Méltányosság-blog

Október 23-a és a posztkommunista baloldal viszonya Magyarországon soha nem volt felhőtlen. Ennek oka természetesen, hogy az MSZP, mint a pártállam utóda, mindig is ambivalensen viszonyult 1956 emlékéhez. A forradalomról való megemlékezések történetét végigkísérték a botrányok, kifütyülések, kisebb atrocitások, melyek nemcsak szocialista politikusokat érintettek. Már 1990-ben tüntettek a Jurta Színház szélsőségesei a Magyar Rádió előtt, „mocskos liberálisok” felkiáltásokkal. 1992-ben Göncz Árpád köztársasági elnök beszédét fütyülték ki bőrfejűek, aki tiltakozásul később nem ment el a hivatalos állami ünnepségre. 1994-ben a nagyarányú szocialista választási győzelem után Horn Gyula ugyan együtt koszorúzott a 301-es parcellánál Nagy Imre lányával. Sokak számára azonban csak olaj volt a tűzre, hiszen a volt miniszterelnök „pufajkás” múltja és ezzel kapcsolatban már a rendszerváltás után tett nyilatkozatai a hazai jobboldal szemében hiteltelenített minden megbékélési kísérletet. A politikai hidegháború később sem csitult, sőt. A Fidesz „polgári forradalom” koncepciója, a szocialista párt kétértelmű megnyilvánulásai tovább mélyítették az eltérő értelmezések közötti szakadékot. Kétfajta hagyománya alakult ki Magyarországon 1956-nak: az egyik oldal értelmezésében egy olyan emlék, amelyben a nemzeti jelleg a legfontosabb és az állampárt túlélése miatt csak a jobboldal tekinthető a forradalom szellemi örökösének. A baloldal elsősorban a megbékélésre, a múlt lezárására helyezi a hangsúlyt, mindazonáltal ebbe sokszor disszonáns hangok keveredtek, gondoljunk csak Horn Gyula, vagy Havas Szófia korábbi nyilatkozataira.

A két oldal értelmezése közötti teljes szakadás azonban kétségkívül a 2006. október 23-i megemlékezések utáni rendőri atrocitások miatt következett be. A magyar jobboldal számára ezek az események azóta megbocsáthatatlan vádként magasodnak a Gyurcsány-érával szemben. Ráadásul a baloldal egy része azt sem hajlandó beismerni, hogy valóban történtek rendőri túlkapások, illetve törvénytelenségek. Ezen az oldalon a Morvai Krisztina, illetve legújabban a Balsai István vezette bizottságok objektivitását kérdőjelezik meg, míg odaát az akkori bíróságok elfogultsága a vád.

Ez a vita túlmutat a 2006-os események megnyugtató rendezésén, vagy 1956 közös megünneplésének lehetetlenségén. Valójában annak a meggyőződésnek a következményéről van szó, hogy mindkét oldal a demokrácia és a jogállam eltiprásával vádolja egymást.

A jobboldalon úgy érzik, hogy a balliberálisok karhatalmi eszközökkel, erőszakkal rontottak békés megemlékezőkre, hogy biztosítsák politikai hatalmunkat. Ebben a narratívában Gyurcsány ex-miniszterelnök valóságos diktátorként tűnik fel, aki ahelyett, hogy erkölcsi kötelességének megfelelően lemondott volna az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, a jogállami-demokratikus normákat átlépve próbálta megőrizni pozícióját. 2011-ben a balliberális oldal kíván több fórumon hangot adni a „diktatórikus” hatalomgyakorlást megvalósító Orbán-kormány elleni tiltakozásának, a jelenlegi rezsimmel szemben rendszerellenesként meghatározva önmagát. A különbség csupán az, hogy itt nem az erőszakszervezetekkel való visszaélés, hanem a jogállam intézményeinek lebontása, monolitikus hatalmi struktúra kialakítása a vád. Az empátia, a megértés teljes hiányát tapasztalhatjuk ezekben a narratívákban: egy balliberális csak legyint, ha 2006-os túlkapásokkal hozakodnak neki elő. Jobb esetben azt mondván, hogy túl kell lépni ezeken az eseményeken, rosszabb esetben bűnözőknek, vagy csőcseléknek titulálva az áldozatokat. Míg egy Fidesz-szimpatizáns az elmúlt másfél év politikai döntéseinek illiberális voltát nem képes elfogadni.

Kompromisszumra egyelőre esély sincs, én azonban azt ajánlom, hogy a mai „rendszerellenes” tüntetők egy pillanatig gondolkodjanak el azon ők mit gondolnának, ha a hazafelé egy rendőrségi rohammal és gumilövedékekkel kellene szembenézniük. Míg a jobboldaliak azon tűnődhetnének, mit gondoltak volna, ha Gyurcsány Ferenc hoz például visszamenőleges hatállyal törvényeket.

Egyre több tömegtüntetés, kisebb-nagyobb, szervezett, szervezetlen megmozdulás bontakozik ki a világon: az arab világtól kezdve, Európa keleti és nyugati felén át, egészen az Amerikai Egyesült Államokig. Nem is beszélve arról, hogy Kínában is egyre gyakrabban folyamodnak az emberek ahhoz, hogy az utcán demonstráljanak vélt vagy valós érdekeik mellett. Legutóbb például az Occupy Wall Street mozgalommal találtuk magunkat szemben. Nouriel Roubini a Foreign Policy hasábjain megjelent interjúban például arról értekezik, hogy az Occupy-mozgalom és az összes hasonló egyfajta szimptómája a gazdasági és társadalmi válságoknak. Felhívja tovább a figyelmet arra, hogy bár nagyon is különböző programokkal, követelésekkel operálnak ezek a szerveződések, közös bennük az, hogy aggódnak a saját és közösségeik jövője miatt, s tele vannak indulattal.

Nyilván igaza van Roubini-nak: a félelem, az elégedetlenség, a kilátástalanság, az életlehetőségek elvesztése, a bizonytalanság mind-mind nyomós ok lehet az indulat kifejezetésére. Ennek alátámasztására még csak ki sem kell lépni az országból: október 23-án Nem tetszik a rendszer! elnevezéssel tartanak tüntetést, s maga az esemény, s az azt megelőző kampány is a Roubini-féle indulatmagyarázatot támasztja alá. Elképzelhető azonban, hogy lehetnek más tényezők is. Amióta a fenti folyamatok (főként a hazaiak) elindultak egyre inkább azt gondolom, hogy a pőre indulaton túl számos más magyarázó tényező kínálkozik e roppant érdekes folyamatok megértéséhez. Az egyik ilyen lehet talán a tömegek bölcsességének tézise. James Surowiecki a következőt állítja könyvében: „A tömegek bölcsessége sokkal fontosabb és jótékonyabb hatást gyakorol a mindennapi életünkre, mint amennyire általában felismerjük, s ez a jövőt is óriási mértékben befolyásolja.” A New Yorker kolumnistája szerint a sokféleség és a függetlenség azért fontos, mert a legjobb kollektív döntések nézeteltérésekből és vetélkedésből születnek, nem pedig konszenzusból vagy épp kompromisszumból. Surowiecki négy előfeltételhez közi a tömegek bölcsességét: a vélemények sokfélesége (saját információ megszerzése); függetlenség (az emberek véleményét nem befolyásolja környezetük); decentralizáció (szakszerű tanulmányozás); halmozódás (létezik eszköz arra, hogy a magánvélemények kollektív döntéssé váljanak).

Első ránézésre szinte egyik feltétel sem teljesül e tömegmozgalmak esetén: az emberek nagyon is befolyásoltak egymás és a populista véleményvezérek által, s így cseppet sem mondhatók „függetlennek”, amúgy is életminőségük múlhat egy-egy központi döntésen. Ráadásul a szakszerű vizsgálódásra sem idő, sem tér, sem pedig igény nincs, hiszen az a fontos, hogy a terhek pillanatnyilag enyhüljenek (a diktátor kerüljön ki a hatalomból, legyen munkahely); a vélemény döntéssé konvertálása pedig fényévekre van. És ott van az indulat, az elkeseredés, ami gyengíti a tisztánlátást.

Mégis ezek a mozgalmak – noha korántsem a jelen formájukban – nagyon is alkalmasak lehetnek arra, hogy hatást gyakoroljanak: akár úgy, hogy a „nagypolitika” hallgat rájuk, akár pedig úgy, hogy politikai formát öltve alakítják át a játékteret. A 20. és 21 század egyik megkérdőjelezhetetlen alaptézise volt a képviseleti demokrácia elsődlegessége, valamint a közvetlen demokrácia (és intézményeinek) kiegészítő jellege. Mégis azt láttuk, hogy a közvetlen hatalomgyakorlás, a társadalmi részvétel folyamatos „harcot vív”. Olyan intézmények alakultak ki, mint a részvételi költségvetés, a városi tanácsok, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a „tömegek” ismét részt vegyenek a közösségi döntésekben. Nem állítom azt, hogy a képviseleti demokrácia teljesen leváltható lenne, azt viszont igen, hogy a közeljövő igen érdekes megoldásokat hozhat a „tömegek indulatos bölcsességének” kanalizálására és intézményi keretek közé szorítására.

Christine O’ Donnel valóban egy bajkeverő, ez a republikánus politikus és ideológus, aki a Tea Párt mozgalomnak is résztvevője, ő maga is büszkén magára veszi ezt a címkét. Pár hónapja megjelent könyve is ezt a címet kapta („Troublemaker”), és ő nem is titkolja, hogy  kellemetlenségek sorozatát okozza. Christine O’ Donnel 2010-ben keltett országos feltűnést, amikor a szenátusi előválasztásokon általános meglepetésre legyőzte a Republikánus Párt (GOP) hivatalos jelöltjét Delaware államban. Legutóbb pedig azzal szerzett hírnevet, hogy váratlanul félbeszakította a CNN műsorvezetőjével, Piers Morgannal folytatott interjút, és távozott, miután elunta, hogy a műsorvezető nem a könyvéről, hanem kényes kérdésekről faggatta (pl. a melegek házasságához való hozzáállása).

Christine O’ Donnel nemes célok érdekében akart bajt keverni – szerinte ugyanis az USA-nak egy második forradalomra van szüksége, hogy ismét nagyszerű ország lehessen, azaz egy olyan morális és politikai megújulás szükségeltetik, amely visszavezeti Amerikát az „amerikai álomhoz”, hűen az „alapító atyák” eszméihez. Ehhez viszont szerinte szükség van az uralkodó elit félreállításához, ellenük kemény harcot hirdet. Méghozzá kétfrontosat: A Tea Párt erejét ki akarja bővíteni a párton belül, mert szerinte a Republikánus Párton vezetésében sokan vannak olyanok, akik elárulták a GOP eszmeiségét, és jobban hasonlítanak a demokratákhoz, olykor még le is paktálnak velük.  Másrészt metsző kritikával illeti a demokratákat, és az Obama-adminisztrációt. Hasonlóan a Tea Párt általános irányvonalához, úgy véli, a szövetségi állam mérete és ereje már akkorára nőtt, hogy veszélyezteti az amerikaiak egyéni szabadságát. (A magyar fülnek szokatlan lehet, hogy egy konzervatív politikus meglehetősen szenvedélyesen kiáll a szabadság, mint az egyik legfontosabb politikai érték mellett). Az alkotmány X. kiegészítésére („Mindazon hatáskörök, amelyeket az alkotmány nem az USA hatásköreként említ, vagy amelyeket az államoktól kifejezetten nem tagad meg, az egyes államokat és a népet illetik meg.") hivatkozva amellett kardoskodik, hogy a szövetségi államnak csak olyan hatáskörökkel kellene rendelkeznie, amelyeket az alkotmány kifejezetten hozzárendel, egyébként a tagállamok illetékessége az ügyek intézése. Míg közjogi értelemben O’ Donnel liberális attitűdöket mutat, társadalompolitikában konzeratív: fontosnak tartja a vallási értékeket, és olyannyira ellenzi az abortuszt, hogy fiatalabb korában a pro –life mozgalom egyik aktivistája volt.

Christine O’ Donnel 350 oldalas könyve aligha fog magyar nyelven megjelenni, mert Magyarországon talán csak az Amerika-kutatók hallottak róla. Pedig a könyv izgalmas bepillantást enged az amerikai politika mindennapjaiba, azon belül is a választási kampány a széplelkűeket eléggé elrettentő mozzanataiba. Christine O’ Donnelnek nem sikerült a végén megszereznie a szenátori széket, meglehet, ez is oka annak, hogy könyvében, talán frusztráltságát levezetve, meglehetősen hosszan ír az ellene alkalmazott piszkos kampányüzelmekről. Így megtudhatjuk, hogy korábbi nyilatkozatait kiforgatva tették fel a világhálóra, hogy Karl Rove, Bush elnök híres-hírhedt kampányszakértője zártkörű gyűlésen parancsba adta republikánus aktivistáknak kampánya akadályozását. De ír arról is, hogy az előválasztási győzelme után a legyőzött republikánus ellenfele napokon át habozott átadni a kampány-főhadiszállás irodáját, holott ez kötelessége lett volna, így értékes napokat vesztett. De ír saját kampánya belső dolgairól is, például arról, hogy kampánytanácsadója olyan reklámanyagot akart a médiáknak elküldeni, amivel ő nagyon nem értett egyet, és ebből kemény konfliktus keletkezett.

Könyve azért is érdekes volt számomra, mert Magyarországon politikustól szokatlanul őszintén ír családi problémáiról. Nem tagadja, hogy apja alkoholista volt, és emiatt sokat szenvedett a család, de hozzáteszi, hogy ennek ellenére sem mentek szét, és az apja később sokat dolgozott a családjáért, neki például a házkeresésben segített. Azt sugallja, hogy ő ugyanolyan családban nőtt fel, mint egy átlagamerikai, őket is egyaránt sújtották a nehézségek és a viták, de aztán ezeken képesek voltak felülemelkedni.

Christine O’ Donnel emellett jó stílusú szerző, könyvét áthatja a szenvedély, sokszor a szó szerinti idézetekkel ír le egy-egy beszélgetést, és ez feszültséget hoz a könyvbe. Élesen és hosszan bírálja Obama elnököt, de a magyar politikai kultúra figyelmébe ajánlhatjuk, hogy egy ponton leszögezi: az elnöki hivatalnak a tiszteletet mindenképpen meg kell adni, gondoljunk bármit is annak betöltőjének politikájáról.

A napokban felmerült a Foglaljuk el Wall Street-et mozgalom főhadiszállásának, a Zuccotti Park-nak a kiürítése. Ez csak még jobban feltüzelte a tiltakozókat, akik kijelentették, maradnak, akár a rendőri erőszakkal szemben is. Ha kell, élőlánccal védik meg a teret. Mivel a hatóságoknak nem érdeke összetűzésbe keveredni a tüntetőkkel, akik élvezik a társadalom nagy részének szolidaritását, és jelentős médianyilvánosságot kapnak, így elhalasztották az intézkedést. A vezetés nélküli, alulról szerveződő mozgalom hihetetlen energiákat mozgat meg szerte Amerikában, azonban nem sok esélye van komoly változás elérésére, már ami a klasszikus politikai befolyásolást illeti. Egész egyszerűen azért, mert ahogyan azt a megmozdulással foglalkozó elemzésünkben kifejtjük, az Occupy Wall Street nem a Tea Party mozgalom baloldali megfelelője, hanem egy egészen új típusú szerveződés. A Tea Party mozgalom abban különbözik az Occupy Wall Street-től, hogy precízen megfogalmazott követelései, valamint elegendő anyagi és társadalmi támogatottsága van ahhoz, hogy „belenyúljon” a politika világába, képviselőket ajánljon vagy támogasson. Ezzel szemben a Wall Streetieknek nincsenek világos céljaik, sem tömeges támogatottságuk, hiszen a manhattani tömeg napszaktól, eseménytől függően csupán 300-7000 embert képes mozgósítani. Mégha az országszerte rendezett több száz eseményt összesítjük is, semmiképp sem mondható, hogy milliók tüntetnek Amerika utcáin. Ami fontos azonban, és amiről ritkán esik szó, hogy megértsük, a csoport nem is ezért jött létre.

Ha visszatekintünk a közelmúlt történelmére, a ’68-as ifjúsági mozgalmakra asszociálhatunk, azonban, ha alaposabban belegondolunk, sokkal inkább a 70-es évek nő mozgalmaira hasonlítanak a mai tüntetések. Ahogy arra Sidney Tarrow felhívja a figyelmet a Foreign Affairs-ben megjelenő írásában, amikor a női egyenjogúságot követelő mozgalmak megjelentek a polgárjogi mozgalom farvizén, a konzervatívok megdöbbentek, a liberálisok meg összezavarodtak. Az előbbi csoport az aktivistákat melltartóégető anarchistáknak látta, míg az utóbbi jó szándékú, ámde kissé eltévelyedett, nőietlen liberálisoknak tartotta tagjaikat. Holott semmi más nem mozgatta őket, mint, az hogy a társadalom felfigyeljen egy fontos jelenségre. Ami közös volt bennük és a ma utcára vonulók között, hogy az ilyen kezdeményezéseknek elsősorban nem politikai céljaik vannak – természetesen azok is –, számukra az elismerés sokkal fontosabb! Ezt nevezi a szerző „itt vagyunk” mozgalomnak. Ne azt kérdezzék tőlük, pontosan mit akarnak, csak ismerjék el őket, vegyenek tudomást róluk, és a problémájukról! Akik a Wall Streetre vonulnak, valójában nem a kapitalizmust támadják, hanem egy olyan rendszert, amelyik láthatóan nem képes reagálni igényeikre. Ma, amikor a gazdasági válság nyomán tömegek szembesülnek világszerte hasonló frusztrációkkal és bizonytalansággal, egyre többen érzik úgy, hogy kihúzták lábuk alól a talajt, és ezt a problémát a politika vagy nem akarja, vagy nem tudja megoldani. Így nem marad más megoldás számukra, mint felhívni rá a figyelmet, mégpedig minél hangosabban, látványosabban. „Itt vagyunk, emberek vagyunk, problémánk van!” kiáltják, csakhogy a döntések demokráciákban végső soron a szavazófülkékben dőlnek el. Fontos, hogy felfigyeljen a politika és a társadalom erre a jelenségre, fontos, hogy „kibeszéljük”, fontos, hogy mindenki elmondhassa, mi nyomja a szívét. Ettől jó egy demokrácia. De ahogyan a női egyenjogúság is az ezekből a mozgalmakból kinövő konkrét politikai csoportok javaslataiból tudott fejlődni, érvényesülni, az Occupy Wall Street is vagy átalakul egy szervezett mozgalommá, vagy a téli hideg beálltával szépen lassan elcsitul.

A rádiók még csak-csak tartják magukat, mert értelmes emberek is hallgatják reggel autóikban a műsorokat, de a reggeli televíziós műsorok hanyatlásba kezdtek. (Ld. legutóbb RTL bejelentését.) A diskurzus a válságra utalva magyaráz, kevesebb reklámbevétel, olcsóbb produkciókat előállítását teszi lehetővé. Ám ez nem teljesen meggyőző, mert két beszélő fejnél olcsóbb produkció nem létezik, igaz, ha ezt pörgetik, meg sztárokat fizetnek reggelenként műsorvezetőnek, akkor a dolog igen drága lesz. Van azonban egy tematikai váltás is, ami nem anyagi természetű.

Megmondom mire gyanakszom, és ez már médiaszociológia. Nincs nézője a reggeli műsoroknak. Amúgy ezt sem titkolják, de azt már igen, hogy a maradék nézője nem túl – hogy is mondja finoman – kvalifikált. Az emberek kezdik megunni a televíziót. Az okos emberek még inkább. S mivel a médiaszociológusok például felsőfokú iskolát végeznek, így ahhoz a csoporthoz tartoznak akik kvalifikáltak, ezért nem néznek televíziót. Elég paradox, de ez a helyzet, s nem magamról beszélek, de történetesen reggeli műsorokat már én is elég rég óta nem nézek. Este is 11 után tudom bekapcsolni a tévét, meg vacsorakor, de akkor sokszor a gyerekek miatt valami gyerekcsatornán vagyunk. Az is egyre ritkább.

Különösek a televíziók érvei. Azt mondják nem éri meg igényes hírműsort készíteni reggelenként. Különös, mert nem volt ez mindig így. Még Amerikában sem gondolták mindig, hogy a hírekkel és elemző műsorokkal keresni kell. Azok a presztízst hozták, de nem a pénzt. Más műsorok keresztfinanszírozták. Most meg még a közszolgálati magyar csatorna is azért piszkálja a reggeli műsorait, mert „nem éri meg”.
 
Aztán mindez generációs kérdés is. Mert 30 alatt is igen nagyon, de 16 alatt meg maximálisan arról van szó, hogy egyáltalán nem tévéznek. Míg rövid időre együtt a család, addig háttértévéznek, de aztán mindenki megy a dolgára. Az Internetről töltik le a tévés tartalmakat, és akkor, amikor épp idejük engedi. Azt nézik, amit szeretnének. Így aztán teljesen mindegy, hogy mikor mit csinál a tévé, lényeg, hogy legyenek alkalmasint tartalmaik. Ez van a fiataloknál, de még nem az idősebbeknél. A jövő kilátásai borzalmasak a tévék számára. Az történik majd velük, ami már megtörtént a printelt médiával. Az internet logikája háttérbe szorítja. (Az u.n. használat és szükséglet elméletek igazolódnak, mint valami jóslatok, a kultivációs médiahipotézis rogyadozik. Gerbner még azt figyelte meg, hogy az emberek mindig ugyanakkor ülnek le tévézni, és akkor mindig ugyanolyan típusú műsor megy minden amerikai adón.)

S van itt egy másik következmény. A reggeli műsorok elbutításának oka racionális. Senki sem fogyasztja, nem érnek rá akkor fogyasztani, és mint láttuk egyre inkább mindegy is mikor kerül fel az értékes tartalom. Aki még tévét néz és nem számítógépen keresztül lehívva néz tévét, az egyre inkább a passzív fogyasztó. A passzív fogyasztók az alacsonyabb társadalmi rétegből kerülnek ki. A reggeli műsorba nekik a gagyi kell. S minél inkább süllyed a reggeli tévés tartalom, annál kevésbé nézi azt a közélet iránt érdeklődő polgár.

Nincs médiatörvény ami megállíthatná ezt az önmagát erősítő hanyatlást, s mindenki téved is, aki azt gondolja a szabályozással lehet segíteni. Bár beszélnek nemzeti meg közösségi érdekről, szépen szól a preambulum, de gyakorlatilag a reggeli műsorsávnak befellegzett. Kereskedelmiben és közszolgálatiban, gazdasági válság miatt és generációs váltás miatt. Sok minden miatt.