Méltányosság-blog

Amikor a müncheni éjszakában szombaton Frank Lampard és John Terry a magasba emelte a BL serleget először fordult elő, hogy egy teljes egészében orosz oligarcha által birtokolt klub megnyerje a legrangosabb klubtrófeát. Így teljesült Roman Abramovics dédelgetett álma és a klubra költött irdatlan pénzösszegekért cserébe drámai körülmények között az övék lett a hatalmas presztízzsel járó cím. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt egy olasz edzővel, klasszikus itáliai „catenaccio” eszközeinek alkalmazásával és egy elefántcsontparti hőssel érte el. Egy héttel ezelőtt egy másik talján edző az angol bajnokságot nyerte meg az utolsó fordulójában a Manszúr sejk által birtokolt Manchester City-nek. A Barcelona, amely presztízsből – mondván a katalán nemzet csapata is – soha nem viselte még szponzor feliratát a mezén, az idei évben a közel-keleti állam által birtokolt Quatar Foundationt reklámozza.  A spanyol liga meccseinek egy részét a kínai közvetítések miatt déli időpontban rendezik, 2022-ben a foci VB-t is Katarban tartják majd, a legnagyobb sztárklubok pedig már évek óta Ázsiában turnéznak a holtszezonban, hiszen messze ott lehet eladni a legtöbb mezt, illetve egyéb franchise-terméket. Az orosz Premjer Liga évről évre nagyobb sztárokat képes leszerződtetni a világ minden részéről. (Némileg ebbe a vonulatba illeszkedik az ukrán társ EB szervezés ténye is.)

Ezek az események természetesen nem egymástól függetlenül léteznek, nem lehet nem észrevenni a mögöttük meghúzódó trendeket. Fanyaloghatunk persze az olajmilliárdokból szerzett dicsőség felett, azonban ettől függetlenül meg kell állapítani, hogy a futball gazdasági hátterében bekövetkező trendfordulat jelzi, a hagyományos nyugat-európai dominancia egyre inkább a múlté. Bebizonyosodott, hogy a keletről érkező irdatlan pénzösszegekre támaszkodva a legnagyobb sikereket is el lehet érni (igaz, egyelőre a nyugati klubokkal, a hagyományos versenyek presztízsével). A globális világgazdasági folyamatoknak persze léteznek olyan nyers indikátorai is, mint amikor egy arab, vagy orosz befektető egyszerűen megveszi a legjobb csatárt és olyan „kifinomult” mozzanatok is, hogy a csapat a felkészülésébe nyáron beiktat néhány kínai meccset. A Nyugat szórakoztatóiparának egyik csúcsterméke azonban minden gazdasági grafikonnál jobban jelzi a világ változásainak kulturális következményeit. Húsz-huszonöt éve a különböző stadion-szerencsétlenségek után átalakuló szurkolói kultúra nemcsak egy békésebb labdarúgás kialakulása miatt volt fontos, hanem jelezte, hogy a korábban a munkásosztály sportjaként emlegetett foci a társadalmi folyamatokat némi késéssel lekövetve, hogyan vált egyre inkább a középosztály szórakozásává. Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt a szabad munkaerő-áramlás bevezetésének következményeként a korábbi lokális identitást felváltotta a totális multikulturalizmus, gyakran előfordul, hogy egy-egy csapatban még mutatóban sem maradt az adott ország állampolgárából. Az elmúlt évtizedekben aztán a nemzeti válogatottak esetén is rácsodálkozhattunk, hogy török, vagy kelet-európai hangzású nevek tűntek fel északi- és nyugati országok nemzeti csapataiban, vagy, hogy korábban jelentős gyarmati múlt nélküli országok nemzeti tizenegyeiben is színesbőrűek tűnnek fel. Két évvel ezelőtt pedig először fordult elő, hogy a Világbajnokságot Afrika rendezte meg.

A Chelsea győzelme ezért sokkal többről mesél, mint az „angol” játékosok hihetetlen lelkiereje, a zokogó Bayern futballisták tragédiája, vagy a játékban soha ki nem iktatható szerencse forgandósága. A müncheni éjszaka mesélt a „Kelet” egyre fontosabb szerepéről a „Nyugat” életében és talán kicsit arról is, merre fordul a világ a 21. században. A presztízs, a hagyomány még a Nyugatban ölt testet, ám annak hátterében egyre inkább ezeknek az új szereplőknek az erősödő hatása húzódik meg.

Ha volt bombasztikus téma, amely az utóbbi hetekben leginkább szélsőséges táborokra osztotta a magyar blogoszférát akkor alighanem holtversenyben Dzsudzsák Balázs – a legjobbnak tartott magyar labdarúgó – dagesztáni szerződése, illetve a minap tető alá hozott magyar-kínai megállapodás volt. Utóbbival a blog keretein belül mi is foglalkoztunk már, érdemes talán azonban még egy bejegyzést a témának szentelni.

A két ügy ugyanis véleményem szerint meglepően sok hasonlóságot mutat, már ami a vita pro és kontra érveit illeti. Az egyik oldalon azok állnak, akik számára Nyugat-Európa az etalon, a keletről érkező hatalmas összegekre (legyen az a focista zsebébe vándorló milliók, vagy a hazánkba áramló tőke) olyan pénzként tekintenek, amely erkölcsi forrása meglehetősen megkérdőjelezhető. Illetve zsigerileg idegenkednek attól a keleti mentalitástól, amit a sport, illetve a gazdaság területén Kína, vagy Oroszország képvisel. A másik oldal érvei számosak: szerintük a pénznek nincs szaga, igenis ki kell használni az autokratikus rezsimek által felkínált milliókat. Szerintük az olyan nagyhatalmak, mint Oroszország, vagy Kína sikerre ítéltettek és jól jár az ország, vagy sportoló, amelyik a jövőjét ehhez köti.

Ezek a viták jól mutatják mennyire ambivalens a magyar társadalom Kelethez való viszonya. A legnagyobb különbség ugyanis nem abban áll, aközött, hogy nemcsak Magyarország, hanem akár Németország, akár Nagy-Britannia együttműködik Kínával, hogy mások a léptékek. Hanem abban, hogy ők úgy kötik meg a szerződéseiket, hogy tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy kulturálisan, mentalitásban hová is tartoznak. Magyarországon ugyanakkor minden ilyen esetben felhorgad valamiféle bizonytalanság saját identitásunkkal kapcsolatban. Nem arról van szó, hogy a kínai megállapodásokat, vagy a focista orosz szerződését bírálók lennének a „nyugatosak” és az ezek mellett lándzsát törők a „keletiesek”. Sokkal inkább arról, hogy a gyengülőben lévő Európai Unió perifériáján „kompország” lakói úgy érzik, hogy a „keleti szél” a jelenlegi helyett akár egy másik kikötőbe is sodorhatja Magyarországot. Nyugat-Európát is fenyegeti természetesen, hogy Kína végzetesen elhúz mellette a világgazdasági versenyben, vagy, hogy egyszer Manchester United-ot elpáholja valamilyen orosz oligarcha kirakatcsapata, mert az összes sztárjátékos odaigazolt. Azonban az ottani választópolgárnak, drukkernek eszébe sem jut, hogy ez veszélybe sodorhatja társadalmi berendezkedését, vagy kedvenc fociklubja létét. Miért? Mert a demokráciának, a pluralizmusnak, vagy éppen a focicsapatnak olyan mélyen gyökerező, a mindennapokban jelen lévő hagyománya van, amelyet megelőzhet, de meg nem kérdőjelezhet semmilyen keleti erő.

Idehaza nemcsak azért esik rosszul sok embernek, hogy egy sztársportoló Oroszországba megy, vagy Magyarországon Kína befektet, mert úgy érzik, hogy ez az eredményesség, vagy a morál szempontjából ez megkérdőjelezhető. Inkább van egyfajta érzet, hogy ennek a srácnak „nem ott van a helye”, vagy, hogy ez a szerződés valamiképpen nem illeszkedik a karakterünkbe. Magyarország – amely az elmúlt két évtizedben egyértelműen a Nyugat felé orientálódott – most mintha elbizonytalanodott volna, nem állítom, hogy elindultunk Kelet felé, azonban tény: kizárólag a materiális javakat tekintve sok esetben, már nemcsak kizárólag a Nyugat a vonzó lehetőség, ugyanakkor annak egyéb értékeit nem sikerült igazán sajátunkká tenni. Ez a nehezen kitapintható, de kétségkívül létező bizonytalanság érzés átjárja ezeket a vitákat, jelezve a társadalmi identitásunkban megbúvó kétségeinket.