Tavaly novemberben volt 15 éve, hogy Yigal Amir, egy szélsőjobboldali ortodox zsidó meggyilkolta az izraeli miniszterelnököt, az oslói békefolyamat egyik vezéralakját, így Rabinnal együtt sírba szállt az önálló palesztin állam létrejöttének-, és egy törékeny közel-keleti békének a lehetősége is. Vagy mégsem? Ez az in medias res a későbbiekben fog értelmet nyerni, a szokásosnál talán személyesebb bejegyzésem végére.

Nemrégiben volt szerencsém egy hosszabb látogatást tenni a Közel-keleten, azon belül is Izraelben, nem csak a szokásos turistacélpontokat érintve, hanem bejárva Ciszjordániát is, a falon innen, és túl. Bevallom, európaiként (a nyugati híradókon „edződve”) kissé aggódva vártam az ellenőrzőpontot a 8 méteres falnál, mely után palesztin területek következtek, ám „csalódnom” kellett, mivel nem fogadtak sem gépkarabélyos terroristák, sem köveket dobáló fiatalok, sőt, az egész út során csupán egyszer dobták meg a buszunkat, akkor is tojással, amivel nem igazán tudtak minket (magyarokat) meglepni.

A kinti vezetőnk Moses, egy hat nyelven beszélő palesztin, aki a Vöröskeresztnél szolgálva bejárta az egész világot, politikailag pedig végtelenül tájékozott volt. Vele több alkalommal is beszélgettem az izraeli-palesztin viszonyról és a Közel-kelet politikájáról. Az egyik esti beszélgetés során szóba került Magyarország és politikája is. Érdeklődve hallgatta a 2006-ban történteket, az utána következő gazdasági és politikai válságot, majd az idei fordulatot is, én pedig próbáltam a magyar, és az ottani törésvonalak összehasonlításával kifejezőbbé tenni számára társadalmunk egyre eszkalálódó megosztottságát. Bevallom, tíz kilométerre a libanoni határtól (a Golán-fennsík árnyékában) egyre kevesebb meggyőző erővel tudtam számára a probléma súlyát érzékeltetni, a fejünk felett félóránként eldübörgő (őrjáratozó) izraeli vadászgépeknek zajában, a „bomb shelter” (óvóhely) feliratú ajtó szomszédságában. Moses hosszan mesélt nekem a Hamászról, hogy a szunnita palesztinok valójában mennyire aggódva szemlélik a síita Irán és a Hezbollah közel-keleti térnyerését, de szerinte már régen nem ezek a szervezetek a probléma gyökerei, sokkal inkább az egyre erősebbé váló (még ezeknél is radikálisabb) szélsőséges szervezetekkel van a gond. Beszélt az izraeli telepesek terjeszkedéséről is, alaposan körüljárva a témát, számomra meglepően mérsékelt álláspontot képviselve. Beszélt a zsidó államban rejlő hatalmas társadalmi ellentétekről, melyek csak azért nem kerülnek felszínre, mert a közös „ellenségkép” (az arab világ és Irán) hatalmas kohéziós erőt jelent. Említettem neki, hogy odahaza Magyarországon mi is hasonlóan erős kohézióra vágyunk, csak épp nem ebben a formában, és be kellett látnom, ott és akkor az otthoni ellentétek picinynek és megoldhatónak tűntek.

Főleg, miután beszélt arról is, hogy a palesztinok és az izraeliek túlnyomó része mennyire vágyik a békére, és ezért milyen sokat lennének hajlandóak áldozni. Hogy mindkét népnél egy kicsiny, de hangos radikális kisebbség az ellentétek fő okozója, ami a knesszetben tisztán észlelhető is, mivel a radikális pártok képezik általában a mérleg nyelvét, ha kormányalakításról van szó. Hogy Rabin szelleme nem csak a múlté, hanem ott van az izraeliek többségében, ahogyan Arafaté a palesztinokban, és nem szállt velük a sírba a megbékélés akarata. S felemelő volt látni, ahogyan Izrael legnagyobb részében békében együtt élnek zsidók, arabok és palesztinok, és legalább ennyire elkeserítő volt a fegyverek minduntalan jelenléte, vagy az Európában rossz emlékeket ébresztő fal látványa, mely bár valós biztonsági célokat szolgál, a két nép viszályának mementója is egyben.

A Magyarországon hiányzó társadalmi kohézió megteremtése pedig pofonegyszerűnek tűnik, ha összehasonlítjuk azzal az állapottal, amiben a fentiekben említett társadalmak küzdenek egymással (olykor egymásért). Csak sajnos úgy tűnik, itthon ezt nem érzékeli emberek túlnyomó része, mert valóban, szinte képtelenség az aktuálpolitika napirendformálásának bűvköréből kilépni. Pedig néha érdemes lenne kissé távolabbról szemlélni országunk eseményeit, mert talán (paradox módon) így juthatunk közelebb a megoldáshoz.