Méltányosság-blog

(Nőiség, nyugatosság és magyarság)

Lekéstük a nyugati buszt, és ezer éve futunk utána. A Méltányosság Politikaelemző Központ számos elemzésében írt arról, hogy Magyarország megkésett fejlődése hogyan befolyásolja a mai napig a társadalom mentalitását és a politikai kultúrát. Jelen írásunkban egy különleges témán keresztül vizsgáljuk Magyarország „nyugatiasságának” a problematikáját. Milyen mértékben volt „nyugatias” az a nőkép, amelyik formálta a magyar közgondolkodást?

„Férfias” és „nőies” ciklusok a történelemben

 A Nyugat története a nők története is. A nőiség megítélése egy sajátos hullámmozgást mutat az európai történelemben.

Volt idő, amikor úgy tekintettek a női testre, mint a bibliai eredendő bűn forrására (ahogyan Tertullianus írta, nem túl hízelgő szavakkal: „A sátán kapuja vagy te, ó, asszonyi állat”). Máskor pedig a férfitársadalom, ellenkező végletbe esve, Szűz Máriát trónra ültette.

A kora újkorban a reformáció háttérbe szorította az Istenanya szerepét. A reformáció és a katolikus reform küzdelmének vesztesei nagyrészt a nők lettek. A 17. században a protestáns és katolikus felekezetek fanatikusai egymással versengve üldözték a népi vallásosság megnyilvánulásait „boszorkányság” címén – a népi vallásosság pedig leginkább a női foglalkozásokkal (vajákos, bába) volt azonosítható.

A francia forradalom sok tekintetben a nők forradalma, amelyben az emancipáció és feminizmus első csírái is megjelentek, a forradalom és a köztársaság emblémája a vörössapkás Marianne lett, de a „macsó” jakobinusok az erény nevében visszatuszkolták a polgártársnőket a tűzhely mellé.

A 19. században napirendre került a nők oktatásának és választójogának ügye is. A század végén megkezdődött a lassú emancipáció folyamata a nyugati világban. Ennek a folyamatnak lökést adott a két világháború. A nők munkája nélkül összeomlott volna a hadigazdaság. Innen már nem volt megállás. Sokadszorra a történelem folyamán, a nők lassan „meghódították” a nyugati világot.

Nőiség a magyar történelemben

Az eredetmítoszokban a nőiség pozitív megtestesítője az ősanya, akinek méhéből a nép és az uralkodói dinasztia származik. Anonymus gestája szerint az első nőalak, aki a magyar őstörténetben szerepet játszott, Emese volt, Álmos anyja és az Árpád-házi királyok ősanyja.

A középkor nőképét a krónikákból ismerjük, amelyekből természetesen egy torzított ábrázolást nyerhetünk. A krónikák az idegenből jött királynék iránti mély megvetésről tanúskodnak (pl. II. András felesége, Gertrúd). A királyné mindig külföldi volt, így kiválóan megfelelt az idegenekkel teli „bűnös udvarral” szemben érzett nemesi gyűlölet levezetésére.

Amennyire gyűlöltek voltak az idegen királynék, annyira kedvelték a szent életű királylányokat. Mai napig Puskás Öcsi mellett Szent Erzsébet a legismertebb magyar a világon.

 A 16-17. században, a török és kuruc háborúk korában találkozunk azokkal a nagyasszonyokkal, akik távollevő férjük gazdaságát irányították, felügyelték a jobbágyokat, esetenként még várat is védelmeztek, mint Zrínyi Ilona, akinek híre bejárta Európát. A Nyugaton Helena Zerínyi néven ismertté vált magyar amazon iránti rajongás valószínűleg leginkább a „keleties”, egzotikus (tehát „elmaradottnak” vélt) magyarság iránti érdeklődésről szólt.

A kor főúri hölgyei és erdélyi fejedelemasszonyai is rákényszerültek arra, hogy a férfivilágban érvényesüljenek, és a gazdaságban, a birtokszervezésben, de olykor a politikában és a vallási ügyekben is markáns szerepet játszottak.

A reformkor és a 48-as forradalom megmozdulásaiban egyaránt szerepet játszottak a hon üdvét és a reformokat szívükön viselő úriasszonyok és a fiatal honleányok. 48-ban Szendrey Júlia, Teleki Blanka és Kossuth Zsuzsanna jelképezték leginkább a francia forradalom és a romantika által teremtett új nőideált, a „forradalmár nőt” és a hazáért mindent feláldozni kész „honleányt”.

A Horthy-korszakban sem szakadt meg a nők emancipálódási folyamata, sőt a nők érdekeit is felkaroló tömegmozgalmak (a keresztényszocializmus és a szociáldemokrácia) révén új lendületet kapott. Az ősanya, a szent, a nagyasszony, a forradalmár nő után megjelent egy vadonatúj nőtípus, a választójog terméke: a hivatásos politikusnő. A nők 1920 óta – amennyiben megfeleltek az életkori követelménynek és a cenzusoknak – szavazhattak, sőt olyan bátor, talpraesett női képviselők ültek a parlamentben, mint a keresztényszocialista Slachta Margit vagy a szociáldemokrata Kéthly Anna. Ők méltán lehetnének példaképek a mai magyar parlamentarizmus – fájóan kisszámú – női képviselői számára.

XXX

A magyar nőtörténet hűen követte a nyugati történelmi változásokat, de bizonyos tekintetben meg is haladta azokat. A 16-17. században a főúri hölgyek és erdélyi fejedelemasszonyok szabadabbak, önállóbbak voltak, mint Nyugat-Európa legtöbb országának hasonló rangú hölgyei. Mindeközben a kora újkori nyugati-európai nőellenesség tébolya alig érintette meg Magyarországot, a hazai boszorkányperek korszaka rövid ideig tartott.

A romantika és a reformkor folyamatával kezdődött el a nők közéleti érvényesülése előtt álló akadályok eltakarítása. Magyarországnak szerencséje volt, mert – nyugat-európai viszonylatban – viszonylag hamar részesítette a társadalom nőtagjait a választójogban. Hazánk e téren megelőzte Franciaországot és Olaszországot (1945-ben kaptak e két országban a nők választójogot).

Bár Magyarország ismert okok következtében a 16. században lesodródott a Nyugathoz való társadalmi-gazdasági felzárkózás útjáról, de a nők közéleti szerepét, és annak megítélését illetően nem maradt el a mércének tekintett Nyugattól. Az már egy másik elemzés tárgya lehetne, hogy a rendszerváltás után miért nem sikerült megközelíteni a nyugati mintát (pl. a parlamentben a női képviselők arányát vagy a családon belüli erőszak büntetőjogi szankcionálását tekintve).

Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Mostani bejegyzésemet egy családi beszélgetés inspirálta. Nemrégen szóba került 1956 témaköre, és a forradalomnak különböző aktuálpolitikai vetületei. Valaki megemlítette, hogy 1956-ban nemcsak tiszta akaratú emberek, egyetemisták, munkások voltak az utcán, hanem a köztörvényes bűnözök is. Én tiltakozni próbáltam a sommásnak érzett kijelentés ellen, mire az illető megjegyezte: „Te nem éltél akkor, én igen”.

Nem hagytam magamat leinteni az életkor adta tekintélyre hivatkozva. Kifejtettem, hogy nem vitatom, voltak egyéni esetek, de tiltakoznom kell az ellen, hogy ezeket tekintsük a forradalom legfontosabb elemének. Megemlítettem, hogy semmi csodálnivaló nincsen abban, ha egy tömegeket megmozgató eseménysorozatba – legyen az forradalom, felkelés vagy tüntetés – néhány büntetett előéletű, vagy gyanús alak is belekeveredik. De a forradalom soha nem ilyen emberekről szól, hanem – például a magyar forradalom esetében – Angyal Istvánról, Nagy Imréről meg Mindszenty Józsefről, Tóth Ilonáról és Mansfeld Péterről, a „pesti srácokról” meg a munkástanácsokról. Kifejtettem, hogy az, hogy valakit jogerősen – mármint az akkori jogrendszer (?) szerint – elítéltek, és börtönben ült, önmagában nem jelent semmit. Vigyázzunk, ne essünk abba a hibába, hogy túlértékeljük a diktatúrák bíróságainak jogérzékenységét: hiszen lehet köztörvényes minősítésekkel dobálózni egy koncepciós perben is! Csak részben sikerült meggyőznöm beszélgetőpartneremet, de ez a vita elgondolkoztatott arról, milyen a viszonya a mai magyar társadalomnak ’56-hoz.

Furcsa dolog, hogy 1956-ot tekintjük a III. Magyar Köztársaság megalapozásának, és ehhez képest a társadalom nem tud méltóképpen emlékezni a forradalom hőseire. Ha valakinek csak a köztörvényesek meg a lincselések jutnak eszébe ’56 kapcsán, akkor fel kell tenni a kérdést: politikusaink és történészeink nem rontottak-e el valamit az elmúlt húsz évben? A közéleti szereplők állandóan a forradalom szellemével próbálják legitimálni a törekvéseiket, és ezzel ártanak az ünnepnek. Aki ’56-ot „polgári forradalomnak” nevezi, az éppúgy téves úton jár, mint az, aki Mindszentyt „fundamentalistának” minősíti. Ráadásul ez a hangnem éppen a fiatalokkal utáltatja meg a nemzeti ünnepeket. Tanulságos, hogy az idei október 23-án már egyetlen politikamentes programot sem szerveztek Budapesten, csak tisztán politikai rendezvényekre került sor.

De nem foghatunk mindent a politikai szereplőkre. Hogy nem tudunk méltóképpen ünnepelni, abban szerepet játszik a megfelelő távlat hiánya is. Csak ötvenöt év telt el a forradalom óta. Franciaországban a Bastille bevétele után száz évvel is óriási viharokat kavart a forradalom megítélése. A francia társadalom nem jelentéktelen része oktrojált ünnepnek tekintette július 14-ét. A királypártiak ezen a napon bezárkóztak a házaikba, nem tűzték ki a trikolórt, és a spalettákat is behajtották, hogy ne szűrődjön be otthonukba a Marseillaise: számukra a forradalmat a nyaktiló jelképezte, meg azok a felcicomázott nők, akik 1792. augusztus 10-én „nagy bátran” megcsonkították a Tuileriák, illetve a királyi család védelmében elesett svájci gárdisták holttesteit. Nyugat-Franciaországban mai napig hősként tekintenek azokra a vendée-i meg Bretagne-i királypárti parasztfelkelőkre, akik nemesek vezetésével harcoltak a hagyományokat, a katolikus vallást és a regionális öntudatot lábbal tipró köztársaság ellen.

Összefoglalva, a századfordulón a francia közvélemény nem csekély része ambivalensen viszonyult a forradalom állami megünnepeltetéséhez, elsősorban a véres emlékek miatt. Csak 1945 után békült meg a francia társadalom önmagával, és fogadta be 1789-et (leválasztva a forradalom kezdeti szakaszáról a guillotine-t, a diktatúrát és a Vendée elleni irtóháborút). Ehhez hozzájárult, hogy az antifasiszta ellenállás – azaz egy nemzeti ügy – határozottan összefonódott a republikanizmussal, eldöntve a történelmi vitát a forradalom javára. A mai Franciaországban július 14-e egy politikamentes népünnepély, ahol megbékélve van jelen a „jobboldali” és a „baloldali” Franciaország.

Százötvenöt év szükségeltetett ahhoz, hogy a franciák eljussanak 1789 közös ünnepléséig. Ha a franciáknak ennyi idő kellett ahhoz, hogy megbékéljenek a nemzeti ünneppel, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyaroknak is hosszabb időre van szükségük ’56 befogadásához.

Amit a magamfajta társadalomlélektan iránt érdeklődő ember el szeretne mondani egy néhány perces televíziós beszélgetésben, azt a legkevésbé sem tudja elmondani, hiszen a riportert és a nézőket is az érdekli mi történt és mi várható, nem pedig az, hogy miért történt, és miért nem megmondható, hogy mi várható. A helyzet pedig van annyira izgalmas, hogy a miértekkel is foglalkozzunk.

Miért jutottunk el a bohócforradalomig? – Korábban is sejtettem a választ, de most, hogy a helyszínen is ott voltam, és közelről láthattam az arcokat, s hallhattam a beszédeket, a rá való reakciókat, még biztosabban állíthatom, hogy ezekkel az emberekkel el lehetett volna fogadtatni kiváltságaik csorbítását, de nem lehet elfogadtatni a stílust, ahogy semmibe vették őket. A bohócforradalom kifejezés is igen találó, nekem azt jelenti, és a szervezők is ezzel a szándékkal találták ki, hogy hülyének tartják őket, és így is bánnak velük.

Mi szükség van Magyarországon arra, hogy az aktuális hatalom rendre lenézze alulról jövő kritikusait?

Azt sem árt kihangsúlyozni, hogy kik voltak ezen a tüntetésen. Mert a közönség homogenitása megdöbbentő, különösen, ha politikailag olyan egymástól távol lévő csoportok hangját is hallja az ember, mint a Népszava újságért kampányolók (csekkeket osztogattak az „utolsó szabad újság” megmaradásáért), meg azok a motorosok, akiket a Gyurcsány-ellenes tüntetéseken láthattunk. Lengett az árpádsávos is, de senkit sem érdekelt.

A közös a tömegben a kétkezi, a társadalomban szorgalommal felemelkedni akaró, kispolgári miliő volt. A rendőr, a tűzoltó stb. épp egy állomás ebben a folyamatban. Igazából a szocialisták tudtak szót érteni ezzel a társadalmi réteggel, s igazából a Gyurcsány-kormány ezt a réteget veszítette el, s valóban többek közt ezért a kétharmad. A szervezők részéről telitalálatnak tartom a „visszamenőleg vonjuk vissza a Fidesztől a kétharmadot”, még akkor is, ha a konzervatív sajtóban – egyébként jogosan – figurázzák ki azokat, akik nem a Fideszre szavaztak, következésképp ebben a tüntetéses szavazósdis játékban ilyenformán nem is vonhatják vissza korábbi szavazatukat. A visszamenőleg visszavonjuk az igazságosság nevében, valóban erős kommunikációs játék, valamit kezdeni is kéne vele a hatalomnak, ha egyáltalán lehetséges. Telitalálat más is volt, például Orbán Viktor korábbi beszédeinek bevágása a szünetekben.

A tömeg rendelkezett néhány másik karakterrel is, ez pedig az életkori homogenitás, az öltözet, a testi adottságok. Nyilván a speciális helyzetből is adódott ez, hogy a fiatal rendőrök szolgálatban voltak, idősebb hajdani kollégáik, esetleg főnökeik az utcán. Majális hangulat volt? – kérdezte tőlem a riporter. Hát, végül is igen, a szociológiai jellemzők alapján talán, bár gyerekek nem voltak, és azt hiszem egy stadionból kiáramló szurkolói tömeg esetében sem gondol senki majális hangulatra. Szóval mégse.

Mit kezd egy ilyen közösség, ha szólásszabadságról, meg emberi jogokról beszélnek nekik a színpadról, mikor őket leginkább csak jogaik csorbulása miatti frusztrációjuk kiélésének módja, a bennük felhalmozódott keserűség és tanácstalanság érdekli? A frusztráció vagy tehetetlenségbe, vagy agresszióba szokott fordulni, s ugyanakkor olyan politikai talajt kereső emberek beszédeit hallgatták, mint az egy millióan a sajtószabadságért értelmiségi fiatalja, Seres Mária civil pártvezetőt (aki újságját szórva tudatta mindenkivel ők a legerősebb parlamenten kívüli párt), vagy magukat a tüntetés szervezőit, akik mint tudjuk szintén pártot alapítottak.

S bár a kormánykommunikáció – egyébként megint helytelenül – azt állítja, hogy az itt szónoklatot tartó szervezetek saját politikai pecsenyéjüket sütögetik, és nem az emberek érdekeit képviselik, ellenben a kormányzat az emberekért van, nemzeti konzultációstul mindenestül, én azt gondolom, épp ott tekinthetünk az eseményekre pozitívan, ahol pártosodást tapasztalhatunk, és azok a felszólalók zilálták szét a tüntetés üzenetét, akik magánfrusztrációik és orbángyűlöletük kiélésére használták a színpadot. Azokkal nem tud a kormány beszélni, de a szervezetekké jegecesedő képviselőkkel tudna, vagyis a nemzeti konzultáció egész kampánystratégiáját szerintem gyorsan módosítani kéne, mert minél falsabbá válik, annál több konfliktus jön létre, amit aztán már tényleg nem lehet kezelni.

Bohócmaskara ide vagy oda, ennek a tömegnek nem ment még a színjáték, de nem állítanám, hogy a közösségben ne lett volna humorérzék. Tudom, hogy a kormány szándéka a kriminalizálásuk, és a társadalom velük szembefordítása, azt is, hogy szakszervezetek sem találtak még egymásra, sőt épp az elhatárolódás és az osztódás felé tartanak, mert nem egyformán képzelik az érdekvédelmi stílust.

Amikor azt állítom, hogy jelen pillanatban nem lehet tudni mit hoz a holnap, ilyenformán ez csak egy közhely, de ha kibonthatom, s kérdéseket tehetek fel…: A bohócforradalom beledől a saját kardjába, vagy épp zászlóvivővé válik? Mi lesz a középosztály és a kispolgárság egymáshoz való viszonya? Melyik követi majd a másikat, melyik lesz cselekvőképesebb, összefogottabb? Rájön-e a kormány arra, hogy fájdalmat nem a megszorításokkal, hanem a hozzáállásával okozhat, s hogy ennek megfelelő is lehet a reakció? Tudnak-e ezen változtatni, s egyáltalán akarnak-e?

A másnapi baloldali orgánumok a bohócforradalom kapcsán arról írnak, hogy erős üzenet ment a kormánynak. Én is azt mondtam a stúdióban, hogy minden bizonnyal meghallja a kormányzat az üzenetet, csakhogy szociálpszichológusként azt is tudom, hogy nagyon gyakran a kormányzatok nem hallják meg az alulról jövő üzeneteket. (Hogy egészen világos legyen, még egyszer kihangsúlyoznám, szerintem itt az üzenet nem az, hogy adjátok vissza a jogainkat, hanem az, hogy ne akarjatok eldobni mint egy rongyot, és oda sem figyelni ránk, bánjatok velünk emberként. Ez nagy különbség.) Nem vagyok benne biztos, hogy a valódi üzenet eljut. Nem hallják meg az üzenetet és nem csak azért, mert amikor a médiában lehetőségem van rá magam sem tudom elmondani, hanem mert legyen az akár egy amerikai elnök, hívjanak valakit Nixonnak, Bushnak, Gyurcsánynak vagy Orbánnak, a döntések ezekben a közegekben sajátos körökben járnak. (Itt most nem kifejtendő utakon, de sajátos tévutakon.)

Szóval hamisnak érzem most magam, amikor azt állítottam, hogy a józan ész alapján biztos meghallják az üzeneteket odafönn, valójában ennél sokkal szkeptikusabb voltam is, vagyok is.

Nagy Attila Tibor nagy@meltanyossag.hu

Tegnap végigültem az ELTE Állam-és Jogtudományi Karán tartott alkotmányosságról szóló konferenciáját. Ez nem az első a sorban, az elmúlt pár hónapban többször is tartottak tudósok, szakértők tanácskozást ebben a témában (legutóbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karán volt ilyen rendezvény). Mindennek különleges aktualitást ad, hogy a Fidesz jövőre egy új alkotmánnyal akarja betetőzni azt a folyamatot, amelynek az 1989-90-es rendszerváltozás politikai rendszerének egy újjal való felváltása a célja. A magyar politika közjogias vonulata pedig tovább élhet, ahogy az már évszázadok óta jelen van nálunk…

 Ami nekem feltűnt, a hozzászólók közül alig akadt, ki egyértelműen kiállt volna a Fidesz új alkotmány megalkotását célzó törekvése mellett. Sok és helyenként éles kritikát kapott (különösen Sólyom László egyetemi tanár, volt köztársasági elnök részéről) a Fidesz-többség azon magatartása, amelynek következtében az új Országgyűlés kezdete óta eltelt hat hónap alatt nyolcszor módosult a hatályos alkotmány. A kiszámíthatóság, a jogbiztonság elve alapján meglehetős ellenérzés lengte körül az alkotmánynak a minap történt azon módosítását is, amelyik öt évre visszamenőleg lehetővé teszi a közpénzekből származó jövedelmek visszamenőleges megadóztatását (ennek kiindulópontja, mint ismert, az volt, hogy a végkielégítéseket most már alkotmányosan lehessen visszamenőleg megadóztatni). Érdekes módon a kormánypárti Salamon László (KDNP), aki az új alkotmány előkészítésén dolgozó országgyűlési bizottság elnöke, sem védte meg sem az Alkotmánybíróság hatáskörének csorbítását, sem a visszamenőleges hatályú jogalkotást, igaz, felszólalását a konferencián eleve azzal kezdte, hogy pártpolitikával nem is szeretne foglalkozni. Ezzel persze elkerülte azt a kényes helyzetet, hogy esetleg a kormánnyal szembeni álláspontot foglaljon el. A sokadik alkotmánymódosítás fényében sajátságos kicsengésű volt beszédének azon része, amelyik arra intett, hogy az alkotmány, és a jogrendszer társadalmi elfogadottságához szükséges, hogy a törvények, és az alkotmány ne változzanak túl gyakran. Ebből viszont azt a következtetést vonta le, hogy az alkotmány gyakori módosítása elkerülésének egyik jó eszköze lehet, hogy az alkotmányban csak a lehető legszükségesebb rendelkezéseket fekteti le a jogalkotó, és a részletszabályokat más kétharmados törvényekben fekteti le.

Bár sokan gúnyolódni szoktak az Orbán Viktor által emlegetett „forradalom” kifejezésen, én hajlok arra, hogy komolyan vegyem.  A második Orbán-kormány idején végrehajtott kinevezések, a médiát és a tömegtájékoztatást körül kialakuló új intézményrendszer, a különadók, az állam szerepének erősítése iránti igény az oktatásban és az egészségügyben mind arra utal, hogy igenis új politikai rendszer lesz az 1989-90-eshez képest. A felszólaló neves alkotmányjogászok nagy többsége nyíltan, vagy burkoltan azt fogalmazta meg, hogy neki jobban tetszene a húsz évvel ezelőtti rendszer. A Fidesz tehát szembekerülni látszik egy szűk, de tekintélyes tudós elittel. Persze az igaz, hogy ők önmagukban számbelileg nem jelentenek fenyegetést a Fidesz népszerűségére, de árnyalja a képet, ha figyelembe vesszük, hogy ők a jövő jogásznemzedékét nevelik, arról nem beszélve, hogy aggályaikról az országos sajtó is több ízben beszámolt. Az alkotmányjogászok ellenérzései persze akkor nyernének még nagyobb jelentőséget , hogy ha ők a nagyobb médiafigyelem felkeltése érdekében a nyílt tiltakozás útjára lépnének, de a tegnapi konferencia hangvétele mérsékelt volt, így a Fidesz-kormányzás alkotmányjogi szempontú kritikája egyelőre nem jelent komoly kockázatot a mostani hatalom számára.