(Nőiség, nyugatosság és magyarság)
Lekéstük a nyugati buszt, és ezer éve futunk utána. A Méltányosság Politikaelemző Központ számos elemzésében írt arról, hogy Magyarország megkésett fejlődése hogyan befolyásolja a mai napig a társadalom mentalitását és a politikai kultúrát. Jelen írásunkban egy különleges témán keresztül vizsgáljuk Magyarország „nyugatiasságának” a problematikáját. Milyen mértékben volt „nyugatias” az a nőkép, amelyik formálta a magyar közgondolkodást?
„Férfias” és „nőies” ciklusok a történelemben
A Nyugat története a nők története is. A nőiség megítélése egy sajátos hullámmozgást mutat az európai történelemben.
Volt idő, amikor úgy tekintettek a női testre, mint a bibliai eredendő bűn forrására (ahogyan Tertullianus írta, nem túl hízelgő szavakkal: „A sátán kapuja vagy te, ó, asszonyi állat”). Máskor pedig a férfitársadalom, ellenkező végletbe esve, Szűz Máriát trónra ültette.
A kora újkorban a reformáció háttérbe szorította az Istenanya szerepét. A reformáció és a katolikus reform küzdelmének vesztesei nagyrészt a nők lettek. A 17. században a protestáns és katolikus felekezetek fanatikusai egymással versengve üldözték a népi vallásosság megnyilvánulásait „boszorkányság” címén – a népi vallásosság pedig leginkább a női foglalkozásokkal (vajákos, bába) volt azonosítható.
A francia forradalom sok tekintetben a nők forradalma, amelyben az emancipáció és feminizmus első csírái is megjelentek, a forradalom és a köztársaság emblémája a vörössapkás Marianne lett, de a „macsó” jakobinusok az erény nevében visszatuszkolták a polgártársnőket a tűzhely mellé.
A 19. században napirendre került a nők oktatásának és választójogának ügye is. A század végén megkezdődött a lassú emancipáció folyamata a nyugati világban. Ennek a folyamatnak lökést adott a két világháború. A nők munkája nélkül összeomlott volna a hadigazdaság. Innen már nem volt megállás. Sokadszorra a történelem folyamán, a nők lassan „meghódították” a nyugati világot.
Nőiség a magyar történelemben
Az eredetmítoszokban a nőiség pozitív megtestesítője az ősanya, akinek méhéből a nép és az uralkodói dinasztia származik. Anonymus gestája szerint az első nőalak, aki a magyar őstörténetben szerepet játszott, Emese volt, Álmos anyja és az Árpád-házi királyok ősanyja.
A középkor nőképét a krónikákból ismerjük, amelyekből természetesen egy torzított ábrázolást nyerhetünk. A krónikák az idegenből jött királynék iránti mély megvetésről tanúskodnak (pl. II. András felesége, Gertrúd). A királyné mindig külföldi volt, így kiválóan megfelelt az idegenekkel teli „bűnös udvarral” szemben érzett nemesi gyűlölet levezetésére.
Amennyire gyűlöltek voltak az idegen királynék, annyira kedvelték a szent életű királylányokat. Mai napig Puskás Öcsi mellett Szent Erzsébet a legismertebb magyar a világon.
A 16-17. században, a török és kuruc háborúk korában találkozunk azokkal a nagyasszonyokkal, akik távollevő férjük gazdaságát irányították, felügyelték a jobbágyokat, esetenként még várat is védelmeztek, mint Zrínyi Ilona, akinek híre bejárta Európát. A Nyugaton Helena Zerínyi néven ismertté vált magyar amazon iránti rajongás valószínűleg leginkább a „keleties”, egzotikus (tehát „elmaradottnak” vélt) magyarság iránti érdeklődésről szólt.
A kor főúri hölgyei és erdélyi fejedelemasszonyai is rákényszerültek arra, hogy a férfivilágban érvényesüljenek, és a gazdaságban, a birtokszervezésben, de olykor a politikában és a vallási ügyekben is markáns szerepet játszottak.
A reformkor és a 48-as forradalom megmozdulásaiban egyaránt szerepet játszottak a hon üdvét és a reformokat szívükön viselő úriasszonyok és a fiatal honleányok. 48-ban Szendrey Júlia, Teleki Blanka és Kossuth Zsuzsanna jelképezték leginkább a francia forradalom és a romantika által teremtett új nőideált, a „forradalmár nőt” és a hazáért mindent feláldozni kész „honleányt”.
A Horthy-korszakban sem szakadt meg a nők emancipálódási folyamata, sőt a nők érdekeit is felkaroló tömegmozgalmak (a keresztényszocializmus és a szociáldemokrácia) révén új lendületet kapott. Az ősanya, a szent, a nagyasszony, a forradalmár nő után megjelent egy vadonatúj nőtípus, a választójog terméke: a hivatásos politikusnő. A nők 1920 óta – amennyiben megfeleltek az életkori követelménynek és a cenzusoknak – szavazhattak, sőt olyan bátor, talpraesett női képviselők ültek a parlamentben, mint a keresztényszocialista Slachta Margit vagy a szociáldemokrata Kéthly Anna. Ők méltán lehetnének példaképek a mai magyar parlamentarizmus – fájóan kisszámú – női képviselői számára.
XXX
A magyar nőtörténet hűen követte a nyugati történelmi változásokat, de bizonyos tekintetben meg is haladta azokat. A 16-17. században a főúri hölgyek és erdélyi fejedelemasszonyok szabadabbak, önállóbbak voltak, mint Nyugat-Európa legtöbb országának hasonló rangú hölgyei. Mindeközben a kora újkori nyugati-európai nőellenesség tébolya alig érintette meg Magyarországot, a hazai boszorkányperek korszaka rövid ideig tartott.
A romantika és a reformkor folyamatával kezdődött el a nők közéleti érvényesülése előtt álló akadályok eltakarítása. Magyarországnak szerencséje volt, mert – nyugat-európai viszonylatban – viszonylag hamar részesítette a társadalom nőtagjait a választójogban. Hazánk e téren megelőzte Franciaországot és Olaszországot (1945-ben kaptak e két országban a nők választójogot).
Bár Magyarország ismert okok következtében a 16. században lesodródott a Nyugathoz való társadalmi-gazdasági felzárkózás útjáról, de a nők közéleti szerepét, és annak megítélését illetően nem maradt el a mércének tekintett Nyugattól. Az már egy másik elemzés tárgya lehetne, hogy a rendszerváltás után miért nem sikerült megközelíteni a nyugati mintát (pl. a parlamentben a női képviselők arányát vagy a családon belüli erőszak büntetőjogi szankcionálását tekintve).
Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!
Utolsó kommentek