Csery Péter bejegyzése

Szerda késő este a Real Madrid szurkolói ugyanazzal, az egyre ismerősebbé váló, érzéssel találkoztak, mint az utóbbi években már jópárszor. A spanyol óriásklub ugyanis döntetlent játszott és ezzel összesítésben ismét vereséget szenvedett első számú riválisa, az FC Barcelona ellen. De milyen tanulságokkal szolgálhat a szerdai Király Kupa mérkőzés a politikai szféra és a társadalom számára?

A válasz kulcsa az a hajszálnyi különbség, aminek köszönhetően a két hasonló kvalitású csapat közül az egyik folyamatosan képes legyőzni a másikat. Első ránézésre az lenne a logikus, ha csak a formaidőzítés lenne a döntő tényező abban, hogy éppen melyik csapat jön le győztesként a pályáról. A probléma csak az, hogy a Barcelona tendenciózusan legyőzi legfőbb ellenfelét, a pillanatnyi formát tehát nem tekinthetjük kielégítő magyarázatnak. Ami a minőségi különbséget jelenti és jó csapatból kiválóvá teszi a Barcelonát az nem más, mint a csapategység. Ennél a pontnál fontos kihangsúlyozni, hogy minden csapat elsősorban emberi közösség, vagyis éppen olyan alkotóeleme a társadalomnak, mint saját családi/baráti környezetünk.

Egy igazán jól működő emberi közösségben (csapat) az egyéni ambíció nem kerékkötője a közös sikerek elérésének. Sőt amennyiben a csoportot alkotó tagok felismerik és tudatosítják magukban, hogy a társak segítésével végeredményében saját hasznukat növelik (lehet, hogy gólt nem lőnek, de a csapat nyerni fog), akkor az egyéni motivációk a közösség szolgálatába állíthatóak. Ahhoz azonban hogy a célok „összefésülhetőek” végül akár egyesíthetővé váljanak meg kell teremteni a csoporton belüli összetartást, a kohéziót. Egy futballcsapat esetében ez a feladat az edzőkre hárul. Persze a csapategységet csak akkor lehet létrehozni, ha ebben a játékosok partnerek és önként hajlandóak együttműködni. Mindez ugyanígy működik össztársadalmi szinten is. A mindenkori döntéshozóknak minden rendelkezésre álló eszközzel meg kell próbálniuk előmozdítani a társadalom egységesülését, mivel ez közösségi érdek. Végső soron pedig a nemzeti kormányoknak elvileg aligha lehetne más az elsődleges feladatuk, minthogy a „köz érdekét”, a „közjavát” szolgálják.

Hiába lenne kívánatos a társadalmi egység megteremtése Magyarországon is, egyelőre a statisztikai adatokból nem rajzolódnak ki erre vonatkozó biztató tendenciák.  A rendszerváltás idején hazánk a régió egyik legtöredezettebb társadalmával rendelkezett és úgy tűnik, hogy továbbra is bérelt helyünk van a sereghajtók táborában. A meglévő törésvonalak tovább mélyültek már-már áthidalhatatlanoknak látszanak, miközben újabbak is keletkeztek. Gondoljunk csak az utóbbi hetek egymást követő demonstrációira, amelyek már nem csupán a pártpolitikai „szekértáborharcról” szólnak, hanem egymással ellentétes demokrácia-felfogásokról is tanúskodnak.

Mindezzel együtt a társadalmi kohézió megteremtésére a széthúzó erőhatások ellenére is van lehetőség, persze ehhez a „nemzeti minimumra” épülő következetes nemzetstratégiára lenne szükség. A kohézió erősítésére tehát minden helyzetben van remény, amit jól tükröz, hogy pont a végletekig megosztott Belgium választotta nemzeti mottójául: „L'union fait la force” vagyis „Egységben az erő”…