Méltányosság-blog

Csery Péter: Az unortodoxia úttörői

A második Orbán-kormány újkeletű gazdaságpolitikájának célja, egészen november 17-ig világos és egyértelmű volt: Európában meglehetősen szokatlan, kevéssé elfogadott gazdaságpolitikai eszközöket használva szándékozták növekedési pályára állítani az országot, figyelve közben a fiskális egyensúly fenntartására. A célkitűzésekkel az EU is egyetértett, sőt a magyar kormány többször is dicséretet kapott a fiskális szigor megőrzése kapcsán. A kormányra zúduló nyugati össztűz elsősorban a célt szolgáló intézkedéseknek szól, mivel ezek gyakran összeütközésbe kerültek az európai normákkal, különösen jogbiztonsággal (pl.: magánnyugdíjpénztári-vagyon államosítása, jegybank-törvény, végtörlesztés). A jogbiztonság sérülése pedig magában hordozta a befektetői bizalom oly mértékű csökkenését, amit egyébként a gazdaság teljesítménye, vagy az államháztartási hiány szintje nem feltétlenül indokolt volna.

November 17-én azonban éles törés következett be a kormány „unortodox” gazdaságpolitikájában: Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter bejelentette, hogy  a kormány tárgyalásokat kezd az IMF-fel egy „biztosítást” jelentő pénzügyi védőhálóról. A kormányzat eme szándékát az utóbbi napok történései tovább erősítették. Egyre valószínűbb tehát, hogy elérkeztünk a „pénzügyi szabadságharc” Világosához.

De vajon sikerült-e más kormánynak, más országban sikerre vinni hasonló „függetlenségi háborút”? Ha túltekintünk az európai horizonton, akkor a válasz egyértelműen, igen. Amennyiben sikerkritériumnak a relatíve tartós IMF-mentességet és a likviditás megőrzését tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy Argentína ilyen ország. Ez önmagában is érdekes lehet, különösen akkor, ha áttekintjük az argentin kormány által folytatott gazdaságpolitikát, mely kísérteties hasonlóságokat mutat a „matolcsyzmussal”.

Egyrészről az argentin politikai vezetés is elsődleges célként tűzte ki, hogy a 2001-es államcsőd miatt felvett készenléti hitel visszafizetése után, teljesen függetlenedjen a gazdaságpolitikai mozgásteret leszűkítő IMF-től. A „kipaterolást” követően pedig, „új időknek, új dalaival” saját erőből próbálják talpra állítani a gazdaságot. Ehhez először olyan forrásokat kellet szerezni, melyek mozgósítása nem növeli tovább az ország adósságállományát. A magánnyugdíjpénztári-vagyon államosításával, vagy a jegybanki devizatartalék „elégetésével” ez viszonylag könnyen kivitelezhető volt. Az előbbi már 2008-ban megtörtént, amikor Amado Boudou, a nyugdíjbiztosító elnöke egy adminisztratív aktussal becsatornázta a 24 milliárd dolláros megtakarítást az állami rendszerbe. A devizatartalék megszerzése, azonban már jóval keményebb diónak bizonyult. A független jegybank elnöke természetesen ellenállt eme törekvésnek, csakhogy az alkotmányos korlátok ellenére eltávolították tisztségéből. Így megnyílt az út a tartalék részleges felhasználásához.

A kormány a frissen szerzett tőkét alapvetően három dologra használta fel: szociális rendszer fejlesztésére, gazdasági növekedés elősegítésére (tőke injekciók), valamint a lejáró adósságok megújítására és refinanszírozására. Mindennek eredményeképpen Argentína képes volt visszafizetni a több mint 6 milliárd dolláros IMF hitelét, gazdasága meredek növekedési pályára állt (3. leggyorsabban bővülő gazdaság a világon), és összességében a jelenlegi, krízisekkel tarkított időszakban is stabilnak látszik. Viszont ha az érem „sötétebbik oldalát” szemléljük, akkor már közel sem ilyen egyértelmű a siker. Az ország gazdasági növekedést elsősorban az export eredményezi, amit a magas nyersanyagpiaci árak táplálnak, és a nagymértékű infláció. Tehát, csak a felszínen tűnhet stabilnak az argentin gazdaság, ugyanis ha a világpiacon a nyersanyagárak korrekciója megtörténik, akkor megint bajba kerülhet a dél-amerikai állam.

Láthatjuk tehát, hogy amit nem sikerült Európa szívében nagy erőfeszítések árán sem megvalósítani, azt Dél-Amerikában hasonló eszközökkel könnyűszerrel véghezvitték. Ennek több oka van. Egyrészt nyilvánvaló, hogy Argentína egészen más jellegű szövetségi rendszerrel rendelkezik, aminek köszönhetően a jogállamiságot illetően jóval alacsonyabb elvárásokkal kell szembe néznie, mint egy EU-s államnak. Vagyis ott a gazdasági hatékonyságot ténylegesen szinte kizárólagos primátus illeti meg, és a kormányzat tevékenységének fő legitimációja materiális jellegű. Ráadásul, ha csak átmenetileg is, de a gazdaság folyamatosan bővül, látszólag igazolva a kormány döntéseit, szemben Magyarországgal, ahol egyelőre kétséges bármiféle növekedés. Másrészről Argentína és a dél-amerikai térség merőben más szerepet foglal el a világgazdaság rendszerében, vagyis a befektetői elvárások is jelentősen különbözőek.

Nemcsak az ellenzék, a Fidesz-közeli médiabirodalom jó része is csatavesztésnek, vereségnek ítélte a kormány IMF-hez való (vissza-) fordulást. Huth Gergely, a Magyar Hírlapban napokkal ezelőtt kapitulálásról írt. Figyelmemet különösen felkeltették a következő mondatai: „Magyarország az elmúlt hónapokban ugyanis háborúban állt. Harcot vívott, nagyjából akkora esélyekkel, mint Lengyelország 1939-ben a németek ellen. Csak akkor legalább tudni lehetett, hogy ki az ellenség.

Most legfeljebb a lerohanás okát ismerhetjük: a magyar kormány ujjat húzott a pénzhatalommal. De hogy kikből áll ez a pénzhatalom, azt legfeljebb sejthetjük. Arctalan, elvtelen, gusztustalan társaság, amelyet az együtt megszerezhető nagyobb konc motivációján túl nem tart össze semmi.“

Nem Huth Gergely kemény minősítései érdekesek (ilyenekkel hosszú évek óta tele van a magyar jobboldali sajtó radikálisabb része a globalizációkritikájában), hanem cikkének azon vonulata, amelyben elismeri: az Orbán-kormány tavaly nagy hatalmú érdekcsoportokkal húzott tavaly ujjat. Ezzel én mindenképpen egyetértek, sőt, már egy évvel ezelőtt határozottan felhívtam arra a figyelmet a hvg.hu-nak adott nyilatkozatomban, hogy visszavághatnak az Orbán-kormány által megsértett befolyásos külföldi érdekcsoportok. Ezekből pedig akad bőven, érdemes egy kis számvetést készíteni: a különadókkal a kormány a bakszektort, a telekommunikációs szektort, és a hipermarketek jó részét haragította magára, a magán-nyugdíjpénztári vagyon átvételével pedig újabb külföldi tulajdonú tőkés csoportokat (a magánnyugdíj-pénztárak tulajdonosait) sértett meg. Mint ismert, a végtörlesztés miatt újabb rossz pontot szerzett magának a kormány a javarészt külföldi tulajdonú bankszektorban. A kormány nem is csinált különösebben titkot abból, hogy egyfajta háborút visel ezen érdekcsoportok ellen, amikor az IMF-el való tárgyalások megszakadását a „szabadságharc“ elnevezés kísérte.

Természetesen lehet olyan politikát folytatni, amely során a kormány keményen szembefordul a befolyásos érdekcsoportokkal, vagy ha úgy tetszik, harcot indít ellenük. A „háború“ sikeres megvívásához azonban egy kormánynak rendkívül alaposan fel kell mérnie a tényleges erőviszonyokat. Ilyenkor nem számít, mit éreznek a Fidesz ideológusai, háttéremberei, vagy akár a Fidesz-politikusok pl. a multik térhódítása láttán, az erőviszonyok felmérése kizárólag hideg fejjel történhet meg, a következők végiggondolásával: mekkora ereje van az ellenfeleimnek, mennyi pénzösszeggel rendelkeznek, mennyire árthatnak a kormánynak? A másik fontos feladat a kormány eszközeinek, és az ország erejének átgondolása, gyengeségeinek kíméletlen számbavétele.

Amikor az Orbán-kormány elindította „szabadságharcát“, Magyarország sem akkor, sem most nem tartozott Európa gazdagabb országai közé, a gazdasági növekedése szerény, államadóssága ellenben magas volt, és persze ma is az. Kijelölt ellenfelei ezzel szemben jó kondícióban lévő, nemzetközileg is ismert nagyvállalatok (pl. TESCO) és a gazdaságban kiemelt fontossággal bíró bankok, a Nemzetközi Valutaalap lettek. A kormánypolitika más vonatkozásai miatt is (pl. médiatörvény) az ellenfelek közé kerültek az Európai Unió egyes szervei, kapcsolataink a nyugati országokkal érezhetően hűvösebbé váltak az elmúlt másfél évben.

Egyértelmű, hogy az Orbán-kormánnyal szembekerült külföldi erők befolyása meghaladja a magyar erőkét. Csakhogy ezt már tavaly, a „szabadságharc“ elindításakor is lehetett tudni. Ráadásul a külföldi gazdasági környezet sem ígérkezett kedvezőnek: már az Orbán-kormány hivatalba lépésekor nagy bajban volt Görögország, akkor is lehetett ismert volt, hogy ez az eurózónát is érinti, amelynek (különösen Németországnak) Magyarország még mindig kiemelt kereskedelmi partnere. Az érdekeikben sértettek pedig visszavágtak: a különadókkal érintettek az Európai Unióhoz fordultak, a végtörlesztés miatt sújtott osztrák bankok érintettsége miatt az eddig jó szomszéddal, Ausztria kormányával is megromlottak a kapcsolataink. És ha már a bankoknál tartunk, azok jelentősen visszafogták a hitelezéseiket, gátolva ezzel a növekedés beindításához szükséges beruházások finanszírozását. Mostanra az eurozóna válsága elmélyült, a kormányzati politika gazdasági eredményessége eddig nem bizonyult meggyőzőnek. Ebben a helyzetben már megnövekedtek a kétségek a befektetők körében aziránt, hogy a magyar állam képes lesz-e a jövőben visszafizetni felvett kölcsöneit, így megemelkedett CDS-felár, és az állampapír-hozamok.

Ma már az is látszik, hogy a magyarnál jóval nagyobb gazdaságok (olasz, spanyol) sem hagyhatják figyelmen kívül a nemzetközi hitelminősítők, és a pénzügyi szektor elvárásait: lehet, hogy ezen erők nem szimpatikusak, de attól még meghatározó tényezők, és nem Magyarország lesz, amelyik képes lesz az erejüket megtörni. Ezzel a tényezővel azonban egy diplomáciai hálózattal, titkosszolgálattal, és apparátussal rendelkező kormányzatnak tisztában kellett lennie. Úgy tűnik azonban, hogy az Orbán-kormány nem mérte fel tavaly elég jól az erő-és érdekviszonyokat (ez egyébként egyáltalán nem egyszerű dolog), és túlságosan bízott a maga erejében, és a külföldi környezet jobbra fordulásában.

Egy okosan gondolkodó országvezetés kulcsfontosságú döntések meghozatalakor nem az érzelmeire hallgat, hanem az érdek-és erőviszonyokból indul ki. Ha kell, megegyezik azon erőkkel is, amelyek számára ideológiai, vagy egyéb alapállásból nem szimpatikusak. Különösen akkor, ha ezen erők komoly csapásokat tudnak mérni a kormány politikára. Bizony, ez azt jelenti, hogy a kormánynak figyelembe kell vennie az általa megsértett érdekcsoportok  szempontjait is, ha úgy tetszik, paktumot kell kötnie velük. Egy olyan (akár nem hivatalos) kiegyezésről, illetve kormányzásról volna szó, amelyik biztosítja az ország tartós finanszírozását, a gazdasági növekedést a velük való kompromisszumok révén. A „paktum“ kifejezés csenghet negatívan, de a forintgyengülés mutatja, hogy e nélkül mi várna ránk.

A csütörtöki IMF-fel kapcsolatos bejelentés után két narratíva uralja a magyar közbeszédet a kormány gazdaságpolitikai meghátrálásával kapcsolatban. A jobboldalról az elmúlt másfél év története a gazdasági szabadságharc krónikája, amikor a kormány szakítani kívánt azokkal a szervezetekkel, amelyek legitimáció nélkül kívánnak beavatkozni az egyes országok belpolitikájába. Ezek a hatalmas nemzetközi pénzügyi erők az eredmények ellenére nem engedhették meg maguknak, hogy Magyarország kitörjön az ellenőrzésük alól, ezért különböző gazdasági eszközökkel kikényszerítették az együttműködést. A baloldalon ugyanez a történet úgy néz ki, hogy a kormány gazdaságpolitikája teljes kudarcot szenvedett. Az unortodox megoldások nyomán megrendült a jogállam és a befektetők bizalma hazánk iránt, a semmire költöttük az államosított nyugdíjpénzeket, a különböző különadók lefékezték a gazdasági növekedést és az egykulcsos adó sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A két értelmezés teljes eltérése pontos tükre a hazai politikai élet mély megosztottságának.

Érdekes, hogy a hazai parlamenti baloldal mennyire nem vesz tudomást a nyugati világ globalizáció, vagy kapitalizmuskritikájáról. Holott, amint már írtunk is róla, ez a téma már régen túl van az összeesküvés-elméletek szintjén, sőt a jelenlegi krízis már korántsem csak elméletben vet fel olyan kérdéseket, mint a nemzetközi pénzügyi szervezetek, minősítő intézetek, multinacionális vállalatok túlhatalmának viszonya a népképviseleti demokráciához. Míg Nyugat-Európában és az USA-ban egyre komolyabb politikusok és társadalomtudósok vetik fel, hogy újra kell gondolni a globalizáció, illetve a gazdasági válság kihívása miatt a demokrácia kérdéseit, addig a hazai baloldal továbbra is feltétel nélkül elfogadja a fennálló rendszer helyességét. Persze a kormány is hozzájárult ahhoz, hogy most gúnyos kritikák céltáblája legyen: az elmúlt félév követhetetlen gazdasági bakugrásai, a jogállami keretek áthágását nem lehet érvekkel alátámasztani. Persze ezzel párhuzamosan a kormányfő örökérvényűnek szánt kinyilatkoztatásaival sokkal inkább egy dogmáihoz, semmint a valósághoz alkalmazkodó politikája is sokat tett azért, hogy olyan helyzetben találta magát, amelyből arcvesztés nélkül lehetetlen kihátrálni.

Azt hiszem a címben feltett kérdésre a válasz, hogy mindkettő. A szabadságharc narratívát erősíti, hogy míg a vártnál nagyobb növekedési adat, vagy a javuló foglalkoztatottságról érkező hírek nyomán egy tapodtat sem erősödött a forint, addig az IMF-bejelentés hatására valóságos száguldásba kezdett, vagyis úgy tűnik, valóban nem feltétlenül az ország gazdasági teljesítménye befolyásolja csak a magyar valuta teljesítményét. Ugyanakkor a kormányt is ki kell, hogy józanítsa ez a pofon, az elmúlt másfél év voluntarizmusának, következetlenségeinek és felelőtlen döntéseinek vége. Azon természetesen továbbra is lehet és kell is gondolkodni, hogy a jelenlegi globális pénzügyi rendszer hogyan viszonyul a demokráciához, a szabadságharcnak azonban ezekkel az eszközökkel minden bizonnyal vége.