Méltányosság-blog

Lakatos Júlia lakatos@meltanyossag.hu

Meggyőződésem, hogy mindenki aki blogolásra adja fejét első alkalommal ugyanazt érzi. Eleinte jó ötletnek tartja majd ül kissé megszeppenve a számítógép képernyője előtt, hogy akkor most miről is írjak. Aztán valami mégiscsak kisül belőle és a kezdeti nehézségek után lelket lehel a blogjába, ami végül elválaszthatatlan részévé válik személyiségének. Ilyesfajta bénultsággal vágok neki én is, azzal a súlyosbító teherrel, hogy az imént felsoroltakat egy politikával foglalkozó blogban kívánom megvalósítani. Nem a saját történetemet szeretném elmondani, hanem egy kicsit mindnyájunkét. Úgy, hogy benne legyen mindaz ami fontos számomra, úgy, hogy azokkal a témákkal amivel elemzőként foglalkozok egyszerre legyenek érdekesek és közérthetőek is. Hiszen miért ne lehetne izgalmas a politika mások számára is, úgy ahogy nekem? Tudom blaszfémia ilyet mondani Magyarországon, de bevallom, szenvedélyesen szeretem a munkámat. No persze nem a semmire sem vezető, folyton folyvást önmagába visszatérő napi szintű politikai csatározást. Inkább a nagy átfogó kérdéseket. Hogy előző munkaszeretetemre vonatkozó „botrányos” kijelentésemre visszatérjek, például azt, hogy miért van, hogy tőlünk nyugatra teljesítmény centrikus, a tehetséget díjazó munkakultúra van, míg idehaza alacsonyra helyezzük a lécet majd megpróbálunk átbújni alatta? Miért az irigység kultúrája dominál? Ha nekem nem lehet jó, másnak se legyen az?  Naponta ezerszer rohanunk bele politikai kultúránk falaiba. Mindenütt ott vannak jelei körülöttünk. Ennek meglátását hívom az apró dolgok művészetének. A hétköznapi történésekből ugyanis vissza lehet következtetni a társadalmi okokra, majd külföldi példákat segítségül hívva megoldást kínálni rájuk. Na EZT szeretem a munkámban. Erről szól számomra a politika női szemmel. Így aztán előre is elnézést kérek ezért az egyáltalán nem női témáért. A minap láttam egy Ladát OT (Old Timer) azaz veterán autó rendszámmal. Érdekes volt megfigyelni, hogy valami ami nem is olyan rég még elérhetetlen státuszszimbólumnak számított mára egy letűnt kor relikviája. Már csak azért is mert húsz éves demokráciánk még nagyon is fiatal. Kétségkívül ráfér egy kis tuning, nem hasonlítható össze az amerikai demokráciával, azonban a Ladára pillantva, majd az utcán közlekedő többi autóra, azonnal tudtam, hogy nekem többé senki nem mondhatja, hogy nem történt fejlődés a rendszerváltás óta

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

A 2011. évi költségvetés első olvasatra meggyőzőnek tűnhet, ám jobban szemügyre véve azt lehet mondani, hogy a Fidesz-kormány all-in-t mondott egy kétséges kimenetelű pókerjátszmában. Kvázi megszorítások nélkül kívánja tartani a 3% alatti hiánycélt, mindemellett adócsökkentést hajt végre, ám ehhez többek közt 3%-os, vagy afeletti GDP növekedéssel számol, a költségvetési tartalékot gyakorlatilag üresen hagyja, igen optimista az új adószerkezet bevételi kapacitásait illetően, a magánnyugdíj pénztárakat pedig költségvetési forrásként kezeli.

A 3%-os GDP növekedés igen optimista és ambiciózus cél, V-alakú válsággal számol, azaz nem tervezi be a jövő évi büdzsébe, hogy egy esetleges elhúzódó kilábalás (vagy W-t alakú visszaesés) forgatókönyve is bekövetkezhet a világgazdaságban, tehát egyértelmű konjunktúrát feltételez. Nem számol leminősítéssel sem (pl. a S&P egy lépésre tartja a magyar kilátásokat a bóvli kategóriától), mely esetén gyakorlatilag teljesíthetetlen egy ilyen GDP növekedési cél, márpedig az IMF-el történt szakítás óta Damoklész kardjaként lebeg Magyarország felett ennek lehetősége. Az egyik opció, ami realizálhatja ezt a növekedési kitűzést, az a mezőgazdasági termelés erősödése, mely szektor az idei évben alulteljesített a rendkívül kedvezőtlen időjárás miatt, így kedvező feltételek esetén akár 0,5-0,8%-ot is hozzáadhat jövőre a GDP-hez. Ám egy büdzsé egyik sarokszámát többek közt a jó időjárásra alapozni hazárdjáték.

További aggályokat vetnek fel az új adórendszerből származó források. A 28%-al kevesebb szja-ból befolyó összeget egy optimista, az ideinél 8%-al magasabb ÁFA bevételi várakozással„kompenzálják”. Kérdés továbbá, hogy az egykulcsos, 16%-os szja valóban serkenteni fogja-e a fizetési morált más területeken, illetve lesz-e élénkítő hatása a fogyasztásra? Mivel az új adóstruktúra a magasabb jövedelműeknek kedvez (míg az alacsony jövedelműeket ugyanannyival, vagy kissé többel terheli, mint eddig), ezért a várt belső fogyasztásnövekedést rendkívül nehéz becsülni. Az így zsebben hagyott összeget a lakosság fordíthatja előtörlesztésre vagy takarékosságra is, a prognosztizált belföldi fogyasztás helyett, mely egy pénzügyi válság után, és a hatalmas devizahitel tartozások mellett reális forgatókönyv. Emiatt például a várt GDP-növekedési cél is tarthatatlan.

Az idei költségvetési tartaléknak alig több mint a harmadával számol jövőre az Orbán-kormány. Mindez könnyelműségnek tűnhet annak ismeretében, hogy az amerikai gazdaság és az eurozóna éppen egy deflációs spirál kialakulását próbálja kivédeni, a görög mintájú válság bármikor bekopogtathat Madridba vagy Dublinba, vagy akár említhetnénk a kínai ingatlanlufitól való félelmet is. Magyarország pedig egy kicsi és nyitott gazdaság, mely a világgazdaság legkisebb rezdülésére is reagál, ráadásul az IMF-backup is hiányzik, így védtelen a magyar piac egy spekulációs támadás esetén, melyen egy komoly költségvetési tartalék sokat tompíthatna.

Ám könnyen lehet, hogy az Orbán-kabinet nemes egyszerűséggel a magánnyugdíj pénztárakból befolyó összeggel kíván gazdálkodni egy  kialakuló költségvetési lyuk, vagy vis maior helyzet esetén. A hatalmas, több mint 500 Mrd forintos vagyon komoly kompenzációs alap lehet egy esetleges beavatkozáskor, bár ez az összeg sincsen kőbe vésve, hiszen a kormány 90%-nyi visszatérővel számol az állami alap esetében. Ám ez egyáltalán nem biztos, hogy meg fog valósulni, főleg ha a kormány nem tartja magát ígéretéhez, és a 14 hónapos elvonást meghosszabbítja és költségvetési forrásként kezeli a nyugdíjpénztári vagyont. Szoktak azzal a hasonlattal élni, hogy így az állam kvázi hitelt vesz fel az emberektől, ám ez a szituáció lényegesen aszimmetrikusabb, hiszen egy normális hitelezés esetén a hitelező például eldöntheti, szeretne-e a kérelmezőnek egyáltalán hitelt adni, mely opciót a kormány einstandja kizár. Mindemellett az sem tisztázott, ha mégis hozzányúl az eddig befizetett magánnyugdíj vagyonhoz a kormány, azt később miből szándékozza visszafizetni, főleg a 2010-től kezdődő IMF-EU hitelkeret törlesztése mellett?

A kritikák ellenére a jövő évi költségvetés a lehetőségekhez képest tarthatónak tűnik. Az unió egyik legalacsonyabb hiánycélját tűzte ki célul, mindezt újabb nemzetközi hitelfelvétel nélkül, tehát ha képes lesz a kormány ezt tartani, az komolyat javíthat az ország értékelésén, besorolásán: ezzel az Orbán-kormány gyakorlatilag folytatja a Bajnai-kormány makrogazdasági örökségét, azonban a módszerek és eszközök merőben különbözőek. Annyi bizonyos, hogy a jövő év során eldől, az új kormányt ambiciózus gazdasági elképzelések vezérlik, és képesek lesznek a tervezett költségvetés betartása mellett reformokat is elindítani, vagy csupán a választási ígéretek beváltását alátámasztó intézkedéseket figyelhetünk meg, melyeket esetleg durva megszorítások követhetnek 2012-től, újabb hitelfelvétellel párosulva.

Antal Attila antal@meltanyossag.hu

A magánnyugdíjpénztári megtakarításaink állam általi felszívása rövid távon nyilvánvalóan a költségvetési célok teljesítését, valamint a tervezett adó-átalakítás megvalósítását szolgálja. Kérdéses azonban, hogy mit gondol a második Orbán-kormány az öngondoskodásról és szembe tud-e menni a társadalmi fenntarthatóság elvével?

Biztosak lehetünk abban, hogy az új kabinet tűzön-vízen keresztülvinni kívánt „egyszeri nagyarányú” adócsökkentésben testet öltő dogmája, valamint a gazdaságpolitika nyitánya (a hiánycélok növelésének kudarca) között feszülő ellentétet a kormány valamilyen módon fel fogja oldani. Vagyis pluszforrást hoz be a rendszerbe. Ez meg is történt a bankadóval, s ezt fejelte meg az említett magánnyugdíjpénztári manőver és a további válságadók. Ennek kapcsán mára toposszá vált az, hogy a kormány „jóllakatta a kecskét, s a káposzta is megmaradt”: vagyis megszorítás nélkül képes adócsökkentést elérni, eddig „ismeretlen” források bevonásával. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A „válságadók” mechanizmusán, valamint a lakosságra, a vállalkozásokra, a munkahelyteremtésre gyakorolt hatásukon túl, ehelyütt egyetlen következményre koncentrálok: az intézkedéseknek az öngondoskodásra való hatására.

A rendszerváltás után az öngondoskodás olyan keserű pirulának tűnt, amelyet a szocialista kormányok, még inkább azok liberális „nyúlványai” kívántak a lakosság torkán leerőltetni. A pirulának, azonban mindenképp volt legalább annyi hatása, hogy az emberek elkezdtek némi felelősséggel gondolkodni jövőjüket illetően. A rendszer jól-rosszul, de működött. Ez persze nem jelentette azt, hogy a választók hajlandók lettek volna ennél tovább is menni, az egészségügyi és tanulási hozzájárulások (magyarosan: co-paymnet) kísérletei rendre elbuktak. Azonban, ha volt valami hozadéka az elmúlt 20 év szocialista-liberális kormányzásainak az mindenképp abban keresendő, hogy legalább az öngondoskodási szándék magvát elültették a társadalomban (még ha az nem is szökkent minden tekintetben szárba).

Itt felmerülhet az a kérdés, hogy ez tág értelemben felfogott „öngondoskodás” érték-e valójában? Manapság lépten-nyomon olvashatunk a fenntarthatóságról, a fenntartható fejlődésről. Ezt a Brundtland-jelentés a környezet vonatkozásában olyan fejlődésként határozta meg, amely „kielégíti a jelen szükségleteit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját szükségleteiket”. Ha ezt a társadalomra kívánjuk alkalmazni, akkor azzal szembesülünk, hogy a jelen generációknak mindent meg kell(ene) tenniük annak érdekében, hogy a levegyék a jövő generációk válláról a terhet: vagyis már most gondoskodni kell(ene) nem csak a nyugdíjról, hanem általában is az inaktív kor egész életszínvonaláról (amelynek a nyugdíj csupán egyetlen – azonban kétségtelenül a legfontosabb – eleme). Ezt akként összegezhetjük, hogy meg kell(ene) valósulnia a generációk közötti igazságosság elvének, vagyis a jelen generációi nem terhelhetik túl a jövőt azzal, hogy nem takarítanak meg maguk számára elegendő javakat. Az öngondoskodás másik fontos eleme az államfüggőség enyhítése: vagyis az önmagunkról való gondoskodás privatizálása, ennek minden előnyével és kockázatával.

A magánnyugdíj-rendszer kivéreztetése, és az első pillanattól kezdve az állami nyugdíj mellett beindított masszív kampány, épp az öngondoskodás, a társadalmi fenntarthatóság elvét veszélyeztetheti – főként akkor, ha nem nyújt garanciákat az állam arra, hogy a kereső jobban fog járni. Lehet, hogy a „Lajtán túl” nem általános a magánnyugdíjpénztári rendszer, de általános a megtakarítási hajlandóság és a polgár önmagáért való felelősségének ethosza. Ismert történelmi okok miatt, talán nem célszerűtlen ezeket az érzeteket – még ha, mesterséges módon is, de – ébresztgetni a Lajtán innen is, ahogyan több kelet-európai államban is van magán-pillér. Megjegyzendő, hogy az orbáni sarchoz hasonló intézkedések máshol is bevezetésre kerültek, de általában megfelelő garanciákkal (az állami beavatkozás korlátozása, a magánpénztári rendszer életképességének megőrzése) párhuzamosan. A mostani intézkedések amellett, hogy „megölik” a magánpénztári rendszert, nem kedveznek az önkéntes befizetéseknek sem (kinek van kedve új önkéntes számla nyitására, ha még a kötelező pénztár is bizonytalan), amelyek egyébként hozzájárulhatnának a nyugdíj feletti – már említett – életszínvonalhoz.

Kérdés, hogy a második Orbán-kormány végképp le kíván-e számolni az öngondoskodás, a társadalmi felelősség Lajtán túli elveivel, vagy pedig azokat az állami pilléren belül kívánja megvalósítani – itt még nem látunk tisztán. További kérdés, hogy a költségvetési egyensúly fenntartásához, valamint az adóátrendezéshez valóban szükség van-e a jövő megtakarításainak elbizonytalanítására? Ha a kormány ezen az úton halad tovább, akkor rálép a generációk közötti igazságosságának felborításának útjára, aránytalanul nagy terhet téve a jövő generációinak vállára, hiszen ha mi magunk nem biztosítjuk a megfelelő életszínvonalat szépkorunkra, akkor az utódainkra hárul (már a vannak ilyenek, s persze, ha bírják is pénztárcával).

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

„Megszületett a végleges privatizációs terv Oroszországban” címmel jelent meg Gereben Ágnes újabb írása a Portfolio.hu-n. A szokásosnak mondható ruszofób körítések kivételével igen érdekes folyamatra hívja fel a figyelmet: a szovjet rendszer összeomlása óta lezajló második legnagyobb, és várhatóan transzparensebb orosz privatizációs hullámra. A cikk gondolatébresztő, ám igen egyoldalúan mutatja be az orosz törekvéseket.

Egyik fő tétele, miszerint az új privatizációból származó bevételekkel kívánja Moszkva finanszírozni a jövőre kétszeresére duzzadó külső hiteltörlesztési kötelezettséget. Ez részben igaz is, de igen kontrasztos, hogy elfelejti megemlíteni (vagy nem tartja idevonatkozónak), miszerint az orosz valutatartalék átlépte idén az 500 mrd dollárt, köszönhetően annak is, hogy Oroszország lett a legnagyobb olajkitermelő és exportőr is egyben. Mivel az orosz költségvetési egyensúly megközelítőleg $55-70 közötti világpiaci nyersolajárra „van belőve”, így az idei – ezt meghaladó – átlagárat tekintve ez egyáltalán nem meglepő. Így a kérdés az, valóban szüksége van-e az orosz államnak erre a bevételre (cirka 50mrd USD), és olyan mértékben, mint azt a cikk sugallja?

Az pedig már szinte meghökkentő, hogy Gereben - „apokaliptikus” érzetet keltve – ezt írja: „az orosz állam jövőre az ebből származó bevételből, és ne a beláthatatlan társadalmi következményekkel járó belső megszorítások révén teljesíthesse” a törlesztési kötelezettségét. Ez a kijelentés egy elismert Oroszország-szakértő tollából valóban megdöbbentő, mivel így azt az érzetet kelti, mintha semmilyen tartalék nem lenne kalibrálva a jelenlegi orosz gazdasági-társadalmi struktúrába (vagy nem tudna erről). Márpedig a jelcini éra alatt kialakult, majd Putyin regnálása során konzervált „olaj-földgáz kultúra” (Irina Glebova után szabadon) képviselői (az orosz elit) semmilyen gyökeres strukturális reformot nem hajtottak végre az elmúlt két évtizedben, ezzel egy sajátos „stagflációban” hagyva az orosz gazdasági struktúrát, benne magára hagyva a „befőttkultúrára” kényszerített széles orosz tömegeket, egyben hatalmas tartalékot hagyva a rendszerben. Így nonszensz azt állítani, hogy egy komolyabb reformcsomag valóban alapjaiban rengetné meg az orosz társadalmat, sokkal inkább valószínű, hogy legfeljebb egy népszerűségeséssel kellene számolnia a vezető elitnek, mely a jelenlegi hatalomkoncentráció mellett minden, csak nem valós veszély rájuk nézve.

Majd a következőt írja: „A korábbi változatokkal összehasonlítva arra a következtetésre juthatunk, hogy az energetikai lobbi a már több mint egy évtizedes Putyin-éra alatt immár sokadszor érvényesíteni tudta lobbierejét.”. Miféle lobbi? Igen, Jelcin korában valóban beszélhettünk befolyásos (és ami sokkal lényegesebb), önálló politikacsináló oligarchákról (pl. Berezovszkij), ám Putyin és „sziloviki” (kb. maffiózó az orosz szlengben) társainak hatalomátvétele óta a „lobbi”, mint fogalom megszűnt létezni Oroszországban, legfőképp az energiaszektorban. Ennek kiváló mintapéldája Hodorkovszkij volt Jukosz vezér több évtizedre szóló szibériai beutalója.

Valóban esszenciális fontosságú lenne egy mélyreható strukturális reform végrehajtása Oroszországban, de meggondolatlanság lenne a mostani privatizáció (amit inkább hívnék külföldi tőkebevonásnak) lényegét arra egyszerűsíteni, hogy az kizárólag pénzszerzési akaratot tükrözne. Sokkal fontosabb folyamat kezdetét indikálhatja: a putyini rezsim ráébredését arra, hogy a globális gazdasági együttműködések korában a protekcionista izoláció nem fenntartható állapot, ergo Moszkva nyitni kíván az elmúlt évek bezárkózása után. Kérdés, hogy Putyin meddig „mer” elmenni.

Kedves Reménybeli Olvasóink és Vitapartnereink!

Eddig dacoltunk a blog-írás kihívásával, ám mostantól a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársai is megpróbálkoznak vele. Engedünk a „korszellemnek”, ami azt diktálja, hogy tömör, rövid, velős reflexiókat fűzzünk a magyar politika történéseihez. Furcsa is lenne, ha nem ezt tennénk, hiszen elemzőkként számtalanszor írtunk, beszéltünk a politikusok felgyorsult ritmusú működéséről, napi üzenet- és nyilatkozat-váltásaikról, a mediatizált politika triumfálásáról a „hagyományos”, békebeli politika felett.

Ha a politika mediatizált, lehetséges-e, hogy a politikai elemzők kimaradjanak ebből? Erre a dilemmára adunk most nemleges választ.

Természetesen fogalmunk sincs, mi jön ki ebből a folyamból, abban azonban bizonyosak vagyunk, hogy mit szeretnénk.

Tartalmilag nagyjából három dolgot. 1. A magyar politikát kicsit kiemelni a szokott dagonyából és csöppet összehasonlítani külföldi példákkal (hogy egy aktualitást mondjunk: az iszapkatasztrófát hogyan értékelhetjük összevetve külföldi példákkal?). 2. A magyar politika mai folyamataihoz történelmi analógiákat találni, azaz bemutatni, hogy ami sokszor vadonatújnak tűnik föl előttünk, az valójában a régmúlt visszaköszönése (mondjuk a mostani alkotmányossági vita nem egyszer „lezajlott” már történelmünkben). 3. A magyar politika háttérfolyamataira, alkuira, a szereplők rejtett céljaira, mozgásaira rámutatni (hogy nem csak az a politika, ami a parlamentben annak látszik).

Tesszük ezt a parlamenti és a pártpolitika vonatkozásában éppen úgy, mint a különféle szakpolitikák vizsgálatakor vagy a nemzetközi folyamatok elemzésében.

Formai értelemben ezek a bejegyzések élesek lesznek. Nem pártosak, de élesek. Élesek és nem túl hosszúak. Lehetőség szerint izgalmasak és eredetiek. És még tovább: azt gondoljuk, létezik olyasmi a politikai elemzés univerzumán belül, amit csak mi tudunk, amire csak nekünk vannak antennáink. Másokkal való hasonlóságunk ezért csak a véletlen műve lehet.

Jelmondatunk? „Akivel nem szimpatizálunk, azzal is empatizálunk!” – talán ennyit elöljáróban.

Az MPK bloggerei