Méltányosság-blog

A csütörtöki IMF-fel kapcsolatos bejelentés után két narratíva uralja a magyar közbeszédet a kormány gazdaságpolitikai meghátrálásával kapcsolatban. A jobboldalról az elmúlt másfél év története a gazdasági szabadságharc krónikája, amikor a kormány szakítani kívánt azokkal a szervezetekkel, amelyek legitimáció nélkül kívánnak beavatkozni az egyes országok belpolitikájába. Ezek a hatalmas nemzetközi pénzügyi erők az eredmények ellenére nem engedhették meg maguknak, hogy Magyarország kitörjön az ellenőrzésük alól, ezért különböző gazdasági eszközökkel kikényszerítették az együttműködést. A baloldalon ugyanez a történet úgy néz ki, hogy a kormány gazdaságpolitikája teljes kudarcot szenvedett. Az unortodox megoldások nyomán megrendült a jogállam és a befektetők bizalma hazánk iránt, a semmire költöttük az államosított nyugdíjpénzeket, a különböző különadók lefékezték a gazdasági növekedést és az egykulcsos adó sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A két értelmezés teljes eltérése pontos tükre a hazai politikai élet mély megosztottságának.

Érdekes, hogy a hazai parlamenti baloldal mennyire nem vesz tudomást a nyugati világ globalizáció, vagy kapitalizmuskritikájáról. Holott, amint már írtunk is róla, ez a téma már régen túl van az összeesküvés-elméletek szintjén, sőt a jelenlegi krízis már korántsem csak elméletben vet fel olyan kérdéseket, mint a nemzetközi pénzügyi szervezetek, minősítő intézetek, multinacionális vállalatok túlhatalmának viszonya a népképviseleti demokráciához. Míg Nyugat-Európában és az USA-ban egyre komolyabb politikusok és társadalomtudósok vetik fel, hogy újra kell gondolni a globalizáció, illetve a gazdasági válság kihívása miatt a demokrácia kérdéseit, addig a hazai baloldal továbbra is feltétel nélkül elfogadja a fennálló rendszer helyességét. Persze a kormány is hozzájárult ahhoz, hogy most gúnyos kritikák céltáblája legyen: az elmúlt félév követhetetlen gazdasági bakugrásai, a jogállami keretek áthágását nem lehet érvekkel alátámasztani. Persze ezzel párhuzamosan a kormányfő örökérvényűnek szánt kinyilatkoztatásaival sokkal inkább egy dogmáihoz, semmint a valósághoz alkalmazkodó politikája is sokat tett azért, hogy olyan helyzetben találta magát, amelyből arcvesztés nélkül lehetetlen kihátrálni.

Azt hiszem a címben feltett kérdésre a válasz, hogy mindkettő. A szabadságharc narratívát erősíti, hogy míg a vártnál nagyobb növekedési adat, vagy a javuló foglalkoztatottságról érkező hírek nyomán egy tapodtat sem erősödött a forint, addig az IMF-bejelentés hatására valóságos száguldásba kezdett, vagyis úgy tűnik, valóban nem feltétlenül az ország gazdasági teljesítménye befolyásolja csak a magyar valuta teljesítményét. Ugyanakkor a kormányt is ki kell, hogy józanítsa ez a pofon, az elmúlt másfél év voluntarizmusának, következetlenségeinek és felelőtlen döntéseinek vége. Azon természetesen továbbra is lehet és kell is gondolkodni, hogy a jelenlegi globális pénzügyi rendszer hogyan viszonyul a demokráciához, a szabadságharcnak azonban ezekkel az eszközökkel minden bizonnyal vége.

Az Országgyűlés elé nemrég beterjesztett új önkormányzati törvény tervezetében is az ország Fidesz által hangoztatott átszervezésének és paradigmaváltás egyik bizonyítékát látom, amelyet a tervek szerint most pénteken elkezd tárgyalni a törvényhozás. Ugyanis míg 1990-ben a központosított tanácsrendszerrel való szakítás, a helyi közösségeknek minél nagyobb autonómia megadása fűtötte az akkori törvényhozókat, a mostani kormánypárti politikusok úgy látják, megérett az idő a meglehetősen szétszabdalt és túlburjánzott önkormányzati rendszer vadhajtásainak lenyesegetésére, az állam szerepének megerősítésére ezen a területen is. Ennek jegyében a megyei kormányhivatalok (amelyek élére nem mellesleg fideszes politikusok kerültek) szerepe nem pusztán a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzésében merül ki az új rendszerben (mint amilyet az első önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény szánt a megyei közigazgatási hivataloknak), hanem beavatkozási jogokat is kapnak, így pl. megbírságolhatják az általuk törvénysértőnek tartott önkormányzatokat, kezdeményezhetik, hogy jogalkotási mulasztásra hivatkozva  alkossanak a helyi önkormányzatok helyett helyi szabályokat.

Az 1990-es önkormányzati rendszernek egy fontos eleme volt az is, hogy a helyi szinten a törvényesség őrének tekintett jegyzőt nem a központi hatalom nevezte ki, hanem a helyi  képviselő-testület választotta meg. A helyi  polgármesteri hivatal élére tehát csak olyan jegyzők kerülhettek, akik  az önkormányzati képviselőkön keresztül a helyi közösségnek feleltek a munkájukért. A jegyzőnek pedig kötelességévé tették, hogy – a polgármesteri hivatal vezetése mellett – a törvénysértéseket jelezze a képviselő-testületnek.

Csakhogy az évek során kiderült, hogy ez a jónak tűnő szabályozás nem mindig állja ki a gyakorlati élet próbáját. Az évek múlása során egyre többször akadt arra precedens, hogy a képviselő-testületek nem mindig nézték jó szemmel a jegyző jogi aggályait. Az is problémát jelentett, hogy ha a jegyző felügyelete alá tartozó egyedi hatósági ügyekben a polgármesteri hivatal esetleg nem az adott települési képviselő cége, ismeretségi köre, vagy más érdeke, esetleg egyéb elvárása alapján járt el. Feszültséget okozott az is, hogy ha a képviselő-testület nem volt megelégedve a polgármesteri hivatal teljesítményével, a meghozott politikai döntéseknek a hivatalon keresztüli végrehajtásával. Olyanra is akadt nem egy példa, hogy a képviselő-testület többsége és a polgármester közötti háborúskodásban a jegyző két tűz közé került (lásd György István kőbányai polgármester -jelenlegi főpolgármester-helyettes- esetét, akinek a testület többségét adó MSZP-frakcióval gyűlt meg a baja 1998-2002 között, és a jegyzőnek kellett megpróbálnia lavírozni a két tábor között). Ha pedig a polgármester és a jegyző tűzött össze, akkor a polgármesteri hivatal működése került veszélybe. A polgármester ugyanis közvetlenül nem utasíthatta eddig a hivatal alkalmazottait, a jegyző volt az ottani köztisztviselők főnöke. Csakhogy a jegyző minden fontosabb intézkedéséhez (pl. a köztisztviselők felmentése, kinevezése) a polgármester egyetértésére volt szükség. Ráadásul a jegyző bizonyos fokig ki volt szolgáltatva a polgármesternek, mert bár a jegyző nem a polgármestertől kapta a kinevezését, hanem a képviselő-testület választotta meg, de a munkáltatói jogok többi részét már a polgármester gyakorolta fölötte.

Láthattuk, a jegyző pozíciója nem volt éppen egyszerű. Jelezze a képviselő-testületnek lelkiismeretesen a törvénysértéseket, álljon ki határozottan a véleménye mellett? De akkor esetleg megharagszik rá a képviselő-testület! Jelezze a polgármester törvénysértéseit? Akkor viszont a polgármestert haragíthatja magára! Ezek a dilemmák nem mindig voltak feloldhatóak, így az első önkormányzati ciklus letelte után (1994) többször is volt arra példa, hogy egy új képviselő-testület, vagy polgármester új jegyzőt akart.

Nos, az új önkormányzati törvény tervezete a jegyző pozícióját is újrarajzolja. A 79.§ (1) bekezdése értelmében a polgármester nevezné ki a jegyzőt, a képviselő-testület döntési jogosítványa ez ügyben megszűnik. Annyiban mindenképpen üdvözlendő ez a szabályozás, hogy tisztább helyzetet teremt, az eddigi törvény értelmében ugyanis – mint láthattuk – a polgármester és képviselő-testület megosztva gyakorolta a jegyző feletti munkáltatói jogokat, most ez egy kézbe kerül, a polgármester kompetenciájába.  Csakhogy újabb kérdéseket és problémákat hozhat ez a rendelkezés, ha a parlament megszavazza a törvényt. A jegyző ugyanis kizárólag a polgármesternek lesz alárendelve. Nem lesz könnyű biztosítani az önkormányzatoknál maradó egyedi hatósági ügyek részlehajlásmentes elintézését, ha a polgármester érdekkörét is érinti az ügy. Ha pedig a polgármester még pártpolitikus is (ami a 10 ezertől nagyobb lakosságszámú településeken egyre inkább jellemző), akkor erős lesz a kísértés, hogy a polgármester nyomást gyakoroljon a jegyzőre annak érdekében, hogy a jegyző a polgármester pártjához köthető ügyfelek érdekében hozzon döntést, pontosabban erre utasítsa az illetékes köztisztviselőt. Nem mintha ez a veszély egyáltalán nem állt volna elő az eddigi rendszerben, de a jegyző eddig nem egy embertől függött, ha jó taktikus volt, akkor akár el is háríthatta a nyomásgyakorlást pl. olyan módon, hogy szövetségesévé tett testületi tagokat. Mostantól viszont ha a jegyzőnek megromlik a viszonya az őt kinevező polgármesterrel, akkor erősen kétséges, hogy megtarthatja-e pozícióját, ugyanis a polgármester visszavonhatja vezetői megbízatását. Rosszabb esetben ez a szabályozás akár még a korrupciót is elősegíti, amennyiben a jegyző a polgármestertől való félelmében, de annak elvárásához igazodva törvénysértő cselekedetet hajt végre. Mindezen aggályok miatt nem volna rossz, ha a törvényalkotók még egyszer komolyan elgondolkodnának a tervezet a jegyzői kinevezésre vonatkozó pontján. Mert bár ezek az aggályok nem feltétlenül kell, hogy bekövetkezzenek (hiszen nem eleve minden polgármester hajlamos a korrupcióra), de érdemes ennek esélyét a minimálisra szorítani.

Winston Churchill előszeretettel használta a brit-amerikai viszony leírására a „különleges kapcsolat” kifejezést. Ennek a különleges kapcsolatnak Bill Clinton és Tony Blair kormányzása idején még inkább felértékelődött a szerepe, amikor hasonló politikai irányultságú vezetője volt a két országnak. Számos olyan célt sikerült elérniük, amelyre egyébként nem lett volna lehetőségük. Mára azonban más különleges politikai kapcsolatok is szárba szökkentek a világban. Ilyen például a német-francia együttműködés az Európai Unión belül, amelyik az euróválság közepette részben „királycsinálóként” is funkciónál. Eközben számos ország politikai vezetése belebukott az euróválságba. Írországot, Spanyolországot, Portugáliát, Szlovákiát és most Görögországot, valamint Olaszországot is egyesíthetné egy ilyen új „különleges kapcsolat”. Csatlakozhatnának az „újrakezdők klubjához”.

2009-ben, amikor a politikai hitelében megingott Gyurcsány Ferencet végképp maga alá gyűrte a kirobbanó gazdasági válság, Bajnai Gordon vezetésével szakértői kormány került hatalomra Magyarországon. Mivel Bajnai hangsúlyosan nem kívánt indulni a 2010-es választásokon, képes volt meghozni és végrehajtani az államcsőd elkerüléséhez szükséges válságkezelő intézkedéseket. Ezzel Magyarország lényegében megalakította az „újrakezdők klubját”, hiszen Orbán Viktor is kénytelen szigorúbb gazdaságpolitikát folytatni, mint amihez a korábban laza fiskális fegyelemre szocializálódott társadalom hozzászokott.

Mára kísértetiesen hasonló politikai-gazdasági hitelvesztés alakult ki Görög- és Olaszországban. Előbb a görög kormány roppant össze az uniós mentőcsomagok politikai súlya alatt, majd a hétvégén Silvio Berlusconi is benyújtotta lemondását. Mint ahogyan erről korábban írtunk, a három ország mentalitását, kultúráját tekintve egyaránt déli típusú, nem véletlen, hogy válságkezelésükben is átfedéseket találni. Magyarország méretéből, gazdasági kiszolgáltatottságából kifolyólag korábban szembesült azon problémákkal, amelyekkel ma a görögök és az olaszok találkoznak. Megoldásuk azonban hasonló. A távozó miniszterelnököket nem politikusokkal, hanem az unióhoz kötődő szakértőkkel helyettesítik. Lucas Papademos közgazdász, az Európai Központi Bank (ECB) alelnöke volt 2002-2010-ig, valamint a Harvard vendégprofesszora, míg Berlusconi helyének várományosa, Mario Monti szintén közgazdász és korábbi uniós biztos. Hűségük az „euró megmentésének ügyéhez” tehát biztosított. De vajon mi biztosítja a sikeres válságkezelést, ha elődeik sem tudtak megbirkózni a várható megszorítások tömkelegével? Nem valószínű, hogy a két vezető valaha indulna politikai hivatalért, és mivel egyetlen párt táborának sem tartoznak ígéretekkel, véghezvihetik azokat a politikailag népszerűtlen intézkedéseket, amire szükség van. Hogy mindez nem vezethet a populista erők megerősödéséhez? Nos, ezt egyik ország sem engedheti meg magának gazdaságilag. Ez ugyanis azt is jelentené, hogy az unió levenné róluk a kezét. Mindkét ország teljes politikai elitje fellélegezhet, hogy valaki elvégzi a nehéz munkát helyettük, és nem rajtuk csattan a társadalmi elégedetlenség ostora. Ha nincs konszenzus abban, hogy valamit tenni kell, ha nem áll ki minden párt a válságkezelést irányító szakértői kormányok mögött, akkor gazdasági öngyilkosságot követnek el. Hogy ezzel szemben hosszú távon valóban az újrakezdők klubjához csatlakoznak-e ezek az országok, az dönti el, hogy a közös háttértámogatással végrehajtott esetleges stabilizációt utána meg is tartják-e az őket követő politikusok. Ilyen szempontból Magyarország ma már távolabb került a déli típusú, görögös, olaszos mentalitástól, és közelebb a szigorúbb, felelős északi modellhez.

Háromnapos szociológus összejövetelt tartottak Miskolcon szegénységről, peremhelyzetről, katasztrófákról. Dominált a társadalmi probléma a környezetivel szemben, én most mégis a konferencia kapcsán a Challenger-katasztrófáról írok, amely nem társadalmi, nem környezeti, és szinte biztos, hogy a sok szekció közül sehol sem került említésre. A hangulat mégis olyan, mint egy olyan rakétakilövésnél, ami előtt az embernek rossz sejtelme van.

Gyűrtük a magunk előadásait rengeteg szekcióban, ahogy kell. Ezek már teljesen profi szinten begyakoroltan mennek a rendszerváltás óta. Voltaképp egy-egy tudományterület pillanatnyi teljesítőképessége le is mérhető azon, hogy tud-e rendszeresen sokakat megmozgató konferenciát szervezni. Most a szociológia tudott, de ez nem volt mindig így, volt amikor a 90-es évek közepén az antropológia futott fel, aztán a politológia bontakoztatta ki a szárnyait, most megint mintha erős volna a szociológia. Ráadásul valamiféle összezárásra is készülnek a társadalomtudományok, mert érzik, hogy e nélkül bajba kerülnének.

Beszéltem magam is az atomerőmű építések statisztikáiról, a katasztrófák emberi tényezőjéről stb., de valójában engem sem ez érdekelt igazán. Már százszor lerágtuk, hogy a fosszilis energiák meg az atom átmeneti helyzetben van, az is evidens talán a szakma számára, hogy az atomerőművek építésében mi a fogoly dilemma, s talán azt is sokan tudják, hogy Fukushima után a németeket leszámítva a világon egyáltalán nem csökkent a reaktorépítés. Ha másról nem, Paks bővítésének szándékáról egész biztosan mindenki hallott. De miközben ezekről beszéltem – s mások helyében ugyan nem nyilatkoznék, de elképzelhetőnek tartom, hogy más előadót is hasonló balsejtelmek gyötörtek –, valójában az érdekelt, hogy mi is lesz a humántudományokkal.

A konferencia háttérében ugyanis ott lebegett az egész humántudományokat sújtó magyar és nem magyar pozíciókeresés. Hasonlóképp, ahogy a világgazdasági válság lehetősége is a maga bizonytalanságaival kísértetként ott lebeg mindenütt. Nem tudni miért, de mostohagyerekké vált a világban az összes humántudomány. Nem hisznek bennük, vagy pontosabban nem divat bennük hinni. Ma azt kell mondani, hogy egy számítógépes szakember jelent valamit, mert ő ki is próbálja a gondolata működését, egy mérnök jelent valamit, mert ő fel is építi amit kigondolt, egy kémikus vagy biológus ér valamit, mert ő kézzelfoghatóvá is teszi az eredményét, de egy bölcsész nem ér semmit, mert tudása sem használható semmire. És ebbe a pillanatban a kilőtt rakéta a felszállás legelején, még a szabad szemmel is jól kivehető égbolton felrobban. A robbanást jól mutatja az MTA által odaítélt díjak (melyek között nincs humán), a felsőoktatás finanszírozásában a bölcsészkarok, közgazdászok, jogászok, társadalomtudományok visszafogása, sorvasztása. Néhánnyal szembe pedig (kommunikációs szak) mintha már a bűnbakkereső üldözés indulna.

Hadd írjak akkor pár gondolatot itt a Challenger katasztrófáról. Talán kevesen tudják, de a katasztrófa kiváltó oka nem kifejezetten és kizárólag mérnöki volt. A vizsgálatok azt derítették ki, hogy a mérnökök elhalasztani akarták az indítást, s a politikusok erőltették, mert attól féltek, ha még csúszik a projekt, elakad a NASA finanszírozása. Kellett a siker, hogy az űrprogramra szánt pénzek ne csökkenjenek, mert egyre több képviselő vélte úgy, mindez pénzkidobás. De kommunikációs problémák vezettek a TMI balesethez, és aztán az utcákon történt menekülés közbeni karambolokhoz. A mérnökök ekkor értették meg, hogy a meghibásodásokat kijelző lámpákat fontossági sorrendbe kell kapcsolni. Szociálpszichológiai magyarázatok születtek a rossz döntések okainak megértéséhez, mely akár a TMI-nál, akár Csernobilnál bekövetkezett.

Miközben a modern társadalom egyre nagyobb tudással rendelkezik a katasztrófák megelőzésének és kezelésének hogyanjáról, legyen ez etnikai konfliktus vagy mérnöki probléma, ez a tudás egyre inkább feleslegessé válik. Talán csak átmenetileg. Sosem könnyű megtalálni az egyensúlyt a mérnöki gondolkodás és a humán gondolkodás közt, nemrég a mérnöki volt elnyomva, most a humán. Ez a probléma is igényelne egy alapvető intelligenciát.

Az európai szélsőjobboldali pártok közül az utóbbi időben többen is elutasították a Jobbikkal való együttműködést. Legutóbb a Svéd Demokraták nevű szervezet kosarazta ki a Jobbikot. A svéd párt indoklása szerint "nem működünk együtt a Jobbikkal, mert túlságosan különböznek tőlünk. Izrael-ellenesek, antiszemiták. Mi azokkal az új nemzeti pártokkal állunk szövetségben, akik elismerik a militáns iszlám veszélyét, akik semmilyen szempontból nem rasszisták, és akik arra törekednek, hogy a nemzetek demokratikus keretek között megerősíthessék a saját kultúrájukat (…) Sok ilyen párt van Európában, de a Jobbik nincs ezek között"

Nyugat- és Észak-Európában a szélsőjobboldali pártcsaládhoz sorolható/sorolt pártok átalakuláson mennek keresztül. (Némely esetben magának a „szélsőjobboldali” terminusnak a használhatósága is kérdéses. Például a Holland Szabadságpárt programja kifejezetten libertariánus elveken nyugszik).

A nyugat- és észak-európai szélsőjobboldal azon része, amelyik tartósan parlamenti erővé kíván válni, egyre kevésbé vállalja a közös vonásokat a két világháború közötti fasisztoid, illetve náci pártokkal, mozgalmakkal. Az olyan pártok, mint az Osztrák és a Holland Szabadságpárt, a Svájci és a Dán Néppárt vagy a Svéd Demokraták, nem támadják sem a parlamentarizmust, sem a demokráciát, sem a piacgazdaságot, de élesen bírálják a hagyományos politikai elitek egyezkedését (elég árulkodó, hogy a „szabadság”, a „nép” és a „demokrata” jelző variálódik ezeknek a pártoknak a nevében).

Ezek a pártok abból profitálnak, hogy a gazdasági, társadalmi változások – így az olcsó külföldi munkaerő áramlása – miatt magát veszélyben érző „kisember” pártjaként tüntetik fel magukat. Nem az avítt „fajiságra”, hanem a zsidó-keresztény kultúrkör és a nemzeti kultúrák védelmére hivatkoznak, amikor elutasítják a nagymértékű migrációt. Véleményük szerint Európa keresztény gyökereit és a nemzeti kultúrák létét a politikai korrektség és a kulturális relativizmus maszkja mögé bújó „militáns iszlám” fenyegeti. Nem a zsidóság, hanem a bevándorlók, különösen a muszlimok állnak az új típusú szélsőségesek célkeresztjében. Mára az euroszkepticizmus mellett elsősorban a muszlimellenesség jelenti a közös nevezőt az új típusú nyugati és északi szélsőségesek között.

Ehhez képest nem meglepő, hogy az Iránnal rokonszenvező, és lépten-nyomon „Izraelező” Jobbik fagyos fogadtatásra talált a nyugati és északi szélsőséges pártok körében. E pártok némelyike ugyanis kifejezetten az Izrael-barátságban „utazik”. A Dán Néppárt és a Holland Szabadságpárt Izrael legelkötelezettebb támogatói közé tartozik. A haideri irányvonallal szakító Hans-Christian Strache, az Osztrák Szabadságpárt vezetője szintén elismerően szólt Izraelről. Még a Jobbikkal leginkább meleg kapcsolatot ápoló Brit Nemzeti Párt vezére, a korábban antiszemita retorikájáról elhíresült Nick Griffin is megértően nyilatkozott a zsidó állam önvédelmi jogáról egy, a BBC számára 2009-ben adott interjúban, kifejtve, hogy jogos volt a Gáza elleni katonai akció. Más kérdés, hogy az Izrael iránti szimpátiának ez a válfaja tartalmaz egy kicsavart rasszista logikát: az elismerés és dicséret nem a zsidó állam demokratikus vívmányainak, hanem a Nyugat közel-kelet „végvárának” szól, és a mélyén az implicit arabellenesség húzódik meg.

A nyugati és északi szélsőjobboldal kisember-, kistelepülés-, kisvállalkozás- és kis állam-párti, ugyanakkor nagypárt-, nagy szakszervezet- és nagy állam-ellenes, bevándorlás-ellenes, muszlimellenes, ideológiai alapon Amerika-barát, és – főleg a muszlimellenesség okán – egyre inkább Izrael-barát. A Jobbik ellenben az „ökoszociális piacgazdasággal”, az állami szerepvállalás növelésével, az Amerika- és Izrael-ellenességgel, az Iránnal kapcsolatos szimpátiával és a keleti orientációval, az antiszemita szubkultúrával némileg távolabb került ettől a körtől. A Jobbiknak erőfeszítéseket kell tennie önmaga újraidentifikálására, ha be akar kerülni a „szalonképes” (?) szélsőségesek klubjába. A pártnak újra kell fogalmaznia a nyugati értékekhez, a piacgazdasághoz, a magyar külpolitikához és a nagyhatalmi status quóhoz való viszonyát, és szakítania kell a „zsidózó” szubkultúrával. Ha a Jobbik ezt nem teszi meg, lemondhat a nyugati és északi „elvtársainak” (?) a segítségéről, ami viszont intellektuális és kapcsolati tőkétől fosztaná meg a pártot.