Méltányosság-blog

Csery Péter: Az unortodoxia úttörői

A második Orbán-kormány újkeletű gazdaságpolitikájának célja, egészen november 17-ig világos és egyértelmű volt: Európában meglehetősen szokatlan, kevéssé elfogadott gazdaságpolitikai eszközöket használva szándékozták növekedési pályára állítani az országot, figyelve közben a fiskális egyensúly fenntartására. A célkitűzésekkel az EU is egyetértett, sőt a magyar kormány többször is dicséretet kapott a fiskális szigor megőrzése kapcsán. A kormányra zúduló nyugati össztűz elsősorban a célt szolgáló intézkedéseknek szól, mivel ezek gyakran összeütközésbe kerültek az európai normákkal, különösen jogbiztonsággal (pl.: magánnyugdíjpénztári-vagyon államosítása, jegybank-törvény, végtörlesztés). A jogbiztonság sérülése pedig magában hordozta a befektetői bizalom oly mértékű csökkenését, amit egyébként a gazdaság teljesítménye, vagy az államháztartási hiány szintje nem feltétlenül indokolt volna.

November 17-én azonban éles törés következett be a kormány „unortodox” gazdaságpolitikájában: Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter bejelentette, hogy  a kormány tárgyalásokat kezd az IMF-fel egy „biztosítást” jelentő pénzügyi védőhálóról. A kormányzat eme szándékát az utóbbi napok történései tovább erősítették. Egyre valószínűbb tehát, hogy elérkeztünk a „pénzügyi szabadságharc” Világosához.

De vajon sikerült-e más kormánynak, más országban sikerre vinni hasonló „függetlenségi háborút”? Ha túltekintünk az európai horizonton, akkor a válasz egyértelműen, igen. Amennyiben sikerkritériumnak a relatíve tartós IMF-mentességet és a likviditás megőrzését tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy Argentína ilyen ország. Ez önmagában is érdekes lehet, különösen akkor, ha áttekintjük az argentin kormány által folytatott gazdaságpolitikát, mely kísérteties hasonlóságokat mutat a „matolcsyzmussal”.

Egyrészről az argentin politikai vezetés is elsődleges célként tűzte ki, hogy a 2001-es államcsőd miatt felvett készenléti hitel visszafizetése után, teljesen függetlenedjen a gazdaságpolitikai mozgásteret leszűkítő IMF-től. A „kipaterolást” követően pedig, „új időknek, új dalaival” saját erőből próbálják talpra állítani a gazdaságot. Ehhez először olyan forrásokat kellet szerezni, melyek mozgósítása nem növeli tovább az ország adósságállományát. A magánnyugdíjpénztári-vagyon államosításával, vagy a jegybanki devizatartalék „elégetésével” ez viszonylag könnyen kivitelezhető volt. Az előbbi már 2008-ban megtörtént, amikor Amado Boudou, a nyugdíjbiztosító elnöke egy adminisztratív aktussal becsatornázta a 24 milliárd dolláros megtakarítást az állami rendszerbe. A devizatartalék megszerzése, azonban már jóval keményebb diónak bizonyult. A független jegybank elnöke természetesen ellenállt eme törekvésnek, csakhogy az alkotmányos korlátok ellenére eltávolították tisztségéből. Így megnyílt az út a tartalék részleges felhasználásához.

A kormány a frissen szerzett tőkét alapvetően három dologra használta fel: szociális rendszer fejlesztésére, gazdasági növekedés elősegítésére (tőke injekciók), valamint a lejáró adósságok megújítására és refinanszírozására. Mindennek eredményeképpen Argentína képes volt visszafizetni a több mint 6 milliárd dolláros IMF hitelét, gazdasága meredek növekedési pályára állt (3. leggyorsabban bővülő gazdaság a világon), és összességében a jelenlegi, krízisekkel tarkított időszakban is stabilnak látszik. Viszont ha az érem „sötétebbik oldalát” szemléljük, akkor már közel sem ilyen egyértelmű a siker. Az ország gazdasági növekedést elsősorban az export eredményezi, amit a magas nyersanyagpiaci árak táplálnak, és a nagymértékű infláció. Tehát, csak a felszínen tűnhet stabilnak az argentin gazdaság, ugyanis ha a világpiacon a nyersanyagárak korrekciója megtörténik, akkor megint bajba kerülhet a dél-amerikai állam.

Láthatjuk tehát, hogy amit nem sikerült Európa szívében nagy erőfeszítések árán sem megvalósítani, azt Dél-Amerikában hasonló eszközökkel könnyűszerrel véghezvitték. Ennek több oka van. Egyrészt nyilvánvaló, hogy Argentína egészen más jellegű szövetségi rendszerrel rendelkezik, aminek köszönhetően a jogállamiságot illetően jóval alacsonyabb elvárásokkal kell szembe néznie, mint egy EU-s államnak. Vagyis ott a gazdasági hatékonyságot ténylegesen szinte kizárólagos primátus illeti meg, és a kormányzat tevékenységének fő legitimációja materiális jellegű. Ráadásul, ha csak átmenetileg is, de a gazdaság folyamatosan bővül, látszólag igazolva a kormány döntéseit, szemben Magyarországgal, ahol egyelőre kétséges bármiféle növekedés. Másrészről Argentína és a dél-amerikai térség merőben más szerepet foglal el a világgazdaság rendszerében, vagyis a befektetői elvárások is jelentősen különbözőek.

A csütörtöki IMF-fel kapcsolatos bejelentés után két narratíva uralja a magyar közbeszédet a kormány gazdaságpolitikai meghátrálásával kapcsolatban. A jobboldalról az elmúlt másfél év története a gazdasági szabadságharc krónikája, amikor a kormány szakítani kívánt azokkal a szervezetekkel, amelyek legitimáció nélkül kívánnak beavatkozni az egyes országok belpolitikájába. Ezek a hatalmas nemzetközi pénzügyi erők az eredmények ellenére nem engedhették meg maguknak, hogy Magyarország kitörjön az ellenőrzésük alól, ezért különböző gazdasági eszközökkel kikényszerítették az együttműködést. A baloldalon ugyanez a történet úgy néz ki, hogy a kormány gazdaságpolitikája teljes kudarcot szenvedett. Az unortodox megoldások nyomán megrendült a jogállam és a befektetők bizalma hazánk iránt, a semmire költöttük az államosított nyugdíjpénzeket, a különböző különadók lefékezték a gazdasági növekedést és az egykulcsos adó sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A két értelmezés teljes eltérése pontos tükre a hazai politikai élet mély megosztottságának.

Érdekes, hogy a hazai parlamenti baloldal mennyire nem vesz tudomást a nyugati világ globalizáció, vagy kapitalizmuskritikájáról. Holott, amint már írtunk is róla, ez a téma már régen túl van az összeesküvés-elméletek szintjén, sőt a jelenlegi krízis már korántsem csak elméletben vet fel olyan kérdéseket, mint a nemzetközi pénzügyi szervezetek, minősítő intézetek, multinacionális vállalatok túlhatalmának viszonya a népképviseleti demokráciához. Míg Nyugat-Európában és az USA-ban egyre komolyabb politikusok és társadalomtudósok vetik fel, hogy újra kell gondolni a globalizáció, illetve a gazdasági válság kihívása miatt a demokrácia kérdéseit, addig a hazai baloldal továbbra is feltétel nélkül elfogadja a fennálló rendszer helyességét. Persze a kormány is hozzájárult ahhoz, hogy most gúnyos kritikák céltáblája legyen: az elmúlt félév követhetetlen gazdasági bakugrásai, a jogállami keretek áthágását nem lehet érvekkel alátámasztani. Persze ezzel párhuzamosan a kormányfő örökérvényűnek szánt kinyilatkoztatásaival sokkal inkább egy dogmáihoz, semmint a valósághoz alkalmazkodó politikája is sokat tett azért, hogy olyan helyzetben találta magát, amelyből arcvesztés nélkül lehetetlen kihátrálni.

Azt hiszem a címben feltett kérdésre a válasz, hogy mindkettő. A szabadságharc narratívát erősíti, hogy míg a vártnál nagyobb növekedési adat, vagy a javuló foglalkoztatottságról érkező hírek nyomán egy tapodtat sem erősödött a forint, addig az IMF-bejelentés hatására valóságos száguldásba kezdett, vagyis úgy tűnik, valóban nem feltétlenül az ország gazdasági teljesítménye befolyásolja csak a magyar valuta teljesítményét. Ugyanakkor a kormányt is ki kell, hogy józanítsa ez a pofon, az elmúlt másfél év voluntarizmusának, következetlenségeinek és felelőtlen döntéseinek vége. Azon természetesen továbbra is lehet és kell is gondolkodni, hogy a jelenlegi globális pénzügyi rendszer hogyan viszonyul a demokráciához, a szabadságharcnak azonban ezekkel az eszközökkel minden bizonnyal vége.

Paradigma szintű átalakulások szemtanúi lehetünk az utóbbi években. Meglehet, hogy nagyszülő korunkban a „nagy gazdasági válság” hatásairól fogunk mesélni unokáinknak. Egy biztos, 2050-re jelentős világgazdasági átalakulások várhatóak Brazília, Oroszország, India és Kína, azaz a BRIC országok javára. Mindez messzinek tűnhet, mégis épp napjainkban van kialakulófélben. Bár túlontúl rövid egy blogbejegyzés a téma teljes körű elemzéséhez, mégis fontos foglalkozni a BRIC csoport idei találkozójával, amit április 14-én Hainan tartományban rendeznek. (Dél-Afrika csatlakozásával ez lesz egyben az első kibővült BRICS találkozó. Az akronímához csatolt „S” a South Africa első betűjéből származik.) A találkozót a kínai elnök, Hu Csin-tao vezeti majd, és részt vesz a brazil elnöknő, Dilma Rouseff, Dmitry Medvegyev orosz elnök, az indiai miniszterelnök Manmohan Sing, valamint Jacob Zuma, dél afrikai elnök is. A megbeszélések során a vezetők várhatóan egyeztetnek nemzetközi kérdésekben, gazdasági, pénzügyi és fejlesztési ügyekben, valamint körvonalazzák jövőbeli együttműködésük irányait is.

De mi is az a BRIC? Magát a fogalmat tíz éve találta ki a Goldmann Sachs elemzője a legnagyobb és leggyorsabban növekvő feltörekvő országok már említett négy fős csoportjára. Ami közös bennük, az az alacsony munkabérekből származó és nagy népesség által lehetővé tett rendkívül gyors növekedés. A BRIC országok lakossága lefedi a Föld lakóinak 40%-át, az utóbbi tíz évben pedig a világ GDP növekedésének egyharmada a BRIC országoktól származott. Egységesen megfigyelhető, hogy a csoport tagjai jobban átvészelték a gazdasági válságot, mint a világ többi része. Növekedésük a továbbiakban is hasonlóan rohamosan fog nőni. Ráadásul hatalmukat gazdasági együttműködésükön túl egyre inkább politikai befolyássá igyekszenek kiterjeszteni. Többek között ennek a folyamatnak is köszönhető, hogy a találkozót előkészítendő, március 24-én lezajlott egy két napos előkészítő konferencia, a BRICS országok agytrösztjeinek szimpóziuma (BRICS Think Tanks Symposium). Mivel honlapunkon régóta ismertetjük a külföldi agytrösztök tevékenységeit, külön fontosnak tartjuk kiemelni ezt a rendezvényt. A csoport tagjai ugyanis szükségesnek tartották, hogy vezető agytrösztjeik előbb közösen megvitassák az elérendő célokat, ajánlásokat megfogalmazva a csúcs számára. Javaslataik mellett, egyben rendszeresítették együttműködésüket, így kialakulhat egy olyan közös tudásbázis, amely a csoportosulás közös, pénzügyi, gazdasági, politikai és tudományos előmenetelének további motorja lehet.

Megfogalmazott irányelveik nagyjából lefedik Kína négy fő prioritását is a jövő heti konferenciával kapcsolatban: 1. Konszenzusra jutni a globális kihívások kezelését illetően, hozzájárulni a globális problémák megoldásához. 2. A BRICS országok közötti koordináció és együttműködés elmélyítése nemzetközi ügyekben. Az érdekek egyeztetése nemzetközi szervezetekben, vagy pl. szorosabb együttműködés a nemzetközi monetáris rendszer reformjában, a klímaváltozás vagy a fenntartható fejlődés, valamint a globális kormányzás előmozdítása terén. 3. Mélyíteni és kiterjeszteni a BRICS tagállamok praktikus együttműködését 4. a BRICS országok bilaterális együttműködésének elmélyítése.

Az agytrösztök javaslataiból kiolvasható, hogy ez egyaránt jelenti majd kereskedelmi, energiaügyi, egészségügyi, illetve infrastrukturális együttműködési lehetőségek, valamint a Közel-Kelet és az észak-afrikai problémák lehetséges megoldási kérdéseinek tárgyalását, mint az afrikai országokkal való együttműködési lehetőségek bővítését. Ezért is gondolják sokan, hogy az amúgy nagyságrendekkel kisebb lakossággal, ám sok szempontból nyugatias gazdasággal és politikával rendelkező Dél-Afrikát stratégiai pozíciója miatt fogadták be a csoportba, mivel kaput jelent Afrikába, és az ott található nyersanyagokhoz, fejlesztési lehetőségekhez.

Hazánk számára számos aspektusból érdekes a BRIC országok fejlődési pályája. Magyarország mindig is hajlamos volt egy sajátos gazdasági külön út keresésére. A gazdasági válságot követően világszerte kiábrándulás tapasztalható a spekulatív tőkére épülő globális kapitalizmusból, amit a BRIC országok mindig is élesen bíráltak. Való igaz, hogy éles mentalitásbeli különbség van a BRIC tagok termelés centrikus, megtakarító felfogása, valamint a nyugat szintén termelékeny, azonban fogyasztásra épülő mentalitása között. Magyarország azonban sem nem takarékoskodó, sem nem termelékeny ország, így van mit tanulnia mindkét irányzattól. Miközben egyre gyakrabban hallhatjuk a spekulatív tőke szemben állítását a termelői munkával hazánkban, fontos egyvalamit szem előtt tartani. Nem lehet egy az egyben átvenni külföldi rendszereket. Minden hasonló kísérlet kudarcot vallott eddig, mert nem vette figyelembe az ország politikai, gazdasági, történelmi, kulturális adottságait. Meg kell találni tehát a két különböző mentalitásban a pozitív alkalmazható elemeket, és azokat fuzionálni, a hazai viszonyokra alkalmazva. A BRICS kiváló példa arra, hogy a tudatos, hosszú távú építkezés jobban megtérül, mint a hazánkban húsz éve zajló rövid távú politikai haszonlesés. Érdemes tehát figyelemmel kísérni fejlődésüket.

Nem lehet szótlanul elmenni a Japán tragédia mellett. Egy ország amely komoly tapasztalattal rendelkezik a földrengések terén és jelentős összegeket költ a katasztrófavédelemre mégis a poklok poklát járja a pénteki szökőárat követően. A természeti katasztrófa ráadásul a szemünk előtt fog átalakulni előbb humanitárius, majd gazdasági válsággá. A kár azonban sokkal nagyobb is lehetett volna. Miközben az eset rávilágít arra, hogy olykor többszörös túlbiztosítás mellett is lehetetlenség mindenre felkészülni, Japán előrelátását dicséri, hogy történelmük legnagyobb földrengése „csak” ekkora kárt okozott.

A cunami hullámai tökéletesen mintázták a válságok hatását. Aki Hawaii-on vagy Kaliforniában várta a hullámok becsapódását sok-sok órával később, saját bőrén érezhette a világ másik felén levő katasztrófa következményeit. Ez esetben a földrengést követően már behatárolható volt a szökőár érkezésének ideje az érintett országokba, így elkerülhető volt a még nagyobb tragédia. Az esetek többségében azonban nincs ilyen figyelmeztető kegyelmi pillanat.

Vajon lehet-e tanulni a tragédiából és a gazdasági életben is alkalmazni egyfajta előrejelzési/védekezési rendszert ami a természeti katasztrófák esetében egyre kifinomultabban működik? (Gondoljunk csak a 2004-es Indonéziai szökőárra, amikor még nem volt kidolgozott menete a szökőár riadóknak.) A gazdasági válságot is előrejelezte néhány közgazdász, mégis utólag kényszerül a világ kármentésre. Az Európai Unióban jelenleg zajló folyamatok ezzel szemben egyre inkább a megelőzés irányába mutatnak. Az euróövezetet megtépázó görög és ír válság révén ugyanis rájött az unió, hogy nemcsak a világgazdasági tényezőknek kiszolgáltatott.

Strukturális átalakítások nélkül az unió pontosan olyan, mint Japán. Pontosan tudják, hogy több törésvonal húzódik az ország alatt, a kérdés csak az, mikor jön az igazi nagy földrengés. Ugyanakkor míg Japán folyamatosan készült erre, az unió még mindig vonakodva áll a „gazdasági katasztrófavédelem” elé. A német–francia versenyképességi paktum ötlete az uniós adósságválság kezelésére, mely szorosan kötődik az euróövezet mentőcsomagjának megerősítéséhez és kibővítéséhez azonban tökéletes ellenpélda. Az eredeti,  – egyre inkább felhígulni látszó – ötlet, a „védelemért” cserébe komoly elvárásokat fogalmaz meg. Többek között olyan gazdaságpolitikai egységesítést, harmonizációt, mely korábban tagállami hatáskörbe tartozó kérdéseket európai szinten szabályozna (pl. a társaságiadó-alap harmonizáció). Nem csoda, hogy azon országok, melyeket ez hátrányosan érint tiltakoznak. Holott ahelyett, hogy küzdenének ellene, inkább a felzárkózásra, és a követelmények teljesítésére kellene összpontosítaniuk. Ha úgy tetszik a biztonságra, a megelőzésre törekedni.

Magyarország uniós elnöksége kapcsán különös aktualitása van, hogy hol kívánunk elhelyezkedni a szemünk előtt átalakuló európai mezőnyben. A német–francia versenyképességi paktum, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó kétsebességes Európa gondolatának kapcsán el kell döntenünk, hogy akárcsak a technológiai újításoknál létező korai és kései alkalmazkodók esetében, mennyire leszünk képesek, hajlandóak lépést tartani az újrarajzolódó európai trendekkel. Ez fogja ugyanis meghatározni, hogy egy kettéváló Európában mely csoportba fogunk tartozni. Hiszen nem mindegy, hogy az élboly végén, vagy a leszakadók élén helyezkedik el az ország, adott esetben még ott se. Mivel azonban jelen esetben az erősebb csapat „kapitányai” választanak játékosokat, a bekerülés kulcsa, hogy mennyire tudunk elméleti és alkalmazott európaiságot tanulni.

Az ország uniós elnöksége lehetőség arra, hogy az ország megmutassa tud nagy pályán is játszani. Egyelőre azonban még nem tudtuk kihasználni az ebben rejlő lehetőséget. A soros EU-s elnökség a bevezető kurzus az elméleti európaiságba. A korábbiaknál is jobban érzékelhetjük az európai politika mozgatórugóit, prioritásait, felelősségét. A tanulságokat levonva, azonban át kell lépnünk az alkalmazott európaiság terepére és a gyakorlatban is hasznosítani a tapasztalatokat.

S, hogy miben rejlik az alkalmazott európaiság? Abban a felelősségteljes magatartásban, hogy amennyiben sikerül elfogadni egy az eurozóna stabilitásának növelését célzó, illetve az unió  pénzügy politikai integrációjának mélyítésére irányuló tervet, hazánk nem a kimaradó, hanem a bekerülni vágyó országok között lesz. Ehhez fiskális szigor, az államadósság visszaszorítása és strukturális reformok szükségesek.

Magyarország az unión belül különösképp veszélyeztetett ország. Államadóssága javarészt külföldről finanszírozott így nem viselne el még egy olyan lavinát, mint a görög vagy az ír válság. Ha az euróövezet megroggyanna a spanyol, portugál vagy akár a belga államadósság alatt, könnyen maga alá temetné az ország lábadozó gazdaságát. Ha ugyanazon ellenőrzéseknek, adott esetben szankcióknak vetnénk alá magunkat, mint a válságpaktumot elfogadó euróövezeti országok, az védelmet jelenthetne saját felelőtlenül költekező önpusztító „rosszabbik” énünk ellen. A „koplalós diéták” nagy problémája ugyanis az, hogy rövid időn belül vissza hízzák a fogyni vágyók. A válságpaktumhoz való önkéntes csatlakozás még mielőtt bevezetnénk az eurót némiképp szuverenitásunk csonkításnak tűnhet, azonban ahhoz, hogy tartósan visszatudjuk szorítani az államadósságot, és megelőzzünk egy esetleges ismételt gazdasági katasztrófát szükséges egy külső szabályrendszer amihez viszonyulni tudunk.

A tervek szerint a kormány a mai napon bemutatja strukturális reformprogramját, az előzetesen kiszivárgott hírek szerint a nyugdíjreform, a gyógyszerkassza megvágása, a közösségi közlekedés támogatásainak csökkentése, a felsőoktatás átalakítása révén remél kiadáscsökkentést az állam. A pontos összegekről ugyan eltérő hírek láttak napvilágot, a bejelentés azonban mindenképpen paradigmaváltást jelent az Orbán-kormány eddigi politikájában.  Hivatalosan az államadósság leküzdése a legfőbb cél, minden bizonnyal azonban a befektetői bizalom visszaszerzése is ott lebeg Matolcsyék szeme előtt. Érdemes tehát röviden megvizsgálni az intézkedések gazdasági, társadalmi és politikai következményeit is. A program Széll Kálmán egykori miniszterelnök nevét viseli, így némi történelmi perspektívája is van.

Gazdasági értelemben növekedéspártiak a bejelentések és alighanem már régóta szükségesek. Nem igazán illeszkedik azonban az intézkedések közé a gyógyszeripar további megadóztatása, hiszen ez tulajdonképpen az egyik egyetlen életképes magyar iparágnak számít, a gyártók adójának emelése, illetve az orvoslátogatói rendszerből remélt pluszbevételek megviselhetik a szektort, amely az innováció és a munkahelyteremtés rovására mehet nemcsak a közvetlenül érintett cégek esetén, hanem a hozzájuk kapcsolódó kkv-k körében is. Úgy tűnik a kormánynak majdnem egy évig tartott, amíg kénytelen volt szembenézni a ténnyel, hogy konfliktusmentes gazdaságpolitikát nem lehet folytatni.  Ezen az axiómán az első repedést már az adóreformok mentén kialakuló bérfeszültség is jelezte, ott azonban még volt lehetőség, hogy a csökkenő fizetésekért a munkáltatókat tegyék – legalábbis kommunikációs szempontból – felelőssé.

A rokkantnyugdíjazás, egyáltalán a nyugdíjba vonulás szigorítása, az utazási kedvezmények csökkentése, vagy az egyetemi létszámcsökkentés azonban már olyan közvetlen hatással járó döntések, amelyek ódiumát minden bizonnyal már Orbánéknak viselni kell. Az eddigi intézkedésekből mindenesetre egyre markánsabban jelenik meg a jobboldal társadalompolitikája, az intézkedések a munkára rakodó terhek csökkentésével és az inaktívaknak biztosított ellátások lefaragásával érezhetően a jól kereső középosztályt támogatja, azt remélve, hogy az ennek nyomán fellendülő gazdaságban a munka világán jelenleg kívül lévők is megtalálják a helyüket. A tét mindenesetre óriási: az elmúlt közel 30 év osztogató/megszorító politikájának lezárására nyílhat lehetőség, ha a felszabaduló forrásokat a gazdasági fejlődés szolgálatába sikerül állítani a nehezen megspórolt javak felélése helyett. Azonban első ránézésre is rengeteg kérdés merül fel. Hol lehet még spórolni a tömegközlekedésen, ahol már a Bajnai-kormány is megszorításokat eszközölt? A munkanélküli segélyek megkurtítása milyen következményekkel jár majd az ország leginkább érintett területein? Mekkora árat kell fizetni a növekvő társadalmi konfliktusok terén a sikeres gazdaságpolitikáért? A Dzurinda-féle reformdöntések után Kelet-Szlovákiában éhséglázadások is kitörtek, vajon erre nekünk is fel kell készülünk, nem is beszélve arról, hogy ezáltal az etnikai konfliktusok is méginkább felerősödhetnek.

Politikai szempontból a népszerűségvesztés szinte előre kalkulálható, ám az ellenzék egyelőre gyenge és megosztott, választási megmérettetés pedig még nincs a közelben, a politikai felhatalmazás óriási, most van lehetőség a nehéz döntések végrehajtására. Ebben a helyzetben az ellenzék felelőssége is óriási, eddig a tervek hiányát, a felelős gazdaságpolitikát kérte számon elsősorban az LMP és az MSZP, most lehetőségük nyílik, hogy bebizonyítsák: valóban konstruktív ellenzékként tudnak viselkedni. Kommunikációs szempontból a kulcskérdés alighanem jelen esetben az őszinteség lehet. Amennyiben a vitát sikerül kiemelniük a megszorítás/nem megszorítás dichotómiából és érdemi vitákat folytatni az intézkedések lehetséges hatásairól. Komoly jelentősége van annak is, hogy az elvonások ne pusztán megszorítást jelentsenek majd, hanem szerkezeti átalakulással is járjanak együtt, hiszen az állami újraelosztás hatékonyságának növekedése nélkül ezek a problémák újra és újratermelik önmagukat.

Érdemes néhány szót az elnevezésről is ejteni, a múlt héten az alkotmányozás kapcsán épp itt a blogon írtuk, hogy sok szempontból a Kiegyezés utáni korszakhoz kísértetiesen hasonló politikai berendezkedés jön létre. Egy hete azt próbáltuk fejtegetni, hogy az alkotmányozás mentén létrejövő közjogi megosztottság megfeleltethető az egykori 67-esek és 48-asok ellentétének. A pártszerkezetről is azt állapítottuk meg, hogy akkor is egy hatalmasra duzzadt kormánypárt küzdött a permanens pénzügyi válsággal, a közjogi rendszert tagadó, változó összetételű, de kormányzati pozícióra esélytelen ellenzék mellett. Széll Kálmán az 1870-es évek kiemelkedő pénzügyminisztere volt, aki később miniszterelnök is lett. Neve nemcsak a gazdasági konszolidációval függött össze, hanem azzal a fajta országmenedzseléssel is, amelyek magyar parlamentarizmus többpártrendszerű hagyományában domináns szerepet töltöttek be. Úgy tűnik a Fidesz tudatosan vállalja ezt az örökséget, vagyis a Kiegyezés utáni korszak Szabadelvű Pártjának, illetve a két világháború közötti korszak Egységes Pártjának utódja kíván lenni, ezzel is törekedve a rendszerváltás után kialakult váltógazdálkodás helyett egy domináns pártra épülő politikai berendezkedés megteremtésére.