Méltányosság-blog

Mielőtt leírnám szerintem mi a teendője többek közt az ellenzéki képviselőknek, pár szót engedjenek meg a médiatörvényt körül lengő titokról. A szerzőknek akkor nem volna jelentősége, és nem kéne titkolni sem őket, ha aztán a törvény a társadalmi vitára bocsátáskor annyira átalakult volna, hogy az már lényegtelen. A mostani eljárásmenetben azonban ez igen izgalmas és jogos kérdés. Eleddig senki más neve, csak Koltay Andrásé merült fel, pl. a Jogi Fórumon történő nyílt levélváltás során. Koltay azonban magát inkább jogalkalmazónak, mint szerzőnek nevezi. Nem tudhatjuk tehát továbbra sem kik írták a szöveget. Annyi azonban bizonyos, Koltay a hatalom oldaláról a törvényt a legkorábbról és a legjobban ismerők szűk köréhez tartozik, ezért nem tudom hova tenni a következő történetet.

A múlt héten vendége voltam a köztévének, ahol a váróban összefutottam Koltay Andrással. Előbb szerepeltem én, aztán ő, hogy reflektálni tudjon a mondandómra. A szerkesztőnek, Betlen Jánosnak ez volt az ötlete. A sorrend érthető, viszont nekem már nem volt lehetőségem reflektálni Koltay András mondataira.

Betlen azt kérte, mondjak egy szempontot munícióként, ami baj a törvénnyel. Így lett a témánk az információbirtokos kiszolgáltatási kötelezettsége, ha azt az NMHH mint nyomozóhatóság kéri. Amikor a téma Koltay elé került, ő azt válaszolta erre, hogy a törvényszövegben a hatóság, amely azt a bizonyos adatkikérést megteheti, nem más, mint a rendőrség. (Ld. a felvétel 10 perc 35. másodpercénél) Betlen még egy ideig próbálkozott, mert ha a rendőrség volna, tényleg nincs változás a korábbi joggyakorlathoz képest. Ilyenformán Koltay megnyugtathatta a nézőket, és tulajdonképp engem is megnyugtatna, ha a törvényszöveg valóban ezt állítaná.

A „hatóság” ugyani nem vonatkozhat a rendőrségre, csak az NMHH-ra, mert a 155.§-ban nagy H-val történik az írása.

Azóta más is történt. Épp aznap, amikor a sajtószabadság tüntetés volt a Kossuth téren, Szalai Annamária is végre egy hosszú interjút adott a Hír TV-nek. A két riporter becsületesen végigvette a törvénnyel kapcsolatos aggályokat, talán csak a beterjesztés módját, és a társadalmi párbeszéd kikerülését nem feszegették. Szalai Annamária mióta a médiatörvényt elkezdték itthon is, külföldön is támadni nem szólalt meg, ahogy a törvény beterjesztői sem. Nyilván Orbán és szóvivője vélték úgy, egy darabig a frontot ők tartják. Szalai ugyanazt mondta, mint Koltay, vagyis, hogy az informátor védelme erősebb a mostani törvényben, mint a korábbiakban, a Hatóság lehetőségei ahogy az általuk kiküldött ombudsmané is meglehetősen korlátos.

Koltay, Szalai, valamint a velem történt interjúk után a staféta átadható a jogászoknak, ezen belül is az ellenzéki párt jogászainak. Itt van ugyanis egy kormánykommunikáció, mely szerint a Hatóság a rendőrségre vonatkozik. A parlamentben az ellenzéki urak beterjeszthetnék a megfelelő médiatörvény jogszabály módosító javaslataikat, hogy a törvény is azt tükrözze amit immár mindenki állít. A demokrácia működik, csak mindenki tegye a dolgát. Vagy ha netán tévednék, az ellenzéki képviselők legyenek szívesek nyugtassanak meg engem is, az újságírókat is, és a közvéleményt is.

Nem tudom, de nekem a nagy H akkor is nagy, ha hunyorítva olvasom.

A napokban több írást is ihletett Képviselőné Háztartásbeli Andrea, azaz a képviselői vagyonnyilatkozatokban szereplő mintanév. Ezek a cikkek rámutattak arra, hogy a kormány intézkedései a női foglalkoztatottság növelése, valamint a gyermekvállalás ösztönzése terén ellentétes irányba mutatnak a nyugati mintákkal. Szekeres Valéria véleményével szemben ugyanakkor nem konzervatív nőpolitika van előkészülőben, hiszen konzervatív politikus Angela Merkel is mégis haladó álláspontot képvisel ez ügyben. Az alapvető megközelítést tekintve kormányoktól függetlenül korszerűtlen a hazai megközelítés e kérdésben. Magyarországon ugyanis még mindig demográfiai, és nem nemzetgazdasági, esélyegyenlőségi szempontból közelítjük meg a kérdést.

Észre kell venni, hogy a demográfiai csökkenés nem visszafordítható a gyermekvállalás és az otthonmaradás explicit ösztönzésével. Csak akkor növelhető a gyermekvállalási kedv, ha a megfelelő anyagi, infrastrukturális háttér biztosított ehhez. Ez viszont a nők munkaerő-piaci jelenlétének növelésével, a bérkülönbségek csökkentésével, és a gyermekellátás feltételeinek biztosításával lehet elérni. A nők 40 év jogosultsági idő utáni nyugdíjazásának lehetőségének biztosítása, azzal a szándékkal, hogy majd ők vigyáznak az unokákra, épp ellentétes irányba hat. Szembe megy azzal az Európa-szerte megfigyelhető törekvéssel, amely a nyugdíjrendszerek fenntarthatósága érdekében igyekszik egyre jobban kitolni a munkában töltött évek számát. Ráadásul egy ilyen jellegű intézkedés sem az államot, sem a piaci szférát nem ösztönzi a gyermekellátáshoz kapcsolatos szolgáltatások (bölcsőde, óvoda, bébiszitter) bővítésére, bebetonozva a jelenlegi csapdahelyzetet.

Választást kell adni a nőknek. Annak lehetőségét, hogy megfelelő infrastrukturális háttértámogatással eldönthessék, távmunkával, részmunkaidőben dolgoznának gyermeknevelés mellett, vagy szülést követően rövid időn belül önként, munkaszeretetből, elhivatottságból (és nem anyagi kényszerből) visszatérnek dolgozni. Ehhez teljes mértékben át kellene alakítani mind a munkahelyek, mind a gyermekellátás szemléletmódját. Ösztönözni kellene a távmunka és részmunkaidő elterjedését, az apák fokozott szerepvállalását a nevelésben csakúgy, mint a ház körüli teendők (mosás, főzés, takarítás, gyermekfelügyelet) kiszervezésének adókedvezményekkel történő támogatását. Ez egyszerre segíti elő a munkahelyteremtést, hiszen jelentősen megnöveli a szolgáltató szektort, valamint a gazdasági növekedést, mivel a magasan képzett nők (hazánkban mára már több a női diplomás, mint férfi) tudása, értékteremtő képessége nem veszne kárba. Idővel aztán egyszer csak azon kapnánk magunkat, hogy a vagyonbevallásokon Háztartásbeli Andreák helyett, Dr. Önmegvalósító Bernadettek szerepelnek.

Tavaly novemberben volt 15 éve, hogy Yigal Amir, egy szélsőjobboldali ortodox zsidó meggyilkolta az izraeli miniszterelnököt, az oslói békefolyamat egyik vezéralakját, így Rabinnal együtt sírba szállt az önálló palesztin állam létrejöttének-, és egy törékeny közel-keleti békének a lehetősége is. Vagy mégsem? Ez az in medias res a későbbiekben fog értelmet nyerni, a szokásosnál talán személyesebb bejegyzésem végére.

Nemrégiben volt szerencsém egy hosszabb látogatást tenni a Közel-keleten, azon belül is Izraelben, nem csak a szokásos turistacélpontokat érintve, hanem bejárva Ciszjordániát is, a falon innen, és túl. Bevallom, európaiként (a nyugati híradókon „edződve”) kissé aggódva vártam az ellenőrzőpontot a 8 méteres falnál, mely után palesztin területek következtek, ám „csalódnom” kellett, mivel nem fogadtak sem gépkarabélyos terroristák, sem köveket dobáló fiatalok, sőt, az egész út során csupán egyszer dobták meg a buszunkat, akkor is tojással, amivel nem igazán tudtak minket (magyarokat) meglepni.

A kinti vezetőnk Moses, egy hat nyelven beszélő palesztin, aki a Vöröskeresztnél szolgálva bejárta az egész világot, politikailag pedig végtelenül tájékozott volt. Vele több alkalommal is beszélgettem az izraeli-palesztin viszonyról és a Közel-kelet politikájáról. Az egyik esti beszélgetés során szóba került Magyarország és politikája is. Érdeklődve hallgatta a 2006-ban történteket, az utána következő gazdasági és politikai válságot, majd az idei fordulatot is, én pedig próbáltam a magyar, és az ottani törésvonalak összehasonlításával kifejezőbbé tenni számára társadalmunk egyre eszkalálódó megosztottságát. Bevallom, tíz kilométerre a libanoni határtól (a Golán-fennsík árnyékában) egyre kevesebb meggyőző erővel tudtam számára a probléma súlyát érzékeltetni, a fejünk felett félóránként eldübörgő (őrjáratozó) izraeli vadászgépeknek zajában, a „bomb shelter” (óvóhely) feliratú ajtó szomszédságában. Moses hosszan mesélt nekem a Hamászról, hogy a szunnita palesztinok valójában mennyire aggódva szemlélik a síita Irán és a Hezbollah közel-keleti térnyerését, de szerinte már régen nem ezek a szervezetek a probléma gyökerei, sokkal inkább az egyre erősebbé váló (még ezeknél is radikálisabb) szélsőséges szervezetekkel van a gond. Beszélt az izraeli telepesek terjeszkedéséről is, alaposan körüljárva a témát, számomra meglepően mérsékelt álláspontot képviselve. Beszélt a zsidó államban rejlő hatalmas társadalmi ellentétekről, melyek csak azért nem kerülnek felszínre, mert a közös „ellenségkép” (az arab világ és Irán) hatalmas kohéziós erőt jelent. Említettem neki, hogy odahaza Magyarországon mi is hasonlóan erős kohézióra vágyunk, csak épp nem ebben a formában, és be kellett látnom, ott és akkor az otthoni ellentétek picinynek és megoldhatónak tűntek.

Főleg, miután beszélt arról is, hogy a palesztinok és az izraeliek túlnyomó része mennyire vágyik a békére, és ezért milyen sokat lennének hajlandóak áldozni. Hogy mindkét népnél egy kicsiny, de hangos radikális kisebbség az ellentétek fő okozója, ami a knesszetben tisztán észlelhető is, mivel a radikális pártok képezik általában a mérleg nyelvét, ha kormányalakításról van szó. Hogy Rabin szelleme nem csak a múlté, hanem ott van az izraeliek többségében, ahogyan Arafaté a palesztinokban, és nem szállt velük a sírba a megbékélés akarata. S felemelő volt látni, ahogyan Izrael legnagyobb részében békében együtt élnek zsidók, arabok és palesztinok, és legalább ennyire elkeserítő volt a fegyverek minduntalan jelenléte, vagy az Európában rossz emlékeket ébresztő fal látványa, mely bár valós biztonsági célokat szolgál, a két nép viszályának mementója is egyben.

A Magyarországon hiányzó társadalmi kohézió megteremtése pedig pofonegyszerűnek tűnik, ha összehasonlítjuk azzal az állapottal, amiben a fentiekben említett társadalmak küzdenek egymással (olykor egymásért). Csak sajnos úgy tűnik, itthon ezt nem érzékeli emberek túlnyomó része, mert valóban, szinte képtelenség az aktuálpolitika napirendformálásának bűvköréből kilépni. Pedig néha érdemes lenne kissé távolabbról szemlélni országunk eseményeit, mert talán (paradox módon) így juthatunk közelebb a megoldáshoz.

Mi az egyetlen dolog az Egyesült Államok politikájában, amiben jelenleg kétpárti konszenzus van? A halványkék nyakkendők. Obama-kéknek is hívhatnánk, hiszen egy véletlen folyamán épp az elnök hozta divatba a 2004-es Demokrata Nemzeti Gyűlésen. Robert Gibbs, Obama távozó sajtófőnöke vásárolta magának az ominózus első kék darabot, azonban Barack Obamának annyira megtetszett, hogy végül ő viselte beszéde alatt. A nyakkendő – melynek szimbolikáját Gibbs azzal magyarázta, hogy egy bizonytalan világban nyugalmat sugároz a hűvös kék szín – maradt, és mára az elnök egyik védjegyévé vált.

Mondhatnánk, hogy ha egy egész ország a First Lady stílusát utánozza, nem csoda, ha Washington az elnöki viseletet imitálja. Azonban ez mégsem egyszerű véletlen. Az új elnöki divat éles kontrasztot mutat George W. Bush korábbi harcias piros nyakkendőivel, melyek egy háborúban levő Amerikának szóltak. Mára a béke, nyugalom, stabilitás és együttműködés üzenete olyannyira fontossá vált az országban, hogy a republikánusok is átvették, élükön John Boehnerrel, a képviselőház új elnökével, aki a héten tartott alakuló ülésen szintén égszínkék nyakkendőben jelent meg. Ez azért is érdekes, mert a republikánusokkal hagyományosan a piros színt azonosítják, míg a demokratákkal a kéket.

Vajon érvényesül-e ez a jelenség Orbán Viktornál, aki politikai szerepének megfelelően számos stílusváltáson ment keresztül az utóbbi húsz év során?  A miniszterelnök honlapján található beiktatása óta készült hivatalos képeket végignézve két szín dominál, az „uniós kék”, valamint a sötét bordó. Ezek jelentek meg soros EU-elnökségünk első két jelentős hivatali eseményén is. Január 7-én, amikor Orbán Viktor a Parlamentben átvette a belga miniszterelnöktől az elnökségi zászlót, az európai lobogó színével egyező nyakkendőt viselt. Másnap José Manuel Barrosoval, az Európai Bizottság elnökével tartott közös sajtótájékoztatóján egy konzervatív, minta nélküli, bordó nyakkendőben jelent meg. Mit üzenhet ez a két, nyilvánvalóan tudatosan megkomponált választás? Nem mást, mint ami a sajtóértekezlet pulpitusain szerepelt: Strong Europe, azaz erős Európa. Ez eltér az amerikai politika jelenleg nyugalmat igénylő légkörétől, ugyanis az Uniónak, és benne hazánknak, a gazdasági válságot követően egy erős, felelős, megfontolt vezetői image kell. Látható tehát, hogy a politikai kommunikáció és a divat idehaza is egymást erősítő eszközként lép fel. Érdemes tehát figyelemmel kísérni politikusaink „nyakkendő-üzeneteit”.

A kép forrása: a magyar elnökség honlapja

Találhatunk Európában olyan szabályozást, ahol a kereskedelmi szférát és a közszolgálatit más felügyeli, és olyat is, amit ugyanaz. Nálunk ugyanaz. Találhatunk olyat, ahol elválasztják a közszolgálati rádió kuratóriumát (kvázi tulajdonosi szervét) a közszolgálati televíziótól, és olyat is, ahol ezt összevonják. Nálunk összevonják. Találhatunk olyanra példát, ahol a felügyeletben kormánydominancia van, és olyat is ahol egyáltalán nincs politikai befolyás. Nálunk kormánydominancia van. Találhatunk olyan szabályozást, ahol beleszólhat a tartalomba, egy közszolgálati médiumba a kvázi tulajdonos, és ahol csak ajánlásokat fogalmazhat meg, nálunk korábban a közszolgálati kuratóriumok elnökségei nem szólhattak bele a médiaelnökök műsorszerkesztésébe, most nem tudjuk mi lesz. Van, ahol nagy büntetést szabhatnak ki, van ahol kicsit. Nálunk nagyot. Részleteiben minden bizonnyal lehet mutogatni Európára, csakhogy ennek így valószínűleg nincs értelme.

A 96-os médiatörvény szintén egy válogatás volt, ott mindebből igyekeztünk átvenni a legjobbat (kuratórium tagság, sorsolási technika – USA; hogy ne csak politikus legyen a rendszerben – németek; a politikai kiegyensúlyozás – franciák; műsorkiegyensúlyozási elvárások a Monitoring csoport jelentései alapján – szintén francia hatás, stb. stb.).

A 96-os médiatörvénynek volt egy filozófiája, mely szerint a média felügyeletét egyetlen politikai oldal se birtokolhassa, még a kormány oldalt is sakkba tudja tartani a többi párt. Az ezt követő médiatörvény-alkotási kísérletek egyre inkább arról szóltak, hogy miképp tehetné be a politika a lábát oda, ahová a 96-os törvény filozófiája ellenére is betették. Elkezdődött megint egy szemezgetés a nyugati szabályozási modellekből, de ezúttal mindegyikből a politikai befolyás maximalizálásának logikája alapján. Filozófia erre nem volt, csak maga a cinizmus, melynek csúcspontja a 2008-as médiatörvény javaslat lett, mígnem jött Szalai Annamária új csapata, és megfogalmazódott az új filozófia: KÖZÉRDEK! (Ez egyébként érdekes filozófia, írok róla Médiaetika tankönyvemben az amerikai demokratikus médiamodell fejtegetése kapcsán, s azt összevetve az európai közszolgálatról való gondolkodással.)

A 96-os médiatörvény mondhatni naiv volt, mert mennyországra esélyes polgári világban működhetett volna jól, a mostani médiatörvényünk viszont a pokolból való kivezetésre is alkalmas lenne, feltéve, ha a szabályozó nem maga az ördög. Jelen pillanatban a magyar újságíró-társadalom, és a magyar értelmiség messze jobb annál, mint amilyen szabályok között kéne működnie, következésképp nem is fogja tűrni ezt. Ugyan az írott sajtóra való büntetés-kiterjesztés verte ki idehaza a biztosítékot, ahelyett – mint korábban írtuk – hogy a politikai erős befolyás jogi környezetének megvalósítása mozgósította volna a közéletet, de most már ezen túl vagyunk, a nyugat egyformán felháborodik az eljárásmeneten, a Fidesz dominancián, a büntetési tételek nagyságán, valamint az írott sajtóra és az Internetre kiterjedő új joghatóság láttán. (Pedig lehet utóbbit hamarosan Európában is meglépik.)

Az az érvelés, hogy a médiatörvény minden vonása megtalálható valahol az Eu-ban nem csak a fentiek miatt problémás, eddig ugyanis azt fejtegettük, hogy attól még, hogy részleteiben találunk példát, így egészében aligha. És még csak azért sem problémás az érvelés, mert valószínűleg nem igaz (az írott és elektronikus fölötti egységes hatósági jogosítványokkal bíró intézmény nincs az Eu-ban, de mint írtuk, ez éppenséggel lehet, hogy majd lesz.) Az is evidens, hogyha sok jó dolgot nem adekvát módon összeöntenek, az lehet ehetetlen. Az is evidens, hogy az Eu-ban sem minden tagállam médiaszabályozása példaszerű. A fő probléma pedig azzal van, hogy nem lehet bizonyos tendenciákkal szembe menni. S ilyen tendencia az újságíró forrásának védelme, aminek ellentétét fogalmazza meg a mi médiatörvényünk. Ennek a törvényi keretnek hazai kialakulását, és a benne lévő problémát részletesen kifejtettem. 

Ami mindebből idehaza következik, hogy a Fideszt megbuktatni szándékozó erők egységfrontba kerülnek a szólásszabadság apolitikus médiaszakmabeli, és a klasszikus konzervatív eszméket képviselőkkel. Ez pedig elég kritikus tömeggé válhat. Az eszközök is rendelkezésre állnak majd. Ide tartozik a nyugat politikai támogatása, valamint a külföldi és hazai újságíró szervezetek erkölcsi és anyagi segítsége. Technikailag is sok eszköz áll rendelkezésre: bojkottálható az MTI, ha ingyenes híreit nem veszik át. (Deák passzív rezisztenciájának is az volt az alapja, hogy a közhivatalt ne vállaljon senki. Az MTI-vel szemben is pénzre van szükség, ha mástól veszik a híreket.)

Megint egy másik lehetőség a külföldi szerverekről sugárzott tévéműsor (erre már van is példa a Népszava részéről). De a rádiós és televíziós szolgáltatások is elérnek minket a határon túlról. Bekövetkezhet az ellenkezője annak, amit a kormány szeretne. Nem a határokon belülről látjuk el a külhoni magyarokat információval, hanem például Erdély, a Felvidék stb. válik kommunikációs központokká számunkra is.

Eddig csak arra gondoltunk, hogy a kereskedelmi média kiszorítása történhet meg a határon túlra, ha sokkal keményebb adózás és reklámszabályozás alá vetik őket, mint külföldön, most már azt is jelezhetjük, hogy az egész magyar nyilvánosság, beleértve a közügyek témáját is kiszorul, és határon kívüli adókból valósul meg. (Ezeket a tartalmakat előállíthatják akár itt is, ott, is, a lényeg, hogy kinn van a kiadó bejelentve. Már a XVII. századi Európában ki tudták kerülni a cenzúrát úgy, hogy Hollandiában készült néhány irat, pl. Descartes szövegei. Nem kétséges, hogy ma jóval könnyebb a dolga bárkinek.)

Míg a kormány számára fogy a levegő (akár Antall idejében a taxisblokádkor), addig a másik oldalon a lehetőségek tárháza egyre csak nő. Csak azt nem lehetett tudni, hogy az elinduló lavina hol és hogy fog megállni. De míg az Antall-kormány lépése az volt, hogy piacosítani tudta a benzinárat és kitért a további népharag elől, addig Orbán összeragadt az NMHH-val.

Igaz, nekem nem tetszik, hogy épp a büntetések mértékének írott sajtóra történő kiterjesztése miatt indult el a lavina, de nem hiszem, hogy ez már számít. A kormány képtelen kijönni ebből a csapdából, maga is foglyává válik saját korábbi lépéseink. Elvileg megtehetné a büntetési jogosítványok visszavonását, de mivel nem ez a fő gond, egyfelől már úgyse oltaná a tüzet, másfelől pedig, ha meglépné, a Médiahatóság képtelen volna a rendrakásra, márpedig azt ígérte, hogy a média területén rendet fog tenni. Még kevésbé hiszem, hogy az ellenőrzési és a közszolgálat tulajdonosi funkcióinak ellátását engedné ki a kormány a kezéből, mert akkor meg be kéne látnia, hogy egész mostanáig tartó politizálása (és nem csak a médiapolitikája) tévút volt.

Ami valószínűleg lesz, hogy marad a most felállított intézményrendszer, mely azonban sokkal nehezebb körülmények között tud majd tevékenykedni, mint az ORTT. Szankcióit állandóan megkérdőjelezik, az intézmény legitimitása állandóan alacsony marad, mely végső soron a Fidesz politizálására üt vissza, miközben a sajtót sarokba szorítani, a törvény általi büntetési tételeket, vagy a Hatóságnak biztosított nyomozati jogköröket kihasználni amúgy sem érdemes.