Méltányosság-blog

Kezd kialakulni a republikánus táncrend az Egyesült Államok választási procedúrájának bonyolult keringőjében. Nyolc hónappal a New Hampshire-i előválasztások előtt, Június 13.-án tartják az első republikánus jelölti vitát, amit a CNN, a helyi televízió valamint a szakszervezetek rendeznek. Hosszas találgatást követően meg van a hét személy is, aki ringbe száll a republikánus jelölésért a 2012-es elnökválasztásra: Michele Bachman, Minnesotai képviselőnő, Herman Cain üzletember, Newt Gingrich volt képviselőházi elnök, Ron Paul, Texasi képviselő, Tim Pawlenty korábbi Minnesotai képviselő, Mitt Romney, korábbi Massachusettsi kormányzó és Rick Santorum, korábbi Pennsylvaniai képviselő. Bár meg kell jegyezni, hogy hiába szerepeltek a novemberi kongresszusi választásokon olyan jól, ezúttal nem volt tolongás a republikánusok között a pozícióért. Míg Barack Obama már áprilisban elindította újraválasztási kampányát, addig a republikánusok még csak most kezdenek a párton belüli szelekcióhoz.

Az Egyesült Államokban évtizedes hagyománya van a politikai viták rendezésének. (Az elnöki, alelnöki vitákat például 1987-óta egy civil testület szervezi.) Mind a vitázók személye, mind annak témája, menete előzetesen egyeztetve, szabályozva van. A résztvevők névsorát így ezúttal sem bízták a véletlenre. Nem lehet csak az utcáról besétálni elnökjelöltnek.

Hármas kritériumot állított fel a szervező bizottság, amely alapján kiválasztották a vitapartnereket. Ennek megfelelően a jelölteknek minimum 2%-os eredményt kellett elérnie legalább három - április 1 és április 30 között nyilvánosságra hozott – előre meghatározott szervezetek által készített országos közvélemény kutatáson. (Ezek: ABC, AP, Bloomberg, CBS, CNN, FOX, Gallup, Los Angeles Times, Marist, McClatchy, NBC, Newsweek, Pew, Quinnipiac, Reuters, USA Today és a Time) Ugyanezen feltételek mellett legalább ilyen mértékű támogatottsággal kellett rendelkeznie májusban is, valamint a New Hampshire-i választók körében is el kellett, hogy érjenek minimum 2%-ot. Tehát csak országosan és helyileg is ismert politikusok indulhatnak.

A hazai hagyományokkal szemben, az Egyesült Államokban tudják, hogy szükség van nyilvános, jól szervezett, demokratikus vitákra (akár egy adott párton belül is). (A Méltányosság Politikaelemző Központ kiemelt feladatának tekintette, hogy felhívja a figyelmet a miniszterelnök jelölti viták jelentőségére hazánkban. Korábban többek között konferenciát is szervezett a témában, valamint javaslatot tett a 2006-os miniszterelnöki vita megszervezésére is.) Ez már csak azért is fontos, mert a republikánusok között is számos jól elkülöníthető irányvonal található. A fiskális konzervatív, illetve libertariánus gazdaságpolitikát favorizálók egy párton belül helyezkednek el a konzervatív ideológiát képviselő választókkal. A vita során lényegében ezen irányzatok ereje és meggyőzőképessége fog megmérettetni. Vélhetően a 2012-es választást gazdasági kérdések, így a deficit nagysága, az állam mérete, valamint az Obama reformok fogja dominálni. Ugyanakkor pont a nehéz pénzügyi helyzetből eredően jobban összekapcsolódnak majd az ideológiai és gazdasági kérdések, és újra megerősödnek a vallásról, melegekről, abortuszról szóló viták. Így a 13.-i szópárbajban a kilencvenes évek vitáit idéző érvekkel fogunk találkozni. 

Az eurózóna úgy tűnik, egyre nagyobb bajban van. A tavaly tavasszal kezdődött görög pénzügyi pandémia úgy tűnik, hogy sorban támadja meg az unió instabilabb országainak gazdaságai immunrendszerét. Ez a megállapítás már szinte közhelyszámba megy, ám az elmúlt hetek-hónapok arra utalnak, hogy az EU pénzügyi problémái lassan, de biztosan átvándorolnak a szalagcímekről az emberek otthonába, zsebébe. Amire szinte mindenütt hasonlóképpen reagálnak a választók: protestálnak, és kíméletlenül büntetik a tehetetlennek ítélt politikusokat, ezzel nemzeti és belpolitikai üggyé téve az eddig szeparált pénzügyi problémának tekintett deficit kérdést.

Kezdjük a sort Európa gazdasági motorjánál, Németországnál. Ugyanis május 22-én volt egy tartományi választás Brémában, ahol a CDU/FDP koalíciót olyannyira elpáholta az SPD (és a zöldek, bár ők leginkább Fukushima miatt), hogy a precedens nélküli harmadik helyen futott be a kormányerő, sőt, a koalíciós társ FDP még az 5%-os küszöböt sem érte el. Belátom, hogy ennek nincsen olyan hírértéke, mint a tüntetéseknek Spanyolországban, de talán mégis érdemes odafigyelni rá, két okból is: egyrészt a választók egy félreérthetetlen üzenetet küldtek Angela Merkel kancellárnak, hogy semmi kedvük pénzügyileg tovább támogatni Európa perifériáit. Másrészt, ebben az évben további két tartományi választás várható, az egyik szeptember 4-én a CDU/SPD helyi nagykoalíció vezette Mecklenburg-Elő Pomerániában,  a másik pedig szeptember 18-án az SPD/Linke kisebbségben vezette Berlinben. Azért fontos ez a két dátum és választás, mert ha ezt a két választást is hasonló mértékben veszíti el a CDU/FDP koalíció, mint a most májusit, a kancellár asszony könnyedén egy blokkoló ellenzéki többséggel találhatja magát szemben a Bundesratban (német felsőház), amit jelen helyzetében egyszerűen nem engedhet meg magának. Ami azt a forgatókönyvet vetíti előre, hogy a német kormány várhatóan nem fog szeptember előtt dönteni egy újabb pénzügyi mentőcsomagról. Ez nem jelenti azt, hogy júniusban ne születne egy piacokat megnyugtató állásfoglalás, de konkrét lépéseknek alacsony a valószínűsége.  Főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy a kormánykoalíción belül is komoly feszültségek vannak, főleg az FDP euroszkeptikus vonaláról, például Philipp Rösler pártelnökké avanzsálása formájában (is).

Görögország megérdemelne egy külön elemzést, de azt hiszem az eddigiekből nyilvánvalóvá vált, hogy az eurózóna problémáinak gyökere Athénban van, az ország sorsa pedig az EKB-EU-IMF trojka kezében van, így érdemes azt vizsgálni, még milyen tényezők játszhatnak szerepet a trojka jövendőbeli döntéseiben.

Spanyolország most a legnagyobb sláger, ahol szintén komoly változások történtek a pártrendszerben az elmúlt fél évben.  A kormányzó szocialisták (PSOE) hatalmasat buktak a május 22-i választásokon, elveszítve Barcelonát és Sevillát (így már a négy nagyváros egyike sem az övék), sőt kisebbségbe szorultak Castilla-La Mancha-ban is, ahol 28 évet kormányoztak. A nyertes pedig a jobbközép Partido Popular (PP), mely mára 11 tartományt irányít a 17-ből, annak ellenére, hogy nem kormányerő. Azért érdekesek ezek az események, mert egyre nagyobb a rizikó, hogy még jobban kiborul a tartományi költségvetési bili, mely a tavaly év végi – a szocialisták által hasonló mértékben elveszített – katalán választások óta képezi skandalum tárgyát. Ugyanis jelenleg a spanyol tartományi költségvetési deficit 1,1%-al nőtt az első negyedévben, dacára a kormány kőkemény megszorításainak. Ami érthető, ugyanis a tartományi költségvetés a 36%-a a teljes büdzsének, míg a központi csupán 29%-a, a strukturális reformok pedig nem érnek le a helyi szintekre. Mindez azért gond, mert Zapateroék várhatóan enyhítenek a strikt költségvetési politikán, egyrészt az elszenvedett választási vereség és a tüntetések, másrészt a jövő év eleji általános választások miatt. Ami rossz hír Európának, mert ha Spanyolország már egészen más nagyságrend, ha bailoutról van szó, mint a hozzá képest aprócska Görögország. Ráadásul a spanyol választási rendszer nem kedvez az egyértelmű kormányerő-képezésnek, így jövő évi választások után akár egy elhúzódó kormányalakítási folyamat veheti kezdetét, ami bizonyosan nem kedvez a reformoknak.

Olaszországban Silvio Berlusconi szenvedett el vereséget a május 30-i helyhatósági választásokon, elveszítve Nápolyt és Milánót, utóbbi esetében nem is tudta palástolni csalódottságát a miniszterelnök, lévén szülővárosa utasította el politikáját. Kisebb koalíciós összeütközés is lett belőle, mikor a koalíciós partner Liga Nord ki akart lépni a szövetségből, ám végül sikerült megállapodni az együttműködés fenntartásáról a pártvezetővel, Umberto Bossival. Berlusconi könnyedén vett már ennél is rázósabb politikai szituációkat, így kétlem, hogy ezek komolyabban veszélyeztetnék a kormányerőt, bár a miniszterelnök-helyettes múlt heti lemondása tovább erodálhatja az amúgy is vékony többséget.

Ám a rekordhosszúságú belga politikai paralízisnél is aggasztóbbak az euroszkeptikus erők széles körű előretörése. Franciaországban Marie Le Pen (ismerős a név, a szélsőjobbos vezér legkisebb lánya) pártja, a Front National 15%-ot szerzett a márciusi első körös regionális választásokon. Bár nem beszélhetünk róla, mint Sarközy kihívójáról, ám az érdekessége az, hogy az euró ellenes programjával nagyobb sikert ért el, mint a klasszikus szélsőjobboldali szlogenekkel. Finnországban pedig az euroszkeptikus Igaz Finnek nevű formáció jelent veszélyt, miután 19,1%-ot szereztek az április 17-i választásokon. Bár nem tudták megakadályozni a portugál mentőcsomag megszavazását, mégis érdemes hosszabb távon odafigyelni rájuk, főleg, hogy önként maradnak ki az alakuló kormánykoalícióból, ami Finnországban igen szokatlan. Hollandiában sincsen nyugalom a bailoutok miatt, s bár az EU-ellenes Geert Wilder pártja (PVV) szintén nem tudta megakadályozni a további segítségek megítélését az európai perifériás gazdaságoknak, rendkívüli módon megnehezítheti a jelenlegi kisebbségben kormányzó erő dolgát a jövőben.

Összegezve, nem osztom Peter Spiegel (Financial Times) véleményét arról, hogy egy komoly politikai paradigmaváltás előjelei lennének az előzőekben leírtak, de az teljes mértékben bizonyossá vált, hogy a másfél éve húzódó európai pénzügyi válság már nem csak a perifériák problémája, hanem a centrum országok belpolitikáját is egyre nagyobb mértékben formálja.

Minden újrakezdésben megjelenik a bizakodás, és az erkölcsi megújulás vágya. Ez most is így van, csak három nevet emelek ki azok közül, akikről úgy gondolom, ha nem is forradalmi hit, de őszinte vágy él bennük az iránt, hogy megújuljon a közszolgálati média, és e hitet szakmai ambíciók táplálják.

Előző mondatom utolsó része a lényeges. Mert sokakat táplálhat a mindenkori hatalmat minden körülmények közt kiszolgáló vágya, de ez nem szakmai szempont. Belénessy Csabának (MTI új igazgatója) volt is egy félreérthető mondata, mely szerint „Az nem megy, hogy elfogadjuk a tisztséget, majd szembeszegülünk a megbízóval.” A minket etető kéz a közszolgálat esetében nem a kormány, hanem a társadalom. Annyi azonban igaz, hogy aki a BBC-t tartja példaképének, mint Belénessy, azt is észreveheti, hogy a magyar bajok gyökere abban van, hogy a függetlenséget összekeverik az ellenségességgel.

O. Kovács Szilveszter a Duna Tv élére kerülve azonnal bizonyítékát is adta, hogy nem kívánja a mutyizást eltűrni, sem a volt munkatársak szokásjogra hivatkozását, és drága berendezések a televíziótól való magánkézbe ajándékozását, sem a közpénz más módon való kiáramlását. Hosszú éveken keresztül vitte a hátán a Hír Tv-t, mint újságíró, és megtalálta az egyensúlyt a hitelességhez, nem riadt vissza a kellemetlen kérdések feltételétől akkor sem, ha a riportalanya jobboldali volt. Igaz, ő sem tudott mit kezdeni kinevezésének körülményeivel, valószínűleg szívesen megküzdött volna rendes pályázattal is a pozícióért, hiszen megnyerhette volna úgy is.

A harmadik kiemelt hiteles szereplő Obersovszky Péter, aki az ECHO Tv-től a közszolgálati 1-hez igazolt át. Lehet csak személyes észrevétel, de ha az Echoba hívtak szerepelni mindig azért drukkoltam, hogy csak Obersovszky legyen a riporter. A felkészültebb és érdeklődőbb emberekkel mindig jobb beszélgetni, és ő civilségét sem veszítette el, ami szintén az újságíró mindenkori feladata. Ha riportalanya eredetit mondott, azt észrevette, ha meg közhelyeket, hát megmentette a beszélgetést. Obersovszky történetében nem a személyében emelhető szerintem kifogás, hanem abban, hogy egy olyan televízió-társaságnál dolgozott, ami magát nem is akarta függetlenként láttatni, következésképp bárki, aki onnan jön, már nem tudja eljátszani független szerepet. (Nem bűn a független médiától a nem független felé elmozdulni, sőt a médiából a politikába átmenni sem ördögtől való, ám az ellentétes mobilitás a média problémáját és a közvélemény műveletlenségét, cinizmusát, igénytelenségét, helyzetbe való beletörődését mutatja.) O. Kovács esetében a Hír Tv-től a Duna vezetőjévé válás kevésbé zavaró, bár e szempont ott is felvethető.

Három tehetséges embert emeltem ki, akik vezető pozícióba kerültek, és akik tehetségük miatt nem szorulnak politikai támogatásra, s talán nem is kell szakmai tudásukat kapcsolati tőkével helyettesíteniük. Nincs okuk rá, hogy szakmai hiányosságaikat politikai lojalitással kompenzálják, mert szakmailag a legjobbak közé tartoznak. De hogy a rendszerrel valami nem stimmel, azt mindannyian érezhetjük: lojalitás oldalról közelítés, kinevezési furcsaságok, a függetlenség látszatának is a hiánya. S mindhármukban mégis közös, hogy szakmai oldalról kívánják megújítani a rájuk bízott területet.

De mi van akkor, ha utódaik képességei már gyengébbek lesznek, ha szakmai elköteleződésük már nem lesz? Mert amiről nem szól sajnos a Fidesz által tárgyalások nélkül kikényszerített új médiatörvény, hogy a pozíciókba történő kinevezések, és eljárásmenetek a legkisebb mértékben is garantálják a szakmaiságot.

Elképesztően látványos és hasznos kutatás látott minap napvilágot az OECD részéről. A kutatás középpontjában a „jobb élet” meghatározása állt, a valódi újdonságot az szolgáltatta, hogy a különböző változók (oktatás, egészségügy, biztonság stb.) súlyát interaktív módon a honlap olvasói állíthatják be. Tehát lehetőségünk van súlyozni és a számunkra fontosnak ítélt faktorok (lakáshelyzet, foglalkoztatás, munka minősége, közösségi szolgáltatások, oktatás, környezet, kormányzat, egészségügy, élettel való megelégedettség, biztonság, munka-magánélet egyensúlya) között. A kérdéseknél tényadatokat és közvélemény-kutatások eredményét is figyelembe vették. Végeredményben nemcsak az egyes faktorok, vagy az összes változó figyelembevételével tudjuk meghatározni az életminőséget az adott országban, hanem mindenkinek lehetősége van, hogy az általa fontosabbnak vélt mutatót nagyobb súllyal vegye figyelembe, így kialakítható a személyes koordináta rendszerünk a „jobb életről”, amely alapján a szoftver rendezi az egyes országokat.

Nem meglepő, hogy a 34 országban elvégzett vizsgálatban Magyarország nem szerepel túl jól, az azonban elgondolkodtató, hogy a boldogság (vagy élettel való megelégedettség) faktorban Törökországot sikerül csupán Magyarországnak megelőznie, míg a portugálokkal és az észtekkel vagyunk körülbelül egy szinten, de kissé lemaradva tőlük. Ahogy az egyik hírportál találóan megjegyezte, még ott is jobban érzik magukat az emberek, ahol lőnek. Természetesen nem arról van szó, hogy a többi kategóriában az élmezőnyben lennénk, de azt kijelenhető, hogy a többi szektor rossz teljesítménye sem indokolja ezt a mélyen pesszimista hozzáállást. A Méltányosságnál annak idején igyekeztünk tényadatokkal – konkrétan a szorongáscsökkentő és az antidepresszáns gyógyszerek fogyásának egzakt felmérésével – körüljárni a problémát. Sajnos az adatsoraink ugyanezt mutatták: Magyarországon – lakóhelytől, foglalkoztatottsági rátától, gazdasági világválságtól függetlenül – valóságos népbetegség a depresszió, az élethelyzettel való folyamatos elégedetlenség.

A helyzet természetesen változásért kiált, azonban először illene feltárni ennek okait. Először is ezeket a társadalmi problémákat közéleti témává kell tenni. Természetesen kiemelten fontos, hogy elemzőink részletesen foglalkoznak például az MSZP belső viszonyaival, a Jobbik törésvonalaival, vagy egyes szakpolitikai kérdésekkel. Azonban mind a politikának, mind a politikai elemzésnek fel kell vállalnia ezeket a témákat is. Valami ugyanis nagyon nem stimmel. Rendben, hogy keveset költünk egészségre, vagy nem elég kielégítő a lakáshelyzet. Ez azonban nem indokolja ezt a mélységes pesszimizmust, elégedetlenséget, koherencia-hiányt, amely fogva tartja a társadalmat.

Ennek természetesen vannak történelmi okai, azonban túlságosan egyszerű lenne mindent a „turáni átokra” fogni, a legendák helyett ugyanis valódi magyarázat szükségeltetik. Ehhez azonban nem elég a felszín vizsgálata, a napi események értelmezése. Ehhez a mélyebb rétegek vizsgálata kell: történelmi, szociológiai, szociálpszichológiai és politológiai eszközökkel kell(ene) feltárnunk a jelenlegi helyzet közös eredőjét. Igen nagy szükség volna rá.

Amióta Gyurcsány Ferenc bejelentette, hogy pártszavazást kíván kezdeményezni több igen kemény támadás is érte a volt miniszterelnököt, amelyekre ő maga is reagált. Többek között Balogh András, az MSZP elnökhelyettese az állította, hogy Gyurcsány akciója mind az MSZP, mind pedig a hazai baloldal, de még az ország szempontjából is igen káros. Szanyi Tibor, az MSZP „megmondó embere” szerint a volt pártelnök kiválása nem rendítené meg a szocialistákat. Puch László egyenesen a következőt mondta: „… Gyurcsány számára egyetlen ellenfél létezik a Magyar Szocialista Párton belül, és ezt az embert Puch Lászlónak hívják. Egyet kérek tőle: hagyja békén az MSZP-t, ne ártson tovább! Mindennél fontosabb most a belső béke.” Ezen támadásokra Gyurcsány Ferenc hol közvetve, hol közvetlenül reagált: például harcot hirdettek az MSZP és a Fidesz rejtett, pártpénztárnoki paktumai ellen. Az egyik legújabb fejlemény, amely tovább fokozza a vihart az MSZP poharában az, hogy a pontosan be nem azonosítható „Tóth László” levelet írt az MSZP belső levelező listájára, amelyben távozásra szólítja fel a Táncsics Alapítvány elnökét.

Talán abban nincs vita Gyurcsány és ellenfelei között az MSZP-ből új pártot kell formálni. Az összeütközés azonban ott adódik, hogy egyrészt a szembenálló felek mást értenek „új párt” alatt, másrészt ezt nem egymással képzelik el. Egy párt megújulása nyilván az adott párt és maximum a párthoz kötődő szellemi holdudvar ügye. Ugyanakkor megjegyezhetjük azt az egyszerű tényt, hogy a párt megújulása a párt szervezeti és szerkezeti átalakítása nélkül nem következhet be. Az MSZP (és persze a Fidesz) belső szerkezetéről sok mítosz és városi legenda kering: platformok szövetsége, a megyei elnökök dominanciája és királycsináló szerepe. Jelenleg – s ezt ki kell mondani – egyedül Gyurcsány Ferenc tett ajánlatot (még csökevényest is) a párt szerkezeti reformjára. A pártszavazás hat kérdése nagyrészt ezzel kapcsolatos: belső vagyonnyilatkozat, etikai ellenőrzés, szigorúbb gazdálkodás, a pozícióhalmozás megtiltása, közvetlen elnökválasztás párt és pártszervezeti szinten. Mindez tehát fontos lépés a párt és a párt vezetésének megerősítés felé.

A nyugati politikatudomány igen régóta vizsgálja a pártok belső szerkezete és a krízistűrő, konfliktuskezelő képessége közötti kapcsolatot. Egyes szerzők például az állítják, hogy a párt központi vezetésének megerősítése, a párt „függőleges megszervezése” (vertical organization) és a belső pártkohézió (internal cohesion) között pozitív kapcsolat van. A fenti hírekből láthatjuk, hogy a szocialisták hírből sem ismerik a belső kohéziót (talán sohasem ismerték, de ez egy másik kérdés), s ez meg is mutatkozik a párt szervezeti rendszerében is. Mivel a demokráciában igen fontos, hogy az éppen kormányzókkal szemben mindig legyen potenciális váltópárt, ezért előremutató lehet minden olyan törekvést, amely az MSZP szerkezeti megújítását célozza. Persze korántsem biztos, hogy a gyurcsányi út és módszer az üdvözítő, de ezt addig nem tudhatjuk meg, amíg nem állnak fel versengő alternatívák.

A bejegyzés Kyungmee Park: Party Mergers and Splits in New Democracies: The Case of South Korea (1987–2007) in Government and Opposition, Vol. 45, No. 4, pp. 531–552, 2010 tanulmányának felhasználásával készült.