Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Ünnep és emlékezet

 

Mostani bejegyzésemet egy családi beszélgetés inspirálta. Nemrégen szóba került 1956 témaköre, és a forradalomnak különböző aktuálpolitikai vetületei. Valaki megemlítette, hogy 1956-ban nemcsak tiszta akaratú emberek, egyetemisták, munkások voltak az utcán, hanem a köztörvényes bűnözök is. Én tiltakozni próbáltam a sommásnak érzett kijelentés ellen, mire az illető megjegyezte: „Te nem éltél akkor, én igen”.

Nem hagytam magamat leinteni az életkor adta tekintélyre hivatkozva. Kifejtettem, hogy nem vitatom, voltak egyéni esetek, de tiltakoznom kell az ellen, hogy ezeket tekintsük a forradalom legfontosabb elemének. Megemlítettem, hogy semmi csodálnivaló nincsen abban, ha egy tömegeket megmozgató eseménysorozatba – legyen az forradalom, felkelés vagy tüntetés – néhány büntetett előéletű, vagy gyanús alak is belekeveredik. De a forradalom soha nem ilyen emberekről szól, hanem – például a magyar forradalom esetében – Angyal Istvánról, Nagy Imréről meg Mindszenty Józsefről, Tóth Ilonáról és Mansfeld Péterről, a „pesti srácokról” meg a munkástanácsokról. Kifejtettem, hogy az, hogy valakit jogerősen – mármint az akkori jogrendszer (?) szerint – elítéltek, és börtönben ült, önmagában nem jelent semmit. Vigyázzunk, ne essünk abba a hibába, hogy túlértékeljük a diktatúrák bíróságainak jogérzékenységét: hiszen lehet köztörvényes minősítésekkel dobálózni egy koncepciós perben is! Csak részben sikerült meggyőznöm beszélgetőpartneremet, de ez a vita elgondolkoztatott arról, milyen a viszonya a mai magyar társadalomnak ’56-hoz.

Furcsa dolog, hogy 1956-ot tekintjük a III. Magyar Köztársaság megalapozásának, és ehhez képest a társadalom nem tud méltóképpen emlékezni a forradalom hőseire. Ha valakinek csak a köztörvényesek meg a lincselések jutnak eszébe ’56 kapcsán, akkor fel kell tenni a kérdést: politikusaink és történészeink nem rontottak-e el valamit az elmúlt húsz évben? A közéleti szereplők állandóan a forradalom szellemével próbálják legitimálni a törekvéseiket, és ezzel ártanak az ünnepnek. Aki ’56-ot „polgári forradalomnak” nevezi, az éppúgy téves úton jár, mint az, aki Mindszentyt „fundamentalistának” minősíti. Ráadásul ez a hangnem éppen a fiatalokkal utáltatja meg a nemzeti ünnepeket. Tanulságos, hogy az idei október 23-án már egyetlen politikamentes programot sem szerveztek Budapesten, csak tisztán politikai rendezvényekre került sor.

De nem foghatunk mindent a politikai szereplőkre. Hogy nem tudunk méltóképpen ünnepelni, abban szerepet játszik a megfelelő távlat hiánya is. Csak ötvenöt év telt el a forradalom óta. Franciaországban a Bastille bevétele után száz évvel is óriási viharokat kavart a forradalom megítélése. A francia társadalom nem jelentéktelen része oktrojált ünnepnek tekintette július 14-ét. A királypártiak ezen a napon bezárkóztak a házaikba, nem tűzték ki a trikolórt, és a spalettákat is behajtották, hogy ne szűrődjön be otthonukba a Marseillaise: számukra a forradalmat a nyaktiló jelképezte, meg azok a felcicomázott nők, akik 1792. augusztus 10-én „nagy bátran” megcsonkították a Tuileriák, illetve a királyi család védelmében elesett svájci gárdisták holttesteit. Nyugat-Franciaországban mai napig hősként tekintenek azokra a vendée-i meg Bretagne-i királypárti parasztfelkelőkre, akik nemesek vezetésével harcoltak a hagyományokat, a katolikus vallást és a regionális öntudatot lábbal tipró köztársaság ellen.

Összefoglalva, a századfordulón a francia közvélemény nem csekély része ambivalensen viszonyult a forradalom állami megünnepeltetéséhez, elsősorban a véres emlékek miatt. Csak 1945 után békült meg a francia társadalom önmagával, és fogadta be 1789-et (leválasztva a forradalom kezdeti szakaszáról a guillotine-t, a diktatúrát és a Vendée elleni irtóháborút). Ehhez hozzájárult, hogy az antifasiszta ellenállás – azaz egy nemzeti ügy – határozottan összefonódott a republikanizmussal, eldöntve a történelmi vitát a forradalom javára. A mai Franciaországban július 14-e egy politikamentes népünnepély, ahol megbékélve van jelen a „jobboldali” és a „baloldali” Franciaország.

Százötvenöt év szükségeltetett ahhoz, hogy a franciák eljussanak 1789 közös ünnepléséig. Ha a franciáknak ennyi idő kellett ahhoz, hogy megbékéljenek a nemzeti ünneppel, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyaroknak is hosszabb időre van szükségük ’56 befogadásához.

0 Tovább

Melyik az igazi Orbán?

 

Néhány nappal ezelőtt Orbán Viktor a Wall Street Journalban bejelentett gazdasági intézkedéseivel alaposan feladta a leckét a Fidesz-kormány politikáját értelmezni kívánó elemzőknek. A balliberális oldalon eddig tökéletesen egyértelmű volt, hogy Orbán egy keleti típusú despota, aki paternalista elvek mentén kívánja újraszervezni, vagy méginkább lerombolni a magyar társadalom felépítményét. Erre Orbán bejelenti, hogy csökkenteni kívánják az állami kiadásokat a nyugdíjak, a gyógyszerkassza és munkanélküli segélyek területén. Persze elvitatkozhatunk azon, hogy ez most „megszorítás”, vagy sem. Az mindenestre nyilvánvaló, hogy ezek szembemennek az eddigi leegyszerűsítő Orbán képpel, három okból is:

  • Ezek az átalakítások az állami újraelosztás visszafogását jelentik így tulajdonképpen liberális szellemiségűnek tekinthetők.
  • Az aktív népesség támogatása az inaktívok rovására rövidtávon komoly társadalmi ellentéteket generálhat, ezzel tulajdonképpen megdől az az értelmezés is, hogy Orbán egyedüli célja, hogy minél kevesebb konfliktust generálva megtartsa 2010-es szavazótáborát.
  • Amennyiben a programhoz konkrét számadatok járulnak, úgy a közéleti vitáink végre kitörhetnek a diktatúra/demokrácia kérdésköréből és valódi szakmai irányba mehetnek el.

Melyik akkor tehát az igazi Orbán? Aki a Kádár-korszakhoz hasonló jólétet ígér az összes választónak, emellett felszámolja a szabadságjogokat és a hatalmi ellensúlyokat? Vagy az, aki reformokat vállal fel az aktív népesség érdekében, vállalva az ezzel járó konfliktusokat?

Azt hiszem mindkettő és egyik sem. Egyrészt féléves kormányzás alapján évtizedekre előretekinteni igen nagy bizonytalanságot hordoz magában. Másrészt a politikában óriási szerepe van a spontaneitásnak, pont attól izgalmas a dolog, hogy a különböző tényezők változásai állandóan felülírják a forgatókönyvet. Gondoljunk bele, ha nincs a görög válság és az Európai Unió elnézőbb a magyar hiánycéllal, akkor Orbánék nem kényszerülnek arra, hogy a nyugdíjkasszák államosítása miatt megnyirbálják az Alkotmánybíróság jogkörét és ezzel teljesen más megvilágításba kerülne az egész kormányzás értékelése.

A Méltányosságnál több írásban feszegettük már azt a problémát, hogy itt nem diktatórikus fordulatról van szó, hanem arról, hogy a jobboldal teljesen más megközelítésben képzeli el Magyarország megújítását, mint a kudarcot vallott gyurcsányi politika. Vagyis szakítva a „felvilágosult abszolutizmus” elvével, a problémák populáris oldalát megragadva, a társadalom felől igyekszik terveit végrehajtani. Közéleti vitáinknak ennek a kísérletnek a tartalmi oldaláról kellene szólnia, nem arról, hogy melyik oldal igyekszik éppen a demokratikus elkötelezettséget önmagának kisajátítani.

 

A kép forrása

10 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek