Méltányosság-blog

Az elmúlt hetek az euró gyengélkedésétől voltak hangosak, egyes elemzők egyenesen az eurózóna szétesését, sőt, az unió megroppanását vizionálják. Így érthető, miért kapott eddig kevesebb figyelmet a kőolaj világpiaci árának alakulása, ám érdemes rendszerben gondolkozni, és az Európai Unió történetének legsúlyosabb válságát nem csak pénzügyi-politikai szempontból szemlélni.

A két legnagyobb referencia, a WTI és a Brent árfolyama már hosszú hónapok óta elvált egymástól, és az olló makacsul nyílik tovább. Míg a West Texas Intermediate index már tartósan 100 dollár alatt van, ezzel szemben a Brent rendre a 100 dollár feletti tartományban tartózkodik. Ez több szempontból is érdekes: egyrészt a 2008-as pénzügyi válság kiváltó okaként részben a rekordszintű nyersanyagárak is felelőssé tehetőek, legfőképp a világgazdaság motorját hajtó kőolaj ára. Persze felmerül rögtön a kétely, ugyanis a mostani olajár meg sem közelíti a 2008-as csúcsot, de számunkra nem is ez az érdekes, hanem a kőolaj átlagára az, ami leginkább aggodalomra ad okot. Ugyanis a Brent idei átlagára már most ostromolja a 2008-as évi átlagot, ahol az év végére begyűrűző válság által padlóra küldött olajár tudta (átlag szintjén) kompenzálni az év közepi csúcsot. Egyszerűen fogalmazva, a Brent jelenleg ugyanolyan drága, mint 2008-ban volt. És itt jön el a másik érdekes szempont, mégpedig az amerikai könnyűolaj konstans olcsósága. Ennek több oka is lehet, első és legfontosabb, hogy az USA-ban bekövetkezett „shale-gas-boom” (nem-konvencionális földgázlelőhelyek kitermelése) pár év alatt teljesen átformálta a világ legnagyobb gazdaságának energetikai szektorát, és a shale gas, mint a következő évtized meghatározó energiaforrása, gyökeres strukturális átalakítást indított el az Egyesült Államokban. Ami azt is eredményezte, hogy jelenleg az USA-ban a földgáz pontosan feleannyiba kerül, mint Európában, ami masszívan kihat az olajár alakulására (miközben ez éppen fordítva szokott történni). Ami nem is csoda, ugyanis ha a jelenlegi trend folytatódik Észak-Amerikában, azaz a közlekedés és villamos áram-termelés földgázra való átállítása, könnyen elképzelhető egy olyan forgatókönyv, hogy az USA 10 éven belül lecsatlakozik a közel-keleti kőolajról. Ennek biztonságpolitikai következményeit oldalakon át lehetne sorolni, ám a témánál maradva, felmerül a kérdés, mi köze ehhez Európának?

Ahhoz, hogy egy recesszióban, vagy stagnálásban lévő gazdaságot kimozdítsunk, és elindítsuk egy növekedési pályán, többek közt olcsó energiára van szükségünk. Ami jelen pillanatban Európában egy nem létező fogalom. Míg az USA kőszénből és földgázból önellátó (sőt, mindkettőből exportőrré válhat még az évtizedben), addig Európa nettó gáz- és szénimportőr, ráadásul mindkét alap energiaforrást (melyek szerepe esszenciális az áramtermelésben) cirka kétszeres áron szerzi most be az öreg kontinens, mint az újvilág. Ehhez a cechez pedig hozzáadódik a kőolaj árában tapasztalható, több mint 20%-os felár, sőt, Németország minapi döntése, hogy felhagy a nukleáris energiával (ami már meglévő erőművek esetén az egyik legolcsóbb termelési mód), tovább kerekíti a számlát (csak épp felfelé), ugyanis a tervezett megújulókkal való pótlás szép terv, csakhogy irgalmatlanul drága lesz.

És el is érkeztünk a lényeghez: Európa versenyképességéhez. Most pedig nem arról szeretnék értekezni, hogy az alapvetően szolgáltatóiparra átállított európai gazdaságok mennyire sérülékenyek (lásd Írország, vagy Görögország), szemben a hatalmas versenyelőnnyel rendelkező vegyes/termelő gazdaságokhoz (mint Kína, de akár az USA is). Hanem sokkal inkább arról, hogy az európai környezettudatosság jelen helyzetben hatalmas versenyhátrányt jelent az olyan pragmatikus gazdaságokkal szemben, mint Kína. Míg Németország lemond az atomenergiáról (de a széntüzelésről nem…), addig Kína mindenféle skrupulusok nélkül továbbra is átad kéthetente egy-egy széntüzelésű erőművet. Amíg Európa pénzügyi bailoutokkal próbálja talpra állítani nyikorgó gazdaságait, Kína monstre belföldi beruházásokkal vészeli át a likviditáshiány időszakát, legyen szó hatalmas vízi erőművekről, vadonatúj milliós városokról, gyorsvasutakról, kikötőkről, gyárkomplexumokról, vagy akár K+F-ről. Ahogyan az USA versenyelőnye is részben abból fakad, hogy a kőolaj kivételével vagy önellátó már, vagy exportőr nyersanyagokból, mely által továbbra is relatíve olcsó marad az energia ezen gazdaságokban, és ha fel kell pörgetni a gazdaság motorját, azt nem csak és kizárólag belső fogyasztásból tudja megoldani.

Így Európának is el kellene gondolkodnia arról, hogy melyek most a legfontosabbak: mi, európaiak mentsük meg a Földet, vagy próbáljuk egyben tartani a világ második legnagyobb gazdaságát és piacát (EU)? Ha az utóbbi a válasz, akkor – fenntartva a megújulók melletti elkötelezettséget – érdemes lenne kidolgozni egy olyan európai energiastratégiát, amely elsődleges prioritásaként a versenyképesség növelését jelöli ki, és nem a mindenáron való szén-dioxid kibocsátás csökkentést. Például a földgázra koncentrálva, ugyanis Németország sem fogja tudni mással (hacsak szénnel nem) kiváltani a kieső, nem mellesleg zéró emissziós nukleáris kapacitást. Akár az USA-ban az energiaszektort forradalmasító nem-konvencionális földgázra-, akár az Oroszországgal való stratégiai partnerség további mélyítésére koncentrálva. Mert bár rendre lerágjuk körmünket az oroszok miatt, azért a statisztikák szerint immáron 30 éve – két rövid időszaktól eltekintve – napra és köbméterre pontosan ellátják a kontinensünket a kék nedűvel, politika ide, vagy oda.

Summa summarum, az eddigi gazdasági paradigmákat fel fogja váltani egy merőben új, melyben az energiatermelés már nem egy sokadrangú tétel lesz (ami eddig kvázi ingyen volt). Ezt úgy látszik, hogy mind az USA, mind a BRIC országok látják, és fel is készülnek rá, és olybá tűnik, hogy csak az öreg kontinens reagál korához méltó sebességgel az új (t)rendre. Pedig a következő, akár már ősszel bekövetkező tőzsdei-pénzügyi krach nem New Yorkból fog indulni, de nem is Pekingből vagy Moszkvából, hanem sokkal inkább Brüsszelből. Épp csak azzal a különbséggel, hogy a felsorolt gazdaságok megközelítőleg sem fognak úgy megroppanni egy esetleges uniós recessziótól, mint az fordítva történt 2008-ban.

Komoly nemzetközi botrányt kavart az elmúlt héten Ahmed Ezz el-Arab az egyiptomi Wafd párt elnökének a Tom Lantos Intézet megnyitóján adott nyilatkozata, jóllehet a magyar médiumok nem nagyon kapták fel az esetet. Az interjúban a pártelnök kifejtette, hogy a „a holokauszt hazugság”, „Anna Frank naplója hamisítvány”, „szeptember 11-ét Amerikában tervezték”. A botrányfaktor mellett a dolog pikantériája, hogy a Wafd Párt Egyiptomban korántsem tartozik a szélsőséges erők közé, sőt a Wikipédia és a BBC is liberális pártként hivatkozik rá. Ennek oka, hogy a nasseri szocialista és nacionalista törekvésekkel szemben fellépő párt az egyiptomi viszonyrendszerben valóban liberálisnak számított, így aztán az ottani politikában a liberalizmus jelentése totálisan eltérő értelmezést nyerhetett ahhoz képest, amit az eszme szülőföldjén értenek alatta.

Mindez azért is érdekes, mert a magyar politikát vizsgáló elemző is nagyon sokszor abba a problémába ütközik, hogy a nyugati politikai, politikatudományi fogalmak mintha nem lennének megfelelőek a hazai folyamatok feltárására. A Fideszt és az MSZP-t nagyon sokszor csak kínunkban nevezzük konzervatív, vagy szociáldemokrata pártnak, inkább hozzáragasztva a „magyar”, vagy a „sajátos” jelzőt. Az LMP és a Jobbik nyugati normák szerinti beazonosítása valamivel könnyebb, bár kétségkívül mindkettő esetén sok a bizonytalanság. Fájóan hiányzik azonban a palettáról a liberalizmus, mint szellemi irányzat, amelynek még a „sajátos”, „magyar” verziója sincs jelen a Parlamentben. Holott nemcsak Nyugat-Európában, hanem térségünk szinte összes országában sikeres liberális pártok működnek. A magyar liberalizmus rendszerváltás utáni történetével még jórészt adós a magyar politológia, ugyanakkor az MPK is számos elemzésben igyekezett rámutatni az SZDSZ-hez kötődő liberalizmus kudarcának okaira.

Az egyiptomi példából jól látszik, hogy egy-egy politikai fogalom mögött meghúzódó jelentéstartalmak homlokegyenest eltérőek is lehetnek a környezet elvárásainak megfelelően. Ahhoz tehát, hogy újra sikeres liberális párt működjön Magyarországon annak jövendőbeli vezetőinek nemcsak azzal kell szembenéznie, hogy szellemi elődeik milyen hibás társadalom vízió, vagy szakpolitikai döntések miatt buktak meg, hanem azzal is, hogy a liberalizmus, mint fogalom teljesen lejáratódott idehaza. A társadalom nagy része jelenleg az elfuserált reformpolitikákat, a közösségi koherencia figyelmen kívül hagyását, a vidéki Magyarország elhanyagolását, a választók gőgös megvetését érti alatta.

Többször utaltunk rá, hogy könnyen előfordulhat, hogy a magyar politikatörténetben a pártalapítás új hulláma elé nézünk, ha ebben a liberálisok részt akarnak venni, akkor az egész liberalizmus, mint márka, vagy védjegy teljes újragondolására is szükség van, a felvállalt hagyományoktól kezdve a szimbólumokon át a választói célcsoportokig. Csúnya, angolszász marketinges kifejezéssel élve a magyar liberalizmusnak rebrandingre van szüksége, hogy újra sikeres legyen. Ilyen sikeres vállalkozásra nemcsak a vállalatok világában, hanem a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben is találunk példát: a Jobbiknak a 2000-es években úgy sikerült életet lehelni a radikális jobboldalba, hogy a MIÉP parlamenti kiesése után a Fidesz „egy a tábor, egy a zászló” politikájával szemben kellett teret nyerni önmagának a politikai paletta jobboldalán. Sikerük jelzi, hogy egyáltalán nem lehetetlen vállalkozás egy-egy már parlamenti jelenlétét is elvesztő politikai irányzat újbóli sikeressé tétele, ugyanakkor az is látszik, hogy nemcsak megfelelő alkalom, hanem nagyon tudatos építőmunka és a korábban kudarcot vallott stratégia teljes újragondolása is szükséges hozzá, nem mellékesen új, hiteles politikai szereplőkkel.

Abból a szempontból, hogy mennyi szavazót vesztett az utóbbi egy évben a Fidesz és, hogy ezeket az embereket az ellenzék egyik pártja sem tudta maga mellé állítani mindenképpen jók az esélyei egy új „liberális” formációnak. Ehhez azonban elsősorban a rendszerváltás utáni magyar liberális hagyomány teljes revíziójára van szükség, enélkül a siker elképzelhetetlen.

Nemrég interjút készítettem Baka Andrással, a Legfelsőbb Bíróság elnökével, Bírósági reform önerőből címmel, ahol az LB-elnöke többek között a következőt mondta: „Fogalmunk sincs arról, hogy milyen irányba alakul a bírósági szervezet… Annak kapcsán, hogy hogyan alakul a bírósági szervezet igazgatása, illetve milyen bírósági szintek lesznek, koncepcióról nem tudunk. A bírósági szervezet átalakítása mindenhol hosszú évekig tartó folyamat. Rövid idő alatt csak ötletelni, rögtönözni lehet.” Őszintén szólva meglepett ez a kijelentés, mert azt remélné az ember, hogy ha hivatalos egyezetés, véleményáramlás nincs, akkor legalább informális utakon tájékozódik a kormányzat – úgy tűnik tévedtem. Pedig az egyeztetés korántsem áll annyira távol a Fidesz-kabinettől, mint ahogy ezt elsőre sejtenénk. Éppen a bírósági reform nyitányának tekinthető, 2010 végén elfogadott törvénycsomag példázta azt, hogy a Navracsics Tibor vezette igazságügyi kormányzat és a bírósági szervezet tud együtt dolgozni: tehát valódi szakmai egyezetések útján is lehet kormányozni.

Úgy tűnik – nem meglepő módon –, hogy a sarkalatos kérdések (így a véglegesnek szánt bírósági reform) azonban nem ilyenek: itt bizony a pártközpontban dőlnek el a dolgok. Azonban a belső szakmai vitákat nem mellőzheti a Fidesz sem. A Fidesz új igazságszolgáltatási koncepciója még korántsem kiforrott, s az egyes megoldások szorgalmazása konkrét erőcsoportokhoz köthető. Abban nincs vita Fideszen belül, hogy az 1997-ben kialakított önigazgatási rendszer a továbbiakban nem fenntartható, azt is mondhatnánk, hogy nem hatékony, s éppen ezért elkerülhetetlen valamilyen mérvű centralizálás, a bírósági szervezetrendszernek a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium alá rendelésével. Az egyik fontos indok és érve szintén hatékonysági szempontú: mindenképp gyorsítani kell az ítélkezést, amelynek egyik korlátját a túlzott bírói önigazgatásban vélik egyesek felfedezni. Nagyjából két irány rajzolódik ki a kormánypárton belül. Míg a Fidesz vezetői a bíróságot a kormány alá rendelné; addig Navracsics Tibor és Áder János (utóbbi éppen a párt vezetése kérte fel az igazságügyi reform koordinálására) képviselik, akik egy vegyes modellben érdekeltek, mely szerint az igazgatási feladatok zöme megmaradna egy bírói testület kezében (tehát fennmaradna az önigazgatás), s a KIM ehhez nyújtana segítséget.

A bírósági reform legalább két szempontból is egyfajta „állatorvosi ló”, lakmuszpapír a Fidesz politizálását illetően. Egyrészt nagyon is nyilvánvaló, hogy a reform egyik fő szempontja, legalábbis látszólagos indokolása a kormányzati hatékonysággal függ össze: a cél a hatékony, gyors igazságszolgáltatás (az már egy másik kérdés, hogy a valódi gát ténylegesen a meglévő bírói önigazgatás). Másodsorban jól látható, hogy a párton és a kormányon belüli erővonalak éppen a szakmai-politikai tengely mentén ütköznek. Meglepőnek is tűnhet, hogy éppen az érintett miniszter (aki nem mellesleg a 2010-es bírósági reform tető alá hozáskor együtt tudott működni a bírákkal) tiltakozik a bírósági szisztéma kormány alá rendelése ellen. S az is figyelemreméltó, hogy a szakmai alapon opponáló Ádert és Navracsicsot Orbán Viktor korábbi és jelenlegi belső ellenzékeként tartják számon.

Orbán Viktor kevésbé volt ideges, vagy feszült az uniós népképviselők 2011. július 5-i ülésén, mint januárban. Igaz, a vita hangneme is mérséklődött azóta. Bár Daniel Cohn-Bendit ezúttal is élesen támadta a magyar kormánypolitikát, és személy szerint Orbán Viktort is, de ennek élét jelentősen tompította, hogy a magyar uniós elnökségét teljesítményét sok hozzászóló méltatta, még a baloldalon lévők is. Ezt annál is inkább tehették, mert az Orbán-kormány— ahogy azt nemrég részletesen az MPK honlapján elemeztem — kétségbevonhatatlan eredményeket is felmutatott EU-elnöksége idején, igaz az is, hogy nem minden célkitűzését sikerült végigvinnie. De  Horvátország csatlakozási tárgyalásainak a lezárása nagy fegyvertény, amire januárban még nem mutatkozott nagy esély. A magyar kormányfő így megtehette, hogy válaszbeszédében barátságosabb hangot is megüssön, köszönetet mondva az Európai Parlament egészének, és az elnökének. Másfelől viszont megint visszautasította a politikáját ért bírálatokat, s elégedettséggel tölthette el, hogy mondanivalója ezen részét többször taps szakította félbe. Számomra egy külön érdekessége mindkét EP-parlamenti ülésnek, hogy Orbán megmaradt annyira jó vitázó az elmúlt több mint két évtized során,  hogy nemzetközi összehasonlításban is állja a sarat kommunikációs készségek tekintetében. Jól bánik a gesztikulációjával (azaz a kézmozdulatai összhangban vannak a mondanivalójával), képes arra is, hogy a hangszínét, hangerőt az adott pillanathoz igazítva változtassa, igen ritkán szokott elakadni beszéde közben (alig van nála őőzés), kerek mondatokban szokott beszélni, és tud sajátos gondolatokat is előadni (amelyeket- meglehet- tanácsadói javasoltak neki). Ezt most is megkapta az érdeklődő közönség: Cohn-Bendit ellen sikerült Orbánnak egy jól irányzott támadást intézni: „Ön egy polgári demokrácia ellen lázadt, én meg egy diktatúra ellen lázadtam”. Orbán következetesen megmaradt a hazája elleni igazságtalan támadásokat rettenhetetlenül visszaverő vezető szerepében ezen az ülésen is, például akkor, amikor egyértelművé tette: gondoljanak más országokban bárkik bármit az új magyar alkotmányról, ennek úgysem lesz semmi jelentősége. A kormányfő ezt így fogalmazta meg az EP képviselői színe előtt: „ Egyetlen európai miniszterelnök, egyetlen európai kormány sincs abban a helyzetben, hogy megmondja a magyaroknak, hogy milyen alkotmányuk lehet és milyen nem. Ez a kérdés a magyar népre tartozik, és ezt mi majd el is fogjuk dönteni.”

A jó kommunikáció sem feledteti azt, hogy az Orbán-kormány nem jelentéktelen európai uniós erőkkel került összetűzésbe, és a miniszterelnöknek a helyenként igen harcias megnyilvánulásai nem segítik az ellentétek tompítását. Pedig valami nagyon nincs rendben akkor, hogy ha a magyar belpolitika bő fél éve időről-időre visszatérő napirendi pont az Európai Parlamentben, ahol túlnyomórészt közösségi jogszabálytervezetek megtárgyalásával telik az idő, és nem az egyes országok belpolitikájának megtárgyalásával. A német, a brit, a dán, vagy a francia demokrácia helyzete nem szokott téma lenni, alighanem azért, mert úgy vélik, hogy – miután azok rendben vannak – alighanem nincs mit ezekről tárgyalni. Nem így a magyar demokrácia, amelynek állapotát rendszeresen bírálják tőlünk nyugatabbra. Igaz, hogy a bírálók jelentős része az Orbánnal ideológiailag szemben állók (baloldaliak, liberálisok) voltak, de a kereszténydemokrata-liberális német kormány magas rangú tisztségviselője is megfogalmazott elmarasztaló véleményt, vagy a nem éppen szocialista francia kormány, és nem egy jobboldali külföldi lap (pl. Die Welt)is  kritikusnak bizonyult Orbánékkal szemben. Az a fideszes kommunikáció, miszerint a magyar kormányt bíráló hangokat belföldről tüzelik, tartalmazhat némi részigazságot (bár erősen eltúlozza a gyengélkedő MSZP és magyar baloldali-liberális értelmiség befolyását), de megtévesztő lehet – paradox módon azok számára, akik ezt hirdetik és esetleg ők maguk is elhiszik. Ez azért veszélyes számukra, mert rossz következtetésekre vezetheti a magyar döntéshozókat a külvilághoz való viszonyukat illetően. Márpedig, mivel Magyarország nem nagyhatalom, függetlenül az Európai Parlamentben mutatott debatteri teljesítménytől, üdvös számára minél több uniós országgal jó kapcsolatot kialakítania. Különösen akkor, ha a politika szerencséjének forgandó volta miatt esetleg olyan tendencia jelentkezik évek múlva, amely során az a „nemzetközi baloldal” kerül kormányra mind több uniós államban, amelynek „támadásait el kellett hárítani”, ahogy Orbán most fogalmazott. Persze, meglehet, hogy Orbánnak az általa most keményen megrótt baloldallal sem lenne nehéz együttműködnie, ha úgy hozza a politikai szükség, elvégre van ő annyira pragmatikus politikus, hogy Kínában egy új szövetségest képes látni és láttatni.

Eseménydús hetet tudhatunk magunk mögött a magyar-amerikai kapcsolatok terén. Látogatást tett hazánkban Hillary Clinton jelenlegi, és Condoleezza Rice korábbi amerikai külügyminiszter, felavatták Ronald Reagan szobrát, valamint megnyílt a Tom Lantos Intézet. A külföldi politikusok jelenléte, egyfelől rávilágította ezekre az eseményekre a figyelmet, másfelől részben el is homályosították azok üzenetét. Két olyan amerikai politikusnak állítottak emléket hazánkban, akinek sokat köszönhet az ország, és akitől sokat tanulhatunk a pártok feletti együttműködésről, csakúgy, mint a szabadság és demokrácia tiszteletéről.

A Lantos Intézet megnyitóján Hillary Clinton a következőképp fogalmazott: Tom úgy gondolta, pártoktól függetlenül alapvetően mind azonos oldalon állunk. A szabadság és demokrácia oldalán. A rendezvény legfontosabb tanulsága is pont a pártok közötti összefogás volt, hiszen a Jobbik kivételével minden parlamenti párt támogatta az alapítvány létrejöttét. Annette Lantos, Tom Lantos özvegye háláját fejezte ki a pártok együttműködéséért és egységéért, míg Martonyi János külügyminiszter külön kiemelte és megköszönte az MSZP részéről felszólaló Balogh András szavait a kollektív jogok, a transzatlanti kapcsolat és a nemzeti egység eszméinek fontosságáról.

Úgy tűnik, ha számtalan dolgot másként is látnak, a szabadság és demokrácia fontosságának kérdésében közös platformra talált a kormánypárt és az ellenzék. Megdöbbentő egy olyan politikai légkörben, ahol évek óta semmilyen konszenzuskészséget nem látni, holott ez volna a természetes. De hiába honol kivételes pártpolitikai egység ezen a téren, ha társadalmi szinten nem érvényesül. Idehaza a szabadság és demokrácia csak akkor foglalkoztatja az embereket, ha valami személyes érdeksérelem éri őket. Napi szinten nincs benne az „értékkészletükben”, holott a demokrácia nem pusztán államforma, életforma is.

Az amerikai kultúra alapja a demokrácia és szabadság eszményének gyerekkortól való szenvedélyes szeretete. Ez nem jöhetett volna létre tudatos, az otthonokban, óvodákban, iskolákban kezdődő és élethosszig tartó demokratikus nevelés nélkül. „Mi a demokrácia?” Teszik fel az amerikai iskolák, évtizedek óta a kérdést, a válasz pedig nemes egyszerűséggel az, hogy „Mi. Mi egy demokrácia vagyunk.” Magyarországon ezzel szemben azt látjuk, hogy azok számára, akiknek a rendszerváltás idején még fontosak voltak ezek az értékek mára már elvesztette jelentőségét a szabadság és demokrácia fogalma, míg a társadalmi nevelés szintjén semmilyen törekvés nincs a demokratikus kultúra megteremtésére. Így az, az új generációk számára sem evidencia, sem érték nem lesz. Funkcionális analfabéták lesznek a demokrácia terén. Épp ezért az olyan szimbolikus események, mint a Reagan szoboravatás vagy a Lantos Intézet megnyitója, fontos kultúraformáló hatással bírnak, hiszen emlékeztetnek minket e fontos értékekre

Tom Lantos igazi amerikai és nagy magyar volt. Élete végéig szolgálta, védte a szabadság, demokrácia és tolerancia értékeit. Míg a magyarok történelmi okokból többnyire csupán „plátói viszonyt” folytathattak ezek gondolatával, Tom Lantos választott hazájában arra törekedett, hogy az egész világ számára elérhetővé tegye az amerikai ideált. Gyermekei, unokái megőrizték nyelvünket, kultúránkat, most Magyarországon a sor, nekünk kell meg tanulni az ő nyelvükön beszélni. A szabadság és demokrácia szenvedélyes szeretetének szavaival.