Méltányosság-blog

Kissé fura ötletem támadt múlt csütörtökön Bécsben: be kéne mennem az osztrák parlament felsőházának éppen zajló ülésére. És hogy miért? Nem volt különösebb dolgom arrafelé, még csak osztrák állampolgár sem vagyok – de mindegy, olykor szeretek a szokatlan dolgokba belevágni.

A bejárat portáján lévő biztonsági őrhöz fordultam ezzel a kérésemmel. Ő azonnal felhívta a kollégáját, megkérdezve, van-e még a látogatóknak fenntartott szabad hely. A kedvező válasz után azonnal látogatóbilétát adott nekem, és a detektoros ellenőrzés után már mehettem is az ülésterembe. Az ügyintézés két-három percet vett igénybe.

De nem Mikszáth Kálmán által megírt A korlátfa c. rövid elbeszélésének Magyarországán lennénk, ha a magyar parlament üléstermébe csak úgy,  utcáról be lehetne esni. Ausztriával ellentétben errefelé immár hosszú évek óta úgy gondolják, be kell tartani a bevált bürokratikus utat. Én már többször lejátszottam az alábbi kötelező köröket az Országgyűléssel az ülésterembe való bejutásom érdekében. Merthogy először is látogatójegyre van szükség, amelyet napokkal előtte egy országgyűlési képviselő kér meg választója számára az Országgyűlés hivatalától. Ezt a képviselő titkára intézi, egyeztet a hivatallal. Ha jól egyeztet, akkor elvileg nincs akadály a belépésnek. Elvileg nincs, mert jártam már úgy, hogy a látogatójegyet mégsem állították ki aznapra, csak most a sok bába között nem a gyermek, csak egy papírocska veszett el, ki tudja, hol.

De tegyük fel, hogy nincs ilyen döccenő, és ez azért elég ritka, ismerjük el. A magyar parlament kapuőreinek óvatosságra való törekvését is illik díjaznunk: merthogy két helyen is  leellenőrzik a személyi iratokat . Ha a szalagkorlát szélén lévő őrbodén minden rendben van, akkor  irány a törvényhozás egyik kapuja, ott újabb ellenőrzés következik, ahol megnézik, van-e látogatójegy. Ha igen, jön a detektoros ellenőrzés, és ha az is rendben van, akkor végre fel lehet menni a látogatóknak fenntartott külső karzatra. A szervezést azért nem árt időben elkezdeni, mert megeshet, hogy a képviselőnek fenntartott látogatójegy elfogy (mert például kell a szakértőknek, vagy más tárgyalópartnereknek), és akkor a választópolgár várhat tovább. De az is lehet, hogy addigra rég elmegy a kedve az egésztől.

Ami az osztrák parlament épületében két-három perc alatt elintézhető volt, az nálunk akár egy, de akár két hetet is igénybe vehet. Akár ezen a picike eset-összehasonlításon is vágni lehet az osztrák és magyar politikai mentalitás e szelete között a különbséget. Mintha az osztrák parlament kevésbé félne a választóitól; erre utal legalábbis, hogy bár az ottani parlamentet is őrzik rendőrök, de velünk ellentétben nem tartóztatják fel az állampolgárt, ott nincs ugyanis se kordon, se szalagkorlát.

Nálunk utóbbi szigorúan megvan (a Gyurcsány-időszak jó részében még kordonok is voltak), és mint az én esetem is mutatja, a magyar törvényhozás plenáris ülésére utcáról a polgár nem juthat be előzetes szervezés nélkül, és ez így zajlik az 1990-es évek óta. Csakhogy mit üzen ezzel – akarva-akaratlanul – a magyar parlament a választópolgárainak? Azt, hogy a választók személyes jelenléte potenciális zavarforrás, amelyet jobb nem elősegíteni. Én még azt is elhiszem, hogy valójában nem így gondolkodnak, de a látszat nálunk mindenesetre ez. Kár ezért a látszatért, de azért a magatartásért is, amelyet az Országgyűlés tanúsít a plenáris ülést esetleg élőben megnézni kívánó választópolgárai iránt.

A közszolgálati média brand építése, az egységesebb arculat kialakítása az, ami miatt nem érte bírálat a kormányzatot. Egy szolgáltatás márkázása mindig jóval nehezebb, mint egy élelmiszeré, vagy műszaki cikké. A bevált márkákat pedig nem cserélgetni szokták, hanem feltöltik esetleg új tartalommal, sőt a jó márkákkal rendre újabb területekre terjeszkednek.

Ha a két állítást összerakjuk, tehát hogy a mostani kormány a legtudatosabb brandépítő a korábbiak közül, valamint a szolgáltatások márkázásának nehezebb voltát, akkor joggal feltételezzük, hogy az MTI körül valami nagyon komolynak kellett történnie, hiszen az MTI nem akármilyen nemzeti márkánk. A katasztrófát csak a MALÉV-hoz tudnám hasonlítani. Nincs olyan magyar érzésű ember, aki a MALÉV megszűntére könnyed legyintéssel tudna válaszolni, engem legalábbis megérint érzelmileg. Az MTI is bizonyos körökben, értelmiségiek közt, a nemzeti büszkeségünk része.

Piaci vállalkozásként indult, mint minden hírügynökség, de aztán mint Európában a többi hírügynökséget, így a magyart is államosították. Kozma Miklós 1921-től bekövetkező haláláig volt az igazgatója. Az a Kozma, aki társadalmi származását tekintve Horthyhoz volt hasonlatos, s aki magát Horthy barátjának is vallhatta. Bár elsősorban a Magyar Rádió igazgatójaként emlékszünk rá, nem kétséges, hogy az MTI is mindvégig fontos nemzeti intézmény maradt a számára. Mikor például a Magyar Rádió az előfizetési díjakból sokkal többet kaszált, mint arra a legmerészebb álmaikban is számíthattak – vélelmezem egy törvénymódosítás után - az MR-ből származó bevétel nagyobb százalékát utalták át az MTI-nek. Az MTI a rendszeresen érkező nagyobb bevételeinek köszönhetően így tovább is erősödhetett. Szakmai étosz hatotta át, és lojalitás a mérsékelt konzervativizmushoz.  Joggal reménykedhetett 2010-ben az MTI Fidesz által pozícióba ültetett vezetője, hogy valami hasonló helyzetre és szerepre érdemes számítania, mint a 30-as években. Az MTI felszámolása aligha volt a pakliban.

Nem tudjuk mi történhetett, de egyfelől több etikai hiba csúszott az MTI működésébe (legutóbbiról ld. a mediafogyasztok.hu oldalán itt.), másfelől az MTI alkalmazottai a végén össze is fogtak, és függetlenségük helyreállítását követelték. (Szakmai oldalú érvelést arról, hogy más műfaj a hírügynökségi tevékenység, mint az újságírói, s a lázadásnak ezért hamarabb kellett volna már megtörténnie, ld. itt.)

Előbbi oka a szakmai szétesés, a túlzásba vitt szervilizmus, nem pedig – mint sokan gondolják – az elpofátlanodás, utóbbi pedig valamiféle lázadás, amelynek krónikáját az érintettek előbb-utóbb megírják majd. Egy szakmailag demoralizálódó, ugyanakkor lázadó, petíciót írogató, az átalakítást visszacsinálni akaró közössége jelenthetett akkora veszélyt, ami miatt a brand felszámolása mellett döntöttek. Lehetett volna próbálkozni  az MTI teljes újraszervezésével, de a történet épp úgy indult, hogy újjá szervezték. Így most inkább beolvadt az MTVA-ba. Ezt a brandet az átlag magyar még csak nem is hallotta, a betűszó kibontására még nem képes, az MTI-t viszont amit mindenki ismer ma egy 49 főből álló stáb képviseli. (Részleeket erről itt.)

Senkinek a fejében nem fordult volna meg, hogy pont az MTI fog elsorvadni. A rendszerváltás óta már voltak komolyabb válságidőszakai is, hisz az kérdőjeleződött meg, hogy mit tud egyáltalán nyújtani egy hírügynökség, amiért érdemes fizetni a piacon. Átvészelték, talpra álltak. Az új 2010-es médiatörvény ugyan elsöpörte ezt a modellt, s vele sikeres vezetőit is, de azt is ígérte, hogy központi szereplővé teszi az MTI-t, a piaci szorítások alól kimenekíti, s a társadalom hírellátását tovább demokratizálja (ingyenes hírek).

Krónikásként csak azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy pusztán egy intézmény államosítása nem feltétlenül jelenti az intézmény fennmaradását.(Ld. majd ezt az egészségügyi és oktatási intézmények esetében 2-3 év múlva.)  Ami pedig konkrétan a hírügynökségi tevékenységre vonatkozik, még azt is megérhetjük, hogy egy központi hírügynökség helyett sok kis specializált hírügynökség jön létre. Most legalábbis a piactér megnyílt.       

Skálafüggetlen hálózatok, lineáris regresszió, Poisson-eloszlás, Pareto-elv, Gauss görbe, Benford törvény, Erdős szám. Csupa olyan fogalom, amelyektől idehaza a „humán beállítottságú” politológus menekül és a közvélemény nagy részének az érdeklődését sem kelti fel. Holott a modern matematikai kutatások érdeklődése egyre inkább a társadalmi folyamatok törvényszerűsége felé fordul. Barabási Albert-László Villanások című könyve a fizikából és a matematikából ismert természettudományos eredményeket próbálja meg társadalmi, jogi, történelmi példákra alkalmazni. Számos esetben azonban a könyv is arra a következtetésre jut, hogy az emberi sokaság korántsem úgy viselkedik, mint az atomok sokasága. A pusztító járványok terjedésének modellezésére például nem lehet az atomok, elektronok mozgásának törvényszerűségeit alkalmazni, hiszen az emberi lények sokkal bonyolultabban viselkednek. Karl Popper híres mondata, amely szerint egyszer a napfogyatkozáshoz hasonlóan a forradalmak is megjósolhatók lesznek mindezidáig nem teljesült.

Mindeközben lépten-nyomon olyan kifejezéseket használunk, hogy „törvényszerű a kormánypárt népszerűségvesztése a ciklus felénél”, „a baloldal szükségszerűen atomjaira hullott”, befutott a „varsói gyors”, a „centrális erőtér logikájából fakad”.  Tehát a közbeszédben számtalanszor úgy beszélünk a politikai jelenségekről, mintha azok valóban valamilyen természettudományos törvénynek megfelelően működnének, holott ezeket tényszerűen nagyon sok esetben nem tudjuk igazolni. A centrális erőtér gravitációja például korántsem működik olyan kérlelhetetlenül, mint a bolygók tömegvonzása. Egyedül talán a választáskutatás az, ahol jelenleg is igen komoly szerepet kap a matematika, akár az hazai körzetek átrajzolásáról, akár az oroszországi eredmények meghamisításának bizonyításáról van szó.

A politikai jóslatokra tehát aligha vállalkozhatunk a társadalmi-politikai valóság természettudományos módszerekkel történő kutatásával, hiszen túlságosan jelentős a véletlenszerűen bekövetkező események hatása. Számos olyan terület van azonban, ahol az alkalmazott matematika alapvető változásokat hozhat a politika, illetve a politológiai vizsgálódás világában. A 21. század elejének kulcsszava az üzleti életben az adat lett és én azt hiszem, nincs messze az az idő, amikor a politológia és a politikusok is a mainál sokkal nagyobb mértékben támaszkodnak majd a matematikai alapú megközelítésekre. Ennek oka roppant egyszerű: az ezredfordulóig a politika a választási eredményeken kívül jórészt csak a közvélemény-kutatási adatokból kapott visszajelzést tevékenységéről. Alig egy évtized múlva azonban a választóképes lakosságot „behálózta” az internet, itt cserélünk eszmét közéleti kérdésekben, lájkoljuk, osztjuk meg a minket érdeklő tartalmakat és hagyjuk ott „digitális lábnyomunkat” amerre járunk. Mindezen tevékenységünkből pedig elképesztő mennyiségű információt termelünk. Jelenleg az üzleti intelligencia és adatbányászat egyik legtöbb sikerrel kecsegtető üzletága a fogyasztói szokások minél részletesebb megismerése. Ezek a fogyasztók azonban általában egyúttal választópolgárok is. Kapcsolati hálózataik, azok időbeli dinamikája, hírfogyasztási szokásaik, közéleti aktivitásuk, mozgósítási potenciáljuk, a szavazóbázisról történő lemorzsolódásuk mind-mind mérhető nyomot hagyhat a weben. Ezek alapján azt feltételezhetjük: ahogyan az üzleti szférában egyre nagyobb hangsúly helyeződik a fogyasztási szokások felmérésére és a célzott marketingre, ugyanúgy a politika is egyre specializáltabb eszközöket vet be a választó megismerésére, meggyőzésére.

Alighanem felkészülhetünk arra is, hogy a magánélet, illetve a személyes adatok védelme soha nem látott fontosságú lesz ebben. Már jelenleg is nagyon komoly kérdéseket vetnek fel a legnagyobb webes cégek adatkezelési gyakorlatai, ugyanakkor az hatványozottabban lesz igaz a politikára, ahol nem egy-egy termék vagy szolgáltatás megvétele, hanem a közösség jövőjéről szóló döntés a tét.

Csery Péter bejegyzése:

Az Eurovíziós Dalfesztivál múlt keddi elődöntőjét egy olyan produkció nyitotta meg, amelyik aligha illeszthető be a többi versenydal közé. A montenegrói Rambo Amadeus ugyanis a relatíve szerény, de annál ötletesebb díszletek között nem énekelt, még csak nem is rappelt, csupán elszavalta meglehetősen bugyutának ható dalszövegét. Politikai szempontból azonban több okból is ez volt a legértékesebb produkció.  Amadeus úr ugyanis balkáni angolsággal fogalmazott meg polgárpukkasztással egybekötött kritikát az EU válságkezelési akcióira vonatkozóan és politikai kabaréba illően hívta fel a figyelmet az Unió túlzott bürokratikusságára. A refrénben pedig a bajba jutott országok nevében szólalt fel a dalszerző „Give me chance to refinance” jelmondattal.

Amadeus úr fricskát mutatva, jól rátapintott az egész EU-t, kiváltképp az euró-zónát átható közhangulatra; a PIIGS államok (Portugália, Írország, Olaszország, Görögország, Spanyolország) adósságproblémái, és főleg a görögök zónatagsága körül kialakult politikai „kötélhúzás”, illetve az abból eredő bizonytalanság már nem csak a piaci befektetők és a döntéshozók idegeit viselik meg, hanem az európai átlagpolgárokét is. 

Az természetes, hogy a bizalmatlansággal átitatott légkörben a pénzpiacok, minden politikai manőverre túlzó módon reagálnak, talán reflexívebbek, mint valaha (ezt jól példázza, amikor a napokban a regnáló görög miniszterelnök megszellőztette a hellének esetleges kilépését a valutaövezetből (grexit), mire az euró mélyrepülésbe kezdett, magával rántva a forintot). Viszont azt láthatjuk, hogy a görög kérdés megoldatlansága immáron beszivárgott az uniós polgárok mindennapjaiba is. Nem telik úgy el nap, hogy politológusoktól, közgazdászoktól ne hallanánk a hellén helyzet jelenlegi, vagy jövőbeli negatív hatásairól (forint gyengülése, finanszírozási nehézségek) és a válságkezelés eredménytelenségéről. Ez egyáltalán nem lenne probléma, ha közben pozitív hírek is érkeznének az EU-ról, ellensúlyozva a lehangoló fejleményeket. Ennek hiánya viszont azzal fenyeget, hogy az Unió „nimbusza” súlyos sérüléseket szenved, és az európai integráció megszűnik a jólét és a biztonságos gyarapodás szinonimája lenni, ami végső soron az euroszkepticizmus jelentős térnyeréséhez vezethet. Ráadásul a mostani folyamatok új konfliktusokat is magukkal hozhatnak: a görögök már így is a Trojka (IMF/EB/EKB) és a német recept ellen fordultak, a németek pedig tömegesen mondják le a Görögországba tervezett nyári üdüléseiket a helyi lakosság ellenérzésétől tartva. Az emberek fejében bekövetkező változásokat pedig még akkor is nehézkes és időigényes lesz korrigálni, hogyha az elhúzódó gazdasági problémákat végül sikerül valahogy megoldani. Az montenegrói produkcióban is megjelenő „trójai faló” tehát nem csupán gazdaságilag gyengítheti le belülről az EU-t, hanem az állampolgárokban kialakult általános pozitív képet is lerombolhatja, ami hosszú távon az anyagi károknál is nagyobb problémákat okozhat a jövőben.

Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy a mostani válságos helyzet létrejöttében az EU-nak legalább akkora felelőssége van, mint a helléneknek. Egyrészt az uniós döntéshozók évtizedeken keresztül szemet hunytak a pénzügyi/gazdasági adatok meghamisítása felett. Másrészt az euró-zónát alapvetően olyan politikai projektként hívták életre, amelyhez nem társították a szükséges központi monetáris és fiskális szabályozásokat. Nem véletlen, hogy a jelenlegi uniós válságkezelés egyik legfontosabb eleme pont ezen hiátusok pótlása. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a közös gazdasági kormányzás erősítése és a fiskális paktum „eső után köpönyegként” értelmezhetők, mert hasonló válságok bekövetkezésének megakadályozására alkalmasak lehetnek, de a jelenlegi szituációból világos kiutat nem jelentenek. A vitathatatlan erőfeszítések és folyamatos ötletelések (pl.: geuró vagy az euró-kötvény bevezetése) ellenére még mindig nagyon távolinak látszik a valódi megoldás, ami véget vethetne az Amadeus úr által vizionált „monetáris breakdance”-nek. Mindeközben pedig a közös európai fizetőeszköz lassacskán euróból tényleg a bizonytalanság valutájává, azaz „neuróvá” alakul át.

Semmi sem mutatja jobban, mint az utóbbi hetek kölcsönös szoborgyalázása, hová juttathatja a politikai közösséget a „szemet szemért elv”. Úgy tűnik, Magyarország még nem nőtt ki ebből a gyermekbetegségből, pedig Nyugaton már tudják, hogy számos egyéb formája létezik a tiltakozásnak. Az általános fejrázáson túllendülve, a jelenség éppen arra világít rá, hogy hazánkban a társadalom egyik fele nem tud mit kezdeni a másikkal, és viszont. Párhuzamos igazságképek versenyeznek egymással, amelyekbe nem fér bele a másik „igaza”. Ebből fakad, hogy a „szembenálló” fél szimbolikus tere, jelképei meghódítandóvá, vagy még inkább megsemmisítendővé váltak, legyen az szobor, utcanév, színház vagy rádiófrekvencia. Nap, mint nap, ilyen apróságokon őrli fel egymást a két tábor. Pedig lássuk be, nem ezek a fontos dolgok egy ország életében. Húsz évvel a rendszerváltás után azonban még mindig nem jutottunk el odáig, hogy lefektessük a játékszabályokat. Mai napig egymásra mutogató „demokratikus szabadrablás” folyik, amelyben a pártok készségesen felhasználnak minden lehetséges alkalmat arra, hogy belekössenek a másikba. Ez a mentalitás leszivárog a közéletbe, és a politikától való elfordulást, vagy éppen ellenkezőleg, harcias, elvakult aktivizmust eredményez. Természetesen nem azt állítjuk, hogy másutt ne így volna, de tőlünk nyugatabbra léteznek olyan témák, amelyek egyfajta „szent tehénnek” számítanak. Olyan közös pontok, amelyre alapként tekintenek, legyenek azok a demokratikus normák, vagy éppen egyes szakpolitikák. Ezzel szemben Magyarországon egyre többen úgy gondolják, hogy az utóbbi időben oly mértékben megnőtt a politikai megosztottság, hogy képtelenség bármilyen együttműködés. Akik így vélekednek, felcserélik az okot az okozattal. Hazánkban nem megszűnt, hanem soha nem is létezett ilyen jellegű politikai konszenzus. Ezért aztán ne csodálkozzunk azon, ha a politikai hiszterizálás végül pártoktól független emberek elszigetelt, irracionális cselekedeteibe torkollik. Kultúrember nem gyaláz szobrot. Semmilyet. Leginkább azért, mert nem zavarja a másik létezése. Mert számára természetes a gondolatok folyamatos ütköz(tet)ése, ez mindennek az alfája és omegája, nem a világvége. A szimbolikus erőszak erőszakot szül. Amíg úgy gondoljuk, hogy „nincs dolgunk” a másik féllel, nincs bennünk semmi közös, csak szaporodni fognak az ilyen típusú politikai cselekedetek.