Horváth György mérnök-közgazdász (MBA), korábban HR vezetőként elsősorban stratégia-alkotással, szervezetfejlesztéssel, HR rendszerek kialakításával foglalkozott. Magánemberként az is foglalkoztatja, hogy az üzleti életben bevált módszerek milyen formában alkalmazhatók a társadalom egyéb területein.
Az alábbi szöveget a szerző a Méltányosság Köznevelés Projektjére reagálva írta.
Botorság lenne a részemről bármit hozzátenni ahhoz, amit az oktatási kerekasztalnál kialakítottak („kötelező” oktatás, kompetenciák fejlesztése, körzetesítés, stb.): http://oktatas.magyarorszagholnap.hu/wiki/A_Kerekasztal
Mint egykori HR-es, bizony láttam már olyan gyakorlatot, hogy egy cég meghirdet egy állást, s kiválasztja azt a jelentkezőt, aki a legpontosabban megfelel a pozíció követelményeinek. Ha változik a helyzet – s miért ne változna –, vagy változik a munkavállaló is – vagy változik az alkalmazott.
Természetesen kritizálni kell az ilyen munkáltatói magatartást is – de az biztos, hogy a változás felgyorsult a világban, s ma már nem csak a diplomásokra igaz, hogy 5-7 évenként teljesen meg kell újítaniuk a tudásukat, hanem a kisebb presztízsű munkakörökben is hasonló a helyzet. S ha ehhez hozzávesszük, hogy milyen gyakran változnak a cégek, átalakulnak, újak keletkeznek – egyből nyilvánvalóvá válik a társadalom, mint megrendelői igénye az oktatással szemben: a tárgyi tudáshoz képest legalább olyan fontos a változásra való képesség, az együttműködés. Jobb cégek tisztában vannak azzal, hogy a konkrét tárgyi tudás a munkahelyen is megszerezhető – de a képességeket, készségeket a munkavállalónak kell „hoznia”.
Akár konzervatív, akár baloldali értékrendből indulunk ki, ugyanarra a következtetéshez jutunk: ahhoz, hogy valaki felelős, önmagáért és a közösségért is felelősséget érző állampolgárrá váljon, annak megfelelő felkészültséggel kell rendelkeznie. Ahol erre nincs családi késztetés, ott ezt a társadalomnak, elsősorban az iskolának kell pótolnia.
Mindez tekinthető társadalmi igénynek, megrendelésnek is. Viszont az is jogos igény – hogy a megrendelő fizessen. Ahhoz viszont elismert teljesítményre van szükség. S hiába mondjuk, hogy az oktatás hosszú távú befektetés – a tanárok, az iskolák nem várhatnak addig.
Az oktatás outputját mérni tudjuk – azonban a megrendelésből is látható, hogy egy iskola, egy pedagógus megítélésénél nem az igazi teljesítmény mérője, hányan tanultak tovább, hány nyelvvizsgát szereztek, hanem az, hogy „inputhoz képest” mekkora az eredmény, a hozzáadott érték. Amíg ezt nem tudjuk mérni, addig a valós teljesítményeket sem, s elismerés, megbecsülés híján a jobb pedagógusok sem foglalkoznak a társadalmi-kulturális hátrányt magukkal hozó és/vagy „problémás” gyerekekkel.
Nem értek hozzá, de feltételezem, hogy azoknak az iskoláknak kell fajlagosan több tárgyi (anyagi) segítséget nyújtani, ahol az iskolának nagyobb szerep jut a rossz társadalmi háttér kompenzálásában – de ezt döntsék el a szakértők. Amit javaslok: egy módszer a pedagógusok anyagi-erkölcsi megbecsüléséhez, ami persze nem választható el más területektől – pl. EÜ-dolgozók, rendőrök, tűzoltók, szociális munkások, stb. Tudjuk, hogy a mesterségesen leszorított bérek kontraszelekcióhoz és vagy korrupcióhoz vezetnek.
Sokat beszélnek arról, hogy mekkora legyen egy orvos, rezidens, rendőr, tűzoltó, tanár fizetése. Van egy nagyon jó módszer - nagyvállalatok ezt alkalmazzák, de a közszolgálatban, közigazgatásban, bárhol alkalmazható lenne.
Javaslat az egyes szakmák megítélésének konszenzusos társadalmi megítélésére
Sok és sokszor áldatlan vita folyik az egyes szakmák megbecsüléséről, bérezéséről. A piaci területeken nincs gond: a piac megfelelően képes szabályozni a kurrens szakmák jövedelmi viszonyait – a menő közgazdászok, IT-sek, PR-osok esetében ez a helyzet. Fejlett kultúrájú országokban már kialakult, hogy a nem közvetlenül profitot termelők jövedelme is „igazságos” legyen, s a bér a tudástól, felelősségtől, problémamegoldástól függ. Ezeken a helyeken értéke van a jó pedagógusnak – és nem csak a nőgyógyásznak, de a labor-orvosnak is. Magyarországon erre még sokat kell várni. Közben még inkább kontraszelektált lesz a pedagógus-társadalom, lassan nem lesz fizikatanár – s látjuk, mozgolódnak az orvosok.
Jellegzetes hagyomány, hogy időről-időre egy-egy terület kiemelten kap pénzt bérfejlesztésre – majd a dolgok visszaállnak a maguk rendezetlenségébe.
Sokan ismerik a munkakör értékelés HAY rendszerét. Meggyőződésem, hogy ennek, illetve egy hasonló elvű szisztémának a segítségével – egy társadalmi vitával kiegészítve – kialakítható egy olyan rendszer, amelyik nem az egyes szakmák, hanem az egyes munkakörök értékelésre alkalmas. Az így kialakított rendszer önmagában persze nem oldja meg a „munkabékét” – egyrészt tudomásul kell venni, hogy a piac eltéríti az elméleti értéktől az adott munkakörhöz tartozó béreket –, másrészt pedig így csak egy elméleti érték alakítható ki: tudjuk, hogy valakinek nem azért kell növelni a bérét, mert tanár – hanem azért, mert jó tanár, jó pedagógus –, vagyis rendelkezik a munkakör betöltéséhez szükséges kompetenciákkal. Bár ezt a kifejezést az elmúlt években éppen a pedagógusok körében járatták le.
A szakmai hátteret a HAY tanácsadók, valamint a rendszert alkalmazó vállalatok szakemberi nyújthatnak – meggyőződésem, hogy kevés pénzért. Kialakítható egy valóságos társadalmi vita, ismertetés – munkavállalók, munkáltatók bevonásával. Az állam is támogatná ezt – hiszen ez alapján valós életpálya-modelleket lehet kialakítani az oktatásban, egészségügyben, államigazgatásban is. Legnagyobb hozadéknak nem is a bérezési, ösztönzési rendszert, hanem a társadalmi vitát tartanám.
A program beindításához még pénz sem kellene: a rendszert ismerőket, alkalmazókat lehetne megkérni, hogy publikálják a véleményüket a módszer alkalmazhatóságáról, a várható előnyökről – s persze, a nehézségekről is. Pénzbe elsősorban az kerülne, hogy a munkában lícensz és/vagy know-how tulajdonost is kell majd alkalmazni – de ezek megversenyeztethetők.
Már volt egy jó szándékú, de szerencsétlen közalkalmazotti béremelés az országban – ettől az is megkímél bennünket, hogy amúgy sem lenne elegendő forrás. Ezért a béremelést, az egyéni értékelést a pályakezdőknél kell meglépni – hiszen minél kevesebb idő alatt kell vonzóvá tenni a pedagógusi pályát! További szűkítés, hogy az emelést a hátrányos körülmények közt dolgozóknak kell biztosítani, ahol nagyobb felkészültségre, jobb képességekre – s a nehezebb körülmények elviselésére van szükség. Egy „mellékes” körülmény, hogy a pedagógusoknál is szigorú szakmai alkalmassági követelményeket kell támasztani.
Az előbbiekre építve lehet működtetni a pedagógusi életpálya-modellt. Milyen kompetenciákkal kell rendelkeznie egy pályakezdőnek, meddig van szüksége tutor-ra, mikortól képes a teljes önállóságra, ki az, aki alkotó módon tudja hasznosítani a tudását, s ki az, aki másoknak is képes átadni a módszereket? Ki az, aki képes elviselni a hátrányos környezet stressz helyzetét – vagy csak a belvárosi, konszolidált feltételek között „működőképes”?
A felsőoktatáshoz: mint gyakorló apa, kinek a fia egy szemesztert ösztöndíjjal az USA-ban tanult, szükségesnek tartanám, hogy minden oktatást költségtérítésessé kell tenni – azonban széleskörű ösztöndíjrendszert kell alkalmazni. Ösztöndíjat adjon az állam a legtehetségesebbeknek, vagy ott, ahol pozitív diszkriminációt kell alkalmazni. Ugyancsak ösztöndíjakat adhatnak az önkormányzatok vagy alapítványok, vállalatok – megszabva a feltételeket is, pl. megfelelő tanulmányi eredmény, illetve a diploma megszerzése után meghatározott ideig az ösztöndíj „ledolgozása”. Tudom, mindez szembemegy a jelenlegi európai helyzettel, azonban így az intézményekben is jobban tudatosul, hogy csak úgy jutnak bevételhez, ha magas színvonalú szolgáltatást nyújtanak. Ugyanakkor a hallgatók nem csak megrendelőként lépnek fel, hanem érdekeltek a jó eredményben, teljesítményben. Ugyancsak jelentős az eltérés az egyéni és a csoportfeladatok arányában – ez utóbbi javára.
Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!
Utolsó kommentek