Méltányosság-blog

Csery Péter bejegyzése

Szerda késő este a Real Madrid szurkolói ugyanazzal, az egyre ismerősebbé váló, érzéssel találkoztak, mint az utóbbi években már jópárszor. A spanyol óriásklub ugyanis döntetlent játszott és ezzel összesítésben ismét vereséget szenvedett első számú riválisa, az FC Barcelona ellen. De milyen tanulságokkal szolgálhat a szerdai Király Kupa mérkőzés a politikai szféra és a társadalom számára?

Nagy Attila Tibor írása

Lehet, hogy a magyar miniszterelnöknek valahol imponált, hogy ismét szerepelhetett az Európai Parlamentben? Talán legyezgetette a hiúságát, hogy még nem igen fordult elő, hogy az EP-ben rendezett ország-vitán az érintett kormányfő, azaz ő is felszólalhatott, sőt ő volt maga a főszereplő? Lehetséges, hogy valahol élvezi, hogy az 1989-90-es rendszerváltozás óta nem írt, beszélt ilyen sokat a nemzetközi sajtó és média Magyarországról, különösen éppen az ő személyéről?

Miközben a Népszabadság olvasóinak lehet nem sikerül megfejtenie mit is jelent az a hír, hogy a Klubrádiót a megkezdett perben, melynek során a korábban megpályázott frekvenciáról szól a vita "a médiahatóság visszakínálta", azért a lényeget ők is értik. Hagyjuk most a gazdasági vagy külpolitikai frontokat. Vizsgáljuk meg a belpolitikai kommunikációt, azon belül is a legnagyobb erőt hordozó erkölcsi, ideológiai terepet, magát a kultúrát.

Hazánk ritkán üti meg a világsajtó ingerküszöbét. Ekkor is szinte csak negatív hírekkel. Vajon miért kezdett el a külföld foglalkozni Magyarországgal, és miért nem volt képes a kormány hatékonyabban kezelni a külföldi kritikákat?

1933 márciusában a nemzetközi politika sokban hasonlított a maihoz, a világ egyik legerősebb államában az elsöprő választási győzelmet arató párt karizmatikus vezetője beiktatási beszédében nemzeti megújhodást ígért egész országa számára:

„Az értékek elképzelhetetlen szintre zsugorodtak, az adók megemelkedtek, fizetési képességünk lecsökkent…és ami a legfontosabb, munkanélküli állampolgárok egész hada kénytelen szembenézni a lét komor nehézségeivel, és ugyanilyen nagy számban gürcölnek kevés juttatásért.” A vezér nem volt rest megnevezni a felelősöket sem: „az emberiség árucseréjét uralók, akik saját makacsságuk és saját hozzá nem értésük révén” húztak hasznot. „A gátlástalan pénzkereskedők”… azonban most a bíróság előtt bevádoltattak, hiszen „az emberek szíve és esze elutasítja őket”. A beszéd az „anyagi javak hamisságával” a „munka örömét és erkölcsi hasznát” állítja szembe és olyan nagyszabású intézkedési tervre helyezi hangsúlyt, amely nemcsak a munka alapján állva újjászervezi az egész nemzetet, hanem „szigorú ellenőrzést vezet be a bank-, a hitel és a befektetési hálózatok egészére, hogy véget vessen a más emberek pénzével való spekulálásnak”. Ráadásul az újonnan megválasztott vezető a szükséghelyzetre hivatkozva megengedhetőnek tartotta a korábban lefektetett alkotmányos határok átlépését: „ a késlekedés nélküli cselekvés iránti példátlan igény és szükség időleges eltávolodást eredményezhet a végrehajtói és törvényhozói hatalom szokásos egyensúlyától”. Amennyiben a törvényhozás gyorsan nem fogadta volna el az általa ajánlott intézkedéseket a nemzeti szükséghelyzet megoldására, követelte „az egyetlen, még lehetséges eszközt a válság kezelésére: a széles körű végrehajtói hatalmat a kényszerállapot elleni háború megindítására, akkora hatalmat, amekkorát akkor kapnék, ha valóban idegen ellenség szállna meg minket”.

Ki volt vajon ez a demagóg, aki a törvényhozással szemben unos-untalan a „népre”, a „nemzetre” hivatkozva vezette országát?

Franklin D. Roosevelt, az Egyesült Államok 32. elnökének beiktatási beszédéből idéztem ezeket a sorokat . A 20. század központi figurája: az egyetlen, aki két ciklusnál tovább vezette a Fehér Házat, reformjai révén talpra állította az USA gazdaságát, megnyerte a második világháborút és egészen a hatvanas évekig biztosította a Demokrata Párt domináns szerepét.

Megmondom őszintén, amikor az idézeteket először olvastam Niall Ferguson A világ háborúja c. kötetében, anélkül, hogy tudtam volna, kitől származik az idézet, rögtön az jutott eszembe, hogy ezeket csak Hitler mondhatta. Így bedőlve a szerző trükkjének, amivel azt akarja érzékeltetni, hogy micsoda jelentősége van annak, hogy bizonyos szavak milyen kontextusban hangzanak el.

Természetesen nem állítom, hogy ezek alapján Orbán Viktort nem Hitlerhez, hanem Roosevelthez kell hasonlítani és demokratikus elkötelezettségét senki nem vonhatja kétségbe. Azonban – mint látjuk – egy-egy ügyesen használt idézet, aktuálpolitikai esemény könnyedén párhuzamba helyezhető szinte bármivel, akár diktatórikus, vagy emberellenes rendszerek analógiáival. A leegyszerűsítő véleményalkotás, a körülmények ismeretének hiánya, vagy éppen a tudatos manipuláció mennyire könnyen hamis történelmi párhuzamok felállításába, ezáltal teljesen fals koncepciók kidolgozásokba torkollhat.