Méltányosság-blog

A korrektség intézményi kultúrából fakad, azt meg általában a patina és az idő alapozza meg. Akár ORTT-nek hívják az intézményt, akár Médiatanácsnak, végül is a tettei határozzák meg a megítélhetőségét. Az első ilyen tette az új hatóságnak, a lejáró frekvenciák újraosztása, melyben a kiírás alapján úgy döntött, nincs szükség a magyar társadalomnak a Klubrádióra. (Ezzel szemben a rádióért tartott szimpátiakoncertet lehet felemlíteni.) A második lépés, ahogy ezt a célját kivitelezi, ami lehet jogszerű, rafinált (Ld. a kiírást), vagy jogszerűtlen és nyílt sisakos, ez választás kérdése. Elegáns azonban sehogy sem lehet. Elegáns csak az volna, ha hagynánk a másikat is
létezni.

Ifjúkori élményem az új demokráciánk átpolitizált világában akkor ért, amikor a Valóság szerkesztőjeként dolgozhattam. Számomra ez volt az elérhető karrier csúcsa, ennek megfelelően meg is becsültem és képességeim szerint dolgoztam is azért, hogy minél jobb legyen a lap. Egyszerre akarták, hogy stilisztának és szerkesztőnek is jó legyek, mert főnökeim mindkettőben jók voltak (Kőrösi, Sükösd, Lázár), de én stilárisan nem jeleskedtem. Ez majdnem az állásomba került, de aztán kompromisszum köttetett, felvettek egy hölgyet, aki profi stiliszta volt, én meg kisebb fizetésért, de foglalkozhattam a tartalommal, a szerzőkkel. Foglalkoztam is volna, de jött a magának helyet követelő elit, mely a politikai hatalmat birtokolta, de a médiát nem. Nem éreztem elegánsnak, hogy néhány nappal később a portás közölte velem, nem engedhet be az asztalomhoz, mert az ugye már nem az én asztalom. Egy fiatal számára, aki örült a rendszerváltásnak, és örült a munkájának, értelmetlen vagdalkozásnak tűnt a Valóság elfoglalása. Elegáns nyilván az lett volna, ha nem elfoglalják, hanem létrehoznak egy új műhelyt, amely nemes versengésbe kezd.

Most is ez az érzésem a Klubrádió esetében. Nálunk nem tudom miért, de sosincs lehetőség az eleganciára. Noha már a liberális oldal jól megkapta. Annak idején pökhendi módon vetették oda, hogy nyilván nem teszik jól a dolgukat a konzervatív újságírók, ha nem piacképesek. Immár ők nem piacképesek, és maga a Klubrádió ezért is próbálja fenntartani magát műsorpercek örökbefogadhatósági technikákkal. Miért kell akkor megfojtani? Nem értem. Nem elegáns. A hírek szerint a frekvencián zenélőbb csatorna működhetne, nem beszélő. Göczey Zsuzsa kerülhet csak helyzetbe, s alighanem egy kitűnő zenei rádiót tudna csinálni, mint a Klub zenei szerkesztője. Már a szocializmus állami rádiójának legjobb szakemberei közé tartozott anno. Emlékszem, az általa szerkesztett műsorokat hallgattam, és közben azzal is tisztában voltam, hogy ezzel a fiatalság elitjébe tartozom, a zeneileg legigényesebbek táborába.

Hogy a Klubrádió értéket termel, ahhoz kétség sem férhet, elég ha megnézi valaki milyen témákat tárgyal meg. Már maga a rádió imázsát leginkább meghatározó műfaj is nagyon közszolgálati, s most a betelefonálós közügyeket megtárgyaló beszélgetős Bolgár műsorra gondolok. Nem véletlenül, ez a közszolgálatban is indult, Bolgár György amerikai tapasztalataira, ötletére építve. Megtanítani az embereket vitatkozni, érvelni, gondolkodni, ez volt akkor a műsor ki nem mondott etikája. Jobbá tenni a közéletet, ez volt és lesz mindig a közszolgálat küldetése is.

Bolgár György kalandos úton-módon, de a maga szempontjából racionálisan először az akkori erősen
liberális Magyar Hírlap, és a közrádió pozícióit igyekezett megtartani, ami nyilvánvalóan egy komoly országban összeférhetetlen. Mi azonban nem vagyunk komoly ország, ezért is kísérletezett vele sikeresen, és amikor választásra kényszerült már volt hová mennie a Magyar Rádióból.

A Klubrádióban ettől kezdve nehéz lett úgy szerepelni, de akár műsort készíteni is, hogy ne nyomta volna rá az újságírói vagy a nyilatkozói teljesítményre magát a Megbeszéljük politikai irányultsága. Kuncze Gábor újságírói szerepeltetése pedig már végképp szétmosott minden határvonalat újságírás és politizálás között.

Mindez azonban nem ok arra, hogy a rádiót hatósági eszközökkel kiszorítsák az éterből. Erre semmilyen morális alap sincs, hiszen a kormányzópárt (ez már önmagában abszurd) a Klubrádióhoz teljesen hasonló átpolitizált médiumokból vitte át az embereket a közszolgálati rádióba és televízióba. (Ez pedig ténykérdés, ha megnézzük ki honnan jött a közszolgálatba.) Politikust valamire is magára adó újságíró közösség nem emel a sorai közé, s nem mert a politikus rossz ember. Magára is valamit adó közszolgálat pedig nem emel sorai közé már elkötelezett médiamunkásokat. De itt nincsenek magukra adó újságíró közösségek, ezért a siker is más dimenzióban mérődik. Bolgár György és a Klubrádió kihozta a magyar valóság lehetőségei közt magából a maximumot. Mennyivel többet tudtak és tudnának magukból kihozni, ha jobb körülmények közt dolgozhattak volna, mondhatnánk. De hát mennyiben tehetnek ők maguk erről? A „drága Bolgár úr” egy jól működő közszolgálati elmúlt 20 évben egészen mást jelentene. Egy izgalmas közéleti műsor volna, s nem mint most, a Klubrádióban, ahol a konzervatív táboron való olykor jogos, máskor kevésbé jogos panaszfórumot jelenti

Nem egyedül a Klubrádió felelős a történet ilyetén alakulásáért, tehát az vesse rájuk az első követ… S milyen jó volna végre valahára egy kis eleganciát is látni.

Ha volt bombasztikus téma, amely az utóbbi hetekben leginkább szélsőséges táborokra osztotta a magyar blogoszférát akkor alighanem holtversenyben Dzsudzsák Balázs – a legjobbnak tartott magyar labdarúgó – dagesztáni szerződése, illetve a minap tető alá hozott magyar-kínai megállapodás volt. Utóbbival a blog keretein belül mi is foglalkoztunk már, érdemes talán azonban még egy bejegyzést a témának szentelni.

A két ügy ugyanis véleményem szerint meglepően sok hasonlóságot mutat, már ami a vita pro és kontra érveit illeti. Az egyik oldalon azok állnak, akik számára Nyugat-Európa az etalon, a keletről érkező hatalmas összegekre (legyen az a focista zsebébe vándorló milliók, vagy a hazánkba áramló tőke) olyan pénzként tekintenek, amely erkölcsi forrása meglehetősen megkérdőjelezhető. Illetve zsigerileg idegenkednek attól a keleti mentalitástól, amit a sport, illetve a gazdaság területén Kína, vagy Oroszország képvisel. A másik oldal érvei számosak: szerintük a pénznek nincs szaga, igenis ki kell használni az autokratikus rezsimek által felkínált milliókat. Szerintük az olyan nagyhatalmak, mint Oroszország, vagy Kína sikerre ítéltettek és jól jár az ország, vagy sportoló, amelyik a jövőjét ehhez köti.

Ezek a viták jól mutatják mennyire ambivalens a magyar társadalom Kelethez való viszonya. A legnagyobb különbség ugyanis nem abban áll, aközött, hogy nemcsak Magyarország, hanem akár Németország, akár Nagy-Britannia együttműködik Kínával, hogy mások a léptékek. Hanem abban, hogy ők úgy kötik meg a szerződéseiket, hogy tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy kulturálisan, mentalitásban hová is tartoznak. Magyarországon ugyanakkor minden ilyen esetben felhorgad valamiféle bizonytalanság saját identitásunkkal kapcsolatban. Nem arról van szó, hogy a kínai megállapodásokat, vagy a focista orosz szerződését bírálók lennének a „nyugatosak” és az ezek mellett lándzsát törők a „keletiesek”. Sokkal inkább arról, hogy a gyengülőben lévő Európai Unió perifériáján „kompország” lakói úgy érzik, hogy a „keleti szél” a jelenlegi helyett akár egy másik kikötőbe is sodorhatja Magyarországot. Nyugat-Európát is fenyegeti természetesen, hogy Kína végzetesen elhúz mellette a világgazdasági versenyben, vagy, hogy egyszer Manchester United-ot elpáholja valamilyen orosz oligarcha kirakatcsapata, mert az összes sztárjátékos odaigazolt. Azonban az ottani választópolgárnak, drukkernek eszébe sem jut, hogy ez veszélybe sodorhatja társadalmi berendezkedését, vagy kedvenc fociklubja létét. Miért? Mert a demokráciának, a pluralizmusnak, vagy éppen a focicsapatnak olyan mélyen gyökerező, a mindennapokban jelen lévő hagyománya van, amelyet megelőzhet, de meg nem kérdőjelezhet semmilyen keleti erő.

Idehaza nemcsak azért esik rosszul sok embernek, hogy egy sztársportoló Oroszországba megy, vagy Magyarországon Kína befektet, mert úgy érzik, hogy ez az eredményesség, vagy a morál szempontjából ez megkérdőjelezhető. Inkább van egyfajta érzet, hogy ennek a srácnak „nem ott van a helye”, vagy, hogy ez a szerződés valamiképpen nem illeszkedik a karakterünkbe. Magyarország – amely az elmúlt két évtizedben egyértelműen a Nyugat felé orientálódott – most mintha elbizonytalanodott volna, nem állítom, hogy elindultunk Kelet felé, azonban tény: kizárólag a materiális javakat tekintve sok esetben, már nemcsak kizárólag a Nyugat a vonzó lehetőség, ugyanakkor annak egyéb értékeit nem sikerült igazán sajátunkká tenni. Ez a nehezen kitapintható, de kétségkívül létező bizonytalanság érzés átjárja ezeket a vitákat, jelezve a társadalmi identitásunkban megbúvó kétségeinket.

Úgy tűnik, Orbán Viktor oldja fel azt az európai dilemmát, hogy hogyan lehet jó gazdasági kapcsolatokat ápolni olyan államokkal, amelyek finoman szólva elutasítják az európai kultúrkör szabadságra és toleranciára alapuló értékrendszerét. A miniszterelnök már 2010 novemberében a Magyar Állandó Értekezleten kijelentette, hogy a következő évtizedben nem ideológiai, hanem gazdasági alapokra kell helyezni az ország nemzetközi kapcsolatait, hangsúlyozva azt, hogy a világgazdaságban jelenleg keleti szél fúj. Ezt az elméleti konstrukciót a gyakorlatba is átültette a kormányfő, hiszen a mostani kínai kormányfői vizitet megelőzte a magyar miniszterelnök 2010-es sanghaji látogatása a világkiállításon, s a két ország gazdasági kapcsolatit Fellegi Tamás a magyar-kínai gazdasági kapcsolatokért felelős kormánybiztos is próbálta szövögetni.

Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a „civilizációk összecsapását” Orbán Viktor szerint a keleti világ, a feltörekvő Kína vezérletével fogja megnyerni, s éppen ezért nem árt, ha az ország végre a nyertes csapatban lesz. A mostani megállapodások (pl. logisztikai központ létesül Magyarországon; a kínai fejlesztési bank egymilliárd euróval támogatja a gazdasági kapcsolatok fejlesztését; a kínai-magyar kereskedelmi forgalom mértékét 2015-ig a jelenleginek több mint kétszeresére, húszmilliárd dollárra növelik) szerint hazánk lehet Kína első és egyelőre legfontosabb hídfőállása. Ennek persze megvan az ára: a magyar kormány meglehetően lakonikus módon vállalta, hogy elhárítja a nálunk befektetni óhajtó kínai vállalatok útjában álló bürokratikus akadályokat (kérdés, hogyan teszi és miért csak a kínaiak elől?), és az egymilliárd euróval is el kell majd valamikor számolni. Mindez tehát akár azt is jelentheti, hogy Orbán Viktornak lehetősége lesz beváltani ígéretét és új pályára, új útra terelheti a magyar gazdaság és társadalom fejlődését. Ezen a ponton azonban számos problémával és dilemmával kell szembesülnünk:

- Felvethető, hogy önmagában a gazdasági opportunizmus elégséges szervező elve lehet-e a következő évek politikájának? Bár a magyar-kínai gazdasági kapcsolatok megerősítése mellett a kormányzat nagy hangsúlyt fektet a kulturális kötőerők kiépítésére, de Magyarország „hazai terepe” az európai kultúrkör, s a második Orbán-kormány is egyfajta nemzeti, értékalapú gazdaságpolitikát próbál építgetni.

- Ezen a ponton felmerül az a kérdés – melyet egyébként a hazai sajtó is előszeretettel boncolgat –, hogy mit kezdjünk európaiként a kínai politikai struktúrával, Kína emberi jogi politikájával? Valóban érvényes-e az az orbáni tétel, hogy a pénznek nincs szaga és a nemzetközi kapcsolatokat a gazdasági, s nem az ideológiai alapok határozzák meg?

-        Húsbavágó kérdés lesz annak eldöntése, hogy Magyarország Európát képviseli a Távol-Keleten vagy pedig Kína előretolt hídfőállása leszünk Európában – ugyanis korántsem mindegy, hogy mely pozíciót választjuk.

- Ha mindezt még el is fogadjuk, s Kínára (éppen a kommunista múltunk miatt) mint történelmi szövetségesünkre tekintünk, akkor mit kezdünk azzal, hogy Orbán Viktor az 1949 utáni időszakot nem tekinti legitimnek, s a rendszerváltás óta eltelt 20 évet pedig elvesztegetett korszaknak tartja. Ennek fényében meglehetősen kérdéses, hogy a miniszterelnök hogyan tehet olyan kijelentést Ven Csia-pao-nak, hogy a két ország kapcsolatában a szövetséghez szükséges erős alapok megvannak, s „az elmúlt 60 év is megerősítette ezeket az alapokat”.

A fenti dilemmák természetesen nem jelentik azt, hogy hátrányos lenne a két ország közeledése, sőt, Orbán Viktor nagyon is jól felismerte a korszellemet, s igyekszik meglovagolni a BRIC-országok sikereit. A dilemmák ugyanakkor elemi erővel jelzik azt, hogy Orbán Viktor és kormánya meglehetősen kettős mércével politizál: belpolitikai szempontból elutasítja az 1949 óta eltelt időt, külpolitikai szempontból pedig nagyon is profitál abból; soros elnökként (szintén belpolitikai okból) elutasítja a Brüsszeli autoritást, magyar miniszterelnökként pedig újakat keres Európától keletre. Hangsúlyozom, semmilyen kivetnivaló nincs abban, ha profitálunk a kínai-magyar kapcsolatok erősödéséből, sőt ez nagyon is kívánatos. De az is elemi érdekünk, hogy mindezt egységes és nyílt sisakkal meghatározott elvek mentén tegyünk – ugyanis ez mind a mai napig nem történt meg, s ha jövőben sem fog, akkor a keleti szél nem csak felfrissülést hoz majd, hanem akár ki is száríthat bennünket.

A Magyar Szocialista Párt 2011. június 18-i kongresszusa 13 pontból álló kongresszusi határozatot fogadott el, a 10. pontja így fogalmaz: „ A kongresszus arra hívja fel a párt minden tagját, szervezeteit és testületét, hogy határozottan lépjenek fel azokkal szemben, akik veszélyeztetik a párt egységét és választói megítélését.” A következő pont is a mély megosztottság lezárását kívánja szolgálni: „A magánvélemények nyilvánosság számára történő megfogalmazását, a nyilvánosságon keresztül megvívott személyes vitákat a Kongresszus károsnak tartja, ezért az ilyen magatartást a továbbiakban súlyos etikai vétségnek tekinti.” Az MSZP valódi egységének megteremtésére azonban még várni kell, mert a Gyurcsány Ferenc fémjelezte Demokratikus Koalíció (DK) két nap múlva közzétett nyilatkozatában elutasította a Kongresszus azon kérését, hogy a DK álljon el a tervezett pártszavazástól. Újabb feszültséget vetít előre a DK állásfoglalásának hangneme, például azon kitétel, mely szerint „a pártelit megriadt az aláírásgyűjtés erejétől”, vagy, hogy szószegésnek minősíti, hogy a vezetés olyan határozatot támogatott a kongresszuson, amely a pártszavazás visszavonását kérte. A további konfliktus elkerülhetetlen, hogy ebből mi háramlik a pártra, és magára a baloldalra, arról Csizmadia Ervin a Népszabadságban már írt. Engem ebben a bejegyzésben az foglalkoztat, mennyire lelkesíti Gyurcsányt ez a mostani hatalmi harc.

2004. augusztus végén, Medgyessy Péter akkori kormányfő bukása folyamatában ez a politikus még képes volt az elnökség nagy részének, a frakció és a választmány jelentős részének akaratával dacolva megfordítania a tagság, és a baloldali közvélemény hangulatát, és a Kongresszus nagy többségét maga mellé állítva miniszterelnök-jelöltnek elfogadtatnia magát. Mindezt mindössze néhány nap leforgása alatt. Ez a siker persze nem a semmiből jött, hiszen már évekkel korábban ideológiai kérdésekről írt a Népszabadságban a magyar baloldal számára újszerűnek tetsző módon, amikor a blairi „harmadik utas” koncepciót propagálta, hogy azután Medgyessy tanácsadója, majd egyik minisztere legyen. Gyurcsány 2004-ben miniszterelnök lett, három évre rá az MSZP vezetését is átvette.

A harci kürtök most sem tűnnek kevésbé hangosnak az MSZP háza táján, de mennyire más a helyzet és a tét! Hiszen 2004-ben még az volt a tétje a Szocialista Párton belüli csatározásoknak, hogy Gyurcsány, vagy esetleg Kiss Péter lesz-e az ország vezetője. Ma viszont az, hogy egy igen meggyengült, az önkormányzatokban és a törvényhozásokban teret vesztett, utóbbi helyen a mandátumoknak még egyharmadával sem rendelkező párt fölötti uralmat mely irányzatok képesek megszerezni. A tét Gyurcsány szemszögéből nézve nagyságrendekkel kisebb 2004-hez képest, mert ha ő még pártelnök is szeretne lenni (amit egyelőre nem ambicionál, ahogy azt ő nyilvánosság előtt már kimondta), akkor egy lestrapált, ideológiai profilját még mindig kereső párt élére kerülne.  Feltűnő, hogy mintha kevésbé volna taktikus Gyurcsány: 2011. február 18-i  országértékelő beszédében még bizonyos együttműködést villantott fel szakpolitikai kérdésekben az Orbán-kormánnyal, ugyanakkor a további megnyilatkozásiban az engesztelhetetlen kormány-, sőt rendszerkritika dominál; nem képes a testületekben a DK számára többséget megszervezni, a Demokrata Párt esetleges megszervezése körüli hír éppen a számára kritikus frakcióülés napján kerül nyilvánosságra, ami még támogatói egy részében is értetlenséget váltott ki, és Mesterházy ügyesen elhajolt az ő levele elől, amikor a nyilvánosság előtt megsemmisítette azt… Egyébként azt is meg kell emésztenie lelkileg Gyurcsánynak, hogy egykori minisztériumi beosztottja (államtitkára), Mesterházy Attila most az ő a pártbéli főnöke. Hogy ezt a helyzetet mennyire sikerült feldolgoznia, nem tudom, de ez akár újabb gátló tényező lehetett Gyurcsány előtt a hatalmi harc sikeres megvívásában.

A POSzT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) kapcsán számos riport és interjú készült hazai színészekkel, rendezőkkel, melyben a színház szerepét és feladatát értelmezik. Jeskó József kollégám múlt heti bejegyzése, melyben a magyar kulturális harcból eredő „párhuzamos kultúrák” témáját járja körül, jó kiindulópont ahhoz, hogy tovább vizsgáljuk ezt a nagyon is aktuális kérdést.   

Írásában leszögezi, hogy egyfelől ennek a „párhuzamos kultúrának” mélyen gyökerező hagyományai vannak hazánkban; másfelől minden művészt „besorolnak” munkássága, vagy egy-egy műve alapján valamely politikai oldal szellemi holdudvarába; harmadrészt a kulturális szembenállás és megosztottság jelensége nem hungarikum, számos országban jelen van. Ez utóbbi állítás gondolatmenetét folytatnám, hiszen komoly értelmezési vita folyik külföldön, a nemzeti kultúrák társadalmi jelentősége és szerepe körül. Ennek megfelelően nem árt, ha röviden definiáljuk, hogy jelen esetben kultúra alatt közös értékeket, viselkedési normákat és hagyományokat értünk. Vegyük példának az Európai Uniót övező vitát: vajon az Uniónak kulturális vagy politikai/gazdasági közösségnek kell lennie? Vajon a kulturális kohézió hiánya, és a nemzeti kultúrák dominanciája és sokszínűsége a mélyebb európai integráció buktatóköve? Ezt a nézetet képviselők leginkább azzal érvelnek, hogy akik kulturális alapon szeretnének egységes Európát, nem veszik figyelembe, hogy a nemzeti kultúrák sem homogének. Ha ez egy ilyen súlyú vitában alapvető tézisként jelenik meg, akkor idehaza miért lepődünk meg (még mindig), a saját, évek óta zajló belső kultúrharcainkon?  

Talán azért, mert hiába a kultúrák sokfélesége, ez elméletileg nem kellene, hogy kultúrharcot eredményezzen. Már amennyiben szerves része volna kultúránknak a tolerancia. Ehhez azonban tudatos társadalmi nevelés szükséges, hiszen hogyan is alakulna ki az elfogadás kultúrája önmagától?

Mégis hogyan jön az értékekhez, viselkedéshez, hagyományokhoz a színház, és a művészetek? A művészeti értelemben vett „kultúra” az egyik legfőbb hordozója a társadalmi nevelésnek. Lehetséges szerepeket, élethelyzeteket láttat a színház (mozi, film, számítógépes játék(!), könyv) amelyekről mi dönthetjük el, hogy a hétköznapi életünk során alkalmazzuk, belehelyezkedünk, vagy épp ellenkezőleg, elutasítjuk azt.

Egyáltalán mi is a kultúra szerepe, és amennyiben egy társadalom kultúrája nem homogén, kinek az értékeit tükrözi az a bizonyos kulturális tükör? A POSzT kapcsán Kovács Patrícia színésznő nyilatkozta, hogy a színház szerepe, hogy kérdéseket vessen fel, nem az, hogy megmondja, „merre van az arra”. Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója, aki (a beskatulyázás „kultúrájába” illeszkedően) az utóbbi időben folyamatos politikai támadásnak van kitéve, hasonlókról beszélt egy interjúban: „…a művészetnek az a feladata, hogy kibeszéletlen, kínos és nehéz témákat vessen fel. A színháznak különösen ez a feladata…[…] … Azokról a témákról kellene beszélni, amelyeket tisztázni kéne, és amelyeknél vállalnunk kéne önmagunkat a hibáinkkal és erősségeinkkel együtt.” Ennek fényében hirdetett korábban a Nemzeti Színház például dokumentumdráma pályázatot a romagyilkosságok témájában. S, hogy mi is ez az idehaza még idegenül csengő fogalom? Ezt is ebből az interjúból tudhattuk meg: „A dokumentumdráma Nyugat-Európában és Amerikában olyan színházi műfaj, amely azonnal reagál azokra a társadalmi visszásságokra, amelyekről a színház fontosnak tartja, hogy párbeszéd szülessen. Ez nálunk nem egy ismert műfaj, de én a történeteket olyan eseménysorozatnak tartom, amely példátlan az elmúlt 40 évben Európában - bizonyos háborúkat leszámítva.„

Véleményem szerint az ilyen és hasonló, ezidáig „kibeszéletlen témák” sokaságának megvitatása, egyike azon eszközöknek, amelyek segítségünkre lehetnek a kollégám által felvetett közös pontok megtalálásában. Ez persze felveti azt a kérdést, hogy a színházlátogatók inkább egyfajta „kultúr-nárcizmust” vagy a „kegyetlen hétköznapi valóságot” szeretnék látni. Ha ugyanis a kultúra mutat tükröt a társadalom felé, el kell fogadnunk, hogy akárcsak a valóságban nem mindig tetszik, amit látunk. Kérdés, hogy önmagunkban akarunk gyönyörködni, vagy a valóságot viszontlátni, önmagunkat, kultúránkat jobban megismerni, megérteni?

Visszatérve Európára, lehet, hogy az Unió sokszínűségét politikai, gazdasági érdekek tartják össze, de végső soron összetartják. Magyarországon legalább akkora érdek volna az összetartás, hiszen az egymás gáncsolása a hétköznapokban és a politikában, gazdaságban egyaránt azt eredményezték, hogy lényegében ugyanott tartunk (politikai) kultúránk „fejlettségét” tekintve, mint a rendszerváltáskor.