Méltányosság-blog

 Nemzeti konzultációs kérdőív megvolt, népszavazás az új alkotmányról nem lesz - akár így is lehet summázni a hétfői miniszterelnöki napirend előtti felszólalás lényegét. Most én nem kívánok azzal foglalkozni, erkölcsös dolog-e a Fidesztől, hogy vizitdíj ügyében 2008 márciusában még szerette a népszavazás intézményét, az ország legfontosabb törvényéről, az alkotmányáról (alaptörvényről) meg nem kíván népszavazást tartatni. Nem foglalkozom ezzel azért sem, mert népszavazással is lehet rossz alkotmányt elfogadtatni, nélküle pedig akár jót is, persze ez fordítva is igaz. Más, eddig nem említett párhuzamról szeretnék írni.

1997 nyarán-őszén az ellenzéki Fidesz alaposan meglepte ellenfeleit, a kormánypárti szocialistákat és szabaddemokratákat azzal, hogy kihátrált azon többpárti megállapodásból, hogy mivel a pártok támogatják a NATO-hoz való csatlakozását, szükségtelen a népszavazás megtartása. A Fidesz váratlanul azt kezdeményezte, hogy legyen mégis népszavazás a NATO-ról, és ezt kapcsolják össze a földkérdésről tartandó referendummal is. Tanulságos felidézni, hogy Orbán a Magyar Televízió Aktuális című műsorában azzal érvelt, hogy NATO-ügyben egyetlen komoly érv maradt az ellenzők körében, méghozzá az, hogy a magyar politikai elit nem akar népszavazást erről a kérdésről. Ha lesz népszavazás, akkor viszont ez az utolsó érv is elesik. A dolog végkifejlete a Fidesz sikerét hozta: földügyben ugyan nem, de NATO kérdésben 1997. november 16-án megtartották a népszavazást.

Van-e párhuzam 1997 -el? Annyi mindenképp, hogy a mostani alkotmányozást a tartalmi mellett súlyos eljárási kifogások érték ellenzéki oldalról, hogy a Fidesz nem hajlandó beleegyezni abba, hogy az új alkotmányt népszavazás erősítse meg, vagy esetleg utasítsa el. Nem állítom, hogy ez az ellenzők utolsó komoly érve, de súlyos érv, mert alapvetően új helyzetet teremtene, ha a Fidesz felülbírálná eddigi álláspontját, és 1997 nyarához hasonlóan viselkedne. Ha ugyanis népszavazás követné az alaptörvény elfogadását, az eddigi ellenzéki eljárási kifogásokat könnyen kisebbíthetné a Fidesz, mondván, hogy maga a nép nyilvánította ki a véleményét. A népszavazás komoly pártpolitikai előnyökkel is kecsegtetne a Fideszre nézve, érdekes, hogy eddig ez a felfogás nyilvánosság előtti érvelésben kevésbé jelent meg. Igaz persze, hogy a kockázatok sem elhanyagolhatóak, ilyen lehet, ha például túl kevesen mennek el, sőt legrosszabb esetben az alkotmány elutasítása is bekövetkezhet egy ügydöntő népszavazáson. Egy ilyen nagy kudarc a mostani népszerűségi adatok mellett ma még kevésbé valószínű, bár az is igaz, az idő előrehaladtával egyre kevésbé kizárt.

Sokszor hallottam/olvastam már, hogy a Fidesz 1993 tájékán elvtelenül feladta egykori önmagát. A helyzet azonban bonyolultabb ennél, mert van még egy ”harmadik” Fidesz is, amihez vissza lehetne nyúlni. Az 1997-es, meglehetősen innovatív Fidesz ismételt megjelenése különös fordulatokat hozna (hozhatott volna) magával.

Szerencsére pozitív irányba kellett módosítanom a bejegyzés címét a múlt hét óta, és nem például „Fukushima: második Csernobil”-ra, vagy valami hasonlóra keresztelni. Bár az előző cím (Fukushima: Japán Csernobilja) megállja a helyét, de szerencsére nem a baleset mértéke, a sugárszennyezés vagy az emberáldozatok végett, hanem az okozott hosszú távú komplex gazdasági károk miatt.

Ugyanis az elmúlt hét fejleményei – bár változó intenzitással – de a kiterjedt katasztrófa forgatókönyve ellen szólnak. Az első napok mérnöki „szerencsétlenkedései” után a hatóságok felismerték végre, hogy ha nem tesznek hathatós lépéseket, akkor kevés lesz a 20 km-es zóna.  Ám még szó sincsen arról, hogy megoldódott volna a probléma: a remanens hő (a leállítás után is fennmaradó hő, amit a radioaktív üzemanyag spontán bomlása okoz) elvezetése a leállított reaktorokból és az üzemanyag pihentető medencékből jelen esetben esszenciális, ugyanis az első napok gőz- és hidrogénrobbanásai után a konténmenten (a reaktor beton és acél védőépülete) kívül tárolt – elszállítás előtt pihentetett – fűtőanyag rudak túlmelegedése vált az elsődleges problémává. Nem véletlenül, ugyanis ezeknél a medencéknél megközelítőleg sincsenek olyan védelmi vonalak, mint a reaktorok esetében. A helikopterekkel, majd speciális tűzoltóautókkal végzett hűtés mellett meg tudták oldani a japán szakemberek, hogy a földrengésben és cunamiban megsérült elektromos hálózatot is részben helyreállítsák, így megoldva a problémák jelentős részét.

Az INES skálán már 5-ös fokozatúra taksált baleset egyelőre nem érte el azt a szintet, hogy 6-os fokozatúvá minősítsék (melyre utaltam előző alkalommal), de számos szakértő szerint – még ha utólag is – vélhetően el fogja érni a károkozás azt a mértéket, hogy megkapja ezt a besorolást. Abban, hogy nem beszélhetünk még kiterjedt katasztrófáról, több tényező is közrejátszott az elmúlt héten, többek közt a szerencse. A zord időjárás, mely a földrengés és cunami túlélőinek okoz(ott) hatalmas nehézségeket, egyben megváltás volt az erőmű környékének és a tőle délre található városoknak (köztük Tokiónak is). Ugyanis a szél iránya és erőssége megakadályozta, hogy a múlt hét elején és közepén történt robbanások és lefúvatások során levegőbe került radioaktív szennyezés sűrűn lakott területeket sújtson, mivel a szél az óceán fölé sodorta. Így nem vált szükségessé újabb kitelepítés vagy korlátozás, és a sugárszennyezés sem vált olyan kiterjedté, mint az eleinte várható volt. Viszont a tengervízzel való hűtés több hatalmas problémát okoz: egyrészt a kicsapódó só nem csak korrodálja a még épen maradt rendszereket, hanem akár újabb hidrogén robbanás előidézője is lehet; másrészt a hűtésre felhasznált víz 40cm és 150cm magasságban áll a turbinacsarnokokban, ráadásul ez a víz óriási radioaktivitású, így ennek eltakarítása komoly kihívást fog jelenteni; végül pedig igen nagy mennyiségű radioaktív víz került ki a tengerbe, ami több száz km-es körzetben szennyezheti el a tengerpartokat, ezzel a halászatot is korlátozva.

Ami viszont a legfontosabb: minden jel arra utal, hogy sikerült a három legrosszabb forgatókönyvet elkerülni: egyrészt egy súlyos kritikussági balesetet; másrészt azt, hogy az acél konténment kinyíljon; harmadrészt, hogy az így kiszabaduló radioaktív anyagok a magasabb légkörbe jussanak (mint a csernobili grafittűz esetében). Bár az egyre nagyobb aktivitású víz felhalmozódása a kettes blokkban még mindig nyitva hagyja azt a kérdést, hogy vajon sérült-e az acél reaktortartály.

Ám amíg a reaktoronként/pihentető-medencénként fennmaradó 15-20 MW remanens hőt nem sikerül zéró összegűre csökkenteni, egy percre sem lankadhatnak a munkálatok, melyek még hetekig tartanak majd, mire kimondhatjuk: a legrosszabb lehetőségek mindegyike végleg elhárult. S még csak utána kezdődhet meg a „szemételtakarítás”, melynek mértéke és időtartama megjósolhatatlan, főleg, hogy még egyáltalán nem bizonyos, hogy a hármas blokknál nem kell majd egy csernobilihez hasonló betonszarkofágot építeni, amennyiben túl veszélyesnek és/vagy költségesnek bizonyulhat a részben leolvadt üzemanyag és a felaktiválódott törmelék eltakarítása.

A nukleáris iparra, és ezzel a globális energiapolitikára gyakorolt hatása pedig egyelőre beláthatatlan, ugyanis úgy tűnik, egyszerűbb lesz a mérnökök feladata a „tűzoltásban”, semmint újra meggyőzni a világ közvéleményét, hogy a negyed évszázad alatt két globális hatású balesetet/katasztrófát produkáló nukleáris technológia megbízható és nélkülözhetetlen.

Politikai beszédek hallatán mindig foglalkoztat a gondolat, hogy vajon mit olvasnak politikusaink, honnan merítenek ötletet, honnan a „múzsa csókja”? Míg hazánkban egy-egy direkt megnyilvánulást leszámítva ez kevésbé egyértelmű és átlátható, az Egyesült Államokban kiterjedt hagyománya van annak kutatásának, hogy mely személyek, irányzatok inspirálják a vezetőket. Mi több, az elnökségre aspirálók már jelöltségük idejében propagálják kedvenc szerzőiket, saját hitvallásuk alátámasztásaként. Ha tudjuk ugyanis, kit-mit olvas kedvenc politikusunk, jobban megérthetjük intézkedéseinek hátsó mozgatórugóit. James Kloppenberg, a Harvard professzorának „Reading Obama” című új könyve is az Obamára hatással levő szerzőkkel, művekkel foglalkozik.

Ahogy azt a könyv címe is sugallja, az írás egyfajta kézikönyv, „hogyan olvassuk Obamát?”, ki köszön vissza gondolkodásmódjában, kik voltak rá hatással? Vizsgálja például Obama két saját könyvét (Dreams from My Father, The Audacity of Hope), interjúkat készített korábbi tanáraival, illetve végignézte azokat az írásokat, melyeket a Harvardi Jogi Szemle elnökeként szerkesztett. A szerző szerint Obama egyfajta „filozófus elnök”. Az amerikai demokratikus hagyományok, a pragmatizmus, valamint a 80-as évek egyetemi intellektuális viták „terméke”. Gondolkodásának alapjait ugyanúgy formálta Thomas Jefferson és Abraham Lincoln, mint John Dewey, Nietzsche, vagy John Rawls. A társadalmi igazságossághoz, a családhoz, valláshoz, vagy Amerika világpolitikai szerepéhez való viszonyulása egyáltalán nem esetlegesek, hanem egy kiérlelt és koherens világnézet részei.

Mi a helyzet azonban hazánkban? Közismert Bibó írásainak hatása a fiatal Orbán Viktorra, vagy Anthony Giddens „A harmadik út” című könyvének szerepe Gyurcsány Ferenc politikai filozófiájának kialakításában. Vajon fel tudnánk-e azonban térképezni Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc képzeletbeli könyvespolcának tartalmát beszédeik, írásaik alapján? El tudnánk-e helyezni a politikai gondolkodás és a társadalomtudományok vagy akár a szépirodalom világában? Gyurcsány Ferenc idei évértékelőjében például Máraira hivatkozik, míg korábban Orbán Viktor a Széll Kálmán Alapítvány felkérésére mondott tavaly októberi beszédében mondanivalójának alátámasztására John Kekes, „A liberalizmus ellen” című könyvét ajánlotta. Nyomokban tehát fellelhető vezető politikusaink megnyilvánulásaiban a nemzetközi szakirodalom alkalmazása, csakúgy, mint a hazai klasszikusok beidézése. Érdekes tehát belelapozni az említett művekbe. Feltételezhetően nem „véletlen” kerültek bele egy-egy szövegbe, így detektív módjára segíthetnek minket politikusaink szándékainak értelmezésében. 

Egy igen kedves meghívást kaptam, melyben a szervező azt tervezte, hogy értelmiségi beszélgetést folytathatnék a médiatörvény kormány részéről eleddig legtöbbet szerepeltetett képviselőjével. Némi gondolkodás után nemet mondtam.

S nem azért, mert nem ülnék közös asztalhoz az illető úrral, akár a televízióban, akár egy konferencián. Ami engem illet azon az állásponton vagyok, hogy a legkülönbözőbb politikai szerveződésekkel is, melyek legálisak, és/vagy állításaik minimális igazságtartalommal bírnak illetve közönséggel rendelkeznek, le kell ülni. Nálam a korlát velük szemben inkább a média által biztosított műfaji keret, mert olyan helyre nem megyek el, ahol 4-5 másik embert kell túlüvölteni, vagy 10 másodperces időkeretben beszélhetek a világbékéről.

Ha viszont annyira toleráns volnék, hogy még a szélsőséges politikusokkal is a beszélgetést fontosnak tartom mi a gondom a fenti lehetőséggel? Nem inkább megragadni kéne? Nem inkább kihasználni kéne a lehetőséget, hogy gondolatokat ütköztetve elmondhassam álláspontomat, megmérettessék Koltay András elképzelése médiáról, szólásszabadságról, szabályozásról az enyémmel?

S hogy még tovább csigázzam az olvasó értetlenségét, igen hasznosnak tartom a Magyar Elektronikus Újságírók Szövetsége által szervezett rendezvényt is, ahol ugyan csak a konzervatív oldal képviseltette magát – s természetesen mint jogalkalmazó, Szalai Annamária és Koltay András is. A rendezvény célja a tájékoztatás volt, és ilyen típusú tájékoztatásra szükség is van, ugyanis ilyenkor mondja el a kormány (és a velük szimpatizálók), hogy mit is szeretnének tenni, miként értékelik az őket ért kritikákat, legyenek azok hazaiak vagy külföldiek. A saját közönségnek tett ígéret pedig még fontosabb, mint a kritikusoknak és aggódóknak tett, mert az ígéret szép szó, ha betartják…

Ha tehát nem a személlyel van gondom, nem a rendezvényekkel általában, sőt szereplést is vállalok ellenszélben, szélsőséges környezetben, akkor igazán komoly indoknak kell a tarsolyomban lenni ahhoz, hogy egy ilyen jó szándékú kezdeményezésre nemet mondjak. A problémám egyszerű volt, s nem más, mint hogy Koltay Andrással nem tudnék értelmiségi beszélgetést folytatni. Azt tudnám, hogy kérdéseket teszek fel neki, tehát riporteri szerepet vállalhatnék, de nem erre kértek, s nem véletlen, mert nem vagyok újságíró. A fő probléma abból adódik, hogy Koltay András önmagát jogalkalmazóként határozza meg. Egy jogszabály előkészítővel tudnék vitatkozni, mert megkérdezném, hogy miért ilyen vagy olyan elvet követett, miért gondolja, hogy ez a szövegrész megfelel ennek vagy annak az elvnek. Sokan úgy vélik, hogy Koltay törvényelőkészítő volt, de ő ezt a szerepet nem vállalja fel, s ezt nyilvános vitában tudomásul kell venni, ettől kezdve fel sem merülnek felelősségi kérdések, erről tehát nem is beszélgethetnénk.

De nem beszélgethetünk szabadon a törvény hibáiról sem, mert érthető okokból ő egyetlen érvemre se mondhatná azt, hogy igazam van. Nem mondhatná, mert a bürokratikus etika szerint a nyilvánosságban nem emlegetheti a törvény hibáit magánvéleményként. Az úgynevezett „felfüggesztett engedelmesség” etikája is azt javasolja a hivatalnoknak, hogy befelé a feletteseknek elmondhatja, ha valami aggasztja, de a nyilvánosságba nem viheti ki. A jogalkalmazóval szemben vannak etikai elvárások. Mindig is voltak, és nem a Fidesz találta ki ezeket. Egy keményebb, weberi eredetű megközelítés szerint nincs is más lehetősége a hivatalnoknak, mint vagy azonosul az intézmény céljaival, vagy ha nem ért vele egyet megteheti, hogy felmond, de a szerződés létrejöttekor tudomásul veszi, hogy feladja szabadságát. Koltay alighanem tisztában van a bürokratikus etika alapszabályaival, és jómagam is, hiszen egyik könyvemben (véletlenül épp a Médiaetikában) írtam is erről részletesen. Nos, hogy lehet értelmiségi beszélgetést folytatni olyan valakivel, aki feladta a szabadságát? – Azt gondolom, hogy Koltay Andrással nagyszerű értelmiségi beszélgetéseket folytathatnék a szegénységről, a tudomány helyzetéről, a férfi-nő kapcsolatokról vagy akár az űrutazás jövőjéről, mert ezekben a kérdésekben nem köti semmi sem a kezét. A Médiatörvény nem ilyen.

Jellemző az is, ahogy szerintem mindenki fordítva ül ebben az országban a lovon. A németeknél például igen nagy tisztelet övezi a politikusokat, de egy civil szervezés kapcsán – legalábbis akadnak ilyen szervezések – a politikust illeti a megtiszteltetés, hogy meghívták és szerepelhet. Nálunk hasra esés van attól, ha valaki a tűz közelében, azaz a hatalom közelében van, és nincs olyan értelmiségi szereplő – magam a legkevésbé –, aki behozná a közönséget, aki miatt megtiszteltetés volna akár Koltaynak, akár a törvényt beterjesztőnek – akiről sajnos tudjuk, hogy semmi köze a törvényalkotáshoz, s ilyenformán egy színjáték részese – a jelenlét. Én másodhegedűs volnék egy olyan beszélgetésben, aminek semmi köze a Mannheim Károly által megfogalmazott értelmiségi szabadon lebegéshez.

Ahhoz a generációhoz tartozom ráadásul, amelyik a szocializmusban érte a fiatal felnőttkor, tehát egy kialakult stratégiával indult neki az életnek a tekintetben, hogy miként kell viszonyulni a hatalomhoz. A felettünk lévők még kokettáltak, még büszkék voltak ha x vagy y elvtárs kapcsolati tőkéjét bírták, védelmét élvezték, befolyását remélhették. A mi generációnk már lenézte a politikusokat, a kiszolgálóikat, és a szervilis értelmiséget. Szabadok voltunk egy puha diktatúrában, mert nem voltunk zsarolhatók. Úgy gondolom egy ilyen generációs attitűd nem tűnik el nyomtalanul, legalábbis nem mindenkiből, ami persze nem feltétlen jó vagy követendő, mert politikusainkat és jogalkalmazóinkat meg kéne becsülnünk, hiszen ma demokratikusan kerültek pozícióikba. De azért kicsit nekik is dolgozniuk kéne azon, hogy ezt a megbecsültséget kiérdemeljék: például tudnunk kéne, ki készítette a médiatörvényt. Mert most csak annyit tudunk, hogy nem Koltay András, és vélhetően nem Rogán Antal. Kivel beszélgethetünk akkor?

Egy kormánytisztviselő hölgy sírva meséli az egyik betelefonálós rádióműsorban eltávolításának szerinte megalázó történetét. Minden ok nélkül rúgják ki az embereket, a maradottak pedig félnek, mondja zaklatottan. Egy ismerősöm hasonló történetet mesél: az egyik adóhivatalban váratlanul leváltottak egy sor osztályvezetőt, akik pedig értettek a dolgukhoz - de ez mit sem számított, politikailag megbízhatókat tesznek a helyükre, akiknek viszont alig van szakmai tapasztalatuk. Több vidéki tanár mesélte nekem, hogy az utóbbi időben a fideszes önkormányzatok megvonják, vagy csökkentik a cafetériákat és létszámleépítésre készülnek. Az önkormányzati hivatalban pedig már több irodavezetőnek búcsúznia kellett a hivatalától.

Mivel egyik esetet sem ismerem a maga részleteiben, nem volt alkalmam a munkáltatókkal beszélni, érdemes a fenti eseteket óvatossággal kezelni. Aki elveszíti az állását, természetes, hogy többnyire méltánytalannak és igazságtalannak érzi a történteket, holott lehet, hogy súlyos hibákat vétett munkavégzése során. Ráadásul nem a mostani Fidesz-kormány az első, amelyik a központi kormányzatban személycseréket hajt végre az apparátusban, és a mi országunkban amúgy is erős szokott lenni az a– a Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond és mások által is oly régen megírt – csábítás, hogy ismerősöket, barátokat, rokonokat tegyenek egyes pozíciókba, és ezátal egy , a hatalomhoz hű réteget alakítsanak ki az államigazgatásban.

Ami engem mindezek ellenére komolyan gondolkodóba ejt, az a félelem érzete. Ezeknek a történeteknek többnyire közös jellemzője, hogy az érintettek nem mernek a nyilvánosságnak nyilatkozni, vagy ha igen, akkor is csak név nélkül. Különösen azok érzik megfélemlítve magukat, akik kisebb településeken laknak - ha egyszer ott kirúgják őket, nagyon nehezen találnak ismét állást a szűkös munkalehetőségek miatt. Jobb tehát nyíltan nem lázadozni.

Hogy mennyire megalapozottak ezek a félelmek, megint nem tudom eldönteni, mert minden egyes eset más és más. Ennek ellenére az kijelenthető, hogy a közszférában a korábbiaknál és az általam tapasztaltaknál (nyolc évig voltam középiskolai tanár) erőteljesebben megjelent az attól való szorongás, hogy a közszféra tagjait politikai hűség alapján válogatják ki. Lehet, hogy ezek a félelmek eltúlzottak, de a korábbi ciklusokhoz képest van egy fontos változás: ez pedig a kormánytisztviselők (tipikusan a minisztériumok és háttérszerveihez tartozó köztisztviselők) indoklás nélküli felmentésének lehetősége, amit később kiterjesztettek, megkönnyítve az önkormányzati köztisztviselők felmentését is. Igaz, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a kormánytisztviselők indoklás nélküli felmentését, de nem visszamenőlegesen és csak májusi hatállyal. Átszervezésre, létszámleépítésre hivatkozva a kormány pedig ezután is végrehajthat elbocsátásokat. A félelemnek tehát van némi alapja, de csak az adott konkrét eset alapos vizsgálata deríthetne arra fényt, mennyire voltak politikailag motiváltak az elbocsátások a közszférában, ám ennek bizonyítása eléggé problematikus.

Akármi is a valós helyzet, ahhoz az íratlan alapkövetelményhez a mindenkori hatalmon lévőknek tartaniuk kell magukat, hogy ha már az elbocsátás eleve népszerűtlen eszközéhez folyamodnak, akkor azt a lehetőségekhez képest humánusan és csak indokoltan tegyék. Ha viszont megalázza a mindenkori kormányzat a beosztottjait, akkor halálos ellenségeket termelhet ki magából. Egyáltalán nem biztos, hogy az eltávolítottak közül nem akad olyan ember, aki szolgálati titkokat másolt le magának és arra vár, hogy a megfelelő pillanatban a kormányzat ellenfeleihez eljutassa- különösen akkor, ha vérig sértettnek érzi magát. És akkor már a kormányzat is elkezdhet egy kicsit félni ezektől az eltávolított emberektől.

Bár macerásabb, lassúbb, de hosszabb távon mind az aktuális kormánynak, mind az alkalmazottainak megéri partneri, félelemmentes légkör kialakítani egymással.