Néhány nappal ezelőtt Orbán Viktor a Wall Street Journalban bejelentett gazdasági intézkedéseivel alaposan feladta a leckét a Fidesz-kormány politikáját értelmezni kívánó elemzőknek. A balliberális oldalon eddig tökéletesen egyértelmű volt, hogy Orbán egy keleti típusú despota, aki paternalista elvek mentén kívánja újraszervezni, vagy méginkább lerombolni a magyar társadalom felépítményét. Erre Orbán bejelenti, hogy csökkenteni kívánják az állami kiadásokat a nyugdíjak, a gyógyszerkassza és munkanélküli segélyek területén. Persze elvitatkozhatunk azon, hogy ez most „megszorítás”, vagy sem. Az mindenestre nyilvánvaló, hogy ezek szembemennek az eddigi leegyszerűsítő Orbán képpel, három okból is:

  • Ezek az átalakítások az állami újraelosztás visszafogását jelentik így tulajdonképpen liberális szellemiségűnek tekinthetők.
  • Az aktív népesség támogatása az inaktívok rovására rövidtávon komoly társadalmi ellentéteket generálhat, ezzel tulajdonképpen megdől az az értelmezés is, hogy Orbán egyedüli célja, hogy minél kevesebb konfliktust generálva megtartsa 2010-es szavazótáborát.
  • Amennyiben a programhoz konkrét számadatok járulnak, úgy a közéleti vitáink végre kitörhetnek a diktatúra/demokrácia kérdésköréből és valódi szakmai irányba mehetnek el.

Melyik akkor tehát az igazi Orbán? Aki a Kádár-korszakhoz hasonló jólétet ígér az összes választónak, emellett felszámolja a szabadságjogokat és a hatalmi ellensúlyokat? Vagy az, aki reformokat vállal fel az aktív népesség érdekében, vállalva az ezzel járó konfliktusokat?

Azt hiszem mindkettő és egyik sem. Egyrészt féléves kormányzás alapján évtizedekre előretekinteni igen nagy bizonytalanságot hordoz magában. Másrészt a politikában óriási szerepe van a spontaneitásnak, pont attól izgalmas a dolog, hogy a különböző tényezők változásai állandóan felülírják a forgatókönyvet. Gondoljunk bele, ha nincs a görög válság és az Európai Unió elnézőbb a magyar hiánycéllal, akkor Orbánék nem kényszerülnek arra, hogy a nyugdíjkasszák államosítása miatt megnyirbálják az Alkotmánybíróság jogkörét és ezzel teljesen más megvilágításba kerülne az egész kormányzás értékelése.

A Méltányosságnál több írásban feszegettük már azt a problémát, hogy itt nem diktatórikus fordulatról van szó, hanem arról, hogy a jobboldal teljesen más megközelítésben képzeli el Magyarország megújítását, mint a kudarcot vallott gyurcsányi politika. Vagyis szakítva a „felvilágosult abszolutizmus” elvével, a problémák populáris oldalát megragadva, a társadalom felől igyekszik terveit végrehajtani. Közéleti vitáinknak ennek a kísérletnek a tartalmi oldaláról kellene szólnia, nem arról, hogy melyik oldal igyekszik éppen a demokratikus elkötelezettséget önmagának kisajátítani.

 

A kép forrása