Méltányosság-blog

A technika ördöge utolérte Barack Obamát múlt heti kampányrendezvényén. Miután a sajtót kitessékelték a teremből, véletlenül bekapcsolva maradt mikrofonja. Így aztán élőben közvetítették, ahogy a zártkörű rendezvényen beszámol támogatóinak a republikánusokkal folytatott kemény költségvetési tárgyalásokról. „"I said, 'You want to repeal health care? Go at it. We'll have that debate. You're not going to be able to do that by nickel-and-diming me in the budget. You think we're stupid?'” Ami körülbelül annyit tesz, hogy „Azt mondtam, ’Vissza akarják vonni az egészségügyi reformot? Próbálják meg. Lefolytatjuk ezt a vitát. Nem fogják tudni véghezvinni azzal, hogy „lehúznak” a költségvetésben. Azt hitték hülyék vagyunk?’” Mielőtt meglepődnénk a stíluson, fontos megérteni, miről is van szó. A teljes szöveget végighallgatva kiderül, Obama arra utalt, hogy másfél évébe telt és komoly politikai ára volt annak, hogy keresztül tudta vinni az egészségügyi reformját, így nem fogja tétlenül nézni, hogy a republikánusok a költségvetésben megszorításokra hivatkozva pénzelvonással valósítsák meg azt, amit a törvényhozásban nem tudtak. (Nem is sikerült. Hiába fogadta el a képviselőház a republikánusok egészségügyi reformra vonatkozó forráselvonási javaslatát, az nem ment át a demokrata többségű szenátuson.)

Miközben nyilvánvalóan nem okozott örömujjongásokat Obama „igazságbeszéde”, nem volt komoly következménye. Nem először fordul ugyanis elő hasonló az amerikai politikai életben. 2010-ben az egészségügyi reform elfogadásakor Joe Biden alelnök mikrofonja maradt bekapcsolva, így tisztán hallhatta mindenki, ahogy az elnökhöz fordulva, hirtelen örömében káromkodik egyet. Korábban George W. Bushnak is meggyűlt a baja a hangosítással, ő egy újságíróról fejtette ki - nem túl hízelgő - véleményét ország-világ füle hallatára.

A jelenség ugyanakkor jó néhány kérdést vet fel a politikai nyilvánosság természetével kapcsolatban.

1. Baj-e, ha kiderül, a politikus is csak ember? Ő is káromkodik, ő sem tökéletes?

2. Hogyan létezhet egy „külső” választói igazság, és egy „belső” bennfentes valóság?

3. Ha az egyenes beszédről tudni lehet, hogy kontraproduktív, miért születnek mégis időről időre ilyen, és ehhez hasonló beszédek?

Az első kérdésre viszonylag egyszerű a válasz. Szeretnénk azt hinni, hogy politikusaink jobb, nemesebb emberek nálunk. Ez különösen igaz az Egyesült Államok elnökére, akit a világ leghatalmasabb politikusának, a szabad világ fejének tekintenek. Ugyanakkor jóleső érzés az is, hogy mégsem elérhetetlen. Tudni lehet róla, hogy szeret kosarazni, időnként romantikus vacsorára viszi feleségét, és mindig ugyanabba a fagyizóba jár a lányaival, amikor Hawaiion nyaralnak. Ezek átlagos dolgok, amelyek emberibbé tesznek minden politikust. Ebből következik, hogy hiába, a közszereplőknek kiemelten kell(ene) ügyelniük szavaikra, az vesse rájuk az első követ, aki még sosem káromkodott. Ettől még persze kommunikációs szempontból komoly hiba, ami történt, mégis, egy olyan vétség, amit az amerikai szavazók megbocsájtanak. Ami miatt érdemes azonban foglalkozni vele, az az, hogy egy nyílt fórumon ezt így, ilyen formában mégsem lehetett volna elmondani. Az, hogy egy zárt eseményen, sajtónyilvánosságon kívül másként fogalmaz az Egyesült Államok elnöke, elgondolkodtató.

Második kérdésünk a nyilvánosság ördögi körére keresi a választ. A politikát ugyanis a világon mindenütt áthatja egyfajta őszinteségi csapda. A politikusok legfőbb dilemmája, hogy meddig lehet elmenni az igazsággal, milyen mértékben lehet „beavatni a szavazókat”. Ez adja a politikai lét elviselhetetlen könnyűségét. A választókkal ugyanis nem feltétlenül lehet felnőttek módjára beszélni. Teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak, hazugságba taszítják a politikust szavazataikért. Többek között ez az oka annak is, hogy hazánkban húsz éve nem lehet elfogadni semmilyen reformot, ugyanis a pártok egymást kénytelenek túllicitálni a győzelem érdekében. Ebből kiindulva, a választási kampányok mantrájává akár azt is tehetnénk, hogy szakpolitikával, őszinte beszéddel, ígéretek nélkül nem lehet választást nyerni.

Végezetül, a válasz a harmadik pontra, és egyben az egész jelenségre, Obamától-Őszödig a bennfentesség húzóerejében rejlik. Zártkörű rendezvényeken a politikusok egyfelől valóban hajlamosabbak megfeledkezni magukról, másfelől a beavatottság érzés keltése a hívekben az egyik legjobb eszköz a támogatók elbűvölésére. A választók szimpátiájáért cserébe egy politikai vezetőnek mindig hajlandónak kell lennie egy kicsit „sztoriznia” a támogatókkal. Akár annak árán is, hogy a technika malőrje, a rosszindulat, vagy egy politikusi hiba következtében kiderül, kétféle politikai valóság létezik, és hogy a politikus is ember. Ennek megfelelően kell értékelni az esetet. Azonban ezeken a „bennfentes” beszélgetéseken vékony jégen táncolnak a politikusok. Hiszen mi is történt? A résztvevők egy pillanatnyira közelebb kerülhettek az elnökhöz. Megtudhatták, milyen kemény küzdelmet folytatott a republikánusokkal. Egy ilyen beszéd fültanújaként, az „igazság”, a belső tudás részeseként a hallgatóság úgy érezhette, „Most aztán kapunk valamit a pénzünkért cserébe.” A mikrofon révén ugyanakkor, ha csak pár percre is, a bennfentes valóság kikerült a nagy nyilvánosság elé, vélhetőleg komoly fejtörést okozva a kampánytanácsadóknak. A két valóságot utólag összeegyeztetni ugyanis nem egyszerű feladat.

Az új közszolgálati médiastruktúra csúcsáról, az Alapról (MTVA) már írtam. Kicsit veszélyesen összpontosul itt olyan hatalom, ami persze a BBC struktúrájához hasonló, csak épp a BBC professzionális irányítási kategóriába sorolja a szakirodalom, mi pedig a média irányítás kormányzati modelljébe tartozunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Papp Dániel kinevezése.

Az első szakkifejezés amit itt kiemelnék a struktúra etikája, ugyanis ennek figyelmen kívül hagyása sajnos nálunk nem ritka. Az önálló részrendszerek irányításában a részrendszerek csúcsán lévő felelősséget vállal a szervezetben történtekért. Nálunk mikor vállalt felelősséget Eötvös Pál a Teller-levél közlése miatt? – A költői kérdésre a válasz az, hogy soha, semmikor. A Népszabadság éléről hivatalosan nem emiatt távozott, s hogy a MÚOSZ elnöke lehetett csak azt bizonyítja, hogyha kikerülsz egy kicsit a külföldi kontroll alól, akár felfelé is bukhatsz. Frei Tamás félresikerült pszeudoesemény gyártása azért nem maradt következmények nélkül, mert ő egy kereskedelmi televíziónál dolgozott. A közszolgálati bukásokban az etikára való hivatkozás mindig ürügy, a kereskedelminél valamivel jobb a helyzet, és nem a hatóság (Médiahatóság vagy ORTT), hanem a piaci önszabályozás és a nyugati menedzsment miatt.

A magyarok koordinálta civilizáció a törzsi hűséget jutalmazza, melynek nincs köze a professzionális értékekhez. (Új médiatörvényünk a baloldali sajtó szerint rossz, a jobboldali szerint rendben. Mi ez, ha nem a professzionális közös nevező hiánya?) Nem léptünk előrébb ezen a téren a rendszerváltás idejében, s ma Papp Dániellel is ugyanott tartunk. A struktúra etikájának funkciója, hogy a bukott vezető után jövő mindent megtesz azért, hogy hasonló hibát ne kövessen el, mint elődje, s épp ezért a hibák nem megroppantják az intézmény iránti bizalmat, hanem megerősítik.

Ahol a struktúra etikája nem működik az újságírók közt, csak a törzsi érvényesülés, ott a nyilvánosság elfordul a médiától, hiteltelennek tartja, s joggal nem bízik benne. Sokan cinikusan legyintenek, megerősítve látván elképzeléseiket a hatalom természetéről, de emiatt nem is emelik fel hangjukat. Ez visszaigazolja Papp Dánielnek, hogy végül is helyesen viselkedett, és médiaetikai hibája jutalmazásban részesül. Az egész társadalom megszenvedi ezt a folyamatot. Az emberek cinikusabbá válnak, a médiaszakma presztízse csökken, a közszolgálatié különösképp. A közszolgálathoz közelálló kormányzat egyébként szintén veszít, ami pedig politikai népszerűségi indexpontokban mérhető. Egyedül Papp Dániel jár jól, akinek maximum néhány blogbejegyzésre kell legyintenie, vagy az ellenzéki sajtó cikkének nyilait kell állnia. (A téma kapcsán nem véletlen, hogy a 168 óra, és nem a Magyar Nemzet keresett meg!) Az ellenzéki médiumok újságírói ugyanakkor helyesen látják, hogy a történetnek ez a fejezete már nem Cohn-Benditről szól, hanem Papp Dánielről, aki megmásította a híradót azzal a szándékkal, hogy az emberek jobban értsék, „a nemkívánatos politikus nem tud válaszolni a neki szegezett jogos kérdéseknek”. (Némi leegyszerűsítéssel az eset úgy is terjed a neten, hogy hazugságért kinevezést kapsz. A hatalom pedig nem érzi, hogy itt klasszikus válságkommunikáció kellene már.)

Bánó András is feltehetően azt akarta 1992. október 23-a után, hogy az emberek jobban értsék Göncz Árpád kifütyülésében kik jártak az élen. A bíróság végül is nem találta bizonyítva vele szemben az eseménysorrend megváltoztatásának vádját, ami ha igaz is lett volna kisebb hiba, mint a tények teljes elhallgatása. A tények elhallgatása vagy meghamisítása, csak a csúsztatás különböző szintje. Motivációja a dolgok saját szájíz szerinti elmagyarázási vágya, mely lehet politikai, művészi vagy akár csak értelmiségi habitus. Akármelyik is, az újságíró fejében nem gyullad ki a veszélyt jelző lámpa (ld. Teller-levél). Pedig az újságíró feladata más, mint a tanítás. Legalábbis egy civilizált világban ezt mindenki tudja, és a szakma saját magát tisztítja is. Ahol a professzionális modell kialakul, ott az újságírók nem látják magukat művésznek, nem végeznek irodalmi munkát, de még értelmiségként sem villognak annyit, mint nálunk. Mindent összevetve a végeredmény az, hogy most meg egy bizonyított hírmanipuláció után neveztek ki főnöknek valakit. (A Papp-ügy kirobbantója az Index volt.)

Mindezek ellenére sem vagyok elkeseredve. S nem azért, mert azt mondom minél rosszabb annál jobb, ugyanis sajnálom, hogy a dolgok így alakulnak, hogy azt kell látnom (eddig) nem működött a médiaszakma önszabályozása, s hogy a társadalom sem háborodott fel. Médiaszociológusként hozzáedződtem ehhez, s inkább azt mondanám, hogy sosem működött nálunk professzionális értékrendszer, s ma is működik részlegesen valamiféle tiltakozás.

Gondolok itt az ORTT első elnökére, Révész T. Mihályra, aki amint besétált az új palotába, mindjárt tönkre is tette az ORTT presztízsét, de ezt leszámítva az újságírók akkor is hallgattak, és csak a magamfajta médiaszociológus-megfigyelők emelték fel a szavukat. Valamint gondoljunk erre az írásra. Ha Ön épp ezt a szöveget olvassa, akkor valami működik a felháborodásból. Az Alap még el sem indult, de már erkölcsi tőkéjének jelentős részét felélte.

Ami pedig a jövőre vonatkozik: azt hiszem, ha a struktúra etikája nem működik az Alap menedzsmentje esetében, akkor a Fidesz 2011-es médiatörvénye legalább olyan gyors erodálódásnak lesz kitéve, mint amilyen az 1996-os volt, s nem csak a nemzetközi támadások, a törvény vitatható pontjai, a törvény megszületésének menete, hanem működtetése végett is.

Az alkotmányozás gyors hajrájában a Fidesznek már megint sikerült viszonylag kisszámú, de annál befolyásosabb réteget magára haragítania. Nem mindennapos, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke éles hangon emel szót a miniszterelnökhöz intézett nyílt levelében a bírák nyugdíjkorhatárának váratlan leszállítása miatt, amelyet az alaptörvényhez benyújtott képviselői módosító javaslat megszavazásával tett lehetővé hétfőn az Országgyűlés.

A jelekből ítélve a Fidesz a legcsekélyebb erőfeszítést sem tette, hogy javaslatának ésszerűségéről meggyőzze a bírósági vezetőket. Ha ugyanis fontosnak tartotta volna a velük való érdemi egyeztetést, akkor hetekkel ezelőtt berakta volna az alaptörvény tervezett szövegébe az ötletet, és akkor nem egy hét állt volna pusztán az egyeztetésre. Vagy esetleg be sem teszi az új alkotmány szövegébe a nyugdíjkorhatár kérdését (már eleve aggályos, hogy ilyen részletkérdést miért kell az alaptörvénybe betenni, amelynek az ország élete legfontosabb kereteinek megalkotására való), és a bíróságokra vonatkozó joganyag újraszabályozásakor foglalkozik ismét a témával, és akkor akár hónapok állnak az érintettek rendelkezésére.

Hatalomtechnikai szempontból nagyon is értem ezt a fajta eljárást. Egy képviselői indítvány (főleg ha módosító) nincs annyira szem előtt, gyorsabban letárgyalható a törvényhozásban, és az ellenérdekelt feleknek kevesebb idejük van az ellenállás megszervezésére. A kormánypártoknak ez kifejezetten kényelmes, mert mire a tiltakozóknak sikerül fellármázniuk a nyilvánosságot, addigra már késő: a törvény el van fogadva, és kész.

Csakhogy az igazságszolgáltatás „veszélyes üzem”, a mindenkori kormánytöbbségnek nagyon óvatosan kellene hozzányúlnia a területhez, hogy akár még a látszatát is elkerülje annak, hogy a kormány a bíróságok befolyásolására törekszik. Márpedig ennek az ügynek nagyon is van ilyen olvasata: hiszen az előre hozott és előre nem látott nyugdíjaztatás miatt kb. 300 bíró (köztük bírósági vezetők) esnek ki a rendszerből, és helyükre másokat lehet állítani. Ha hozzávesszük azt, hogy az alaptörvény nem szól az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsról (OIT), amelyik a bírói önkormányzat csúcsszerve volt, és lehetővé válik, hogy akár a kormány alá tartozzanak a bíróságok, akkor érthető, ha többen féltik a bíróságok kormányzattól való függetlenségét. Ha ugyanis az OIT például megszűnne, és a bíróságok igazgatása a kormányhoz tartozna, akkor pl. lehetővé válna olyan rendszer, hogy a bírákat a kormány javaslatára a köztársasági elnök nevezné ki. Lehet erre mondani, hogy az 1997-ig is ez volt a helyzet, de az Antall-kormánynak nem volt kétharmados parlamenti támogatottsága, Hornéknak volt, de a kormánykoalíció két tagja, az MSZP és az SZDSZ nem egy közös listán szerezte meg a kétharmados többséget. 

Lehet, hogy nem célja a kormánynak és a Fidesznek politikai befolyás gyakorlása a bíróságokra, de az eljárás stílusa nem megnyugtató. Ráadásul eszembe jut, hogy a bíróságok nem mindig a kormány szája íze szerint jártak el (pl. nem rendelték el a Mal Zrt. vezetője előzetes letartóztatását), ami a látszat szerint annyira felbosszantott egyes fideszes képviselőket, hogy a bíróságokon kívánnak befolyást szerezni olyan emberek pozícióba juttatásával, akik a nyugdíjba menők helyébe kerülnek. Erre pedig akár  nyílhatna is lehetőség az OIT már említett lehetséges megszüntetésével.

A napokban a gyógyszerkassza átalakítása kapcsán igen érdekes és sokrétű politikai játszma bontakozik ki az egészségügyben. A szereplők: a kormány, az egészségügy szakmai szervezetei, a gyógyszergyártók és betegek. A tét idén egy közel 26 milliárdos összeg, amelyet meg kellene spórolni, és amely jövőre akár 120 milliárdra is nőne, legalábbis a nemzetgazdasági miniszter elképzelései szerint. (Sőt a legújabb információk szerint 150 milliárdról van szó, ráadásul Matolcsy szerint pusztán hatékonyabb felhasználással további 100 milliárdos spórolásra van lehetőség.) Az egész folyamat alaphangulatát a kormány „hard goverment”-ként meghatározható stílusa adja, amelynek lényege, hogy kész tények elé állítja vitapartnereit a hosszadalmas egyeztetési folyamat helyett a hatékonyságot helyezi a középpontba.

A Széll Kálmán Tervben megfogalmazott intézkedések nem nevezték meg pontosan, hogy az egészségügyön belül melyek azok konkrét részterületek, amelyet a kiadáscsökkentő, vagy éppen a bevételi oldalt érintő intézkedések érintenek. Az azonban lehetett sejteni, hogy a 2008-as népszavazáson elutasított co-payment rendszerek bevezetése, vagy a biztosítói oldalon a magántőke megjelenése szinte kizárható. Valószínűsíthető az is, hogy a népszerűségvesztéssel küszködő kormány nem kockáztatja meg, hogy az esetleges áremelkedést a betegekre terhelje. Maradt tehát a spórolás az intézményrendszerben, a gyógyszergyártók megadóztatása, illetve a gyógyszerkassza átalakításának a gyártókra terhelése. Az államadósság és a költségvetési hiány csökkentése mellett hitet tevő kormánynak ezenkívül nemigen maradt mozgástere, hogy a kívánt összegekhez hozzájusson anélkül, hogy ezt közvetlenül a szavazópolgárok pénztárcája érezné meg.  A megoldás azonban nem egyszerű. A magyarországi gyógyszercégek 2003 óta polgárjogi szerződés alapján, míg 2007-től a Gyógyszergazdaságossági Törvényben lefektetetteknek megfelelően már fizetik a maguk „válságadóját”. Ugyanakkor a szektor további megterhelésénél figyelembe kell venni, hogy közvetlenül 14 ezer, közvetve 45 ezer embernek adnak munkát és kutatás-fejlesztés szempontjából az egyik legkiemelkedőbb hazai iparágnak tekinthetők. Vagyis túlzott megterhelésük éppen a kormány munkahelyteremtő, illetve a Széchenyi Tervben lefektetett K+F-et ösztönző céljainak menne szembe.

Mindeközben az egészségügyi intézményrendszer joggal várja fel, hogy a megspórolt összegek, illetve a pluszbevételek visszakerüljenek hozzá, hiszen sok helyen valóban kritikus a helyzet. A Szócska vezette párbeszéd, illetve az intézmények gazdálkodásának megismerése mindenképpen pozitív jelnek tekinthető, azonban csak arra volt elég, hogy pontosan megismerjék e helyzet súlyosságát, illetve, hogy némi időt és türelmet kérjenek a szakmai testületektől. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy a helyzet valóban válságos: egy nemzetközi összehasonlítás szerint a magyar orvosok keresnek a legrosszabbul Európában, a bérhelyzet miatt az elvándorlás tömeges, jelenleg 1500 orvos és több ezer szakdolgozó hiányzik a rendszerből, miközben a rezidensek döntő többsége külföldön képzeli el a jövőjét.

Ebben a helyzetben fogalmazta meg a minap a MAGYOSZ (Magyar Gyógyszergyártók Országos Szövetsége) vezetője Bogsch Erik a szervezet javaslatait, melynek lényege, hogy az ártámogatásban részesülő készítmények forgalma után 5 %-nyi különadót még hajlandóak a válság miatt befizetni, de csak abban az esetben, ha a befolyt összeget az egészségügyben dolgozók bérfejlesztésére költik el. Az ötlettel két legyet ütöttek egy csapásra, hiszen egyrészt megvalósulás esetén nyilván ez arra ösztönözné az orvosokat, hogy minél több gyógyszert írjanak fel, hiszen annál több kerül vissza hozzájuk, másrészt – még ha blöff is – hirtelen, mint az egészségügyi dolgozók támogatói tűnnek fel, a kormánnyal szemben, amelyik nemhogy adna, hanem még további forrásokat tervez kivonni a rendszerből. Mindennek tetejébe ott vannak a betegek, akik egyben a választópolgárok is, az ő érdekük nyilván az hogy megfizethető áron kapjanak megfelelő minőségű medicinákat és akkor még nem is beszéltünk a gyógyszer-nagykereskedők, illetve a patikák érdekeiről az árképzés terén.

A Navracsics Tibor vezette Széll Kálmán bizottságnak nincs tehát könnyű dolga, ha az optimális eredményt kívánja elérni. Policy kutatások szempontjából hihetetlenül izgalmas, hogy mi lesz a kormány által képviselt sajátos erőpolitika kimenete egy sokszereplős, rendkívüli mértékben a kölcsönös függésre épülő rendszerben, amelyben az érzékeny egyensúlyok megbomlásának komoly következményei lehetnek. A politikai játszma tétje nemcsak az, hogy ki győz és melyik szereplő lesz kénytelen meghátrálni, hanem az egész magyar egészségügy jövője is.

Első rész: Szaúd-Arábia

Éppen egy hónapja írtam a kőolaj drágulásának okairól, ahol ígértem, hogy folytatni fogom a világ olajellátásának további boncolgatását. A cím egyik apropóját David Ledesma, az Oxford Energia Intézet kutatójának könyve szolgáltatja, ugyanis ebben a kötetben a szerző arra a végkövetkeztetésre jut, hogy Európa a következő évtizedekben nem számíthat szignifikáns földgáz import növekedésre a MENA országokból (melyet a Gastech 2011 konferencián elhangzott előadásában részletezett). Ezt a megállapítást alapul véve érdemes megvizsgálni, hogy vajon kőolaj import ügyében hogyan fogunk állni? Nézzük a világ legnagyobb kőolaj kitermelőjét és –exportálóját, Szaúd-Arábiát.

Először is tisztáznám, mit jelent az, hogy MENA, melyet sokszor fogok még használni a jövőben: angol betűszó, a Middle East North Africa szavakból, ami a közel-keleti és észak-afrikai országok összességét jelenti (hasonlóan a BRIC országokhoz, amiről kolléganőm írt előző bejegyzésében). Így már mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a világ olajellátásának központi régiójáról van szó.

A már hivatkozott bejegyzésemben arról írtam, hogy a jövő olajellátásának egyik kulcsa a kőolajexportáló országok exportkapacitásának kérdése, éppen ezért választottam Szaúd-Arábiát, ugyanis az említett régió egyik meghatározó hatalma, és a másik olajóriással, Oroszországgal szemben egy erőteljesen növekvő és fejlődő gazdasággal és társadalommal rendelkezik. Ezek a tulajdonságok pedig a jövőben nagyban fogják befolyásolni az ország energiafelhasználását is, ami számunkra, az ellátási lánc végén álló fogyasztóknak valójában esszenciális kérdés.

Egy ország energiafelhasználása – leegyszerűsítve – a populáció méretétől, az életszínvonaltól és a gazdaság energetikai hatékonyságától függ. Míg az utóbbi kettőt igen nehéz mérni, addig a populáció könnyedén számszerűsíthető: ez a sivatagi királyság esetében ötszöröződött 45 év alatt, az 1965-ös 5 millióról 2010-re 25 millióra duzzadt a népesség, mely 2025-re elérheti a 32milliót is (lásd 1. ábra). Ez a növekvő népesség egyre több energiát fog felhasználni, a számok pedig magukért beszélnek, az ezredforduló óta eltelt 10 évben a szaúdi belső olajfogyasztás 50%-al növekedett, 2,4 millió hordó/napra, melyből 1 millió hordót közvetlenül áramtermelésre használnak fel, olajtüzelésű hőerőművekben. Ám ez mind semmi: ha 2030-ig nem javítanak az ipar és a gazdaság energiahatékonyságán, akkor 20 év múlva ez a belső felhasználás 8 millió hordóra növekszik naponta, ami a mai kitermelés 75%-a.

Ám nem csak az ipar és a gazdaság felelős a növekvő belső olajfelhasználásért. A szaúdi népességrobbanást természetszerűen hatalmas ivóvízigény követte, amit korántsem jelent egyszerű feladatot a sivatagi éghajlatú országban. A megoldást a tengervíz sótalanító üzemek szolgáltatják, melyekből 27 működik az országban. A populáció 70%-át kizárólag ezekből az üzemekből előállított ivóvízzel látják el (melyek egyben áramot is termelnek), és – természetesen – olajtüzelésűek, mi több, az ország olajfelhasználásának 62%-áért ezek felelősek.

Ezekből a száraz statisztikai adatokból általános iskolai matekkal kiszámolható, hogy a szaúdi olajexport bizony meredeken csökkenni fog, ha nem hajtanak végre gyökeres reformokat. Képzeljük csak el, hogy a tengervíz sótalanító üzemeket naperőmű-parkok látják el villamos energiával, ahogyan a háztartások nagy részét is, ugyanis kevés ország dicsekedhet olyan napenergia potenciállal, mint Szaúd-Arábia. De akár említhetnénk a lényegesen hatékonyabb földgáz tüzelésű kombinált ciklusú hőerőműveket is, ugyanis földgázból is jól áll az öböl-menti ország, főleg, ha az olajkitermelés „melléktermékeként” feltörő földgázt nem elfáklyáznák, hanem begyűjtenék és felhasználnák. Hozzá kell tennem, hogy ebből a szempontból a szaúdiak nem is oly pazarlóak, szemben a „fáklyázó-nagyhatalommal”, Oroszországgal, ahol Magyarország éves földgázszükségletének többszörösét égetik el az atmoszférába évente (mi  pedig vért izzadunk Európában minden százaléknyi energiahatékonyságért). A felsorolást pedig folytathatnám szinte a végtelenségig, ám érdemes megállni egy szó(ra)nál: gazdaságosság. Mi éri meg a szaúdiaknak jobban?

Nos, a helyükben én is kőolajjal hajtanék mindent. A kútfejre eső kitermelési költségük $5-20 között változik egy hordó olajra vonatkozóan, mezőtől függően. Ezzel szemben számukra a megújuló energiák vagy a földgáz ennél még lényegesen drágábbak, ha olaj-ekvivalens adatokat szemlélünk (azaz például egy naperőmű farm által termelt áram mennyivel drágább, mintha azt olaj elégetéséből nyernénk). Szemléltetésül, 1 kW megtermelt áram a naperőműből cirka nyolcszor-tízszer drágább, mintha fillérekért kitermelt olajjal fűtött hőerőműben állítjuk azt elő (persze csak Szaúd-Arábiában). Felmerül a jogos kérdés: mi szorítaná a szaúdiakat takarékosságra?

A válasz egyszerű, ugyanaz, ami minket is: a kőolaj világpiaci ára. Ugyanis míg az olaj ára $20-40 körül mozgott, természetes, hogy megérte azt elégetni pazarló egységekben, nem volt akkora exportprofit rajta. Ám ma, mikor az olaj világpiaci ára éves átlagban közelíti a 100 dollárt, még a gazdag szaúdiaknak is el kell gondolkodniuk azon, hogy vajon megéri az egyre több pénzt hozó kőolajat pazarló erőművekben elégetni, vagy inkább fektessenek többet hatékonyabb technológiákba, vagy megújulókba, és tartsák fent az exportkapacitásukat.

Igen, bizonyára többen megakadnak azon, hogy „tartsák fenn”. Nos, a szaúdi kitermelés a mai 10-11 millió hordó/napról legfeljebb 12-14 millió hordóra növelhető a jövőben (ezek az optimista becslések), amely elsőre úgy tűnik, hogy képes lenne kiszolgálni a növekvő exportigényt, sőt, esetleg ráfejelni is arra. Ám tekintsünk vissza írásom elejére, ahol azt írtam, hogy 2030-ig 8 millió hordó/nap lesz a napi belső felhasználása Szaúd-Arábiának. Ha a realitás talaján akarok maradni, akkor azt mondom, hogy ennek legfeljebb a felét tudják megspórolni energiahatékonyság növeléssel és megújuló energiák installálásával. Ám még mindig marad 4 millió hordó, amit a közlekedés, teherszállítás és a petrolkémiai ipar szív majd fel. Ez nagyjából 1,5 millió hordós emelkedés a mai felhasználási szinthez képest, tehát ha osztunk-szorzunk, kijön, hogy Szaúd-Arábia nem fog szignifikánsan több kőolajat eladni az olajpiacra a jövőben, mint ma. Ez pedig az optimista forgatókönyv, ugyanis hatalmas, 4 millió hordóra rúgó hatékonyságnöveléssel számolok. Ha a szaúdiak nem kezdik meg már ma a modernizálást és az átállást, egy évtizeden belül meredeken elkezd majd az olajexportjuk zsugorodni.

Tehát a címben feltett kérdésre született egy részválasz: Szaúd-Arábiából nem lesz több olajunk, és bízzunk benne, hogy kevesebb sem (még legalább húsz évig). Ezzel felmerül a következő kérdés, hogy mi európaiak honnan vegyünk kőolajat a jövőben? Nos, erre a leegyszerűsített válasz „Churchilli”: „Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!”. Vért, mert eddigi aszimmetrikus energiaimport-függőségünk Oroszországgal szemben csak növekedni fog ezzel; erőfeszítést és verítéket, mert mindent meg kell tennünk, hogy olajfüggőségünket csökkentsük; és végül, de nem utolsósorban könnyeket, ugyanis eddigi pazarló életmódunkon változtatnunk kell, ha a gyerekeinkre egy élhető civilizációt szeretnénk hagyományozni (direkt nem unokáinkat írtam, ugyanis annál közelebbi a probléma). A legfontosabb pedig, hogy az elitista északi félteke tanulja meg végre partnerként kezelni azokat az országokat, akiktől több szálon is függünk, és nem úgy tekinteni rájuk, mint perifériákra. Ugyanis ez a kolonizációs szemléletmód egyenesen vezet Huntington elméletéhez, melyből talán érdemesebb lenne a felismerést választani, semmint a civilizációk összecsapását. Ugyanis az elmúlt hónapok MENA országokban bekövetkezett változások azt indikálják, hogy ez a felismerés az általunk perifériáknak kezelt országokban történik a jelenben, csak éppen nem abban a formában, ahogyan mi szeretnénk, ugyanis közvetlenül veszélyeztetik például az energiabiztonságunkat. Itt pedig előveszem a címadás másik apropóját, az észak-afrikai országokat, melyektől az év eleje óta hangos a világsajtó, melyekkel a következő posztomban foglalkozom.