Méltányosság-blog

Zsolt Péter zsolt@meltanyossag.hu

A www.korrektura.hu konferencián, az új médiatörvény ünnepélyes bemutatójának rendezvényén egy nagyon reményt keltő epizód is  történt. Abban a blokkban, amelyben a  közszolgálati  média új igazgatói ültek asztalhoz  (Belénessy Csaba, Jónás István, Medveczky Balázs,  Ókovács Szilveszter) a Duna TV új vezetője arra a  kérdésre, hogy tudják-e mi lesz a dolguk az  elkövetkező években így válaszolt: „Lendvai Ildikó  is  rámondta az üzenetrögzítőmre, meg Orbán  Viktor  is, így hát tudom.”

Kicsit boncolgatnám ezt a választ, és aligha  tévedek, ha azt mondom, hogy nem egy  autokratikus rezsimben elfogadható választ hallottunk. A közönség is rögtön derült, a riporter is úgy érzékelte, a válasz lényege épp a hatalomtól való függetlenség kihangsúlyozása.

Nekem is szimpatikus válasz volt, és talán többet is látok bele a kelleténél, mert:

-          Lendvai és Orbán neve egymás mellé került (persze nem kétséges, hogy Ókovács értékrendjében hol helyezkedik el a két politikus)

- mindketten az üzenetrögzítőjével tudtak csak beszélni (ez arra utalhat, hogy ő maga fontos személy, és nem kell haptákba vágni magát és visszahívni bármelyiket: ugye itt leginkább az Orbántól való függés merül fel a mostani szabályozások és kinevezések kapcsán)

- a válaszoló nem titkolta, hogy elvárásokat akartak érvényesíteni a politikusok rajta (ha ezt titkolta volna, akkor mutatna együttműködést a hatalommal)

- a politika közvetlen/direkt/személyes médiabefolyásolási szándéka önmagában sem EU konform (s valószínűleg Ókovács azzal, hogy ezt azonnal világgá kürtölte, azt is elérte, hogy soha többet nem mernek neki odaszólni telefonon)

A politika mindig, minden rendszerben arra törekszik, hogy az újságírót befolyásolja. Ha tudja a tekintély szavával, megfélemlítéssel, ha nem tudja, akkor kedveskedéssel, ha így sem, akkor hírcsapdákkal. A lehető legjobb kommunikációs technika a minket befolyásolni kívánóval szemben, ha a befolyásolási szándékát azonnal kikiabáljuk.

Furcsa, hogy volt egy 1996-ban kelt médiatörvényünk, ami a legfontosabbnak a politikától való függetlenséget tartotta, mégsem emlékszem olyan médiaelnöki megnyilvánulásra, melyben bármelyik miniszterelnök "leszólásán" élcelődtek volna. Most pedig van egy olyan szabályozás, amelyben az ellenőrző hatóságok politikai kiegyensúlyozottsága megszűnt, a törvény számára a legfontosabbá a „közösségi érték” szolgálata vált (bármit is jelentsen ez), és nem az objektivitás. Mégis van valami újságírói virtus. A végeredmény tehát a törvény és praxis kölcsönös játéka a törvénytervezet kritikája csak lassan bontakozik.

Nagy Attila Tibor nagy@meltanyossag.hu

A Tisztelt Ház padsorai megteltek tegnap délután, holott az országgyűlési képviselőknek nem is kellett szavazniuk. Az érdeklődést, a feszült figyelem növekedését még tévénézőként is jól lehetett érzékelni, ahogy közeledett a Gyurcsány- Orbán szócsata.

A műfaj – azonnali kérdés – nem igen teszi lehetővé a korábbi Orbán-Gyurcsány tévévitákkal való összehasonlítást, vagy Orbán 2005-ös napirend előtti felszólalásaival való összevetést, amikor Gyurcsány még miniszterelnökként reagált Orbán Viktor véleményére. Most ugyanis nem másfél óra vagy öt-öt perc, hanem mindössze két-két, majd egy–egy perc állt a szónokok rendelkezésére. Mindez nem a racionális érvelés felé mozdította a két politikust, hanem a minél hatásosabb adok-kapok irányába. Ha szűkösen áll ugyanis az idő a politikus rendelkezésére és tudja, hogy szavaira a szokásosnál jobban odafigyel a közvélemény, akkor hajlik arra, hogy a választók meggyőzése érdekében minél hatásosabban, és sarkosabban érveljen. Most is ez történt.

Orbán hangja időnként remegett, látszott rajta, hogy izgul. Talán eszébe jutott, hogy Gyurcsánnyal folyatott 2006-os tévévitájában egyértelmű vereséget szenvedett. Határozottabbá vált a hanghordozása, amikor ellenfele, illetve a szocialisták fejére olvasta az őszödi beszédet és azt követő tüntetések rendőri feloszlatása során elkövetett túlkapásokat.

Gyurcsány első felszólalásában végig papírból beszélt, második, egyperces és fejből elmondott felszólalásában sarkosan fogalmazva szólította fel Orbánt, hogy „ne legyen tolvaj”. Orbán viszontválaszainak nagyobb részében jegyzeteire támaszkodott, vélelmezhetően Gyurcsány válaszától függetlenül már előre megvolt reagálásának a sablonja.

Önmagában örvendetes, hogy a magyar közélet két meghatározó alakja a nyilvánosság előtt vitatkozott. Egy jól működő demokráciához hozzátartozik, hogy az ellenzék vezető vagy befolyásos személyisége a törvényhozás előtt kritizálja a kormányt, amire utóbbi válaszolni tartozik. Igaz, a két politikus elbeszélt egymás mellett, és kifejezetten arra törekedett, hogy a másikat minél kellemetlenebb helyzetbe hozza, de az idő rövidsége is erre sarkallta őket. Egy pontban viszont Orbán viszonylag egyértelmű választ adott ellenfelének, amikor is kijelentette, hogy „az új alkotmányt a hatályos szabályok szerint, a magyar parlamentáris hagyományok szellemében, és a legjobb alkotmányos szokásainkat követve itt az Országgyűlésben fogjuk megalkotni”. Más szóval a mininiszterelnök kitart a már korábban megfogalmazott véleménye mellett, hogy az új alkotmányról nem szükséges népszavazást tartani.

Gyurcsány ugyanakkor a mostani kormány legitimációjának kérdését vetette fel azzal, hogy népszavazást követelt az alkotmányról és a magánnyugdíj-pénztárakról. Ez a kérdés azért lehet veszélyes hosszabb távon a Fideszre nézve, mert a kormányzati hatalom erkölcsi tekintélyét áshatja alá, amiben a Fidesz és a hozzá közel álló publicisták az előző ciklusban igencsak jeleskedtek az őszödi beszédet emlegetve.

Orbán elhessegetheti a fölvetést azzal, hogy ez „hiteltelen” embertől ered, kérdés, mi lesz akkor, ha más, az elmúlt nyolc évben kormányzati szerepet nem vállaló politikus, esetleg civil szervezet követeli majd a referendum kiírását? Az előző ciklusban a Fidesz sűrűn hivatkozott a népszavazás, az előrehozott választás, azaz a nép véleményének fontosságára, szembeállítva ezzel szemben az MSZP magatartását, amelyik nem volt hajlandó az idő előtti választások megtartására. A szerepek felcserélődni látszanak, de vajon ki jár jól a mezcserével?

Fotók: Nagy Béla, http://www.mno.hu/

Jeskó József jesko@meltanyossag.hu

Kicsit olyan érzés lehet jelenleg Fidesz szavazónak lenni, mint a nyári foci világbajnokságon az argentin válogatottnak szurkolni. Nemcsak azért, mert mostanság egyre többen dél-amerikai módszereket vélnek felfedezni a kormány politikájában, vagy mert a miniszterelnök is bevallottan nekik drukkolt.

A torna előtt az argentin csapat szereplését óriási várakozás és ezzel együtt hatalmas bizonytalanság övezte. Senki nem tudta, hogy mi várható Maradonáéktól, a csúfos bukás éppen annyira benne volt a pakliban, mint a végső győzelem. A tájékozott szurkolók és a labdarúgáshoz értő szakemberek már a kijutás előtt figyelmeztettek: az argentin szövetség döntése óriási kockázatokat rejt. A szakmai előélettel nem rendelkező Maradona kinevezése inkább érzelmi-, semmint megalapozott döntés volt, bírálták a játékoskeret összeállítását, mondván nem a megfelelő emberek kerültek a megfelelő helyre. A torna első mérkőzései azonban sorozatos diadalokat hoztak, de felszínre kerültek az ordító hiányosságok is. Egyre nyilvánvalóbbá vált,  hogy nincs a gauchók játéka mögött átgondolt stratégia, a kezdeti lendületből fakadó győzelmek azonban még tovább emelték az amúgy is óriásira duzzadt önbizalmat. A józanabbak hiába figyelmeztettek: a játék íratlan szabályait, a nemzetközi trendeket nem szabad felrúgni, a csapatnak nincs B terve arra az esetre, ha a körülmények számukra kedvezőtlenül alakulnak. A többség, ha látta is ezeket, a kezdeti sikerek hatására belelkesült és elhitte, a szövetségi kapitány karizmájába vetett hitnek nincs ami ellenálljon, akarattal meg lehet változtatni a világot, ha úgy tetszik négyszögesíteni lehet a kört. Így érkezett el a Németország elleni negyeddöntő napja, ahol a másik oldalon egy igazán erős, tökéletes erőnléttel és taktikával pályára lépő német csapat sorakozott fel. Aki látta azt a 90 percet, soha nem felejti el, hirtelen minden hiányosság nyilvánvalóvá vált, az európaiak feltörölték a padlót a dél-amerikaiakkal. Maradona mágiájába, a csalhatatlanságába vetett hitet a valóság – a fiatal német csapat formájában – ízzé-porrá zúzta.

A Fidesz-kormány tevékenysége mintha ugyanezeket a jegyeket mutatná, a személyi állomány kiválasztásánál számos hiányosság ütközik ki, a kormányzat felrúgja az alkotmányosság és a gazdaságpolitika írott- és íratlan szabályait, döntései mögött koherens stratégiát nem lehet felfedezni. A kormány óriási kockázatot vállal azzal, hogy mindent egy lapra – a gazdasági növekedés dinamikus beindulására – tesz fel. Egyelőre úgy tűnik, nyerésre állnak: a hiánycél jövőre meglesz, a közvélemény-kutatások szerint hatalmas népszerűségi fölényüket nem veszélyezteti semmi.

Valóban előfordulhat, hogy beválik a hazardírozás, és Magyarország kitör a tragikus gazdasági- és népesedési folyamatokból. Az emberben azonban ott motoszkál az is, hogy mi történik akkor, ha ez nem sikerül? Ha a kormánynak egyszer csak szembe kell néznie olyan erővel, vagy folyamatokkal, amelyek legyőzésére nem lesz elég a hit? Csak reménykedhetünk, hogy ez nem történik majd meg, mert a német-argentin meccsen látható összeomlást gazdasági-politikai életünkben nem lesz szórakoztató végignézni.

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

Gereben Ágnes Portfolio.hu-n megjelent újabb írása szokásához híven fontos oroszországi eseményeket ragad meg, és elemzi azokat, mely most sincsen másként. Kétségtelen, hogy Vlagyimir Putyin múlt hét szerdai cikke a Züddeutsche Zeitung-ban egyedülálló egy orosz vezető tollából, és valóban érdemes vele foglalkozni.

Gereben (újfent) szokása szerint hatásvadász publicisztikai elemekkel, túlzó megállapításokkal és irreleváns, olykor-olykor irreális hasonlatokkal él. Akár a hír „Brüsszel elleni támadás” mivoltát, akár Putyin Sztálinhoz (sztálini „békemozgalom”) hasonlítását, vagy politikájának brezsnyevi pangással való összemosását tekintjük, az a benyomásunk támad, hogy a professzornő a tudományosság szélesebb mezsgyéjéről a publicisztika vékony, és ingoványos határára tévedt. Így ezekre a jelzőkre és hasonlatokra nem is reagálnék, mivel sajnos szinte minden – amúgy igen értékes – írása velejárója ez a (feleslegesen) russzofób felhang, és el is venné a helyet a lényegi mondanivalótól: miszerint Putyin ezzel a cikkel valójában egy eddig példátlan szintű együttműködést ajánl az uniónak.

Ugyanis szó sincsen támadásról, főleg nem a harmadik energetikai csomagba foglalt szabály miatt, amelyben a kőolajat vagy földgázt kutató/kitermelő vállalatok (a piaci liberalizáció oltárán) nem birtokolhatnak (a tevékenységükhöz amúgy szimbiotikusan kapcsolódó) vezetékrendszereket. Ennek a szabálynak az értelméről is lehetne egy kisebb glosszát  írni, de jelen esetben kétlem, hogy ez a szabály olyan hatalmas károkat okozna a Gazpromnak. Legalábbis naivitás lenne azt feltételezni, hogy az orosz gázmamut ne tudná európai érdekeltségeit leányvállalatokba pakolni, ahogyan azt tette például a gázexportáló divíziójával is.

A másik fontos szempont, hogy a Putyin részéről megpendített gazdasági együttműködés tökéletesen illeszkedik a tavaly szeptemberben megkezdett újranyitás politikájába, ugyanis ahhoz, hogy például a várt első körös reprivatizációs hullám rendben végbemenjen Oroszországban (cirka 30 Mrd USD értékben), olyan politikai üzenetekre van szükség, melyek nem vezetnek feltétlenül direkt megállapodásokhoz, mégis megnyithatják a nemzetközi befektetői körök pénzcsapjait, azaz bizalmat ébresztenek.

Oroszország ezzel a nyilatkozattal nyilvánvalóvá tette, hogy számára a nyugati kultúrkörhöz való tartozás nagyobb prioritású, mint a Kínával való együttműködés. Ezt pedig nem szabadna lebecsülni, főleg nem a rossz szándékot keresni mögötte, hanem a (joggal aggasztó) történelmi tapasztalatokon felülemelkedve ajtót nyitni, ha kopogtatnak. Ugyanis egy a mainál szorosabb kínai-orosz együttműködés (többek közt) senkinek sem fájna jobban, mint Európának.

Lakatos Júlia lakatos@meltanyossag.hu

Az Egyesült Államokban Thanksgiving, azaz a hálaadás napja harangozza be a karácsonyi szezont. Az eredetileg a telepesek első sikeres őszi betakarítására megemlékezni hivatott munkaszüneti napon mára amerikaiak tömegei szelik át az országot, hogy együtt lehessenek családjukkal. Az összegzés, értékelés, és a hála ünnepe ez. Távoli rokonok összejönnek, családtagok kibékülnek. Még a tepsibe szánt pulyka is elnöki kegyelemben részesül.

 Egy ország mentalitásáról sokat mondanak jeles napjai. Érdemes tehát csokimikulás és bejgli majszolás közben elgondolkozni egy picit saját hagyományainkon is, még mielőtt pukkan a szilveszteri pezsgős dugó és átlépünk az új esztendőbe. Magyarországon hiányoznak az örömteli ünnepek. Inkább emlék- vagy gyásznapjaink vannak. Vagy olyan ünnepnapok melyek már elvesztették eredeti céljukat, jellegüket. Viszonyunk hozzájuk így aztán vagy a közöny vagy az átpolitizáltság szélsőségei között mozognak. Ez részben érthető is. Nem lehet kohéziós, összetartó ereje olyan történelmi eseményeknek amelyekről akár évtizedek óta megoszlik a társadalom véleménye.

 Ezzel szemben az Egyesült Államokban az ünnepek az egyik legfontosabb eszközei az egység és összetartozás érzésének kialakításában. Egyrészt kiszakítják az állampolgárokat a hétköznapok egyhangúságából, másrészt összekötik a nem is olyan hosszú történelmi múlttal rendelkező ország hagyományait a jelennel, hozzájárulva közös értékeik továbbörökítéséhez. Az országra jellemző pozitív gondolkodás nagyban hozzájárul ehhez. Az említett két jelenség érhető tetten a Fehér Ház pulykáinak további sorsában is. Míg a tavalyi elnöki kegyelemben részesült pulyka díszkísérettel Disneylandbe került és a „Világ legboldogabb pulykája” felirattal vezette a park ünnepi felvonulását, az idei szárnyas, George Washington, az Egyesült Államok első elnökének egykori birtokán működő múzeum kertjében bóklászhat majd. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen Washington indította el az elnöki hálaadásnapi üzenet hagyományát 1789-ben.

 Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Amerikának múltja van, Magyarországnak pedig problémái a múltjával. Ez az élet minden területét, így ünnepeinket is áthatja. Ezt egyféleképp lehet feloldani: úgy, hogy igyekszünk megismerni, megérteni és feldolgozni történelmünket, nem félve attól, hogy akár többféle történelemértelmezés is megférhet egymás mellett. Nem végső igazságokat keresve, hanem újra- meg újraértelmezve az eseményeket. Így aztán nem csak pesszimizmusra hajló mentalitásunkkal nézhetünk szembe, hanem ünnepeink jellegzetességeinek történelmi, kulturális okaival is.

A kép forrása: Win McNamee/Getty Images