Méltányosság-blog

Százegy éve történt, hogy az utolsó klasszikus magyar betyár, Vitális Imre a csendőrökkel szembeni reménytelen küzdelem során, látva, hogy nincsen menekvés, maga ellen fordította a fegyverét.

Szegény Vitális kései önjelölt utódai manapság Betyársereg néven a szélsőjobboldali szubkultúrát erősítik. Nem az a probléma persze, hogy a betyárság hagyományai ne képeznék részét a magyar népi kultúrának, folklórnak, és ne lenne helyük a nemzeti emlékezetben. Sok európai országban övezi tisztelet a törvényen kívülieket. Dél-Olaszországban például a mai napig hősként tekintenek azokra a banditákra, akik az 1860-as években Nápoly és Szicília függetlenségét védelmezték a piemonti csapatokkal szemben. A dél-itáliai banditizmust csak fél évtizedig tartó, mindkét részről a legnagyobb kegyetlenséggel folytatott „háború” során sikerült kiirtani. Írországnak, Skóciának és a Balkán-félsziget népeinek is megvannak a maguk híres zsiványai, akik a nemzeti hősök közé emelkedtek. A betyárság és a kollektív szabadságvágy összekapcsolása nem hungarikum.

Tehát a betyárhagyományok éltetése, ápolása önmagában nem baj. Csak a gond az, hogy a magyar „betyárok” – fogadjuk el ezt az önmeghatározást – ezt következetlenül teszik, hiszen hosszú ideig pertuban voltak a csendőrség iránt nosztalgiázó Jobbik politikusaival, noha a betyártradíciók vállalásából inkább a csendőrellenesség következne.

De valami megtört. Egy gyulai rendezvényen a Jobbik parlamenti képviselője, Novák Előd szóváltásba keveredett a Betyársereg tagjaival. A vita tettlegességig fajult, és az egyik „betyár” megütötte a Jobbik politikusát. A reakció talán a Jobbik szubkultúrájához tartozó egyéneket is váratlanul érte: a rendszerellenes párt felszólította azokat a tagjait, akik a Betyárseregben vannak, hogy lépjenek ki a szervezetből.

Véleményünk szerint a párt részéről az incidensre adott reakció beleillik abba a folyamatba, amelyet a Jobbik józanodásának neveztünk. A rendszerellenes párt döntés előtt áll: vagy betagozódik az establishmentbe, és ezzel hosszú távon kormányzóképes erővé válhat, vagy pedig belemerevedik saját radikalizmusába, és szépen lassan marginalizálódik a közéletben. Nyilván nem érdeke a Jobbiknak, hogy elveszítse a szubkultúráját, amelyik a lelkes, mozgósítható aktivisták hadát és szereplési lehetőséget (pl. Magyar Sziget) biztosít a párt számára. De azt sem engedheti meg a párt, hogy a szubkultúra teljesen magához láncolja, hiszen ez akadályává válik a szavazótábor kiszélesítésének. Egy demokráciában csak a „középről” szerzett szavazókkal lehet választást nyerni, ezt a Jobbik politikusai is tudják. És egy dologról soha nem beszélünk: a Jobbik frakciójában van egy nagyon erős szakpolitikai vonal, különösen környezetpolitikai téren (Bödecs Barna, Varga Géza, Kepli Lajos személyében). Ha valahonnan várható a Jobbikon belüli mérséklődés, akkor ebből a szakpolitikai irányból. Feltéve, ha az illetők elszánják magukat arra, hogy szembemenjenek szélsőségesebb hangú és felfogású frakciótársaikkal, és ehhez a vezetőségtől is bátorítást kapnak.

Más kérdés persze, hogy a Jobbik mérséklődésével újabb, még radikálisabb pártszerű képződmények nőhetnek ki a szubkultúra talajáról. A szélsőjobboldali kereslet mindig megtalálja a maga kínálatát, ezen a Jobbik megszelídülése sem változtatna. Mindazonáltal, ha a párt komoly tényező kíván lenni a közéletben 2014 után is, akkor meg kell szabadulnia az antiszemita és rasszista kiszólásoktól, az EU-ellenességtől, a betyárvirtus és az ököljog ünneplésétől, meg a csendőrvilág utáni vágyakozástól is.

A 2011-es népszámlálás után már valószínűleg pontosabb képet kapunk Magyarország felekezeti összetételéről, mindenestre a KSH szerint 10 évvel ezelőtt 12871 személy vallotta magát izraelita vallásúnak. Az antiszemitizmus az a fajta magyarázata tehát, hogy a problémák a két közösség egymás mellett élésének negatív tapasztalataiból származnak már egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen a többségi társadalom 99%-a nem kerül közvetlen kapcsolatba a zsidókkal, sőt, akár még az is előfordulhat, hogy valaki életében nem találkozik velük. A holokauszt tragédiája, a kivándorlás és az asszimilációs folyamatok nyomán idehaza alig-alig maradt valódi izraelita közösség. Ehhez képest valami egészen elképesztő, hogy milyen súllyal van jelen a magyar közbeszédben a zsidó-kérdés. Nincsenek pontos statisztikai adataink, de legalább annyi cikk, interjú születik erről – a mérsékelt és a szélsőséges sajtóban is – mint a cigányokról, holott utóbbi esetében egy többszázezres etnikai kisebbségről van szó, ahol az együttélés problémái milliók életében a mindennapok részeként jelentkeznek. Ennek a jelenségnek véleményem szerint legalább három oka van:

Először – a történelmi gyökerek: ezek boncolgatására természetesen nem alkalmas egy blogbejegyzés, mindenesetre az ténykérdés, hogy a dualizmus korszakában – amely egybeesett a hazai kapitalizmus – kibontakozásával döntő szerepet játszottak a zsidó, vagy zsidó származású iparosok, kereskedők. Ez a gazdasági erő aztán hamarosan kultúrában és a politikában is erőteljesen jelentkezett és paradox módon pontosan az asszimilációs törekvések váltották ki leginkább a mély ellentéteket. Ezek a konfliktusok olyan erős hagyománynak bizonyultak, hogy túlélték a tulajdonképpeni zsidó közösség nagy részének pusztulását és asszimilációját is.

Másodszor: a hazai szélsőjobboldal kezében egy végtelenül egyszerű és hatékony eszköz a zsidózás. Mivel a közélet tele van mendemondákkal, szóbeszédekkel egy-egy szereplő származásáról, így aztán könnyű a bármilyen és tényleg bármilyen társadalmi, gazdasági problémáért egyszerűen a zsidókat megnevezni felelősként. Különösen, ha az érintett tudatosan is kívül helyezi magát azokon a nemzeti hagyományokon, amelyet ezen a politikai térfélen fontosnak tartanak. A szélsőjobb előszeretettel vezeti le ezeknek a vélt, vagy valójában zsidó származású embereknek egyik vagy másik cselekedetét, vagy nyilatkozatát a származásából. Ebben a konstrukcióban aztán a liberalizmus nagyon gyorsan az idegenség, a zsidó identitás megfelelője lesz.

Harmadszor: alighanem a magyar politikai közösség kizáró hagyománya is felelős, hogy ennyire fals módon él a közbeszédben a zsidókérdés. Ugyanis, ahol a két – mérsékeltnek mondott – politikai tábor folyamatosan azzal vádolja a egymást, hogy a másik diktatúrát épít, vagy éppen minden adódó alkalommal ráront a nemzetére, ott csak egy apró lépés, hogy az ellenoldalt származása alapján ítéljék meg. A magyar politikai elit jórésze természetesen közel sem antiszemita, sőt demonstratívan felvonul a különböző holokauszt-megemlékezéseken. Csak közben az a probléma, hogy az ellenfelét szíve szerint leginkább kizárná a közösségből és olyan nyelvi eszközökkel kommunikál, amelyben a legsúlyosabb vádak is légiesen könnyűvé válnak. Mindennapos a fasisztázás, diktatúrázás, kommunistázás a közbeszédben, a trágár jelzőkről nem is beszélve.

Ilyen körülmények között aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy képtelenség erről a jelenségről józan vitát folytatni, hiszen az ezzel kapcsolatban megnyilvánulót azonnal vagy antiszemitizmussal vádolja meg a hiperérzékeny liberális közvélemény, vagy a másik oldalról támadják idegenszívűséggel és nemzetellenességgel. A hazai zsidóság valódi illetve a politika által konstruált gazdasági-kulturális szerepének szétválasztásáról ebben a közegben lehetetlen józan párbeszédet folytatni, pedig szükség volna rá.

Az Orbán-kormány eddigi másfél éves tevékenységére erőteljesen rányomja a bélyegét a központosítás. Gondoljunk csak a magánnyugdíjpénztár-vagyon állami átvételére, a Mal Zrt. állami felügyelete alá vételére tavaly, a MOL negyedének megszerzésére, vagy a legújabb bejelentések egyikére, a megyei önkormányzati intézmények állami átvételére. Ebbe a vonalba jól illeszkedik az a hónapok óta dédelgetett kormányzati elképzelés, amely szerint az iskolaigazgatók kinevezése is állami kézbe kerül majd, ahogy azt nemrég a köznevelési törvény koncepciója is rögzítette. A dolgok állása szerint tehát ezen túl az oktatásért felelős miniszter fogja kinevezni az iskolaigazgatókat.

Amint azt alább bemutatom, a kérdés korántsem pusztán szakmai, vagy szakmapolitikai, hanem erőteljes politikai töltettel is bír. Lássuk, milyen változásokat hoz majd az iskolaigazgatók állami kinevezése.

A legfontosabb: eddig választották az iskolaigazgatókat, mostantól kinevezik. Ez nem csak formális, szemléletbeli változás, amely betagozza az iskolaigazgatókat egy alá- és fölérendeltségen alapuló szervezeti rendszerbe.

A következő fontos változás, amelynek komoly politikai jelentősége lehet helyi szinten: fő szabály szerint kikerül a képviselő-testületek hatásköréből az iskolaigazgatók megválasztása, és felkerül a miniszterhez. A helyi közéletben a helyi politikusok döntötték el, ki kerülhet az iskolaigazgatói posztra, akiknek választóiknak kellett felelniük ezért a döntésért, utóbbiak pedig elégedetlenségüket a következő önkormányzati választásokon verhették le a települési képviselőkön. Ez a lehetőség megszűnik, a minisztert ugyanis nem a helyi választók választják, hanem a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki. A távolodás egyértelmű: míg eddig az iskolaigazgatók sorsáról a helyben élők választott képviselői döntöttek, ezentúl végső soron Budapesten, akár több száz kilométeres távolságban lévő kormánytag írja alá a kinevezést.

A patronázshatalom is fölülre tolódik: eddig az önkormányzati képviselő-testület tagjai, akár helyi alkuk eredményeként, maguk dönthettek arról, hogy esetleges kedveltjük, ismerősük kerüljön az iskolaigazgatói székbe. Most ettől ők elesnek.

A tantestület, illetve az iskola dolgozói is várhatóan háttérbe szorulnak. Eddig a jogszabályok lehetővé tették, hogy a képviselő-testület döntése előtt véleményt mondjanak a munkavállalók, amit ugyan a képviselő-testület nem volt köteles figyelembe venni, de helyi szinten nyomást tudtak rá gyakorolni a dolgozók (úgy is mint választók) a testületre. Ha e döntés a miniszterre száll, akkor ez a lehetőség is elúszik.

Lehet érveket felsorakoztatni ezen döntés mellett. Erős érvnek érzem, hogy az állam jobban akarja felügyelni, érvényesülnek-e az elképzelései az oktatás rendszerében, és ehhez erősebb központi irányításra van szüksége, amibe a szakfelügyeleti rendszer (újra) kiépítése, a kerettantervi rendszer, és az iskolaigazgatók kinevezése is tartozik. Csakhogy legalább ilyen erős ellenérv lehetne az is, hogy az iskola egy sajátos közszolgáltatást végez, tehát az állampolgároknak igenis lehetőséget kell adni, hogy ő maguk, pontosabban települési képviselőik hozzák meg a döntést.

Az iskolaigazgatók állami kinevezése ráadásul több kockázatot is rejt magában. Ha a miniszter által kinevezett iskolaigazgatót nem fogadja el a tantestület, akkor óhatatlanul megromlik az iskola légköre. Az iskolaigazgató egy olyan munkáltató, aki a szokottnál jobban rá van utalva beosztottjaival való együttműködésre, az iskola ugyanis nem gyár, vagy magáncég, ahol elég jól lehet mérni a munkavállaló teljesítményét, és azt számonkérni, a nevelői-oktatói munka kevésbé egzaktabb. Más szóval, ha az iskolaigazgató jó teljesítményt akar kihozni a pedagógusaiból, akkor nem árt, hogy ha korrekt kapcsolata van a tanárokkal, ehhez viszont az kell, hogy a tanárok elfogadják őt. Egy, a központból a tantestületre ráerőltetett személy jóval nehezebben tud megfelelni ennek a követelménynek.

A következő kockázat, hogy egyes kinevezések nyíltan politikai jelleget öltenek, azaz a kormányhoz, illetve a Fideszhez való lojalitás lehet a fő mérce. Nem állítom, hogy csak ilyen kinevezésekre fog sor kerülni, de nagyon erős lesz a csábítás, hogy a már eleve fideszes vezetésű kormányhivatalok által javasolt iskolaigazgató esetében egyik (akár ki nem mondott) elvárás lehet a Fidesz-kormányzat támogatása. Csakhogy ez olyan kontraszelekcióhoz vezetne, amely tovább rontja a magyar közoktatás minőségét. Hogy így lesz-e, az persze majd a jövőben eldől, de a magyar politikai tradíciók nem sok jóval biztatnak.

A Newsweek magazin a nőkről szóló számában rangsort közöl arról, hogy hol a legjobb és a legrosszabb nőnek lenni ma a világon. Miközben az oktatási és egészségügyi kategóriákban hazánk megelőzi még a világelső Izlandot is, a jogi és politikai mutatói elmaradnak a fejlett, demokratikus országokétól. Jó sokáig görgethetjük lefelé a listát, mire Magyarországhoz érünk, ugyanis 165 vizsgált országból csupán 112. helyen áll. Hogyan lehet, hogy uniós országként ilyen mértékben le van maradva az élbolytól? Ilyen rossz volna ma Magyarországon nőnek lenni?

Hazánk valós helyzete nem annyira aggasztó, mint amire a besorolása következtetni enged. Miközben tudjuk, hogy az ilyen típusú rangsorokban rendszerint azok a nyugati országok jeleskednek, ahol az alkotmány védi a nemi egyenlőséget, és törvény tiltja a diszkriminációt, mégis, számos ország gyengébben teljesít, mint azt jogrendszere vagy gazdasági fejlettsége indokolná. Magyarország évek óta ezen országok körébe tartozik. Ha pusztán a Newsweek női jogokat és életminőséget vizsgáló felmérésén elért helyezés alapján próbálna valaki képet alkotni hazánkról, azt hihetné, hogy az egy harmadik világbeli ország. Az azonban némi gyanakvásra adna okot, hogy az öt vizsgált terület közül – jog, egészség, oktatás, gazdaság és politika – két kategóriában, az egészség (100-ból 91,9) és oktatás (96,9) terén hajszálnyira megelőzi az összesítésben első Izlandot (egészség: 90,5, oktatás: 96,7). Valami tehát nem stimmel. Azok a kategóriák, amelyekben sokszor jóval fejlettebb országok is gyengébben teljesítenek, nálunk kiemelkedően jók, miközben mások feltűnően rosszak hozzájuk képest.

Nem véletlen, hogy a jogi kategóriában – amely többek között a családon belüli erőszak, valamint a házasságon belüli nemi erőszakra vonatkozó törvényeket vizsgálja - teljesített a legrosszabbul (19,6) Magyarország. Hazánkban évente 50-150 halálos áldozata van a családon belüli erőszaknak és minden ötödik nőt bántalmazott már a partnere. Gyakran rosszallóan rázzuk a fejünket, hogyan bánnak a nőkkel világszerte, mégsem tűnik fel, hogy idehaza hetente hal meg egy nő saját élettársa kezétől. Ez a riasztó adat szorosan összefügg a politika kategóriájával, amelyben Magyarország a második leggyengébb eredményt érte el (36,0). Miközben a gazdaság (70,2) világában egyre több nő tud érvényesülni, addig alig ül a parlamentben női képviselő. Nem csoda, hogy ilyen alacsony a nők jogi státusza. Magyarországon még sosem volt női miniszterelnök vagy köztársasági elnök, és a legfőbb közjogi méltóságok közül is csupán egyszer volt női házelnök, Szili Katalin személyében. Ha ilyen kevés nő jut be a parlamentbe, mitől javulna a helyzetük?

Lehet érvelni azzal, hogy olyan fejlett országok, mint például a listán 4. helyen szereplő Dánia is csak 2011-ben választott először női miniszterelnököt, azonban a nők politikai képviselete ettől függetlenül sokkal nagyobb náluk (78,4). Nem véletlen, a ’70-es években szinte minden párt kvótát vezetett be, amely olyan eredményesnek bizonyult, hogy mára már feleslegessé is vált, 1994-ben el is törölték. Pusztán egy női kvóta bevezetése hazánkban, akár országos, akár a pártok szintjén jelentős mértékben előrébb sorolná az országot a nemzetközi összehasonlításban. Ehhez egyébként kvóta sem kellene, pusztán mentalitásváltás. Külső társadalmi igény és valódi politikai szándék, hogy a nők nagyobb szerepet, beleszólást, hatalmat kapjanak a döntéshozásban. Nem kirakatbábúnak, „biodíszletnek” kellenek a nők a parlamentbe, hanem azért, hogy hangot adjanak azoknak a problémáknak, amikre nem figyelünk eléggé. A változások tehát nem a számok „kozmetikázása” céljából fontosak. Nem az a lényeg, hogy végre valamiben akár a lista élére is ugorhatnánk, hanem hogy jelentősen javulna az ország lakosságának életminősége. A nők politikai jelenléte ugyanis nem csak a nőket érintő kérdések figyelembevételéhez járul hozzá, hanem pozitívan érinti az oktatást, az egészségügyet és a szociálpolitikát is. Ráadásul minél nagyobb a nők aránya a törvényhozásban, annál kiegyensúlyozottabb a politikai légkör, és annál jobb a demokrácia minősége.

A kormányzat egységessé tenné a médiafigyelést, hogy az átláthatóság megszülessék. E tekintetben – mármint pl. a közszolgálati médiumok egységesebb megjelenése tekintetében – valóban történt előrelépés, és a fogyasztók lehet ezt értékelik is. A médiafigyelés színvonalának emelése is lehet egy kitűzött cél, de a pályázat kiírása mögötti probléma az is lehet, hogy házon belül nem elegendő az ötlet. Mindazonáltal a kiírásban érezhető némi tudományos szempontból kevéssé megalapozott elvárás, ez pedig a hatás.

A pályázat kiírói határozottan kérik, hogy a következő médiafigyelő – bárki légyen is az – pontos jelentést küldjön ne csak a médiában megszólalók arányáról, a média tartalmáról, hanem a megszólalás következményeiről, és a különböző tartalmak társadalomra gyakorolt hatásáról. Mintha már felháborodva méltatlankodna, hogy eddig ilyen jelentések nem készültek, s megemlíti, hogy természetesen tisztában van azzal, hogy az ilyen vizsgálatok közvélemény-kutatásokat is kívánnak, tehát olyan cég kell, aki nem csak tartalmat tud elemezni, hanem a közvélemény-kutatásban is vannak tapasztalatai, s fel tud mutatni referenciákat.

Van ilyen, a Nézőpont Intézet. A megbízás 2014-ig szólna, a pályázat leadása idén november 30. A pályázónak nem lesz könnyű dolga, s akár a Nézőpont, akár más lesz a győztes – bár hirtelenjében nem tudom ki lehet még esélyes – azzal kell szembenéznie, hogy a pályázati elvárás teljesíthetetlen. Egy évtizede tanítok már médiaszociológiát, és a tudomány mai állása szerint a hatáskutatások csúcspontja a napirend-megállapító hatás (agenda setting). Ez képes arra, hogy a médiahatások közül kimutassa, az emberek valóban azért beszélnek-e bizonyos dolgokról, mert a médiában szerepet kapott, s nem azért szól valamiről a média, mert az emberek beszélnek róla. (Néha persze a fordított irányt mutatja ki, de legalább kimutatja a korrelációt és az irányt is.) Ám ennek az egyszerű állításnak is meglehetősen bonyolult módon lehet az igazságtartalmát igazolni. Módszertanilag fárasztó, és hosszadalmas vizsgálat során. A hatás egyéb vonásairól pedig a médiaszociológia szakma kénytelen volt eddig lemondani. Maga az agenda setting kutatás is azért született, mert belátta, hogy a média általi attitűd megváltoztatása megoldhatatlan feladatok elé állítja a kutatót.

A nyertes cégnek médiahatás elemzést is kell végezni. Ez áll a kiírásban. S minden laikus számára ez egy teljesen elfogadható elvárás, ám minden tudós számára a kiírás szövege a dilettantizmus veszélyét vetíti előre. Lassan 80-100 éve szeretnénk tudni, hogy mi is a média hatása, hogyan is működik ez, és mit lehet ebből biztosan állítani. Meglehetősen korlátozott eredmények birtokában vagyunk. Szeretnénk megfejteni azt is hogyan működik az agy, vagy hogy milyen a nyelv szerkezete. A fordító programjaink mégis elég silányak még, és az agyat sem tudjuk modellezni, ami azonban nem jelenti azt, hogy ne tudnánk sokat. Így vagyunk a médiahatás témájával is.

Persze a politikának mindig minden kicsit egyszerűbb. Ezért is szeretjük.