Nemcsak az ellenzék, a Fidesz-közeli médiabirodalom jó része is csatavesztésnek, vereségnek ítélte a kormány IMF-hez való (vissza-) fordulást. Huth Gergely, a Magyar Hírlapban napokkal ezelőtt kapitulálásról írt. Figyelmemet különösen felkeltették a következő mondatai: „Magyarország az elmúlt hónapokban ugyanis háborúban állt. Harcot vívott, nagyjából akkora esélyekkel, mint Lengyelország 1939-ben a németek ellen. Csak akkor legalább tudni lehetett, hogy ki az ellenség.

Most legfeljebb a lerohanás okát ismerhetjük: a magyar kormány ujjat húzott a pénzhatalommal. De hogy kikből áll ez a pénzhatalom, azt legfeljebb sejthetjük. Arctalan, elvtelen, gusztustalan társaság, amelyet az együtt megszerezhető nagyobb konc motivációján túl nem tart össze semmi.“

Nem Huth Gergely kemény minősítései érdekesek (ilyenekkel hosszú évek óta tele van a magyar jobboldali sajtó radikálisabb része a globalizációkritikájában), hanem cikkének azon vonulata, amelyben elismeri: az Orbán-kormány tavaly nagy hatalmú érdekcsoportokkal húzott tavaly ujjat. Ezzel én mindenképpen egyetértek, sőt, már egy évvel ezelőtt határozottan felhívtam arra a figyelmet a hvg.hu-nak adott nyilatkozatomban, hogy visszavághatnak az Orbán-kormány által megsértett befolyásos külföldi érdekcsoportok. Ezekből pedig akad bőven, érdemes egy kis számvetést készíteni: a különadókkal a kormány a bakszektort, a telekommunikációs szektort, és a hipermarketek jó részét haragította magára, a magán-nyugdíjpénztári vagyon átvételével pedig újabb külföldi tulajdonú tőkés csoportokat (a magánnyugdíj-pénztárak tulajdonosait) sértett meg. Mint ismert, a végtörlesztés miatt újabb rossz pontot szerzett magának a kormány a javarészt külföldi tulajdonú bankszektorban. A kormány nem is csinált különösebben titkot abból, hogy egyfajta háborút visel ezen érdekcsoportok ellen, amikor az IMF-el való tárgyalások megszakadását a „szabadságharc“ elnevezés kísérte.

Természetesen lehet olyan politikát folytatni, amely során a kormány keményen szembefordul a befolyásos érdekcsoportokkal, vagy ha úgy tetszik, harcot indít ellenük. A „háború“ sikeres megvívásához azonban egy kormánynak rendkívül alaposan fel kell mérnie a tényleges erőviszonyokat. Ilyenkor nem számít, mit éreznek a Fidesz ideológusai, háttéremberei, vagy akár a Fidesz-politikusok pl. a multik térhódítása láttán, az erőviszonyok felmérése kizárólag hideg fejjel történhet meg, a következők végiggondolásával: mekkora ereje van az ellenfeleimnek, mennyi pénzösszeggel rendelkeznek, mennyire árthatnak a kormánynak? A másik fontos feladat a kormány eszközeinek, és az ország erejének átgondolása, gyengeségeinek kíméletlen számbavétele.

Amikor az Orbán-kormány elindította „szabadságharcát“, Magyarország sem akkor, sem most nem tartozott Európa gazdagabb országai közé, a gazdasági növekedése szerény, államadóssága ellenben magas volt, és persze ma is az. Kijelölt ellenfelei ezzel szemben jó kondícióban lévő, nemzetközileg is ismert nagyvállalatok (pl. TESCO) és a gazdaságban kiemelt fontossággal bíró bankok, a Nemzetközi Valutaalap lettek. A kormánypolitika más vonatkozásai miatt is (pl. médiatörvény) az ellenfelek közé kerültek az Európai Unió egyes szervei, kapcsolataink a nyugati országokkal érezhetően hűvösebbé váltak az elmúlt másfél évben.

Egyértelmű, hogy az Orbán-kormánnyal szembekerült külföldi erők befolyása meghaladja a magyar erőkét. Csakhogy ezt már tavaly, a „szabadságharc“ elindításakor is lehetett tudni. Ráadásul a külföldi gazdasági környezet sem ígérkezett kedvezőnek: már az Orbán-kormány hivatalba lépésekor nagy bajban volt Görögország, akkor is lehetett ismert volt, hogy ez az eurózónát is érinti, amelynek (különösen Németországnak) Magyarország még mindig kiemelt kereskedelmi partnere. Az érdekeikben sértettek pedig visszavágtak: a különadókkal érintettek az Európai Unióhoz fordultak, a végtörlesztés miatt sújtott osztrák bankok érintettsége miatt az eddig jó szomszéddal, Ausztria kormányával is megromlottak a kapcsolataink. És ha már a bankoknál tartunk, azok jelentősen visszafogták a hitelezéseiket, gátolva ezzel a növekedés beindításához szükséges beruházások finanszírozását. Mostanra az eurozóna válsága elmélyült, a kormányzati politika gazdasági eredményessége eddig nem bizonyult meggyőzőnek. Ebben a helyzetben már megnövekedtek a kétségek a befektetők körében aziránt, hogy a magyar állam képes lesz-e a jövőben visszafizetni felvett kölcsöneit, így megemelkedett CDS-felár, és az állampapír-hozamok.

Ma már az is látszik, hogy a magyarnál jóval nagyobb gazdaságok (olasz, spanyol) sem hagyhatják figyelmen kívül a nemzetközi hitelminősítők, és a pénzügyi szektor elvárásait: lehet, hogy ezen erők nem szimpatikusak, de attól még meghatározó tényezők, és nem Magyarország lesz, amelyik képes lesz az erejüket megtörni. Ezzel a tényezővel azonban egy diplomáciai hálózattal, titkosszolgálattal, és apparátussal rendelkező kormányzatnak tisztában kellett lennie. Úgy tűnik azonban, hogy az Orbán-kormány nem mérte fel tavaly elég jól az erő-és érdekviszonyokat (ez egyébként egyáltalán nem egyszerű dolog), és túlságosan bízott a maga erejében, és a külföldi környezet jobbra fordulásában.

Egy okosan gondolkodó országvezetés kulcsfontosságú döntések meghozatalakor nem az érzelmeire hallgat, hanem az érdek-és erőviszonyokból indul ki. Ha kell, megegyezik azon erőkkel is, amelyek számára ideológiai, vagy egyéb alapállásból nem szimpatikusak. Különösen akkor, ha ezen erők komoly csapásokat tudnak mérni a kormány politikára. Bizony, ez azt jelenti, hogy a kormánynak figyelembe kell vennie az általa megsértett érdekcsoportok  szempontjait is, ha úgy tetszik, paktumot kell kötnie velük. Egy olyan (akár nem hivatalos) kiegyezésről, illetve kormányzásról volna szó, amelyik biztosítja az ország tartós finanszírozását, a gazdasági növekedést a velük való kompromisszumok révén. A „paktum“ kifejezés csenghet negatívan, de a forintgyengülés mutatja, hogy e nélkül mi várna ránk.