Amikor David McCullough ballagási beszédében kimondta, hogy „Nem vagytok különlegesek”, nem mondott mást, mint amit a tanári pályán töltött huszonhat év tapasztalatából, és nem mellesleg négy gyermek felneveléséből tanult. Senki sem különleges, mindenki az. A globális gazdasági válság közepette elbizonytalanodott Egyesült Államokban azonban e kijelentés egy átlagos amerikai kisvárosi középiskolai tanárt a nemzetközi ismertségbe röpített, és egyik napról a másikra a Nobel-díjas Paul Krugman-nel együtt várakozott sorára a CBS reggeli műsorának stúdiójában. Nagyon Amerikai történet. Igen ám, csakhogy beszéde éppen arról szólt, hogy akármennyit is óvták, dicsérték őket, végső soron egyik se különb társainál. A focikupák mit sem számítanak. A szülői nyüstölés, a sok korrepetálás, az érettségi-felvételinek számító SAT-vizsgára felkészítő tanfolyamok feleslegesek. Mint azt McCullough később a Newsweek-ben megírta, a beszéde körüli médiazajra való reakciójában, valószínűleg Paul Krugman sosem járt drága előkészítő táborokba, nem volt heti háromszor különórája magántanárral közgazdaságból, és nem ment be az anyukája az iskolába rábeszélni a tanárt, hogy hadd írja újra a dolgozatot kisfia, ha az éppen nem sikerült jelesre. Ellenkezőleg, Krugman valószínűleg kudarcok és visszautasítások árán jutott oda ahova.

De miért kapott ekkora nyilvánosságot ez a beszéd? McCullough kijelentése élesen szembemegy a 90-es évek gazdasági fellendülése által szült optimizmus gyakorlatával, ami büszkén hirdette, hogy minden gyerek különleges, és mindenki nyer. Csakhogy a gazdasági válság erősen megtépázta az amerikaiak önértékelését. Ha a versenyben a részvétel a fontos minek mérik az időt? - szól az aforizma. És valóban, ha mindig mindenki győztes, elvész a verseny értelme. Mindezt tetézi a globális világrend átalakulása, és az Egyesült Államok nagyhatalmi pozíciójának megrendülése, vagy legalábbis az attól való félelem. Ilyen szempontból a kijelentés az utóbbi években kirobbant oktatási-nevelési vita továbbvitele. Ez még a válság előtti időkben kezdődött, azzal a felismeréssel, hogy egyre gyengébben teljesítenek az amerikai diákok a nemzetközi kompetenciaméréseken. Ezt követte a „Tigris anya” (Tiger mom) vita, amelynek lényege, hogy a keleti teljesítménycentrikus, ám nyugati szemmel sokszor kíméletlen nevelési elvek hatékonyabbak, mint az utóbbi években elterjedt „mindenki különleges” szemlélet, amely sokak szerint az oka annak, hogy az Egyesült Államok veszített versenyképességéből. Ha végiggondoljuk az ázsiai-amerikai édesanyák modellje valóban közelebb áll a hagyományos protestáns munkamorálhoz. Ebbe a sorba áll be McCullough megjegyzésével valahová a két véglet közé, ismételten újraértelmezve a szülök és az oktatás szerepét abban, hogy sikeres felelős, állampolgárokat neveljenek. Abba az eszmecserébe szállt be, amelyik folyamatosan változik az ország helyzetével és közérzetével együtt. Nem pártpolitikai vita ez, mégis nagyon is politikai jellegű, és tanulságos lehet számunkra is. Magyarország vérre menő oktatáspolitikai összecsapásai ugyanis nem arról szólnak, hogy hogyan motiváljuk a diákokat a sikerre, vagy mitől lesznek versenyképesek. Lehet mondani, hogy ez nem Amerika, és, hogy legkisebb gondunk is nagyobb náluk, csakhogy pont ezek azok a viták, amelyekre egy fillért se kell költeni, pusztán némi szellemi tőkét igényelnének.