Semmi sem mutatja jobban, mint az utóbbi hetek kölcsönös szoborgyalázása, hová juttathatja a politikai közösséget a „szemet szemért elv”. Úgy tűnik, Magyarország még nem nőtt ki ebből a gyermekbetegségből, pedig Nyugaton már tudják, hogy számos egyéb formája létezik a tiltakozásnak. Az általános fejrázáson túllendülve, a jelenség éppen arra világít rá, hogy hazánkban a társadalom egyik fele nem tud mit kezdeni a másikkal, és viszont. Párhuzamos igazságképek versenyeznek egymással, amelyekbe nem fér bele a másik „igaza”. Ebből fakad, hogy a „szembenálló” fél szimbolikus tere, jelképei meghódítandóvá, vagy még inkább megsemmisítendővé váltak, legyen az szobor, utcanév, színház vagy rádiófrekvencia. Nap, mint nap, ilyen apróságokon őrli fel egymást a két tábor. Pedig lássuk be, nem ezek a fontos dolgok egy ország életében. Húsz évvel a rendszerváltás után azonban még mindig nem jutottunk el odáig, hogy lefektessük a játékszabályokat. Mai napig egymásra mutogató „demokratikus szabadrablás” folyik, amelyben a pártok készségesen felhasználnak minden lehetséges alkalmat arra, hogy belekössenek a másikba. Ez a mentalitás leszivárog a közéletbe, és a politikától való elfordulást, vagy éppen ellenkezőleg, harcias, elvakult aktivizmust eredményez. Természetesen nem azt állítjuk, hogy másutt ne így volna, de tőlünk nyugatabbra léteznek olyan témák, amelyek egyfajta „szent tehénnek” számítanak. Olyan közös pontok, amelyre alapként tekintenek, legyenek azok a demokratikus normák, vagy éppen egyes szakpolitikák. Ezzel szemben Magyarországon egyre többen úgy gondolják, hogy az utóbbi időben oly mértékben megnőtt a politikai megosztottság, hogy képtelenség bármilyen együttműködés. Akik így vélekednek, felcserélik az okot az okozattal. Hazánkban nem megszűnt, hanem soha nem is létezett ilyen jellegű politikai konszenzus. Ezért aztán ne csodálkozzunk azon, ha a politikai hiszterizálás végül pártoktól független emberek elszigetelt, irracionális cselekedeteibe torkollik. Kultúrember nem gyaláz szobrot. Semmilyet. Leginkább azért, mert nem zavarja a másik létezése. Mert számára természetes a gondolatok folyamatos ütköz(tet)ése, ez mindennek az alfája és omegája, nem a világvége. A szimbolikus erőszak erőszakot szül. Amíg úgy gondoljuk, hogy „nincs dolgunk” a másik féllel, nincs bennünk semmi közös, csak szaporodni fognak az ilyen típusú politikai cselekedetek.