Méltányosság-blog

Csery Péter bejegyzése

Szerda késő este a Real Madrid szurkolói ugyanazzal, az egyre ismerősebbé váló, érzéssel találkoztak, mint az utóbbi években már jópárszor. A spanyol óriásklub ugyanis döntetlent játszott és ezzel összesítésben ismét vereséget szenvedett első számú riválisa, az FC Barcelona ellen. De milyen tanulságokkal szolgálhat a szerdai Király Kupa mérkőzés a politikai szféra és a társadalom számára?

Valóságos ígéretdömping hangzott el a minap Tusnádfürdőn Csányi Sándor MLSZ elnök, OTP vezér, Kubatov Gábor Fradi elnök, Fidesz pártigazgató, illetve Deutsch Tamás MTK elnök, Fidesz EP képviselő részéről a magyar foci megújításával kapcsolatban: új pályákat, stadiont, világversenyeken résztvevő válogatottat ígértek néhány éven belül.

Úgy tűnik, a jobboldali politikai kurzus tényleg a szívén viseli a sportág fejlődését, amelyért a futballdrukker ilyenkor természetesen lelkesedik, ugyanakkor ebbe az örömbe némi üröm is vegyül. Az hagyján, hogy a jelenlegi valóságnak sok köze nincsen az ígéretekhez: négy nappal ezelőtt a Paks kivételével az összes magyar csapat búcsúzott az európai kupaporondról, tulajdonképpen azelőtt, hogy azok érdemi szakasza elkezdődött volna. A foci és a politika furcsa magyar szimbiózisa azonban méginkább felvet az emberben néhány kérdőjelet.

A miniszterelnök nagy Videoton drukker, a csapat felcsúti utánpótlásbázisának létrehozásában döntő szerepe volt és annak jelenleg is tiszteletbeli elnöke. Legidősebb fiának – Gáspárnak – a hétvégén kínált az egyesület profi szerződést. A klubba- magyar szinten – iszonyatos pénzeket öltek az elmúlt években, de még így is csak átlagosan 3-4000 nézőjük van. A gazdálkodásuk mégis 1,3 milliárdos többletet mutatott az elmúlt évben, ami eléggé érthetetlen. Hiszen a nézőszám alacsony a jegyek nem túl drágák, viszont jó néhány magyar szinten sztárnak számító focistát igazoltak és állják a bérüket. A 2011-es bajnokcsapat fő mezszponzora az a MOL, ahol a magyar állam jelentős tulajdonrészt vásárolt. A bajnokságot idéntől egyébként OTP Ligának hívják, amelynek elnöke a már emlegetett Csányi Sándor, míg a prominens jobboldali politikusok egyéb klubokban betöltött szerepéről már ejtettünk szót. (A Tusnádfürdőn egyébként nem előadó Kósa Lajos a debreceni csapat életében játszik fontos szerepet.)

Eddig is meglehetősen érdekes, ugyanakkor vállalható a történet, hiszen társadalmi munkában bárki tevékenykedhet sportvezetőként, illetve a tőkeerős cégek bevonása valóban segít a sportág presztízsének visszaszerzésében. A dolog az elmúlt két hétben azonban furcsa fordulatot vett. A már említett nemzetközi meccseken a Vidi mellett a Paks, a Kecskemét és a Fradi képviselte hazánkat. Egyetlen csapat mérkőzését adta a tévé, a Videotonét. Sőt a visszavágót nem egy kereskedelmi csatorna, hanem az MTV tűzte műsorra, úgy, hogy a többiekéből egy percet sem láthatott a szurkoló. A négy kupacsapatunk elvileg bajnokit játszott volna az elmúlt hétvégén, viszont mindannyian halasztási kérelmet nyújtottak be, az utazás és a megterhelő versenynaptár miatt. Ezeket egy kivétellel elutasította az MLSZ, holott a többieknek Norvégiába, illetve Kazahsztánba kellett utazni, míg a halasztást megkapó Fehérvár csak Ausztriába ment. A szurkolói fórumok alapján ez meglehetősen rosszul esett a Paks, Kecskemét, Fradi drukkereknek – őszintén szólva meg lehet érteni őket.

Mégsem követhetjük el azt a hibát, hogy a drukkerekhez hasonlóan személyesen Orbán Viktort tesszük felelőssé a székesfehérvári klub kivételes helyzetéért, vagy ha az élsport támogatásában az ötvenes évek gyakorlatát akarjuk belelátni. Hiszen a foci és a politika számos esetben szorosan összekapcsolódik Nyugat-Európában is egymással, és itt nem feltétlenül kell Berlusconi és a Milan példájára utalnunk. A Barcelona például mindig is a Katalán autonómiát, sőt a baloldaliságot jelenítette meg a keresztény-konzervatív, központosító spanyol Franco ellen. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy a jobboldali kurzus szívesen avatkozik a foci világába, amelyet nem minden esetben járnak pozitív következményekkel. Mintha a labdarúgó szövetség túlbuzgó hivatalnokai, vagy a televíziók szerkesztői túlságosan is ki akarnák szolgálni az igényeket, így aztán gyakran sérülnek a méltányosság és az igazságosság szempontjai. Márpedig, ha valami tényleg közös a politikában és a fociban az a „fair play” szellemisége és az ellenfél tisztelete, jó lenne, ha a nagy ígérgetések között a prominensek erről sem feledkeznének meg.

Jeskó József jesko@meltanyossag.hu

Kicsit olyan érzés lehet jelenleg Fidesz szavazónak lenni, mint a nyári foci világbajnokságon az argentin válogatottnak szurkolni. Nemcsak azért, mert mostanság egyre többen dél-amerikai módszereket vélnek felfedezni a kormány politikájában, vagy mert a miniszterelnök is bevallottan nekik drukkolt.

A torna előtt az argentin csapat szereplését óriási várakozás és ezzel együtt hatalmas bizonytalanság övezte. Senki nem tudta, hogy mi várható Maradonáéktól, a csúfos bukás éppen annyira benne volt a pakliban, mint a végső győzelem. A tájékozott szurkolók és a labdarúgáshoz értő szakemberek már a kijutás előtt figyelmeztettek: az argentin szövetség döntése óriási kockázatokat rejt. A szakmai előélettel nem rendelkező Maradona kinevezése inkább érzelmi-, semmint megalapozott döntés volt, bírálták a játékoskeret összeállítását, mondván nem a megfelelő emberek kerültek a megfelelő helyre. A torna első mérkőzései azonban sorozatos diadalokat hoztak, de felszínre kerültek az ordító hiányosságok is. Egyre nyilvánvalóbbá vált,  hogy nincs a gauchók játéka mögött átgondolt stratégia, a kezdeti lendületből fakadó győzelmek azonban még tovább emelték az amúgy is óriásira duzzadt önbizalmat. A józanabbak hiába figyelmeztettek: a játék íratlan szabályait, a nemzetközi trendeket nem szabad felrúgni, a csapatnak nincs B terve arra az esetre, ha a körülmények számukra kedvezőtlenül alakulnak. A többség, ha látta is ezeket, a kezdeti sikerek hatására belelkesült és elhitte, a szövetségi kapitány karizmájába vetett hitnek nincs ami ellenálljon, akarattal meg lehet változtatni a világot, ha úgy tetszik négyszögesíteni lehet a kört. Így érkezett el a Németország elleni negyeddöntő napja, ahol a másik oldalon egy igazán erős, tökéletes erőnléttel és taktikával pályára lépő német csapat sorakozott fel. Aki látta azt a 90 percet, soha nem felejti el, hirtelen minden hiányosság nyilvánvalóvá vált, az európaiak feltörölték a padlót a dél-amerikaiakkal. Maradona mágiájába, a csalhatatlanságába vetett hitet a valóság – a fiatal német csapat formájában – ízzé-porrá zúzta.

A Fidesz-kormány tevékenysége mintha ugyanezeket a jegyeket mutatná, a személyi állomány kiválasztásánál számos hiányosság ütközik ki, a kormányzat felrúgja az alkotmányosság és a gazdaságpolitika írott- és íratlan szabályait, döntései mögött koherens stratégiát nem lehet felfedezni. A kormány óriási kockázatot vállal azzal, hogy mindent egy lapra – a gazdasági növekedés dinamikus beindulására – tesz fel. Egyelőre úgy tűnik, nyerésre állnak: a hiánycél jövőre meglesz, a közvélemény-kutatások szerint hatalmas népszerűségi fölényüket nem veszélyezteti semmi.

Valóban előfordulhat, hogy beválik a hazardírozás, és Magyarország kitör a tragikus gazdasági- és népesedési folyamatokból. Az emberben azonban ott motoszkál az is, hogy mi történik akkor, ha ez nem sikerül? Ha a kormánynak egyszer csak szembe kell néznie olyan erővel, vagy folyamatokkal, amelyek legyőzésére nem lesz elég a hit? Csak reménykedhetünk, hogy ez nem történik majd meg, mert a német-argentin meccsen látható összeomlást gazdasági-politikai életünkben nem lesz szórakoztató végignézni.