Méltányosság-blog

Az MPK új tematikus blogja

Köznevelés Projekt

„A tanulás nem felkészülés az életre, a tanulás maga az élet”

(John Dewey amerikai filozófus és pedagógus)

Ezekben a novemberi napokban, amikor az iskolák soron következő állami kézbe vételétől, valamint ennek várható és kiszámíthatatlan hatásaitól hangos a média, és a pedagógusok meg a második Orbán-kormány viszonya rosszabb, mint bármikor, aligha van fontosabb közpolitikai terület a köznevelésnél. Ezért döntött úgy a Méltányosság Politikaelemző Központ és a Történelemtanárok Egylete, hogy közösen konferenciát szerveznek december 4-én a köznevelés témájában. A konferencián Thaisz Miklós, az Oktatási Államtitkárság politikai tanácsadója tart előadást arról, honnan és hová jutott el a kormány a köznevelés 2010-től tartó reformja során, milyen szakmai viták és konfliktusok előzték meg az érintett döntéseket, és végső soron milyen eredményeket várhatunk a reformoktól. Ezt követően a Történelemtanárok Egylete és a politikai elemző intézetek meghívott fiatal szakértői beszélgetnek a témáról.

Úgy gondoltuk, hogy mintegy „hangulatcsinálóként” a konferencia előtt, és felbuzdulva az Amerika Projekt sikerén, útnak indítjuk következő tematikus blog-sorozatunkat, amelynek témája szintén a köznevelés. Köznevelés? Már maga a szó is éles indulatokat kavar: egyesek botránynak tekintik már a gondolatát is, hogy az iskolának (és főleg az állami iskolának) nevelnie is kell (lehet). Lehetséges-e a 21. században „nevelni" a politikai közösség tagjait, avagy azoknak van igaza, akik szerint az iskola feladata egyedül az oktatás? Egyebek között erre a kérdésre is keressük a választ közpolitikai kalandozásunk során, bejárva a magyar köznevelési rendszer vitatott területeit (pl. az iskolák államosítása, a szakképzési rendszer), a külföldi oktatási reformok szövevényes világát, és végül kiemelten a politikai nevelés témáját.

Két héten keresztül, november 20-tól december 4-ig rendszeresen megjelennek a köznevelési rendszer különböző aspektusaira reflektáló bejegyzések. Az Amerika Projekthez hasonlóan az intézet elemzői mellett vendégszerzők is részt vesznek a blog írásában. Kifejti véleményét a tanár, az oktatási szakember és a politikai tanácsadó. Menet közben külföldi agytröszt-anyagokat és filmeket is ajánlunk.

Legelőször egy magyarázattal tartozunk a kedves olvasónak: bár a magyarországi köznevelési rendszer sorsa foglalkoztatja – joggal – a közönséget, mi úgy véljük, hogy nem tudunk addig érdemleges bírálatot mondani a kormányzati műről, amíg nem vizsgáljuk meg, hogy a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban milyen dilemmákkal küszködik az ottani iskolarendszer, és a nyugati oktatáspolitikai kormányzatokat, valamint az agytrösztöket milyen problémák foglalkoztatják. Hipotézisünk szerint az iskolarendszerek kihívásai – árnyalatnyi különbségekkel – hasonlóak. De a válaszok eltérőek. És lehetne tanulni a Nyugattól e téren! Ezért nem szűkítjük le a vizsgálódásunkat pusztán a magyar köznevelési rendszerre és reformra, hanem bemutatunk néhány nyugati példát.

Az elemzők és vendégeik egyaránt élesen, de méltányosan fejtik ki álláspontjukat a köznevelés jelenlegi rendszeréről, és a jövő lehetséges útjairól. Nem akarjuk a szakmai, társadalmi és politikai vitákra fordítható csekély időt és energiákat ideológiai, vagy még inkább semmitmondó, vulgáris ideologizáló veszekedésre fecsérelni! Azt akarjuk, hogy a köznevelésről folyó viták kimozduljanak a holtpontról: tartalmas, szakmailag megalapozott, élesen polemizáló, de nem veszekedős eszmecsere elindításában vagyunk érdekeltek!

Sorozatunkkal e vita kibontakozását kívánjuk elősegíteni, s bízunk benne, hogy sokan követnek bennünket ezen az úton, amelynek végállomása – a távoli, felhőkbe burkolózó üveghegyek mögött – egy közösen megalkotott új köznevelési (vagy közoktatási?) rendszer lehet.

Most pedig, ha olvasóink is úgy akarják, kezdődjék el az utazás az oktatás-nevelés világába!

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

Amikor David McCullough ballagási beszédében kimondta, hogy „Nem vagytok különlegesek”, nem mondott mást, mint amit a tanári pályán töltött huszonhat év tapasztalatából, és nem mellesleg négy gyermek felneveléséből tanult. Senki sem különleges, mindenki az. A globális gazdasági válság közepette elbizonytalanodott Egyesült Államokban azonban e kijelentés egy átlagos amerikai kisvárosi középiskolai tanárt a nemzetközi ismertségbe röpített, és egyik napról a másikra a Nobel-díjas Paul Krugman-nel együtt várakozott sorára a CBS reggeli műsorának stúdiójában. Nagyon Amerikai történet. Igen ám, csakhogy beszéde éppen arról szólt, hogy akármennyit is óvták, dicsérték őket, végső soron egyik se különb társainál. A focikupák mit sem számítanak. A szülői nyüstölés, a sok korrepetálás, az érettségi-felvételinek számító SAT-vizsgára felkészítő tanfolyamok feleslegesek. Mint azt McCullough később a Newsweek-ben megírta, a beszéde körüli médiazajra való reakciójában, valószínűleg Paul Krugman sosem járt drága előkészítő táborokba, nem volt heti háromszor különórája magántanárral közgazdaságból, és nem ment be az anyukája az iskolába rábeszélni a tanárt, hogy hadd írja újra a dolgozatot kisfia, ha az éppen nem sikerült jelesre. Ellenkezőleg, Krugman valószínűleg kudarcok és visszautasítások árán jutott oda ahova.

De miért kapott ekkora nyilvánosságot ez a beszéd? McCullough kijelentése élesen szembemegy a 90-es évek gazdasági fellendülése által szült optimizmus gyakorlatával, ami büszkén hirdette, hogy minden gyerek különleges, és mindenki nyer. Csakhogy a gazdasági válság erősen megtépázta az amerikaiak önértékelését. Ha a versenyben a részvétel a fontos minek mérik az időt? - szól az aforizma. És valóban, ha mindig mindenki győztes, elvész a verseny értelme. Mindezt tetézi a globális világrend átalakulása, és az Egyesült Államok nagyhatalmi pozíciójának megrendülése, vagy legalábbis az attól való félelem. Ilyen szempontból a kijelentés az utóbbi években kirobbant oktatási-nevelési vita továbbvitele. Ez még a válság előtti időkben kezdődött, azzal a felismeréssel, hogy egyre gyengébben teljesítenek az amerikai diákok a nemzetközi kompetenciaméréseken. Ezt követte a „Tigris anya” (Tiger mom) vita, amelynek lényege, hogy a keleti teljesítménycentrikus, ám nyugati szemmel sokszor kíméletlen nevelési elvek hatékonyabbak, mint az utóbbi években elterjedt „mindenki különleges” szemlélet, amely sokak szerint az oka annak, hogy az Egyesült Államok veszített versenyképességéből. Ha végiggondoljuk az ázsiai-amerikai édesanyák modellje valóban közelebb áll a hagyományos protestáns munkamorálhoz. Ebbe a sorba áll be McCullough megjegyzésével valahová a két véglet közé, ismételten újraértelmezve a szülök és az oktatás szerepét abban, hogy sikeres felelős, állampolgárokat neveljenek. Abba az eszmecserébe szállt be, amelyik folyamatosan változik az ország helyzetével és közérzetével együtt. Nem pártpolitikai vita ez, mégis nagyon is politikai jellegű, és tanulságos lehet számunkra is. Magyarország vérre menő oktatáspolitikai összecsapásai ugyanis nem arról szólnak, hogy hogyan motiváljuk a diákokat a sikerre, vagy mitől lesznek versenyképesek. Lehet mondani, hogy ez nem Amerika, és, hogy legkisebb gondunk is nagyobb náluk, csakhogy pont ezek azok a viták, amelyekre egy fillért se kell költeni, pusztán némi szellemi tőkét igényelnének.     

Azok a századfordulón és a 20. század elején kialakuló irányzatok, amelyek fő célként a gyermekközpontú iskola létrehozását tűzték zászlajukra, csak rövid ideig virágozhattak Magyarországon. Az 1920-as években a konzervatív oktatáspolitika is felkarolta az akkor újszerűnek számító reformpedagógiai kísérleteket. De vajon hányan tudják, hogy az első magyarországi Waldorf-iskola alapítására a Horthy-korszak neves kultuszminisztere, Klebelsberg Kunó gróf adott engedélyt? Úgy tűnik, hogy azok a politikusok, akiknek a körében leginkább szokás fennhangon Klebelsbergre hivatkozni, egyáltalán nem tudják ezt. De ne siessünk ennyire előre!

Végtére ez nem a magukat konzervatívnak valló oktatáspolitikusok hibája! 1949 után a berendezkedő államszocialista rendszer mindent megtett annak érdekében, hogy a feledés homálya boruljon a reformpedagógia magyarországi múltjára, hiszen a pártállam ideológia-vezérelt oktatásirányítása nem tűrte meg a tőle függetlenül létező, autonóm szerveződéseket és irányzatokat. Miközben a hetvenes évek végén a különböző elméleti háttérre (pl. rousseau-i embereszmény, pragmatista filozófia, humanisztikus pszichológia) támaszkodó alternatív iskolák virágkorukat élték Nyugat-Európában, Magyarországon az állam féltékenyen őrizte a tudásátadás monopóliumát. Az 1985: I. tc. révén résnyire kinyílt az ajtó az alternatív pedagógiai irányzatok előtt. A törvény lehetőséget adott az iskolák számára a helyi sajátosságoknak megfelelő alternatív tantervek kidolgozására.

A rendszerváltás idején az ajtó teljesen kinyílt, és a szabadság friss légáramlata sok mással együtt besodorta a reformpedagógiát is. A magyar pedagógustársadalmat és a közvéleményt azonban ambivalencia jellemezte az újszerű nevelési-oktatási irányzatokkal kapcsolatban. A 1989 előtti rendszertől távol állt a gyermekközpontú, kísérletező iskola ideája. Az olyan nagy múltú reformpedagógiai irányzatokat, mint a Waldorf-, a Montessori- vagy a Freinet-pedagógia, még mindig némi misztikus köd lengi körül. Így terjedhetnek el széles körben azok az előítéletek, amelyeket 2008-ban maga Hoffmann Rózsa – akkor még a KDNP oktatási szakértőjeként – így összegzett: „A reformpedagógiákra - sok pozitív szakmai hozadékuk mellett - éppen az jellemző, hogy a 'hagyjuk szabadon a gyereket' félreértelmezett jelszava miatt kevéssé követelik meg a rendszeres, óráról órára történő tanulást. Mi több, szószólóik gyakorta kártékonynak - urambocsá! - gyerekellenesnek nevezik és kiátkozzák a hagyományos módszereket.”

Tény, hogy ezek a reformiskolák nehezen illeszthetőek be egy olyan központosított oktatásirányítási rendszerbe, mint amilyen a köznevelési törvény tervezetéből kiviláglik. A bukás és az érdemjegyek visszaállítása, az iskolának alapvetően hatalmi intézményként való kezelése, a versenyelv logikájának és a minőségellenőrzésnek az érvényesülése alapvetően ütközik a reformpedagógiai filozófiákkal, amelyek nem a versengést, hanem az autonóm személyiség kialakítását tekintik az oktatás lényegének. A Waldorf-iskolában például ismeretlen a „jegyfetisizmus”, hiszen nincsenek érdemjegyek sem (amelyek keveset mondanak a gyermek valós tudásáról), ezekben az intézményekben szövegesen, de akár versben is történhet az értékelés.

Nyilván hibás volt az a korábbi oktatáspolitika is, amelyik mitizálta az írásos értékelést, és azt erőltette az intézményrendszerre. Ami jól működik egy kis létszámú osztályokkal működő iskolatípusban, nem feltétlenül valósítható meg 30-40 fős osztályokat működtető intézményekben. A döntéshozók a szezont keverték a fazonnal, a tanárok pedig csak munkaterheik növeléseként reagálták le a minisztérium szándékát. Így vált az írásos értékelés a „Magyar Bálint-féle liberális oktatáspolitika” szimbólumává, és megszületett az egyszerű képlet, miszerint a reformpedagógiai irányzatok és a liberális oktatáspolitika együtt felelősek a mai iskolarendszer minden bajáért. Ne is legyen kétségünk, hogy sokaknak tetszik ez az összefüggés az oktatás kérdésében hagyománytisztelő magyar társadalomban. Úgy vagyunk ezzel is, mint az integrált oktatással: a társadalom nagyja még meg sem ismerte igazán, csak a karikatúráját, és máris temette, korántsem könnyáztatta arccal.

A köznevelési törvény tervezete tehát azokat az értékeket erősíti meg, amelyek szemben állnak a reformpedagógia filozófiájával. Az alternatív iskolákban a szülő, a tanuló és a pedagógus egyenrangú, ezzel szemben a kormány köznevelési koncepciójából az olvasható ki, hogy az iskolában a pedagógus az egyedüli úr. Az új Nemzeti alaptanterv tudástartalmának a bővítése kihívás elé állítja az alternatív iskolákat, amelyek eddig tananyagukban és módszereikben is széles autonómiát élveztek (erre a helyi tantervek adtak lehetőséget). Mostantól az új NAT révén az állam erőteljesen beavatkozik a tananyag tervezésébe, ami azt jelentheti, hogy az alternatív iskolákra ugyanaz a minőségellenőrzési rendszer vonatkozik, mint a hagyományos iskolákra. Ez pedig könnyen a hagyományos módszerek revíziójához vezethet, vagyis éppen az iskolák alternatív jellege kerülhet veszélybe.

Bár a köznevelési törvény tervezete nem utal arra, hogy a kormány a reformpedagógiai módszereket mind kihajítaná az ablakon (pl. a szöveges értékelést azok az iskolák továbbra is alkalmazhatják, amelyek ezt eddig is sikeresen alkalmazták), de a tervezeten érezhető, hogy az csakis a „hagyományos” iskolarendszernek kedvez. Pedig nem ártana, ha a magyar oktatásirányítás valóban kísérletet tenne a reformpedagógiák eredményeinek ésszerű adaptálására.

15 fővel indul Lipóton az újra indított alsó tagozatos iskola. Ráadásul kéttannyelvű (angol-magyar). Lipót egy nagyon kellemes üdülőfalu a Szigetközben. 30 millió kormányzati pályázati pénzt nyertek, és 9 millió önerőt raktak hozzá, hogy ez megvalósulhasson. Ide ment Hoffmann Rózsa a nemzeti tanévnyitóra, és a tanulás fontosságáról beszélt. Ugyanakkor a Lipótmező a hazai szlengben a bolondokháza alternatívája is, s ezúttal is vannak kérdések.

1. A Fidesz korábban az iskolabezárások ellen kampányolt. Hány eredményt is tudunk országosan felmutatni a visszacsinálásra? (15 kisdiák 4 tanár kezdi okítani, ez általános az országban?)
2. A lipótiak ha már kéttannyelvűt indítottak miért nem a németet vagy a szlovákot választották? Azt hiszik, hogy az angol a világnyelv, és ezt helyeselni fogja a kormány?
3. Ha az angol kéttannyelvű iskolák a nemzeti felemelkedés és a hátrányos helyzetűek esélyegyenlőségét szolgálja, miért rebesgetik folyvást, hogy a kéttannyelvű iskolák közül az angol-magyar állami finanszírozását kívánják legelőször beszüntetni?

Miközben a kormány egy kéttannyelvű iskolát választott a megnyitó helyszínéül, az ország más részeiben ilyen iskolákban a szülők kezdenek szervezkedni, hogy megmaradhassanak ezek az inézmények. (Gyerekeim ilyenbe járnak, innen tudok a pánikról.) Az angol könyveket a szülőknek kell megvenni – tehát messze nem egy olcsó mulatság – de az iskolában kötelezően foglalkoztatott angol nyelvi lektort az állam fizeti. Ezt a fizetést kívánják megspórolni, s valamilyen ideológiai köntösben igazolni a bezárást – filozófálnak a szülők.

Normálisak ezek a szülők? Vagy csak rémhíreket terjesztenek? Normális Lipót polgármestere, hogy pont ilyen iskolába vágta a fejszéjét? Normális a kormány, hogy pont egy ilyen helyre megy évet nyitni, ha egyszer épp a bezáratás a szándéka?

Egy kicsit ismerem a Szigetközt, Kisbokdak, Püski, Dunaremete, Lipót régóta a helyi buszjárattal utaztatja a gyerekeket egy helyre. Valamikor én is itt döcögtem Püski felé, vagy ha jobb idő volt tekertem a biciklimmel. Ha most lennék gyerek és ott élnék, remélhetően Lipót felé döcögnék, a térség elit kéttannyelvű iskolája felé.

Hoffmann Rózsa az államosításról beszélt a megnyitón, de akkor milyen beleszólása lesz az iskolába Lipót polgármesterének, aki úgy véli, a térségben lakók ilyen iskolára vágytak. Mennyivel lesz jobb, ha államosítják, elveszik az önkormányzattól a fenntartást, vagy épp megszüntetik a kéttannyelvűséget? Egyáltalán semmit sem értek, de jó jel, hogy a lipótiak nem akarják megérteni a világot, hanem teszik a dolguk. Most vagy ők normálisak egyedül, és mindenki más hülye, vagy fordítva.

Kalifornia kormányzója aláírta az első törvényt az Egyesült Államokban, amely kötelezi az iskolákat, hogy a meleg történelmet ugyanúgy tanítsák, mint az indián, afroamerikai, ázsiai vagy mexikói amerikai közösségek hozzájárulását az amerikai történelemhez. Ez Magyarországról nézve elsőre furcsának tűnhet, de gondoljunk csak a Hollywoodi filmek világára, vagy a Szilikon Völgyre. Hol máshol jöhetne létre egy ilyen törvény, mint Kaliforniában, a kreativitás egyik fellegvárában?

Richard Florida írása óta tudjuk, hogy kulturális diverzitás és tolerancia nélkül nem létezhet innováció. Azok a városok, ahonnan hiányoznak a lázadók, a másképp gondolkodók, elsorvadnak. Egy város „melegek és rockerek” nélkül elveszíti a gazdasági versenyt, írja a The Rise of the Creative Class-ban. Kalifornia egy ilyen nyitott hely. Amerika számos más államában nem valósulhatott volna meg hasonló kezdeményezés, hiszen nemhogy nem lett volna rá társadalmi igény, komoly ellenállásba ütközött volna. A Kaliforniai törvényhozás, ezzel szemben pont, hogy egy létező társadalmi jelenségre reagált, hiszen jelentős meleg közösség él az államban, akik büszkék történelmükre. Nem véletlen, hogy San Francisco-ban hozták létre az első nagyszabású múzeumot a meleg történelem bemutatására. Filmeket, színdarabokat, könyveket, találmányokat, politikusokat, aktivistákat adott az országnak ez a közösség. A törvény ezért is szerette volna megszüntetni az oktatásban létező diszkriminációt és elismerni és bemutatni az amerikai melegek hozzájárulását társadalmukhoz.

A hír Magyarországon nem is annyira a téma miatt fontos, a meleg történelem behelyettesíthető volna bármivel, a nők helyzetétől a romák magyarországi szerepéig. Lenne mit beemelni a közoktatásba hazánkban. A társadalmi igény, azonban úgy tűnik még nem érett meg ezekre idehaza. Így aztán sokkal inkább az elv miatt fontos, hogy hogyan és miért kerül be valami a hazai tananyagba, hogyan lehetne eljutni oda, hogy „beleférjenek” ilyen és hasonló alapvető kulturális kérdések a közoktatásba, mi több evidenssé váljon, hogy ezt tanítani kell.

Az amerikai oktatási rendszer egyik legfontosabb jellemzője, hogy szinte azonnal reagál a társadalmi jelenségekre. Így fordulhat elő, hogy 9/11-et tanítják az iskolákban, és tíz évvel a tragédia után már épül a múzeum és oktatási központ, amelynek az a célja, hogy megismertesse, elmagyarázza a jelenséget. Ez a típusú „gyorsreagálási képesség” hiányzik Magyarországból. Még Trianont se tudtuk közösségileg feldolgozni, nemhogy a rendszerváltást.

A hír másik tanulsága, hogy rámutat a toleranciára való nevelés kiemelt szerepére az amerikai oktatásban. A törvény egyébként nem csak a melegek egyenjogúságával foglalkozik, hanem a fogyatékkal élők társadalmi szerepének oktatását is előírja. Mindkét eset azért fontos, mert ez által nyilvános fórumot teremtenek, ahol beszélnek a témáról. Az elhallgatás és információhiány ugyanis mindenben elutasításhoz, dezinformációhoz és sztereotípiákhoz vezet, míg a megismerés épp ellenkezőleg hat. Hogy maradjunk a könnyen érthető hazai példáknál, mivel nincs konszenzus történelmünkről Trianontól kezdve sokszor igen felületes ismeretekkel rendelkeznek a diákok. Ha azonban nem beszélünk a holokausztról, 56-ról vagy a rendszerváltásról, honnan értenék mit jelentettek, milyen hatásuk van napjainkra? Ne csodálkozzunk, hogy a tudatlanság szűz terepe ezeknél a fiataloknál a szélsőjobboldali alternatív szubkultúrák egyszerű, „könnyen emészthető” válaszaihoz vezetnek.

Az amerikai törvény példájából tehát a hazai oktatásra alkalmazható irányelveket nyerhetünk. Az egyik ilyen, hogy fel kell ismerni a kortárs társadalmi jelenségeket és integrálni kell a tananyagba. A másik, hogy nem lehet szelektív történelmet tanítani, nem lehet elhallgatni, kihagyni témákat. Muszáj feldolgozni, kibeszélni közös múltunkat, mert, ha a társadalom ignorál egy jelenséget, abból biztosan nem az elfogadás kultúrája fog kinőni.