Méltányosság-blog

Azok a századfordulón és a 20. század elején kialakuló irányzatok, amelyek fő célként a gyermekközpontú iskola létrehozását tűzték zászlajukra, csak rövid ideig virágozhattak Magyarországon. Az 1920-as években a konzervatív oktatáspolitika is felkarolta az akkor újszerűnek számító reformpedagógiai kísérleteket. De vajon hányan tudják, hogy az első magyarországi Waldorf-iskola alapítására a Horthy-korszak neves kultuszminisztere, Klebelsberg Kunó gróf adott engedélyt? Úgy tűnik, hogy azok a politikusok, akiknek a körében leginkább szokás fennhangon Klebelsbergre hivatkozni, egyáltalán nem tudják ezt. De ne siessünk ennyire előre!

Végtére ez nem a magukat konzervatívnak valló oktatáspolitikusok hibája! 1949 után a berendezkedő államszocialista rendszer mindent megtett annak érdekében, hogy a feledés homálya boruljon a reformpedagógia magyarországi múltjára, hiszen a pártállam ideológia-vezérelt oktatásirányítása nem tűrte meg a tőle függetlenül létező, autonóm szerveződéseket és irányzatokat. Miközben a hetvenes évek végén a különböző elméleti háttérre (pl. rousseau-i embereszmény, pragmatista filozófia, humanisztikus pszichológia) támaszkodó alternatív iskolák virágkorukat élték Nyugat-Európában, Magyarországon az állam féltékenyen őrizte a tudásátadás monopóliumát. Az 1985: I. tc. révén résnyire kinyílt az ajtó az alternatív pedagógiai irányzatok előtt. A törvény lehetőséget adott az iskolák számára a helyi sajátosságoknak megfelelő alternatív tantervek kidolgozására.

A rendszerváltás idején az ajtó teljesen kinyílt, és a szabadság friss légáramlata sok mással együtt besodorta a reformpedagógiát is. A magyar pedagógustársadalmat és a közvéleményt azonban ambivalencia jellemezte az újszerű nevelési-oktatási irányzatokkal kapcsolatban. A 1989 előtti rendszertől távol állt a gyermekközpontú, kísérletező iskola ideája. Az olyan nagy múltú reformpedagógiai irányzatokat, mint a Waldorf-, a Montessori- vagy a Freinet-pedagógia, még mindig némi misztikus köd lengi körül. Így terjedhetnek el széles körben azok az előítéletek, amelyeket 2008-ban maga Hoffmann Rózsa – akkor még a KDNP oktatási szakértőjeként – így összegzett: „A reformpedagógiákra - sok pozitív szakmai hozadékuk mellett - éppen az jellemző, hogy a 'hagyjuk szabadon a gyereket' félreértelmezett jelszava miatt kevéssé követelik meg a rendszeres, óráról órára történő tanulást. Mi több, szószólóik gyakorta kártékonynak - urambocsá! - gyerekellenesnek nevezik és kiátkozzák a hagyományos módszereket.”

Tény, hogy ezek a reformiskolák nehezen illeszthetőek be egy olyan központosított oktatásirányítási rendszerbe, mint amilyen a köznevelési törvény tervezetéből kiviláglik. A bukás és az érdemjegyek visszaállítása, az iskolának alapvetően hatalmi intézményként való kezelése, a versenyelv logikájának és a minőségellenőrzésnek az érvényesülése alapvetően ütközik a reformpedagógiai filozófiákkal, amelyek nem a versengést, hanem az autonóm személyiség kialakítását tekintik az oktatás lényegének. A Waldorf-iskolában például ismeretlen a „jegyfetisizmus”, hiszen nincsenek érdemjegyek sem (amelyek keveset mondanak a gyermek valós tudásáról), ezekben az intézményekben szövegesen, de akár versben is történhet az értékelés.

Nyilván hibás volt az a korábbi oktatáspolitika is, amelyik mitizálta az írásos értékelést, és azt erőltette az intézményrendszerre. Ami jól működik egy kis létszámú osztályokkal működő iskolatípusban, nem feltétlenül valósítható meg 30-40 fős osztályokat működtető intézményekben. A döntéshozók a szezont keverték a fazonnal, a tanárok pedig csak munkaterheik növeléseként reagálták le a minisztérium szándékát. Így vált az írásos értékelés a „Magyar Bálint-féle liberális oktatáspolitika” szimbólumává, és megszületett az egyszerű képlet, miszerint a reformpedagógiai irányzatok és a liberális oktatáspolitika együtt felelősek a mai iskolarendszer minden bajáért. Ne is legyen kétségünk, hogy sokaknak tetszik ez az összefüggés az oktatás kérdésében hagyománytisztelő magyar társadalomban. Úgy vagyunk ezzel is, mint az integrált oktatással: a társadalom nagyja még meg sem ismerte igazán, csak a karikatúráját, és máris temette, korántsem könnyáztatta arccal.

A köznevelési törvény tervezete tehát azokat az értékeket erősíti meg, amelyek szemben állnak a reformpedagógia filozófiájával. Az alternatív iskolákban a szülő, a tanuló és a pedagógus egyenrangú, ezzel szemben a kormány köznevelési koncepciójából az olvasható ki, hogy az iskolában a pedagógus az egyedüli úr. Az új Nemzeti alaptanterv tudástartalmának a bővítése kihívás elé állítja az alternatív iskolákat, amelyek eddig tananyagukban és módszereikben is széles autonómiát élveztek (erre a helyi tantervek adtak lehetőséget). Mostantól az új NAT révén az állam erőteljesen beavatkozik a tananyag tervezésébe, ami azt jelentheti, hogy az alternatív iskolákra ugyanaz a minőségellenőrzési rendszer vonatkozik, mint a hagyományos iskolákra. Ez pedig könnyen a hagyományos módszerek revíziójához vezethet, vagyis éppen az iskolák alternatív jellege kerülhet veszélybe.

Bár a köznevelési törvény tervezete nem utal arra, hogy a kormány a reformpedagógiai módszereket mind kihajítaná az ablakon (pl. a szöveges értékelést azok az iskolák továbbra is alkalmazhatják, amelyek ezt eddig is sikeresen alkalmazták), de a tervezeten érezhető, hogy az csakis a „hagyományos” iskolarendszernek kedvez. Pedig nem ártana, ha a magyar oktatásirányítás valóban kísérletet tenne a reformpedagógiák eredményeinek ésszerű adaptálására.

Niall Ferguson korunk egyik legnépszerűbb brit történésze legutóbbi – Civilization- The West and the Rest című – könyvében arra keresi a választ, hogy miért éppen a nyugati civilizáció emelkedett ki az elmúlt 500 évben. A 16. század elején ugyanis az európai országok csak a bolygó népességének igen kis hányadát adták és gazdasági erejük sem volt különösebben nagy. Sőt akkortájt a keleti birodalmak (Oszmán Birodalom, Kína, India) lakosai jóval többen is voltak az európaiaknál és gazdagabbak is voltak náluk. Ferguson rendkívül szórakoztató TED előadásában (The 6 killer apps of prosperity) hat olyan jelenséget állapít meg, amelyek szerinte mindezek ellenére biztosították a Nyugat vezető szerepét. Ezeket a jelenségeket pedig a mobiltelefon alkalmazásokhoz hasonlítja, amelyek kis ikonok csupán a készülék kijelzőjén, mögöttük azonban elektródák és byte-ok tömkelege dolgozik.

Ezek az applikációk tehát: verseny; tudományos forradalom; a tulajdonhoz való jog; modern gyógyszerek; fogyasztói társadalom; munka etika.

A történész szerint ezek az okai annak, hogy az 1970-es évekre a Nyugat és a világ többi része közötti különbség óriásira nőtt. Nem a földrajzi elhelyezkedés, vagy a nemzeti karakter. Gondoljunk csak bele, Észak- és Dél-Korea, vagy korábban a két Németország esetén egyik esetében sem volt eltérés, mégis micsoda különbségek mutatkoztak, illetve mutatkoznak az adott országok fejlettsége között.

Az adatok azonban azt mutatják, hogy ez a különbség Nyugat és a „Többiek”  között azóta egyre gyorsuló ütemben csökken, a Nyugat fokozatosan elveszti vezető szerepét, ezek az applikációk ugyanis letölthetőek, vagyis az intézmények adaptálhatóak. Az átvétel sorrendje azonban korántsem mindegy, a jelenlegi észak-afrikai forradalmak jövője azért bizonytalan, mert a demokratikus értékek elterjedése korántsem lehetséges a magántulajdon védelme nélkül. A Nyugat hanyatlása ennek ellenére nem elkerülhetetlen, a vezető szerep elvesztésével azonban számolni kell.

Az előadást hallgatva folyamatosan ott mozgolódik a magyar hallgatóban a kérdés, nekünk melyik applikáció letöltése nem sikerült rendesen, hogy húsz évvel a rendszerváltás után sem kerültünk közelebb a Nyugathoz. Nos, a listára nézve – ha feltételezzük, hogy Fergusonnak igaza van és nem a nemzeti karakter a meghatározó – azt hiszem a hat alkalmazásból legalább négyet nem teljesen vagy hibásan sikerült elsajátítani. Ezek: a verseny, a tulajdonhoz való jog, a fogyasztói társadalom és a munka etika. Ráadásul, ha a magyar egészségügy helyzetére, vagy a folyamatos „agyelszívásra” utalunk, akkor a másik kettővel sincs minden rendben.

Mindenestre a „letöltési idő” sem volt túl sok, hiszen történelmi távlatból nézve két évtized nem sok idő.

Ennek ellenére a kelet felé tekintgető közép-európaiak számára Ferguson könyvének és előadásának is van egy igen fontos tanulsága: az utóbbi évtizedekben felemelkedő országok nem azért sikeresek, mert teljesen új utakon járnak, mint a Nyugat, hanem pont fordítva: mert sikeresen adaptálták ezen eredetileg nyugati intézményeket.   Ezzel összefüggésben idehaza nem arra kell keresni a választ, hogy hogyan találhatjuk meg a nyugatitól eltérő megoldásokat, hanem arra, hogy mi akadályozza a „gyilkos applikációk” letöltését, illetve hogyan tudunk gyorsítani rajta.

Nemcsak az ellenzék, a Fidesz-közeli médiabirodalom jó része is csatavesztésnek, vereségnek ítélte a kormány IMF-hez való (vissza-) fordulást. Huth Gergely, a Magyar Hírlapban napokkal ezelőtt kapitulálásról írt. Figyelmemet különösen felkeltették a következő mondatai: „Magyarország az elmúlt hónapokban ugyanis háborúban állt. Harcot vívott, nagyjából akkora esélyekkel, mint Lengyelország 1939-ben a németek ellen. Csak akkor legalább tudni lehetett, hogy ki az ellenség.

Most legfeljebb a lerohanás okát ismerhetjük: a magyar kormány ujjat húzott a pénzhatalommal. De hogy kikből áll ez a pénzhatalom, azt legfeljebb sejthetjük. Arctalan, elvtelen, gusztustalan társaság, amelyet az együtt megszerezhető nagyobb konc motivációján túl nem tart össze semmi.“

Nem Huth Gergely kemény minősítései érdekesek (ilyenekkel hosszú évek óta tele van a magyar jobboldali sajtó radikálisabb része a globalizációkritikájában), hanem cikkének azon vonulata, amelyben elismeri: az Orbán-kormány tavaly nagy hatalmú érdekcsoportokkal húzott tavaly ujjat. Ezzel én mindenképpen egyetértek, sőt, már egy évvel ezelőtt határozottan felhívtam arra a figyelmet a hvg.hu-nak adott nyilatkozatomban, hogy visszavághatnak az Orbán-kormány által megsértett befolyásos külföldi érdekcsoportok. Ezekből pedig akad bőven, érdemes egy kis számvetést készíteni: a különadókkal a kormány a bakszektort, a telekommunikációs szektort, és a hipermarketek jó részét haragította magára, a magán-nyugdíjpénztári vagyon átvételével pedig újabb külföldi tulajdonú tőkés csoportokat (a magánnyugdíj-pénztárak tulajdonosait) sértett meg. Mint ismert, a végtörlesztés miatt újabb rossz pontot szerzett magának a kormány a javarészt külföldi tulajdonú bankszektorban. A kormány nem is csinált különösebben titkot abból, hogy egyfajta háborút visel ezen érdekcsoportok ellen, amikor az IMF-el való tárgyalások megszakadását a „szabadságharc“ elnevezés kísérte.

Természetesen lehet olyan politikát folytatni, amely során a kormány keményen szembefordul a befolyásos érdekcsoportokkal, vagy ha úgy tetszik, harcot indít ellenük. A „háború“ sikeres megvívásához azonban egy kormánynak rendkívül alaposan fel kell mérnie a tényleges erőviszonyokat. Ilyenkor nem számít, mit éreznek a Fidesz ideológusai, háttéremberei, vagy akár a Fidesz-politikusok pl. a multik térhódítása láttán, az erőviszonyok felmérése kizárólag hideg fejjel történhet meg, a következők végiggondolásával: mekkora ereje van az ellenfeleimnek, mennyi pénzösszeggel rendelkeznek, mennyire árthatnak a kormánynak? A másik fontos feladat a kormány eszközeinek, és az ország erejének átgondolása, gyengeségeinek kíméletlen számbavétele.

Amikor az Orbán-kormány elindította „szabadságharcát“, Magyarország sem akkor, sem most nem tartozott Európa gazdagabb országai közé, a gazdasági növekedése szerény, államadóssága ellenben magas volt, és persze ma is az. Kijelölt ellenfelei ezzel szemben jó kondícióban lévő, nemzetközileg is ismert nagyvállalatok (pl. TESCO) és a gazdaságban kiemelt fontossággal bíró bankok, a Nemzetközi Valutaalap lettek. A kormánypolitika más vonatkozásai miatt is (pl. médiatörvény) az ellenfelek közé kerültek az Európai Unió egyes szervei, kapcsolataink a nyugati országokkal érezhetően hűvösebbé váltak az elmúlt másfél évben.

Egyértelmű, hogy az Orbán-kormánnyal szembekerült külföldi erők befolyása meghaladja a magyar erőkét. Csakhogy ezt már tavaly, a „szabadságharc“ elindításakor is lehetett tudni. Ráadásul a külföldi gazdasági környezet sem ígérkezett kedvezőnek: már az Orbán-kormány hivatalba lépésekor nagy bajban volt Görögország, akkor is lehetett ismert volt, hogy ez az eurózónát is érinti, amelynek (különösen Németországnak) Magyarország még mindig kiemelt kereskedelmi partnere. Az érdekeikben sértettek pedig visszavágtak: a különadókkal érintettek az Európai Unióhoz fordultak, a végtörlesztés miatt sújtott osztrák bankok érintettsége miatt az eddig jó szomszéddal, Ausztria kormányával is megromlottak a kapcsolataink. És ha már a bankoknál tartunk, azok jelentősen visszafogták a hitelezéseiket, gátolva ezzel a növekedés beindításához szükséges beruházások finanszírozását. Mostanra az eurozóna válsága elmélyült, a kormányzati politika gazdasági eredményessége eddig nem bizonyult meggyőzőnek. Ebben a helyzetben már megnövekedtek a kétségek a befektetők körében aziránt, hogy a magyar állam képes lesz-e a jövőben visszafizetni felvett kölcsöneit, így megemelkedett CDS-felár, és az állampapír-hozamok.

Ma már az is látszik, hogy a magyarnál jóval nagyobb gazdaságok (olasz, spanyol) sem hagyhatják figyelmen kívül a nemzetközi hitelminősítők, és a pénzügyi szektor elvárásait: lehet, hogy ezen erők nem szimpatikusak, de attól még meghatározó tényezők, és nem Magyarország lesz, amelyik képes lesz az erejüket megtörni. Ezzel a tényezővel azonban egy diplomáciai hálózattal, titkosszolgálattal, és apparátussal rendelkező kormányzatnak tisztában kellett lennie. Úgy tűnik azonban, hogy az Orbán-kormány nem mérte fel tavaly elég jól az erő-és érdekviszonyokat (ez egyébként egyáltalán nem egyszerű dolog), és túlságosan bízott a maga erejében, és a külföldi környezet jobbra fordulásában.

Egy okosan gondolkodó országvezetés kulcsfontosságú döntések meghozatalakor nem az érzelmeire hallgat, hanem az érdek-és erőviszonyokból indul ki. Ha kell, megegyezik azon erőkkel is, amelyek számára ideológiai, vagy egyéb alapállásból nem szimpatikusak. Különösen akkor, ha ezen erők komoly csapásokat tudnak mérni a kormány politikára. Bizony, ez azt jelenti, hogy a kormánynak figyelembe kell vennie az általa megsértett érdekcsoportok  szempontjait is, ha úgy tetszik, paktumot kell kötnie velük. Egy olyan (akár nem hivatalos) kiegyezésről, illetve kormányzásról volna szó, amelyik biztosítja az ország tartós finanszírozását, a gazdasági növekedést a velük való kompromisszumok révén. A „paktum“ kifejezés csenghet negatívan, de a forintgyengülés mutatja, hogy e nélkül mi várna ránk.

A Méltányosság Politikaelemző Központ nagy vállalkozásba fogott. Hatrészes sorozatban kívánjuk elemezni a magyar társadalom, a belpolitika és a makrogazdaság helyzetét. Tesszük ezt azért, mert úgy véljük, hogy a mai politikai légkör magyarázata nem is olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk. Ha valóban meg akarjuk érteni, mi és miért történik velünk, az eddigiektől eltérő, távolságtartóbb elemzési perspektívát kell nyitnunk. Elemzéssorozatunkat ezért azoknak ajánljuk, akik hajlandóak az aktuálpolitikai perspektíván túlra tekinteni, és a megoldások keresését nem felszínesen, hanem aprólékosan, és teljesen újszerű módon képzelik el. Ehhez azonban friss szemmel kell nézni a körülöttünk levő problémákra.

A „Mit kezdjünk” felcímű sorozat első része 2011. november 29-én jelent meg a Népszabadságban. Ebben a részben a politikai múlt visszatéréséről beszéltünk. Sokak szerint ez egy érdektelen dolog; a múlt úgy, ahogy van, elmúlt, a mai problémák teljesen mások, mint a régiek. Mi nem osztjuk ezt az elképzelést. Francis Fukuyama 1989-ben a liberális demokrácia győzelmét jósolta, s akkor sokáig úgy tűnhetett, igaza lesz. Azóta viszont kiderült, hogy önmagában a politikai és gazdasági rendszerek leváltása még nem teremt élhetőbb országot, versenyképesebb társadalmat, ha nem jár együtt a politikai kultúra megváltozásával. Nem gondoljuk, hogy a liberális demokrácia életképtelenné vált volna, de sokkal nagyobb kihívások leselkednek rá, mint ahogyan azt a rendszerváltás idején gondoltuk. Ezeket a kihívásokat próbáljuk körüljárni.

A múlt megértése nélkül lehetetlen megoldani a problémáinkat, de akkor sem fogunk  tudni úrrá lenni ezernyi gondunkon, ha nem foglalkozunk a politikai szereplők közötti viszonyok átalakításával. Éppen ezért első elemzésünkben a nagykoalíció létrehozatalának hosszas mechanizmusáról írtunk, jelezve, hogy itt nem lehet szó gyors megoldásról. A szembenálló politikai erőket hosszú távon alkalmassá kell tenni az egymás iránti empátiára és a közös cselekvésre. Ha tetszik: arra, hogy méltányosan közelítsenek egymás gondolataihoz és törekvéseihez.

Úgy gondoljuk, hogy az idézett holland, svéd és német példák zsinórmértékül szolgálhatnak arra vonatkozóan, hogyan kezelheti egy társadalom a belső problémáit. Ezek az országok a 20. század egy szakaszában – különböző okból – a polgárháború szélére sodródtak – ma jól működő demokráciát és piacgazdaságot működtetnek. Ahogyan a holland „oszlopok”, a svéd és német elitek képesek volt megszabadulni a rossz, visszahúzó politikai hagyományoktól, úgy a magyar politikai szereplők előtt is nyitva áll az út a megegyezés felé. Ennek az alapja nem lehet más, mint az, hogy a felek megállapodnak egy értékminimumban, és megtanulják az egymás iránti bizalom kultúráját.

A nagykoalíció nem az egyedüli megoldás. Nem vagyunk naivak, tudjuk, hogy a feleket érzelmi korlátok választják el egymástól, hiszen az elmúlt húsz év során kölcsönösen adott és kapott sebek nehezen gyógyulnak be. De éppen napjainkban látjuk, hogy a válság hatására több országban is felmerült a politikai oldalak összefogásának lehetősége. Magyarországon is utat kell nyitni ennek az opciónak. Mikor, ha nem akkor, amikor az ország annyira szétesőben van – gazdasági, mentális, kulturális és egészségügyi értelemben egyaránt –, hogy lassan alig van, ami összetartsa. Ez a helyzet felelősséget ró a politikai elitekre.

De hangsúlyozzuk: nem lehet a nagykoalíciót moralizálással kierőszakolni. A német példa alapján szükség van egy előkészítő fázisra (amikor a felek eljutnak az összefogás elkerülhetetlenségének felismeréséig, és leszámolnak az annak útjában álló akadályokkal). Először a feleknek közösen be kell látniuk, hogy az öröklött hagyományok béklyójában vergődünk. A második lépés, hogy a politikai szereplők belássák, a jobboldali-baloldali iszapbirkózás nem visz sehová, ebből nem lesz élhetőbb ország. A nagykoalíció a harmadik lépés lehet.

Elemzésünkben új szemléletet ajánlottunk a problémák értelmezésére és javaslatokat fogalmaztunk meg az első lépéseket illetően. Amit mondtunk, nyitott gondolkodású embereknek szánjuk, olyanoknak, akik képesek kilépni a megszokott sémákból és elgondolkodni olyan konstrukciókon, amiknek a realitása pillanatnyilag nem túl nagy.

Vállalkozásunk azonban itt nem áll meg. Egy hónap múlva azt a témát járjuk körül, hogy "Mit kezdjünk az örök magyar eladósodottsággal", a globális kapitalizmusba ágyazott magyar gazdasággal? Hajlamosak vagyunk a kérdést ugyanis kizárólag napi perspektívából szemlélni, holott itt is szerepe van a történelmi múltnak. Magyarország mindig deficittel küzdött, és pénzügyi szuverenitása – mint ma is – korlátozott volt. Lehet-e így értelmes és versenyképes gazdaságpolitikát csinálni? Ilyen és hasonló kérdéseket fogunk feltenni. Ezt követően általunk relevánsnak gondolt szakpolitikai témákat vetünk fel, és egyebek között elemezzük a hazai demokrácia állapotát, valamint a beteg magyar társadalmat. Mert, hogy valamit "kezdenünk" kell a körülöttünk tornyosuló problémákkal, s a konstruktív megközelítések számát növelni kell. Kétségkívül maradhat minden a régiben és örökre konzerválhatjuk visszatérő rossz hagyományainkat. Mi más utat javasolnánk. Nem titkolt szándékunk, hogy kilépjünk az eddigi diskurzusból, és párbeszédet generáljunk Magyarország nyugatosodásának lehetőségéről. Számos példa bizonyítja, hogy nem lehetetlen a kultúraváltozás, csak meg kell találni a megfelelő politikai, társadalmi kompromisszumokat. Egyhelyben toporgás helyett, mi inkább ehhez kívánunk támpontokat adni.

Mostani bejegyzésemet egy családi beszélgetés inspirálta. Nemrégen szóba került 1956 témaköre, és a forradalomnak különböző aktuálpolitikai vetületei. Valaki megemlítette, hogy 1956-ban nemcsak tiszta akaratú emberek, egyetemisták, munkások voltak az utcán, hanem a köztörvényes bűnözök is. Én tiltakozni próbáltam a sommásnak érzett kijelentés ellen, mire az illető megjegyezte: „Te nem éltél akkor, én igen”.

Nem hagytam magamat leinteni az életkor adta tekintélyre hivatkozva. Kifejtettem, hogy nem vitatom, voltak egyéni esetek, de tiltakoznom kell az ellen, hogy ezeket tekintsük a forradalom legfontosabb elemének. Megemlítettem, hogy semmi csodálnivaló nincsen abban, ha egy tömegeket megmozgató eseménysorozatba – legyen az forradalom, felkelés vagy tüntetés – néhány büntetett előéletű, vagy gyanús alak is belekeveredik. De a forradalom soha nem ilyen emberekről szól, hanem – például a magyar forradalom esetében – Angyal Istvánról, Nagy Imréről meg Mindszenty Józsefről, Tóth Ilonáról és Mansfeld Péterről, a „pesti srácokról” meg a munkástanácsokról. Kifejtettem, hogy az, hogy valakit jogerősen – mármint az akkori jogrendszer (?) szerint – elítéltek, és börtönben ült, önmagában nem jelent semmit. Vigyázzunk, ne essünk abba a hibába, hogy túlértékeljük a diktatúrák bíróságainak jogérzékenységét: hiszen lehet köztörvényes minősítésekkel dobálózni egy koncepciós perben is! Csak részben sikerült meggyőznöm beszélgetőpartneremet, de ez a vita elgondolkoztatott arról, milyen a viszonya a mai magyar társadalomnak ’56-hoz.

Furcsa dolog, hogy 1956-ot tekintjük a III. Magyar Köztársaság megalapozásának, és ehhez képest a társadalom nem tud méltóképpen emlékezni a forradalom hőseire. Ha valakinek csak a köztörvényesek meg a lincselések jutnak eszébe ’56 kapcsán, akkor fel kell tenni a kérdést: politikusaink és történészeink nem rontottak-e el valamit az elmúlt húsz évben? A közéleti szereplők állandóan a forradalom szellemével próbálják legitimálni a törekvéseiket, és ezzel ártanak az ünnepnek. Aki ’56-ot „polgári forradalomnak” nevezi, az éppúgy téves úton jár, mint az, aki Mindszentyt „fundamentalistának” minősíti. Ráadásul ez a hangnem éppen a fiatalokkal utáltatja meg a nemzeti ünnepeket. Tanulságos, hogy az idei október 23-án már egyetlen politikamentes programot sem szerveztek Budapesten, csak tisztán politikai rendezvényekre került sor.

De nem foghatunk mindent a politikai szereplőkre. Hogy nem tudunk méltóképpen ünnepelni, abban szerepet játszik a megfelelő távlat hiánya is. Csak ötvenöt év telt el a forradalom óta. Franciaországban a Bastille bevétele után száz évvel is óriási viharokat kavart a forradalom megítélése. A francia társadalom nem jelentéktelen része oktrojált ünnepnek tekintette július 14-ét. A királypártiak ezen a napon bezárkóztak a házaikba, nem tűzték ki a trikolórt, és a spalettákat is behajtották, hogy ne szűrődjön be otthonukba a Marseillaise: számukra a forradalmat a nyaktiló jelképezte, meg azok a felcicomázott nők, akik 1792. augusztus 10-én „nagy bátran” megcsonkították a Tuileriák, illetve a királyi család védelmében elesett svájci gárdisták holttesteit. Nyugat-Franciaországban mai napig hősként tekintenek azokra a vendée-i meg Bretagne-i királypárti parasztfelkelőkre, akik nemesek vezetésével harcoltak a hagyományokat, a katolikus vallást és a regionális öntudatot lábbal tipró köztársaság ellen.

Összefoglalva, a századfordulón a francia közvélemény nem csekély része ambivalensen viszonyult a forradalom állami megünnepeltetéséhez, elsősorban a véres emlékek miatt. Csak 1945 után békült meg a francia társadalom önmagával, és fogadta be 1789-et (leválasztva a forradalom kezdeti szakaszáról a guillotine-t, a diktatúrát és a Vendée elleni irtóháborút). Ehhez hozzájárult, hogy az antifasiszta ellenállás – azaz egy nemzeti ügy – határozottan összefonódott a republikanizmussal, eldöntve a történelmi vitát a forradalom javára. A mai Franciaországban július 14-e egy politikamentes népünnepély, ahol megbékélve van jelen a „jobboldali” és a „baloldali” Franciaország.

Százötvenöt év szükségeltetett ahhoz, hogy a franciák eljussanak 1789 közös ünnepléséig. Ha a franciáknak ennyi idő kellett ahhoz, hogy megbékéljenek a nemzeti ünneppel, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyaroknak is hosszabb időre van szükségük ’56 befogadásához.