Méltányosság-blog

„Önnek pedig kívánok ilyen orális szexet, innentől kezdve egész életében”, fordult az újságíróhoz Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója egy a színházépület előtt tartott minapi sajtótájékoztatón. Minderről a Jobbik szellemiségéhez közel álló Nemzeti 1 online Híradója adott hírt május 20-án. A botrány kirobbanására pedig nem kellett sokáig várni. Hétfőn  a Fidesz-frakció közleményben ítélte el Alföldi kijelentését, a KDNP az igazgató távozását követelte.  Pörzse Sándor jobbikos képviselő (ismét) kemény szavakkal sürgette, hogy a kormány mozdítsa már el végre Alföldit, és Réthelyi Miklós miniszter, ellentétben az előző heti interpellációra adott válaszával, ezúttal nem vette védelmébe a színigazgatót. Hangoztatta, hogy a kijelentés nem volt méltó a Nemzeti Színház igazgatói tisztségéhez, és kilátásba helyezte a leváltást.

A szövegkörnyezet azonban ezúttal is fontos lehet, s a sajtómunkások dicséretére legyen ezúttal mondva, hogy ezúttal erről is beszámoltak. A már említett Nemzeti 1 TV is bemutatta az előzményeket a nézőinek. Sinkovics Szilvia, a Nemzeti 1 Televízió munkatársa feltette a kérdést Alföldinek,ezek után, hogy nagy íróink műveit provokatív és megosztó módon vitte színpadra, nem gondolja-e, hogy le kellene mondania? Alföldi rövid nemmel felelt, majd megkérdezte az újságírót, mit látott a Nemzetiben. Sinkovics Szilvia bevallotta, hogy semmit. „ Akkor miről beszélünk?”, kérdezett vissza az igazgató. Az újságíró gyorsan korrigálta magát: látta Az ember tragédiájából az orális jelenetet. Erre Alföldi azt ajánlotta neki: „ Ajánlom önnek, el fogom küldeni Önnek nagyon szívesen, a római színt olvassa el. Madách Imre írta, Ember Tragédiája”. A riporter erre azt kérdezte,  ajánlja-e a darabot megtekinteni tizenkét éveseknek,Alföldi válasza így hangzott: „ Meg bizony. És önnek pedig kívánok ilyen orális szexet egész életében.

Nos, az Alföldi Róbert által használt kifejezés még a szövegkörnyezetből nem kiragadva sem tűnik a legszerencsésebbnek, bár az „ilyen” szó egyértelműen visszautal Madách művére. Azonban tévedés lenne azt hinni, hogy a Jobbiknak Alföldi ezen egy mondatával volna baja. Nem, a Jobbik politikusainak már régóta vörös posztó Alföldi színházigazgatói működése, illetve néhány rendezése, amelyet olyannyira elfogadhatatlannak tartanak, hogy a párt a  színházigazgató leváltásáért küzd parlamentbe jutása óta.

Azt gondolom, egy színházi darab bemutatásának többféle síkja van: egyrészt a nézői fogadtatás (amely a lelkes támogatástól a  füttykoncertig mozoghat), másrészt a szakmaiság területe. Egy darab megrendezése, annak dramaturgiai problémái, értelmezése, színművészeti interpretálása megannyi (nem is feltétlenül egyszerű) szakmai kérdés megválaszolását igényli. Hogy ezt Alföldi jól oldotta-e meg, nem tudom, mert a kérdéskörnek egyáltalán nem vagyok szakértője. A már említett római színben viszont kétségtelenül szó van kéjhölgyekről, akik - mint fogalmaz Madách a szín előszavában  -„ledéren öltözve dőzsölnek”. Mint nézőnek egyáltalán nem volna számomra meglepő egy olyan rendezői felfogás ezek után, amelyik a szexualitást emelné középpontba a római szín bemutatásakor.

Mindesetre a Jobbik csinált ebből politikai kérdést azáltal, hogy Alföldi rendezői szemléletét annyira nem bírja elviselni, hogy annak megszüntetéséért küzd az illető kirúgása útján. Alföldi színházigazgató ténykedésével kapcsolatban (pl. gazdálkodási fegyelem betartása) a nyilvánosság előtt eddig nem vetődtek fel komoly kételyek, de nem is ez a lényeg. Alföldi világlátása, a művészi szabadságra vonatkozó gondolkodási módja egyszerűen összeférhetetlen a Jobbikéval. A Jobbik pedig úgy véli, legegyszerűbb ezt nem a szakmai berkeken belül dülőre vinni, hanem hatalmi eszközök útján, magyarul a kormány végre váltsa le színházigazgatói posztjáról Alföldit. Csakhogy a kormány vonakodott meglépni a leváltást: állítólag Alföldit védi a szerződése, de pártpolitikai oka is lehetett a húzódozásnak: eddig úgy tűnt volna, hogy a Jobbik nyomására szánta el volna magát a kormány Alföldi leváltására. A nagy vihart kiváltott mondat viszont már jó ürügy lehet a személycserére.

A magyar közélet sokadszorra bizonyítja be, hogy a merőben ellentétes gondolkodású emberek nem igazán képesek egymással tartósan egymással együtt dolgozni, vagy akár a másikat megtűrni,ehelyett egymás kiszorítására törekszenek. Most a jobboldal van hatalmon, és nem igazán a baloldali-liberális értelmiségieknek áll a zászló, a klíma Alföldinek sem kedvező. Ám a balliberális oldalnak sem lehet nyugodt a lelkiismerete: amikor politikusaik 1994-ben választási győzelmet arattak, egy sor jobboldali gondolkodású újságíró (pl. Pálfy G. István) távozott a Magyar Televízióból. Amikor a balliberálisok kerültek hatalmi pozíciókba akkor, majd 2002-ben, ők sem  nagyon törekedtek arra, hogy szót értsenek a jobboldali érzelműek által igencsak tisztelt értelmiségiekkel, pl. Makovecz Imrével, vagy Eperjes Károllyal. Most, hogy a törvényhozás elsöprő többsége jobboldali, eljött a törlesztés és az ellentétes irányú helyezkedés ideje. Ennek lehet majd áldozata Alföldi Róbert is.

Az utóbbi hónapokban médiatörténeti képsorok tömegét láthattuk a hírekben. Sajátos módon mindegyik társadalmi kohéziós, összetartó erővel szolgált. Nem csupán azért, mert az egész világ figyelte ezeket a tudósításokat. Ezek a képek „összerántották” a földkerekség tv-nézőit, közös képzeletbeli „kanapéra” ültetve őket akár napokon át. A japán események globális együttérzést és segíteni akarást váltottak ki, az arab tavasz megmozdulásai tömegeket vittek ki az utcákra a fennálló rezsimek ellen, és ráirányították a térségben zajló paradigmaváltásra a nemzetközi figyelmet. Vilmos herceg esküvőjén, ha csak egyetlen napra is, emberek milliói elfelejtették problémáikat és még a legelkeseredettebbek is újra hittek a mesékben, míg Osama bin Laden halála felszabadított egy nemzetet egy tíz éve kísértő tragédia és az abból következő két háború traumája alól.  

Normális esetben sokszor egy év leforgása alatt se történik ennyi minden. Nem is maradnának meg bennünk olyan élesen, ha minden napra jutna egy ilyen súlyú hír. Jelen esetben azonban nem a média felgyorsulásának vagyunk szemtanúi, hanem az események tobzódásának. Egymást söpörték le a képernyőről a közérdeklődést kiváltó történések. Majdhogynem olyan gyorsan zajlottak le, hogy nem is jutott idő elgondolkodni, vajon miért kötnek le ennyi embert, és mitől válnak közösségi élménnyé?

A felsorolt események közül három kategóriát vázolhatunk fel a társadalmi kohézióhoz hozzájáruló hírek közül. Ezek a természeti jelenségek, a társadalmi és a politikai sikerek és kudarcok összetartó erejét testesítik meg.

A természet ereje képes emberek tömegének befolyásolni az életét. A Japánban történt katasztrófa-sorozat (előbb földrengés, majd cunami, azután nukleáris katasztrófa, ami komoly humanitárius és gazdasági következménnyel járt) pontosan úgy hozta össze az embereket világszerte nagyban, mint hazánkban a vörösiszap-katasztrófa.

Olyan társadalmi események, mint az örömünnepek, vagy a kollektív gyász szintén meghatározó szerepet játszanak a kohézió kialakításában. A királyi esküvő, Diana hercegnő halála, II. János Pál pápa halála, majd nemrégiben boldoggá avatása, vagy korábban szeptember 11., és most Osama bin Laden likvidálásának híre, emberek millióit mozgatta meg érzelmileg, és gyakran fizikailag is, annak érdekében, hogy valamilyen módon kifejezzék együttérzésüket vagy örömüket. Mint ahogy arról korábban írtam, hazánkban alapvetően hiányoznak az ilyen típusú közösségi élményt adó „örömünnepek”. Az Európai Uniós csatlakozás feletti öröm talán az egyetlen igazán jó példa erre a közelmúltból.

Míg a természeti csapások esetében jelentkezik az összefogás Magyarországon, addig társadalmi, politikai szinten rendkívül ritkán vagy egyáltalán nem, holott a politikai mérföldkövek és törések hatása talán a legérdekesebb szempont a társadalmi kohézió szempontjából. A választások, forradalmak, háborúk vagy válságok következményei, a győzelem és bukás, mind-mind embercsoportokat késztetnek állásfoglalásra, azonosulásra vagy elutasításra. A politikai vezetés a társadalmi kohézió teremtés egyik legfőbb eszköze, gondoljunk csak az elnök szerepére az Egyesült Államokban.

Még csak most kezd felocsúdni az elemző szakma, hogy a hirtelen jött arab tavasz milyen következményekkel jár majd a térségre és a világra. Most kezd kialakulni a vita arról, hogy vajon Samuel Huntington híres demokratizálódási hullámainak megfelelően egy negyedik tömeges demokratizálódási folyamat szemtanúi vagyunk-e, és amennyiben igen, milyen típusú demokráciák fognak kialakulni, illetve, hogy célszerű-e a liberális demokráciát „erőltetni” a térségben, egyáltalán lehetséges-e a demokrácia-export? Megannyi érdekes kérdést vet fel a jelenség. Természetesen minden országnak temperamentuma, történelme és kultúrája határozza meg, hogy milyen mértékben, miként, és milyen célokra használva tesz magáévá egy-egy gondolatot.

Spanyolországban például az egyiptomi Tahrir téri letáborozás mintájára az ifjúság tüntetését eredményezte a magas munkanélküliség ellen. Ugyan a „harc” inkább a jólétüket féltő ifjúság „buli tüntetése”, és nem hasonlítható az ötletadó megmozdulásokhoz, ahogy a tudósítások megjegyzik, nem csak Madridban, országszerte tüntetnek, holott nem jellemző, hogy a katalán területek egyetértsenek a központtal. Mint írják, „Ilyen nemzeti egység a 2010-es futball-vb-győzelem óta nem volt.” Magyarországon a „Facebook-forradalmak” nyomán megszületett a közösségi portálon való civil szervezkedés csírája. Látható tehát, hogy a külföldi események hatása hazánkra is hatással van, ha nem is a nemzet egészére, de egyes csoportokra. (A spanyol események sem a társadalom egészét képezik le, hanem egy generációs ellentét eredményei).

Ugyanakkor a hazai demokrácia első húsz éve nem volt elegendő ahhoz, hogy megerősítse a társadalmi kohézió intézményét. Nemigen tud(ott) a politika olyan szimbolikus cselekvést produkálni, amit egyöntetűen üdvözölne a társadalom. Az alkotmányozási folyamat is óhatatlanul csak rögzítette a megosztottságot, nem hozta közelebb egymáshoz az embereket, nem tudott összetartó erőként megjelenni. Mégis, érdemes megfigyelni, hogy talán épp ennek a kohéziós űrnek a betöltésére, majd minden országos csatorna élőben közvetített egy olyan, az országhoz explicit módon nem kötődő eseményt, mint Vilmos herceg esküvője. Az igény tehát meg van erre az „érzésre”, csak hazánkban még nem tudjuk előállítani.

Úgy tűnik, hogy a kormány – a tavalyi év kilenc alkotmánymódosítása után – a maximumot kívánja kifacsarni a hamarosan hatályát vesztő 89-es Alkotmányból. Lassan egy hetes az az alkotmánymódosítási javaslat, amely jelentősen felborzolta a rendvédelmi dolgozók és családjaik kedélyállapotát. A javaslat célja az új Alaptörvény hatálybalépését megelőzően szükséges átmeneti rendelkezések megalkotása, amely ezúttal két irányra koncentrál: a nyugdíjrendszer átalakításának megkezdése, s az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvény hatálybalépése előtti átalakítása. Ezúttal nem mennék bele egyik témakörbe sem (ezt máskorra hagynám), hanem két fontos pontra hívnám fel a figyelmet, amely ékesen példázza azt, hogy a Fidesz-KDNP úgy válogat a még hatályos Alkotmány és az elfogadott, de még hatályba nem lépett új Alaptörvény között, ahogy éppen aktuális politikai érdeke kívánja.

Az egyik nagyon is formai, ugyanakkor egy cseppet sem elhanyagolható szempont. Nevezetesen, hogy a kormánypártok ezúttal is a 89-es Alkotmányra „bízták a nehéz feladatot”. Nyilván azért mert a rendszerváltás Alkotmánya hamarosan kikopik a jogrendszerből, s nem marad más utána, mint egy rossz emlék. Ezt a magyarázatot támasztja alá az is, hogy a módosító javaslatban megfogalmazott nyugdíjfilozófiát nem találjuk benne az új Alaptörvényben. Vagyis az új Alkotmány makulátlan lesz, az emberek nem hibáztathatják majd. Mindez azt vetíti előre, hogy 2012. január 1-jéig a korhatár előtt nyugdíjban részesülők ügye így vagy úgy rendeződik, vagy legalábbis törvényi szintre kerül le a mostani alkotmánymódosító rendelkezés.

A másik jelenség a maga brutális valóságában mutatja 2011 alkotmányozóinak habitusát. A javaslat célul tűzi ki az Alkotmánybíróság átalakítását: egyrészt a tagság növelését 15 főre (ezt bele is vennék a még hatályos Alkotmányba), másrészt az új elnök megválasztásának kérdését (az elnököt illetően nem módosulna a hatályos Alkotmány). Ezek szerint július 31-ig megválasztják az új tagokat és elnököt. Ez mind szép és jó, s azt is hangsúlyozni kell, hogy az új Alaptörvényben biztosított új AB-jogkörökhöz szükséges is. Egy dolgot azonban elfelejtettek az előterjesztők: az új Alaptörvény még nincs hatályban. Vagyis hiába rendezné a törvény azt, hogy a testület elnökét az Országgyűlés választja meg, erre nem kerülhet sor, hiszen a hatályos Alkotmány nem ismeri ezt az intézményt, s erről a szóban forgó alkotmánymódosítás sem rendelkezik, csupán a törvényjavaslat nem alkotmánymódosító része. Az már csak hab a tortán, hogy a javaslat kijelentené, hogy a „megválasztott tagok és elnök megbízatására az Alaptörvény 24. cikk (4) bekezdését” kell alkalmazni, ami ugye nem lépett még hatályba, így nem is lehet alkalmazni.

Mindez látszólag szőrszálhasogatás. Az első problémát meg lehet magyarázni azzal, hogy nagy a sietség a sarkalatos (így a nyugdíj-) törvények elfogadása körül. A másodikat fel lehet oldani azzal, hogy módosítják a hatályos Alkotmányt úgy, hogy bevezetik az AB-elnök parlament általi választását. Mégis, az ördög a részletekben van, s itt nem is ejtettünk szót (szándékosan) a nyugdíjjavaslat társadalmi hatásáról, a csüggedtségről, a kilátástalanságról, a rendvédelmi dolgozók elleni hangulatkeltéről – pedig ezek az igazán fontos kérdések…

A KDNP budapesti választmánya arra kéri "Pokorni Zoltánt és társait", hogy vagy tegyenek le egy fajsúlyos szakmai anyagot, vagy hagyják abba a létező oktatási koncepcióval szembeni aknamunkát,jelent meg a hír a Népszabadság Online honlapján.  Pokorni előzőleg többször is kritizálta a Hoffman Rózsa-féle oktatási államtitkárság szakmai elképzeléseit, nemrég pedig visszaüzent: akkor követne el hibát, ha csendben maradna, miközben azt látja, hogy rossz irányban mennek a dolgok.

Az MTI adott arról hírt hétfőn, hogy a KDNP is kivonult  parlament alkotmányügyi bizottságának hétfői üléséről, a fideszes Lázár János és Balsai István pénteken beterjesztett két alkotmánymódosítási javaslatának megvitatása közben. A kereszténydemokrata Salamon László előzőleg kifogásolta a fideszes Cser-Palkovics András (aki Székesfehérvár  polgármestere is)ülésvezetését, majd Rubovszky Györggyel (KDNP) együtt elhagyta a termet.

A nyugdíjkorhatár előtt adott korábbi nyugdíjazásnak akár a megszüntetését is lehetővé tevő alkotmánymódosításról a benyújtó fideszes képviselők nem tájékoztatták előzetesen a KDNP-frakciót, ez pedig Harrach Péter frakcióvezető ATV-nek adott interjújából derült ki.

Akár meglepőnek is lehetnek ezek a kis csörték azok számára, akik engedtek annak a leegyszerűsítő tálalásnak, miszerint a Fideszben, illetve annak szövetségi rendszerében, amelynek a KDNP szerves része, Orbán Viktor kizárólagos egyeduralma érvényesül. Nem állítom persze azt, hogy a kormányfőnek nincs nagyon komoly politikai súlya és befolyása a Fidesz-KDNP szövetségben, sőt :Orbánnak nagyobb a hatalma saját pártján belül már jó ideje, mint bármelyik más magyar pártelnöknek. De még neki is figyelembe kell vennie olykor ellentétes érdekeket, és látható, hogy szakpolitikai témákban hajlamos egy ideig várni arra, hogy  a szakpolitikusok jussanak valamiféle egyezségre.

A KDNP- Fidesz összeütközéseit nem a véletlen szülte. Egy ilyen hatalmas frakciószövetségben teljesen természetes az ellentétes vélemények előfordulása. Sőt, a rivalizálás sem kell, hogy nagyon meglepjen bennünket. Az államtitkársági posztokat megszerző KDNP-sek (mint pl.  Hoffmann Rózsa) mások, így fideszes társaik előtt vették el az érvényesülés ebbéli útját, és nem meglepő, hogy ha van törekvés a Fidesz –frakció egyes tagjaiban a KDNP politikai súlyának a csökkentésére.

Ugyanakkor túldimenzionálni sem akarom a helyzetet, szó nincs koalíciós drámáról, mert de facto Fidesz-KDNP koalícióról sem nagyon beszélhetünk. Emlékeztetőül: a KDNP politikusai is a Fidesz-KDNP közös listán nyerték el mandátumokat. A kereszténydemokrata politikusokat önmérsékletre intheti az is, hogy a KDNP a közvélemény-kutatásokban gyakorlatilag mérhetetlen, és újraválasztásukhoz mindenekelőtt a Fidesz szavazataira van szükség. Azt sem árt szem előtt tartaniuk, hogy az Országgyűlés létszámának 2014-re bekövetkező várható csökkentése (a mostani 386-ról 200 főre) tovább szűkíti azon esélyüket, hogy a következő ciklusban is parlamenti képviselők legyenek, így ez is a Fidesz vezetőihez való lojalitásuk irányába hajthatja őket, hiszen a Fidesz szervezeti működése értelmében az Orbán Viktor vezette elnökségnek igen komoly befolyása van az országgyűlési képviselők kiválasztásában. Persze, adott esetben akár fordítva is elsülhet a dolog: ha sok mostani képviselő számára már most  nyilvánvalóvá válik, hogy úgysem kerül majd be a parlamentbe a következő ciklusba a kisebb létszám miatt, akkor „nekem úgyis mindegy” alapon erősebben hallathatja hangját. Ez viszont csak akkor valószínű, ha nem kapott ígéretet a következő ciklusra különböző területi kormányzati pozíciók elnyerésére, mert ha  van erre kilátás, akkor egzisztenciális megfontolások megint arra késztetik, hogy fegyelmezetten együtt szavazzon a frakciószövetség többségével, illetve annak vezetésével. Ez a KDNP képviselőire is igaz, mindaddig, amíg nem kívánnak a Fidesztől elszakadni, és önállóan megszerezni a parlamentbe való bejutáshoz szükséges 5%-os szavazatai arányt. Ez továbbra sem valószínű:  aligha felejtették el, hogy Magyarországon a KDNP-nek legutoljára csak  1994-ben sikerült az Országgyűlésbe való önálló bejutás.

„Már elmúltam húsz
Még nem vagyok negyven
Tudom hogy kell győztesnek lenni 
De nincsen hozzá kedvem”

(Lovasi András: Mire megtanultam)

Szalai Erzsébet legújabb könyvében a hazai 25-35 éves korosztály identitásproblémáit állítja középpontba. Mivel jómagam is ennek a generációnak a tagja vagyok a saját bőrömön tapasztalom a felvetett problémákat. A szociológussal készített interjú legfőbb mondanivalója, hogy ez a korosztály valójában csak egy életkori csoport, a szó szoros értelmében sohasem vált generációvá.

Szalainak ebben minden bizonnyal igaza van, a mai fiatal felnőttek között hatványozottabban jelentkeznek az egész magyar társadalom problémái. Elsősorban egy közös generációs élmény hiányzik, hiszen a Kádár-korszakban amúgy is atomizálódott társadalom számára a rendszerváltás nem jelentett igazi élményt. Számomra egy ausztriai utazás és az onnan behozott videomagnó, gorenje hűtő, valamint a bécsi üzletek hihetetlen árugazdagsága a megmaradt emlék. Megszűntek az örsgyűlések és mi voltunk az elsők, akiknek az általános iskolában már nem kellett elkezdeni oroszt tanulni. A nagy közös élmények hiánya és a körülöttünk széteső korábbi – kétségkívül pártállami – intézményrendszer helyett nem igazán jött semmi és a mi korosztályunk nézett először szembe azzal is, hogy szüleink egyik napról a másikra elvesztették korábbi munkahelyüket, vagy éppen gazdagodtak hirtelen meg a rendszerváltást követő években.

Ezeknek a pozitív élményeknek az elmaradása alighanem már nem pótolható, azonban még nagyobb baj, hogy ennek szétesésnek, esetlegességnek, céltalanságnak a feldolgozása egyáltalán nem történt meg. Nem arra gondolok, hogy vastag könyveket kellene írni – bár azt se ártana – amelyek tudományos szempontok alapján vizsgálják meg, hogy mi történt velünk. Sokkal inkább szükség lenne olyan populáris művészeti alkotásokra, amelyek szembesítenek minket saját korosztályunk szétesettségének okaival és kitörési pontot kínálnak fel a generáció számára. Alig, alig vannak olyan zenében, könyvben elmesélt történetek, amelyek pozitív mintákat kínálnak a mai fiatal felnőtteknek. Ha a magyar mozira tekintünk, akkor az elmúlt évtizedben a sikeres filmek fiatal hősei szinte mindannyian lelki, vagy egzisztenciális problémákkal küzdő periféria sodródott emberek (Szezon, Dealer, Kontroll), vagy gátlástalan nyerészkedők (az Overnight brókerei, vagy a Kaméleon szélhámosai). Igazat kell adnunk Hirsch Tibor kritikusnak, amikor ezt írja a Filmvilágban: „a hatvanas évekbeli ifjú erőt és hitet szerzett a film végére, a hetvenes évekbeli, esetleg emlékszik rá, hogy egyszer, egyeseknek volt – lehetett – ilyen. A nyolcvanas évekbeli – egy Bódy-féle (még mindig fiatal) hős, vagy Jeles A kis Valentinója pedig – még annyit üzennek: nincs ilyen. Nincs ilyen, de vizsgálat után legalább szóra érdemes méltatni a dolgot – ez azért még mindig valami. Lehet ennél kevesebb? Lehet. „Élni kell, Dunát-úszni nem muszáj”. Ez volna a mai tanulság, mai filmek mai fiataljainak számára

Természetesen ott van a politika is, Szalai azt állítja, hogy a két új párt a Jobbik és az LMP mutat generációs jegyeket, amivel a választási adatok alapján aligha lehet vitatkozni. Sőt, a Jobbik-jelenség alighanem nehezen érthető a generációs szempontok figyelembe vétele nélkül. Az hogy, miért ebben a politikai formációban találták meg magukat a mai huszonévesek, miért különbözik éppen ezért a Jobbik az európai szélsőjobboldali pártoktól annak rengeteg oka van, amely szétfeszítené egy blogbejegyzés kereteit. Azonban, az talán nem véletlen, hogy a politikai elit által féltve őrzött status qou-t megtörni képtelen, generációjuk elveszettségét érzékelő fiatalok jórésze, miért éppen a radikálisoknál kötött ki. A szélsőjobboldal ugyanis éppen azt kínálta fel a számukra, ami kimaradt az életükből: a közösségi élményt, amelyet megélhetett a nemzeti rockzenekarok koncertjein, a hagyományőrző táborokban, vagy éppen a Magyar Gárda egyenruhájában. A Jobbik parlamentbe jutása és láthatóvá válása ráadásul még a közösségi sikert is megadta korábban még csak hasonlót sem érző huszonéveseknek.

Szalai szerint ugyanakkor 25-35 év közötti generáció már leírta magát, nincs esélye, hogy komoly teljesítménnyel rukkoljon elő. Közös pozitív élmények és minták nélkül ez valóban nehéz lesz, de talán mégsem kellene leírni minket. A nemzedék tehetséges tagjai talán még előrukkolhatnak valamivel, ami követendő minta lehet a többieknek, hogy legalább dacból is megmutassuk, hogy képesek vagyunk valamire.