondattal nyitott és szerencséjére belebonyolódtak a jogi szabályozás előtörténetébe, valamint Simor András magasnak ítélt korábbi fizetésébe. Innen úgy sikerült elmozdítani az interjút, hogy Kálmán Olga megszakítva Lázárt úgy összegezte a témát, hogy „nem jó az íze, az optikája” a dolognak, mire Lázár – számomra meglepően – úgy reagált, „sok mindennek nem jó az optikája, ebben önnek tökéletesen igaza van”. A Fideszről kialakult negatív sztereotípiákat („akarnok”, „zsarnoki”, stb.) azzal a már korábban is használt kijelentéssel igyekezett tompítani, hogy „nem nálunk van a bölcsek köve”, ugyanakkor felhívta a figyelmet a kormány előtt álló rengeteg feladatra.

Az interjú után nem igazán maradt meg bennem olyan meggyőző, frappáns gondolat, vagy gondolati levezetés, amely Lázárhoz lett volna köthető. Valószínűleg azért, mert a frakcióvezető korábbi interjúiban előadott paneljeinél maradt (pl. ha kell, az ember revideálja a nézeteit; más pártok is támogatták a visszamenőleges adóztatást), amit magyarázhat a kockázatkerülésre való törekvés is. Javára írható ugyanakkor, hogy nem jött zavarba. Igyekezett nem túlságosan elrugaszkodni a tárgytól és a műsorvezető kérdései keretein belül maradni. Feltűnt még, hogy az MSZP-t például most nem kritizálta, holott ezzel akár másfelé is terelhette volna a beszélgetést és ezzel a fogással számtalanszor élt is korábban, különösen parlamenti felszólalásaikor.

A címben szereplő metafora a Social Network – Közösségi Háló című film megtekintése után született meg bennem. A Facebook alapítóját, Mark Zuckerberget a mozi úgy állítja be, mint akit nem érdekel a pénz, csak a szakmai kihívás és a közjó. Nos, mikor megnéztem Orbán Viktor Facebook oldalára vasárnap feltett videó üzenetét, ugyanaz jutott eszembe, mint amit a közepesnek mondható film sugallt: minket (Fidesz) sem érdekel a pénz (magánnyugdíjpénztár vagyon), csak a szakmai kihívás (rendbe tenni ezt a szerintünk rosszul működő rendszert) és a közjó (mindenkinek több és biztosabb nyugdíja lesz így).

A magánnyugdíjak elvonása körüli polémiát itt most nem folytatnám, hiszen aki tájékozódik, unalomig ismerheti már a pro és kontra érveket, pártállása szerint feldolgozva. Ami itt most igazán érdekes, hogy Magyarország miniszterelnöke egy közösségi hálón keresztül (persze nem első esetben) szólt választóihoz, és egy olyan ügyben, amivel kapcsolatosan eddig a médiában és a parlamentben is csak homályos válaszok születtek. Ezzel a Fidesz újra (vö. őszödi-beszéd utáni időszak) az Országgyűlésen kívülre terelt egy kardinális kérdéskört, mintha arra a parlament falain belül nem születhetne megnyugtató válasz.  Az igyekezet is érthető, hiszen az Alkotmánybíróság jogkörének nyírbálását nem érzik a zsebükön az emberek, míg a nyugdíj kérdése szent tehén a szavazók számára. Mindemellett az üzenet felfogható a „Térjen mindenki vissza az állami nyugdíjrendszerbe” kampány  nyitóbeszédeként is, ugyanis az átlépők vagyona nélkül igen ingatag helyzetbe kerülhet a jövő évi büdzsé stabilitása, amit a Moody’s múlt heti (és a Finch várhatóan e héten következő) leminősítései kiválóan indikálnak.

Ugyanis a kormányfő legfontosabb üzenete – miszerint  az átlépők pénzére egyáltalán nem fáj az Orbán-kormány foga – 529  milliárd forintos lyukat ütne a 2011-es költségvetésen. Ekkora összeget költene a kormány jövőre az átlépők nyugdíjpénztári befizetéseiből költségvetési kiadásokra. Így felmerül a kérdés, vajon az Orbán-kormányt valóban a „zuckerbergi” puritanizmus vezérli, vagy csupán újabb retorikai fogásról van szó, és a kormánypárt valójában a nyugdíjmegtakarításokat készül felélni? Mindkettő nagy áldozattal jár, előbbi a jövő évi büdzsét deficitjét repítheti az egekbe, utóbbi pedig a Fidesz népszerűségét lökheti a mélybe. Ám a legrosszabb hír, hogy mindkét forgatókönyv egy zéró összegű játszmát vetít előre…

A Méltányosság Politikaelemző Központ felhívást tett közzé, hogy mondják el véleményüket, „Mi legyen a preambulumban?” Hogy miért? Mert a preambulumban találhatók azon társadalmi értékek, amelyek egy közösség összetartozásának minimumát képezik. Magyarországon gyakorlatilag nincs egyetértés ezen elvekről, és eleddig nem létezett olyan fórum, ahol közérthető, ha úgy tetszik, nem szakmai, hanem „emberi” vitát lehetett volna folytatni a témáról. Pedig fontos, hogy beszéljünk közös értékeinkről. Mi az, ami összetart minket, és mi az, amit „alapnak” tekinthetünk egy ország életében?

Az alkotmányozás folyamata hazánkban rendre a politika áldozatává vált. Így kövült meg az eredetileg ideiglenesnek szánt alkotmány, és ezért állt elő az a helyzet, hogy lehetetlen pártok közötti konszenzussal elfogadni egy újat. Tulajdonképp maradhatna minden a régi, ha az tartalmilag, stilisztikailag megfelelő volna, azonban, ahogy ezt mi régóta hangoztatjuk, a jelenleg hatályos alkotmány sajnos nem az. Hogy egy példát említsünk: ha csak a preambulumát nézzük, épp a közösségi értékeket meghatározó funkcióját nem tölti be. Nem is olyan rég még viszonylag széleskörű egyetértés volt a tekintetben, hogy szükség van új alkotmányra. Mára azonban átírta az aktuálpolitika ezt a közmegegyezést és ezt is a pártpolitikai színezetű kérdések közé sorolta. Véleményünk szerint lehet vitázni arról, hogy kell-e új alkotmány vagy sem, illetve ha már elindult egy ilyen folyamat, legalább egymás között, társadalmi szinten megpróbálhatunk hozzátenni valamit. Célunk tehát, hogy a preambulum kérdését bedobjuk a közbeszédbe és kiemeljük a napi szintű politikai csatározás köréből. Ha egy társadalomban soha senki nem teszi fel ezeket a nagy, átfogó kérdéseket, ne csodálkozzunk, ha nem jutunk egyről a kettőre közös értékeink meghatározásában és értelmezésében. Örvendetes, hogy kezdeményezésünk e tekintetben értő fülekre talált, szép számmal érkeznek bejegyzések, és sok értékes, építő hozzászólás született. Január 30-ig ezért hétről-hétre hozzáteszünk valamit a vitához, hogy a lehető legteljesebben „kibeszélhessük” ezt a fontos témát.

Mindent a népért, mindent a nép által, semmit a nép nélkül – mondta Kossuth Ohio fővárosában tartott 1852. február 7-i beszédében.  Szavai hatással voltak az amerikai demokráciára, és Kossuthot ezért máig emlegetik a tengeren túl.

Manapság, amikor kezd egyfajta demokrácia-vita kibontakozni, a magukat demokratáknak vallók igyekeznek kiszorítani erről a pástról a kormányt. A Fidesz kommunikációs – és elvi – csatáját pedig a „közérdek” zászlaja alatt vívja. Különösen a médiapolitikájában vált feltűnő hívó szóvá a „közérdek”, mely a szabadosság ellentéte, s ami szintén demokratikus érték. (Oly annyira az, hogy pl. az amerikaiak demokratikus médiamodellnek nevezik azt, amelyben a szabad piaci versenyben elszabaduló kereskedelmi altáji humor felett a közérdek kerekedik felül.)

Ám egy valamiben biztos, hogy a Fidesz visszaélt hatalmával: Kossuth –  már idézett – lángoló beszédéből a harmadik résszel. Mert nehéz megkérdőjelezni a jó szándékot, hogy a cinikus rablógazdálkodással szemben a népért kívánnak tenni, ahogyan az is védhető, hogy a nép által cselekednek, ugyanis nyilvánvaló, hogy a 2/3-ot nem csalással szerezték. Az viszont, hogy ezután a törvényeket a nép teljes kihagyásával alkotják, az egészen látványos, ráadásul igen fontos közjogi lépéseket tettek és tesznek a nép megkérdezése nélkül.

A modern társadalmak már nem általánosan tekintenek a népre, és annak bevonására, hanem korporatív módon. Ugyanis ameddig a nép előtt az első két szempont miatt töretlen  a népszerűség, a szakágak és társadalmi alrendszerek prüszkölnek. A média csendes és bénult kacsaként viselkedett  az önmagát érintő törvényalkotási folyamatban. Jómagam már azon meditáltam az utóbbi időben, mi a generációm (35-45) felelőssége mindebben. Ám az ébredezés a fehér borítókkal, és más tiltakozásokkal megjelent. Már-már úgy tűnt, lehet a nép nélkül törvényt, jelesül médiatörvényt alkotni, most viszont abba az irányba kezd billenti a mérleg nyelve, hogy mégse: legalábbis a nép nélküli politizálásnak nagyobb lehet az ára, mint a politikai hozadéka.

Az ember mindig meglepődve olvassa a nyugati politikatudományi és egyéb társadalomtudományi munkákat, s gyakran kifejezetten kellemetlenül érzi magát egy-egy cikk vagy könyv fellapozása után. Vagy azért, mert – valljuk be – nem teljesen érti, vagy pedig azért, mert nagyon is érti az ott leírtakat, s egyúttal át is érzi, hogy mi felé kellene mozdulni.

Távol álljon tőlem, hogy fetisizáljam a „Nyugatot”, de azokat a területeket mindenképp el kell ismerni (és meg kell ismerni), amelyeken tanulni lehet. Ilyen például a nyugati világ egyes részein tapasztalható kohézió. A Méltányosság számtalanszor foglalkozott a társadalmi kohézióval, ez a témakör egyik zászlóshajónknak tekinthető. Ezúttal azonban nem (csak) erre gondolok, hanem a tudományos közösség kohéziójára, együttműködésére és ebből származó hallatlan szellemi teljesítményekre.

A klasszikus idézetségi mutatók és egyéb indexek plasztikusan kifejezik azt, hogy egy-egy tudós milyen népszerű, mennyi cikket írt és az hogyan hatott a tudományos közösségben. Ilyen felmérések és indexek nálunk is készülnek. Azzal azonban már sokkal kevesebbet foglakozunk, hogy reflektáljunk egymás munkájára, ad absurdum együtt is dolgozzunk. A társszerzőség, egy-egy kutatói közösség közös publikációja meglehetősen ritka a magyar politikatudományban. Pedig nem törvényszerű, hogy így legyen.

Éppen egy másik tudományterület adhat számunkra példát: ez a matematika. Erdős Pál világhírű matematikusnak olyan nagy szakmai tekintélye van, hogy kialakították az ún. Erdős-számot. Ez a szám azt mutatja meg, hogy a társszerzőségek révén valaki milyen távol van a matematikai géniusztól. Erdős Erdős-száma 0, aki vele publikált annak 1, aki az Erdőssel publikáló társszerzője volt annak 2, és így tovább. A dolog annyira népszerű, hogy nem csak a matematikusok, hanem egyéb tudományterületek (pl. közgazdaságtan, fizika, hálózatelmélet) tudósai is „mérik” saját Erdős-számukat. Az Oakland Egyetemen például külön Erdős-projekt (ENP) működik a távolságok meghatározására.

A hazai politikatudománynak fel kellene ismernie a tudományos közösségek megtartó és fejlesztő erejét, többet kellene egymással (s nem egymás ellen) dolgoznunk. Ebben az esetben kialakulnának a hazai kutatói hálózatok, amelyek beindítanák a politikatudomány vérkeringését. Ha ez sikerül, akkor valóban itthon is teremhet Erdőshöz fogható géniusz, akitől való közelségünket érdemes lesz meghatározni.

A kép forrása: http://micheleroohani.com/blog/