Méltányosság-blog

(Nőiség, nyugatosság és magyarság)

Lekéstük a nyugati buszt, és ezer éve futunk utána. A Méltányosság Politikaelemző Központ számos elemzésében írt arról, hogy Magyarország megkésett fejlődése hogyan befolyásolja a mai napig a társadalom mentalitását és a politikai kultúrát. Jelen írásunkban egy különleges témán keresztül vizsgáljuk Magyarország „nyugatiasságának” a problematikáját. Milyen mértékben volt „nyugatias” az a nőkép, amelyik formálta a magyar közgondolkodást?

„Férfias” és „nőies” ciklusok a történelemben

 A Nyugat története a nők története is. A nőiség megítélése egy sajátos hullámmozgást mutat az európai történelemben.

Volt idő, amikor úgy tekintettek a női testre, mint a bibliai eredendő bűn forrására (ahogyan Tertullianus írta, nem túl hízelgő szavakkal: „A sátán kapuja vagy te, ó, asszonyi állat”). Máskor pedig a férfitársadalom, ellenkező végletbe esve, Szűz Máriát trónra ültette.

A kora újkorban a reformáció háttérbe szorította az Istenanya szerepét. A reformáció és a katolikus reform küzdelmének vesztesei nagyrészt a nők lettek. A 17. században a protestáns és katolikus felekezetek fanatikusai egymással versengve üldözték a népi vallásosság megnyilvánulásait „boszorkányság” címén – a népi vallásosság pedig leginkább a női foglalkozásokkal (vajákos, bába) volt azonosítható.

A francia forradalom sok tekintetben a nők forradalma, amelyben az emancipáció és feminizmus első csírái is megjelentek, a forradalom és a köztársaság emblémája a vörössapkás Marianne lett, de a „macsó” jakobinusok az erény nevében visszatuszkolták a polgártársnőket a tűzhely mellé.

A 19. században napirendre került a nők oktatásának és választójogának ügye is. A század végén megkezdődött a lassú emancipáció folyamata a nyugati világban. Ennek a folyamatnak lökést adott a két világháború. A nők munkája nélkül összeomlott volna a hadigazdaság. Innen már nem volt megállás. Sokadszorra a történelem folyamán, a nők lassan „meghódították” a nyugati világot.

Nőiség a magyar történelemben

Az eredetmítoszokban a nőiség pozitív megtestesítője az ősanya, akinek méhéből a nép és az uralkodói dinasztia származik. Anonymus gestája szerint az első nőalak, aki a magyar őstörténetben szerepet játszott, Emese volt, Álmos anyja és az Árpád-házi királyok ősanyja.

A középkor nőképét a krónikákból ismerjük, amelyekből természetesen egy torzított ábrázolást nyerhetünk. A krónikák az idegenből jött királynék iránti mély megvetésről tanúskodnak (pl. II. András felesége, Gertrúd). A királyné mindig külföldi volt, így kiválóan megfelelt az idegenekkel teli „bűnös udvarral” szemben érzett nemesi gyűlölet levezetésére.

Amennyire gyűlöltek voltak az idegen királynék, annyira kedvelték a szent életű királylányokat. Mai napig Puskás Öcsi mellett Szent Erzsébet a legismertebb magyar a világon.

 A 16-17. században, a török és kuruc háborúk korában találkozunk azokkal a nagyasszonyokkal, akik távollevő férjük gazdaságát irányították, felügyelték a jobbágyokat, esetenként még várat is védelmeztek, mint Zrínyi Ilona, akinek híre bejárta Európát. A Nyugaton Helena Zerínyi néven ismertté vált magyar amazon iránti rajongás valószínűleg leginkább a „keleties”, egzotikus (tehát „elmaradottnak” vélt) magyarság iránti érdeklődésről szólt.

A kor főúri hölgyei és erdélyi fejedelemasszonyai is rákényszerültek arra, hogy a férfivilágban érvényesüljenek, és a gazdaságban, a birtokszervezésben, de olykor a politikában és a vallási ügyekben is markáns szerepet játszottak.

A reformkor és a 48-as forradalom megmozdulásaiban egyaránt szerepet játszottak a hon üdvét és a reformokat szívükön viselő úriasszonyok és a fiatal honleányok. 48-ban Szendrey Júlia, Teleki Blanka és Kossuth Zsuzsanna jelképezték leginkább a francia forradalom és a romantika által teremtett új nőideált, a „forradalmár nőt” és a hazáért mindent feláldozni kész „honleányt”.

A Horthy-korszakban sem szakadt meg a nők emancipálódási folyamata, sőt a nők érdekeit is felkaroló tömegmozgalmak (a keresztényszocializmus és a szociáldemokrácia) révén új lendületet kapott. Az ősanya, a szent, a nagyasszony, a forradalmár nő után megjelent egy vadonatúj nőtípus, a választójog terméke: a hivatásos politikusnő. A nők 1920 óta – amennyiben megfeleltek az életkori követelménynek és a cenzusoknak – szavazhattak, sőt olyan bátor, talpraesett női képviselők ültek a parlamentben, mint a keresztényszocialista Slachta Margit vagy a szociáldemokrata Kéthly Anna. Ők méltán lehetnének példaképek a mai magyar parlamentarizmus – fájóan kisszámú – női képviselői számára.

XXX

A magyar nőtörténet hűen követte a nyugati történelmi változásokat, de bizonyos tekintetben meg is haladta azokat. A 16-17. században a főúri hölgyek és erdélyi fejedelemasszonyok szabadabbak, önállóbbak voltak, mint Nyugat-Európa legtöbb országának hasonló rangú hölgyei. Mindeközben a kora újkori nyugati-európai nőellenesség tébolya alig érintette meg Magyarországot, a hazai boszorkányperek korszaka rövid ideig tartott.

A romantika és a reformkor folyamatával kezdődött el a nők közéleti érvényesülése előtt álló akadályok eltakarítása. Magyarországnak szerencséje volt, mert – nyugat-európai viszonylatban – viszonylag hamar részesítette a társadalom nőtagjait a választójogban. Hazánk e téren megelőzte Franciaországot és Olaszországot (1945-ben kaptak e két országban a nők választójogot).

Bár Magyarország ismert okok következtében a 16. században lesodródott a Nyugathoz való társadalmi-gazdasági felzárkózás útjáról, de a nők közéleti szerepét, és annak megítélését illetően nem maradt el a mércének tekintett Nyugattól. Az már egy másik elemzés tárgya lehetne, hogy a rendszerváltás után miért nem sikerült megközelíteni a nyugati mintát (pl. a parlamentben a női képviselők arányát vagy a családon belüli erőszak büntetőjogi szankcionálását tekintve).

Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Júniusban megjelent a Méltányosság ötödik kötete, A nyugattalan Magyarország címmel!

„Mit kezdjünk azzal, hogy visszatért a magyar történelem? Mit kezdjünk torz vitakultúránkkal és a nyilvánossággal? A kormányzás állapota körül vajon milyen teendőnk van? Mit kezdjünk az önismétlő gazdaságpolitikával, az olyan gazdasági függőségeinkkel, mint például az energiaimport? A mindezekbe belebetegedett társadalommal? Összességében, mit kezdjünk nyugattalanságunkkal? Ezt a kérdést jártuk körül könyvünkben külföldi példákhoz és saját történelmünkhöz folyamodva, hogy alternatívát kínáljunk arra, hogyan lehetne megközelíteni az általunk kívánatosnak tartott irányt.” – írtuk blogbejegyzésünkben: http://polblog.postr.hu/a-nyugattalan-magyarorszag-go-west

S, hogy mire jutottunk? Kiderül az alábbi szövegekből, interjúkból, no meg természetesen a könyvből!

Az ATV Start+ című műsorában Csizmadia Ervin - az MPK új könyve kapcsán - elmondta, hogy a Méltányosság nem pusztán az elmúlt két évet, de a rendszerváltás óta eltelt időszakot is történeti kontextusban értékelte. Ez a megközelítésmód jelenti egyben a cég elemzői specifikumát más cégekhez képest.

http://atv.hu/videotar/20120613_politikaformalo_hatas_a_jelenkorra

A stop.hu hírportál A nyugattalan Magyarországot „a könyvhét egyik legérdekesebb kiadványának” aposztrofálta. A cikkben Lakatos Júlia egyben röviden összefoglalja a cég filozófiáját, szemléletét is.

http://www.stop.hu/belfold/megoldasok-a-nyugatosodashoz/1051123/

A hazai közbeszédben álviták folynak, miközben szőnyeg alá söpörtük a társadalmat feszítő igazi problémákat – világított rá Novák Zoltán az ATV Start című műsorában a könyvben is szereplő torz magyar vitakultúráról beszélve.

http://atv.hu/videotar/20120605_lehet_e_tabu_egy_demokraciaban

Az Élet és Irodalom közölte a könyv záró fejezetét. Mivel a cikk teljes terjedelmében csak előfizetéssel érhető el, íme, egy kis ízelítő belőle!

„A politikában minden a hagyományon és annak megváltoztatásán múlik. Éppen ezért az alábbi cikk középpontjában a következő kérdés áll: miért nem sikerül, és hogyan lenne lehetséges hagyományt váltani a magyar politikában?”

http://www.es.hu/csizmadia_ervin;nyugat_vagy_nyugatossag;2012-05-30.html

Végül, de nem utolsó sorban. Képek a könyvbemutatóról!

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.10150990980713738.452736.94208108737&type=1

Hogy Magyarország nyugattalan volna?! - kaphatják sokan fel a fejüket a Méltányosság legújabb könyve „A nyugattalan Magyarország” címe hallatán. Talán elírás, s nyugtalanságra gondoltak a szerzők. Vagy éppenséggel helyeslően bólogatnak, hogy bizony-bizony, az utóbbi két évben az Orbán-kormány leradírozta hazánkat Európa térképéről. Csakhogy, amikor nyugattalanságról beszélünk, sokkal mélyebb folyamatokra gondolunk, mint az aktuálpolitikai események. Nyugatosságunk ugyanis nem elveszett, hanem valójában soha nem is létezett. Csak ismétlődő felzárkózási kísérletekkel büszkélkedhetünk, amelyek keretében a nyugatra vágyó kevesek hadakoztak a mozdulatlan, mozdíthatatlan tömegekkel, többnyire eredménytelenül. A követési távolságot Széchenyi óta szigorúan betartjuk. Nem értük utol, nem szakadunk le, nagyjából ugyanúgy döcögünk a Nyugat után, mint mindig. Több száz éves hagyományról van tehát szó. A rendszerváltást követően úgy tűnt, végre sikerrel jár legújabb kori felzárkózási kísérletünk. Kiépültek a demokratikus intézményrendszerek, kialakult a piacgazdaság. Európai Uniós csatlakozásunk óta úgy éreztük, hogy végérvényesen a Nyugat részét képezzük, valami azonban mégis hiányzik. Ez nem más, mint a nyugatosság esszenciája. Az a plusz, ami az intézményrendszeren felül az évszázadok során rárakódott a nyugati társadalmakra, és amit nem lehet húsz év alatt elsajátítani. Legalábbis úgy nem, ha a jogállamiság és az intézményrendszer védelme az egyetlen mérőfoka a nyugatosságnak

Természetesen fel lehet tenni a kérdést, akarunk-e, tudunk-e, kell-e nyugatossá válni? Egyáltalán mi teszi nyugatossá egy nemzetet? Ahhoz, hogy nyugatoss(abb)á tudjunk válni, előbb meg kell érteni azt, hogy mitől s miként működik mindaz, ami a nyugati rendszer lényege. Félig már valóban megérkeztünk egy nyugatos világba. Azt hittük a rendszerváltással teljesítettük a feladatot, de ez még messze nem elég. Az alváz kétségkívül meg van, de hiányzik a kaszni. Mit kezdjünk tehát a félárva nyugati intézményrendszerrel, amelyről ordít, hogy hiányzik mellőle egy nyugatias társadalmi felépítmény? Mit kezdjünk azzal, hogy visszatért a magyar történelem? Mit kezdjünk torz vitakultúránkkal és a nyilvánossággal? A kormányzás állapota körül vajon milyen teendőnk van? Mit kezdjünk az önismétlő gazdaságpolitikával, az olyan gazdasági függőségeinkkel, mint például az energiaimport? A mindezekbe belebetegedett társadalommal? Összességében, mit kezdjünk nyugattalanságunkkal? Ezt a kérdést jártuk körül könyvünkben külföldi példákhoz és saját történelmünkhöz folyamodva, hogy alternatívát kínáljunk arra, hogyan lehetne megközelíteni az általunk kívánatosnak tartott irányt. S hogy mire jutottunk? Addig nem lesz nyugatosság, míg a szembenálló felek nem tudnak kiegyezni abban, hogy egyaránt demokraták. Ez ma nincs így.  Amíg nem alakul ki a „társadalmi igényesség” a politika felé, amíg nem épülnek ki azok a független, civil intézmények, amelyek kezelik azokat a problémákat és konfliktusokat, amelyeket nyugati társadalmakban hazánktól eltérően a közösség, és nem a politika „old meg”, addig nem tudunk közelíteni a Nyugathoz. Hazánkban ugyanis hiányzik a nyugatosság két létfontosságú ismérve. A társadalmi kohézióra és demokráciára nevelés formális és informális intézményei, és a történelmi hagyományokkal való szembenézés, ennek révén az önkorrekció és változtatás képessége. Ezek nélkül hiába a nyugatos intézményrendszer, hiába piacgazdaság sosem lesz „egészen” nyugatos Magyarország. Rossz hírünk az olvasóknak, hogy ez időbe telik. A Nyugat sem egyik napról a másikra vált olyanná, amilyen. Jó hírünk azonban, hogy nyugatosnak nem születik az ember, hanem azzá válik. A Nyugat tehát tanulható. Könyvünkkel ehhez a tanulási folyamathoz szerettünk volna hozzájárulni.     

Semmi sem mutatja jobban, mint az utóbbi hetek kölcsönös szoborgyalázása, hová juttathatja a politikai közösséget a „szemet szemért elv”. Úgy tűnik, Magyarország még nem nőtt ki ebből a gyermekbetegségből, pedig Nyugaton már tudják, hogy számos egyéb formája létezik a tiltakozásnak. Az általános fejrázáson túllendülve, a jelenség éppen arra világít rá, hogy hazánkban a társadalom egyik fele nem tud mit kezdeni a másikkal, és viszont. Párhuzamos igazságképek versenyeznek egymással, amelyekbe nem fér bele a másik „igaza”. Ebből fakad, hogy a „szembenálló” fél szimbolikus tere, jelképei meghódítandóvá, vagy még inkább megsemmisítendővé váltak, legyen az szobor, utcanév, színház vagy rádiófrekvencia. Nap, mint nap, ilyen apróságokon őrli fel egymást a két tábor. Pedig lássuk be, nem ezek a fontos dolgok egy ország életében. Húsz évvel a rendszerváltás után azonban még mindig nem jutottunk el odáig, hogy lefektessük a játékszabályokat. Mai napig egymásra mutogató „demokratikus szabadrablás” folyik, amelyben a pártok készségesen felhasználnak minden lehetséges alkalmat arra, hogy belekössenek a másikba. Ez a mentalitás leszivárog a közéletbe, és a politikától való elfordulást, vagy éppen ellenkezőleg, harcias, elvakult aktivizmust eredményez. Természetesen nem azt állítjuk, hogy másutt ne így volna, de tőlünk nyugatabbra léteznek olyan témák, amelyek egyfajta „szent tehénnek” számítanak. Olyan közös pontok, amelyre alapként tekintenek, legyenek azok a demokratikus normák, vagy éppen egyes szakpolitikák. Ezzel szemben Magyarországon egyre többen úgy gondolják, hogy az utóbbi időben oly mértékben megnőtt a politikai megosztottság, hogy képtelenség bármilyen együttműködés. Akik így vélekednek, felcserélik az okot az okozattal. Hazánkban nem megszűnt, hanem soha nem is létezett ilyen jellegű politikai konszenzus. Ezért aztán ne csodálkozzunk azon, ha a politikai hiszterizálás végül pártoktól független emberek elszigetelt, irracionális cselekedeteibe torkollik. Kultúrember nem gyaláz szobrot. Semmilyet. Leginkább azért, mert nem zavarja a másik létezése. Mert számára természetes a gondolatok folyamatos ütköz(tet)ése, ez mindennek az alfája és omegája, nem a világvége. A szimbolikus erőszak erőszakot szül. Amíg úgy gondoljuk, hogy „nincs dolgunk” a másik féllel, nincs bennünk semmi közös, csak szaporodni fognak az ilyen típusú politikai cselekedetek.

Az elégedettség a liberális demokráciával szemben állított szerény demokratikus elvárásokkal, a poszt-demokrácia felemelkedéséhez vezetett. Ebben a modellben, míg választások valóban léteznek, a kormány leváltható, ugyanakkor a választásokról folytatott társadalmi vita szorosan kontrollált a meggyőzés szakértői által. A választási játszma látszata mögött, a politika igazából, a megválasztott kormányzat és az elit– főleg üzleti érdekeket megjelenítő– interakciójának függvénye- írta Colin Crouch brit szociológus és politikatudós 2004-ben megjelent Post-Democracy című könyvében.

A szerző azt állítja, hogy a „globális cégek” hatalma az állam által dominált gazdasági modellek 1970-es években bekövetkezett szétesése után, úgy megnövekedett, hogy immáron az összes politikus és közszolga ajtaja nyitva áll előttük. Ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a globalizációnak köszönhetően a hatalmas multinacionális vállalatok olyan gazdasági erőt képviselnek, hogy befektetéseikért sorban állnak az országok.  A demokrácia pedig egyszerűen nem képes lépést tartani a kapitalizmus nemzethatárokon átívelő dinamikájával. Ráadásul, ezen vállalatok nem csupán azért központi „intézményei” a poszt-demokráciának, mert befolyásuk egyre fokozódik, hanem azért is, mert működési mintával szolgálnak a kormányzatok számára. A multik a stratégia-alkotáson kívül minden lényeges feladatot igyekeznek kiszervezni a vállalati központból. Crouch úgy látja, hogy a kormányzatok eme modell adaptálását kísérlik meg. A fő kormányzati kompetenciák „outsourcingja” pedig azt eredményezi, hogy a „kormány egyfajta intézményi idiótává válik”. A szerző láthatóan igen negatívan ítéli meg a ’70-es évek óta uralkodó paradigmát, miszerint az állam méretének és szerepének csökkentése, valamint az üzleti gyakorlatok kormányzati meghonosítása (pl.: New Public Management) az egyetlen helyes út.

A 2008-as gazdasági válságot követően kialakult vita az állam és a piac kapcsolatának újraértelmezésére vonatkozóan–melyről korábban már beszámoltunk– újabb szellemi muníciót adhat a crouchi álláspont képviselőinek. A poszt-demokrácia koncepcióját persze lehet vitatni, de kétségen felül áll, hogy jól tükrözi a nyugat reflexív gondolkodásmódját és törekvését újabb és újabb értelmezési keretek létrehozására. A poszt-demokrácia teóriája is olyan alapvető kérdéseket feszeget, mint például a demokratikus értékrend. Mindezt úgy teszi, hogy meghaladja a demokrácia-diktatúra ellentétpárt, mivel nem tekinti antidemokratikusnak az új rendszert, csupán a demokrácia egy újabb–nem túl pozitív– válfajának. Ez a szemléletmód és hozzáállás akár mintául is szolgálhatna, amikor kísérletet teszünk a magyar politika mindenkori folyamatainak értelmezésére.

Csery Péter