A bejegyzés szerzője  az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA).

A Méltányosság Politikaelemző Központ (MPK) nevéhez és krédójához méltóan javaslatával és kezdeményezésével egy előremutató keretben kíván megnyugtató választ adni a roma társadalom komplex és politikai ciklusokon keresztül „változó” intenzitással kezelt problémájára.

Az MPK 2013. március 26-án kelt közleményében így fogalmaz: „A Méltányosság Politikaelemző Központ felszólítja az összes parlamenti pártot, hogy kezdjék meg a tárgyalásokat egy ilyen alapítvány létrehozása érdekében! Ha ebben a nemzeti ügynek számító kérdésben a pártok megállapodásra jutnának, az hitelesen fejezné ki a sokak által oly régóta várt és remélt nemzeti összefogást!
Várjuk ebben az ügyben a magyar pártok egyértelmű állásfoglalását!”

A válasz – legalábbis a kormányzat részéről – meg is érkezett, három nappal később ugyanis, a kormányzat jogszabálytervezetet nyújtott be az Országgyűlésnek, mégpedig az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi törvény módosítását kezdeményezve: „nem jelenti az egyenlő bánásmód követelményének megsértését az a rendelkezés, amely egy kifejezetten megjelölt társadalmi csoport tárgyilagos értékelésen alapuló esélyegyenlőtlenségének felszámolására irányul” rész kiegészítésre kerülne a következővel: „a tárgyilagos értékelésen alapulóan szükséges társadalmi [felzárkózás] elősegítésére irányul.” Ennél „tisztább” választ nem adhatott volna a kormányzati politika, ez a kiegészítés ugyanis a törvényerőre emelkedett szegregáció. Mivel az érvek és az előremutató szemlélet nem a kormányzat oldalán állnak (erről lásd), így amikor az MPK azt kéri a pártoktól, hogy azok „mondjanak á-t vagy b-t” egy romaügyi alapítvány létrehozása kapcsán, akkor azt kell látni, hogy azok mondtak. A kormányzó párt ugyanis beterjesztette a fent tárgyalt törvénymódosítást, amellyel szemben masszív erővel csak egy párt tiltakozott, amelynek (Párbeszéd Magyarországért – PM) képviselője szerint nem „romaügyi agytrösztre”, hanem tényleges programokra és végrehajtásukra van szükség.

Ezzel teljes egészében egyet lehet érteni, és éppen ebből a szempontból nézve megmosolyogtató, hogy egy másik – egyben az egyetlen további párt (MSZP), amely méltóztatott reflexióval élni – szerint a helyzet a „vízióra várás” állapota. Mindezt a párt roma tagozata írja, mintha a vízió előállításáért elsősorban nem a pártok lennének a felelősek. A párt tagozatának hozzászólását olvasva viszont ezen vízió megalkotása tényleg a kutatókra marad. De, hogy mit tehet egy ilyen helyzetben egy elemző intézet, amikor javaslatát részben közöny, vagy ami még rosszabb, ellentétes irányú folyamat – szegregáció legalizálása – kíséri? Tiltakozik!

Az MPK által feltett kérdésekre lehet röviden és hosszan is válaszolni. A rövid lerázós és olyan „pártos” lenne, a hosszabb kimeríti egy blogbejegyzés kereteit. Az azonban pozitív folyamat, hogy az MPK nem áll egyedül kezdeményezésével. Az IDEA 2011 júniusában egy folyamatosan bővülő kiadványában (A cigányság „államosításának” veszélyei címmel) a tudományos-akadémikus szférában kutató szociológusokat, jogászokat, kulturális antropológusokat, továbbá civil, jogvédő és jogfejlesztő szervezetek képviselőit kért fel arra, mondják el véleményüket arról, hogy az állam gyűjtsön-e, és ha igen, milyen formában etnikai adatokat, hiszen az adatgyűjtésről folytatott párbeszéd azonban leginkább a cigánysággal kapcsolatos sztereotípiák, a velük szembeni diszkrimináció és a romákat célzó támogatások miatt kiemelten fontos. A vita a kutatás egészen új perspektíváit nyitották meg, így az első kérdésre a tárgyalt reflexiósorozattal válaszolunk.

A politikai osztály éppúgy tudja a válaszokat az MPK által feltett kérdésekre, mint a tudományos, az akadémikus vagy a civil szféra. A különbség, hogy utóbbiak számos javaslattal élnek, míg az előbbiek kétarcú romapolitikáig vagy kontraproduktív és azóta is törvényerőn lévő programokig jutnak.

A jobboldali politikacsinálók például kipróbált és alkalmazott „jogvédő dogmatikáról” értekeznek akkor, amikor az integráció-szegregáció vita során a politikusoknál a kérdéshez és oktatáspolitikához jobban értő szakértők az előzőek mellett érvelnek. Ezek a mondatok azonban nem az ismerethiányból fakadnak – ne legyünk megengedőek –, hanem ideológiai, társadalompolitikai felfogás rejlik mögöttük. Ha ugyanis a politika részéről érdemben beszélhettünk volna „jogvédő dogmatikáról”, úgy a Hátrányos Helyzetű Gyermekekért Alapítvány nem perelné több éve a magyar államot, nem indított volna pereket már 2010 előtt is az érintett minisztériummal szemben feladatmulasztás, ellenőrzés elmaradása miatt. Ha érdemben létezett volna húsz éve integrációs politika, akkor nem csak 2003-tól lenne hatályos az egyenlő bánásmódra vonatkozó törvény, amelynek tízéves „fennállása” ellenére is az iskolák több mint egyharmada folytat valamiféle szegregációs gyakorlatot.

Szóval, elemző intézetként nem vagyunk híve a hangulatkeltésnek, de hogy a naivitás csapdáit is elkerüljük, ki kell mondanunk: részünkről a szegregáció kora közepette nem gondoljuk azt, hogy egy romaügyi alapítvány lenne a megoldás. A felvetés és a kezdeményezés mögött meghúzódó gondolatkör és „kézfogás” szándék értékelendő, de a témakörrel foglalkozó intézetként azt kell mondanunk: egy közös felelőtlenségben osztozó politikai osztály számára ma egy ilyen alapítvány áltevékenység lenne, és reprezentativitása ellenére is ma éppen annyira bizonyulna eredményesnek, mint egy párt romatagozata. Egy, az integrációs politika elé visszalépett országban egy romaügyi alapítvány célját ugyanis nem érheti el.

A teendő (a tanulmányok, a „jó gyakorlatok”) eddig is adottak volna, így egy romaügyi alapítvánnyal csak a politikai osztály kapna újabb esélyt arra, hogy programmegvalósítás helyett egy alapítványra testálja a „mi a teendő” kérdésének megválaszolását, majd pedig a cselekvést is. Azzal pedig megint a roma társadalom járna „rosszul”. A politikai osztály e téren nem érdemel mentőövet, egy romaügyi alapítvány viszont a szegregáció korában és Magyarországán, az lenne. Alapítvány helyett a politikai – pozitív – vállalások kikényszerítésének vagyunk a híve. Ez utóbbiban pedig az elemző intézetek is szerepet vállalhatnak.