Ha volt bombasztikus téma, amely az utóbbi hetekben leginkább szélsőséges táborokra osztotta a magyar blogoszférát akkor alighanem holtversenyben Dzsudzsák Balázs – a legjobbnak tartott magyar labdarúgó – dagesztáni szerződése, illetve a minap tető alá hozott magyar-kínai megállapodás volt. Utóbbival a blog keretein belül mi is foglalkoztunk már, érdemes talán azonban még egy bejegyzést a témának szentelni.

A két ügy ugyanis véleményem szerint meglepően sok hasonlóságot mutat, már ami a vita pro és kontra érveit illeti. Az egyik oldalon azok állnak, akik számára Nyugat-Európa az etalon, a keletről érkező hatalmas összegekre (legyen az a focista zsebébe vándorló milliók, vagy a hazánkba áramló tőke) olyan pénzként tekintenek, amely erkölcsi forrása meglehetősen megkérdőjelezhető. Illetve zsigerileg idegenkednek attól a keleti mentalitástól, amit a sport, illetve a gazdaság területén Kína, vagy Oroszország képvisel. A másik oldal érvei számosak: szerintük a pénznek nincs szaga, igenis ki kell használni az autokratikus rezsimek által felkínált milliókat. Szerintük az olyan nagyhatalmak, mint Oroszország, vagy Kína sikerre ítéltettek és jól jár az ország, vagy sportoló, amelyik a jövőjét ehhez köti.

Ezek a viták jól mutatják mennyire ambivalens a magyar társadalom Kelethez való viszonya. A legnagyobb különbség ugyanis nem abban áll, aközött, hogy nemcsak Magyarország, hanem akár Németország, akár Nagy-Britannia együttműködik Kínával, hogy mások a léptékek. Hanem abban, hogy ők úgy kötik meg a szerződéseiket, hogy tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy kulturálisan, mentalitásban hová is tartoznak. Magyarországon ugyanakkor minden ilyen esetben felhorgad valamiféle bizonytalanság saját identitásunkkal kapcsolatban. Nem arról van szó, hogy a kínai megállapodásokat, vagy a focista orosz szerződését bírálók lennének a „nyugatosak” és az ezek mellett lándzsát törők a „keletiesek”. Sokkal inkább arról, hogy a gyengülőben lévő Európai Unió perifériáján „kompország” lakói úgy érzik, hogy a „keleti szél” a jelenlegi helyett akár egy másik kikötőbe is sodorhatja Magyarországot. Nyugat-Európát is fenyegeti természetesen, hogy Kína végzetesen elhúz mellette a világgazdasági versenyben, vagy, hogy egyszer Manchester United-ot elpáholja valamilyen orosz oligarcha kirakatcsapata, mert az összes sztárjátékos odaigazolt. Azonban az ottani választópolgárnak, drukkernek eszébe sem jut, hogy ez veszélybe sodorhatja társadalmi berendezkedését, vagy kedvenc fociklubja létét. Miért? Mert a demokráciának, a pluralizmusnak, vagy éppen a focicsapatnak olyan mélyen gyökerező, a mindennapokban jelen lévő hagyománya van, amelyet megelőzhet, de meg nem kérdőjelezhet semmilyen keleti erő.

Idehaza nemcsak azért esik rosszul sok embernek, hogy egy sztársportoló Oroszországba megy, vagy Magyarországon Kína befektet, mert úgy érzik, hogy ez az eredményesség, vagy a morál szempontjából ez megkérdőjelezhető. Inkább van egyfajta érzet, hogy ennek a srácnak „nem ott van a helye”, vagy, hogy ez a szerződés valamiképpen nem illeszkedik a karakterünkbe. Magyarország – amely az elmúlt két évtizedben egyértelműen a Nyugat felé orientálódott – most mintha elbizonytalanodott volna, nem állítom, hogy elindultunk Kelet felé, azonban tény: kizárólag a materiális javakat tekintve sok esetben, már nemcsak kizárólag a Nyugat a vonzó lehetőség, ugyanakkor annak egyéb értékeit nem sikerült igazán sajátunkká tenni. Ez a nehezen kitapintható, de kétségkívül létező bizonytalanság érzés átjárja ezeket a vitákat, jelezve a társadalmi identitásunkban megbúvó kétségeinket.