Méltányosság-blog

Csery Péter bejegyzése:

Most, az első elnökjelölti vitát követően, az egész világ azt boncolgatja, hogy melyik jelölt nyerte a denveri szópárbajt, amely csak az Egyesült Államokban 67 millió TV-nézőt ültetett kanapéjára, a közösségi médiában pedig rekordszámú kommentelőt vonzott. Mivel a korábbi blogbejegyzésünkben már részletesen kiértékeltük az „összecsapást”, így ezúttal az események másik, mögöttes dimenziójára igyekszünk rávilágítani. A pörgő politikai show közepette ugyanis hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy a felkészítő háttérmunkának legalább akkora, ha nem nagyobb szerepe van a sikerben/kudarcban, mint a jelöltek pillanatnyi egyéni teljesítményének. Ezt a gondolatot továbbgörgetve viszont érdekes kérdések merülhetnek fel: pontosan kik készítik fel a jelölteket a sorsdöntő szerepléseikre, kik tervezik meg kampánystratégiájukat, kik befolyásolják a gondolkodásukat? Egyszerűbben: kik azok a kevesek, akik Obama és Romney fülébe súgnak, és amit mondanak, az nem megy ki a másik fülükön?

A sok kérdésre egyszavas választ adhatunk: agytrösztök. Az elnökjelöltek ugyanis „csak” a jéghegy csúcsai, a politikai színpad „sztárjai”, mellettük sokszereplős, kiterjedt agytröszt-hálózatok működnek, amelyek nem csupán hatalomba segíthetik a jelölteket, hanem ami talán ennél is fontosabb, ott is tarthatják őket. A think-tankek szerepe pont ezért nem lebecsülendő: munkájukkal alapjaiban meghatározzák a jelölt által követett politikai irányvonalat, amelyet értékeken alapuló ideológia térben helyeznek el, valamint a szakpolitikák révén befolyásolják a későbbi kormányzás karakterét is.

Nem véletlen, hogy a Méltányosság felismerve ezen szervezetek politikai jelentőségét, külön rovatot szentel honlapján a külföldi agytrösztök ismertetésének, melyben felhívja a magyar közönség figyelmét a think-tankek politika-, és társadalomfejlesztő funkcióira. Ennél a pontnál érdemes megjegyeznünk, hogy az agytrösztök világa egyáltalán nem egyenlő a háttérben megbújó „tanácsadók” és befolyásgyakorlók átláthatatlan, önérdekkövető és gyakran korrupcióba hajló világával, amely sokunknak ismerős lehet. Épp ellenkezőleg, általánosságban elmondható, hogy a tudományos szféra és a gyakorlati politika világát összekapcsoló agytrösztök átláthatóan végzik tevékenységüket, szakértelmüket egy előre jól körülhatárolt nyilvános cél, misszió szolgálatába állítják, s véletlenül sem akarnak másnak látszani, mint amik.

A think-tankek transzparens működésének köszönhetően pedig pontos információink vannak arról, hogy melyek azok a szervezetek, amelyek egyik vagy másik jelölt oldalán kulcsszerepet játszanak a mostani kampányban. A kihívó Mitt Romney sikerén olyan nagy múltú intézmények munkálkodnak, mint az 1919-ben Herbert Hoover (későbbi elnök) által alapított közpolitikai profilú Hoover Institution, az 1973-ban létrehozott tekintélyes Heritage Foundation, valamint a 24 éve működő Center for Security Policy. Fontos látni, hogy ezen agytrösztök régóta igazi politikaformáló tényezőnek számítanak a konzervatív térfélen, hiszen mind a három hagyományosan rendkívül közel áll a mindenkori republikánus jelölthöz/elnökhöz. Ezt jól példázza, hogy a Hoover Institution tagja például a rendkívül befolyásos George P. Schulz, aki a Nixon-, és a Reagan-adminisztráció idején munkaügyi miniszter, pénzügyminiszter majd külügyminiszter is volt, vagy, hogy a Bush-kormány mellett a Heritage olyan történelmi jelentőségű projekteknél „bábáskodott” mint a Sivatagi Vihar stratégia, vagy az USA posztszovjet politikájának kialakítása. A harmadik említett agytröszt, a Center for Security Policy, pedig népes szakértői stábjával az egész világra kiterjedően kutatja és vizsgálja az USA-ra leselkedő potenciális veszélyeket, amelyek később komoly biztonsági kihívássá válhatnak. A szervezet szakértelmét a legmagasabb szinteken is elismerik, tagjai a biztonságpolitika területén gyakran töltenek be magas rangú kormányzati pozíciókat.

Látható tehát, hogy Mitt Romney mögött olyan kivételes szellemi tőke állt össze, amelyhez hasonlóval talán egyetlen másik politikus sem dicsekedhet a glóbuszon. Kivéve egyet: Barack Obamát. A demokrata jelöltet sok kisebb agytröszt mellett két óriás a Center for American Progress (CAP), valamint a Center for New American Security támogatja. Az első éppen a Heritage baloldali „ellensúlyaként” hozták létre a demokraták 2003-ban és irányításában számos vezető kormányzati tisztségviselő vállalt szerepet, nem beszélve Bill Clinton ex-elnökről. A think-tank jelenlegi elnöke John Podesta pedig, aki korábban a Clinton-stáb első embere volt, legendás befolyással rendelkezik az Obama-adminisztráció politikájára. Összességében elmondható, hogy a CAP Obama elsőszámú szellemi-ideológiai műhelye, és ennek a „politikai boszorkánykonyhának” elévülhetetlen érdemei voltak a 2008-as demokrata győzelemben, illetve alapjaiban befolyásolja a mostani kampánystratégia legapróbb elemeit is. Mindazonáltal amikor az amerikaiak számára létfontosságú biztonságpolitikai kérdések merülnek fel, akkor Obama elsősorban a Center for New American Security szakértői stábjára hallgat, amit jól tükröz, hogy az agytröszt alapítói, Michele Flournoy és Kurt M. Campbell– immáron kormányzati pozíciókból– komoly ráhatással bírnak az elnök külügyi és biztonságpolitikai stratégiájára.

Obama tanácsadói teamjéről egyébként nemrég James Mann, a Los Angeles Times korábbi szerzője írt átfogó könyvet „The Obamians” címmel, amelynek érdekfeszítő tartalmáról a későbbiekben külön bejegyzésben fogunk szólni.

A fentiekből leszűrhető, hogy az elnökválasztási küzdelmet, akár az agytrösztök „háborújaként” is jellemezhetnénk, ahol a szakértelem két eltérő ideológia prizmáján keresztül feszül egymásnak. Ezzel együtt fontosnak tartjuk rögzíteni, hogy a think-tankek világa igen sokszínű, számos olyan szervezet is létezik, amely ideológiailag nem elkötelezett, hanem függetlenül végzi tevékenységét a különféle társadalmi célok megvalósításáért, s nem vesz részt direkt módon a választási küzdelmekben. Azonban az biztos, hogy az agytrösztökre idehaza is érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítanunk, hiszen ha meg akarjuk érteni az amerikai politikában zajló folyamatokat, akkor nem elég a felszínt kapargatni, s az elnökjelölteket önmagukban szemlélni, mintha üres térben mozognának. A vezető politikusok ugyanis főként a pártpolitikai agytrösztök által generált politikai térben léteznek, s legalább annyira függenek tőlük, mint a think-tankek a jelöltektől.

Bár a magyar közvélemény kiváló kommunikátornak ismeri az amerikai elnököt, pontosabban ezt a percepciót szállította neki az itteni média (különösen a 2008-as kampány idején), ebből a vitából Obama elnök  került ki sebzettebben. Romney magabiztosabbnak, határozottabbnak, összeszedettebbnek tűnt.

A szeptemberi hónap rosszul sikerült Romney számára, kampányában egyik baklövés követte a másikat. A legsúlyosabb csapásnak az a zárt körből kiszivárgott videó tűnt, amelyben a társadalom 47 százalékát adót nem fizető, a kormánytól függő embereknek állítja be, akik miatt neki nem kell aggódnia. Később – bár mondanivalója lényegét fenntartotta – a megfogalmazást illetően önkritikára kényszerült. Obama pár százalékponttal kezdett el vezetni az október 3-i TV-vita előtt, és úgy tűnt, hogy neki áll a zászló.

Romney számára igen nagy volt tehát az első elnökválasztási vita tétje: egyszerre kellett valamelyest elfeledtetni kampánya korábbi bakijait, másfelől megállítani Obama népszerűségének esetleges további növekedését, különösen azokban az „ingadozó államokban”, amelyek választóinak többsége még nem döntött egyik, vagy másik jelölt javára. Biztató volt számára, hogy eleve jó vitázó hírében állt, a republikánusok előválasztási vitáiban is jól állta a sarat párton belüli riválisai támadásaival szemben.

A vita nem a legjobban alakult az elnök számára: időnként kereste a szavakat, és az ő érveire ellenfelének sokszor akadt éles, talpraesett viszontválasza, amelyek cáfolták az elnök kijelentéseit. Így például Romney határozottan tagadta az elnök azon állítását, hogy ő a középosztályt kívánná adóval sújtani. Ügyesen fejére olvasta Obama elnökségének gyengébb pontjait: tovább nőtt a költségvetési hiány, a munkanélküliséget nem sikerült csökkenteni. Az elnök láthatóan defenzívába került, és itt is megfigyelhető volt némi elbizonytalanodás az elnök kommunikációjában, mert ő csak a nehéz örökségre tudott hivatkozni, amelyet átvett. Szerintem az elnököt kampánystábjának tagjai nem készítették fel ennél a pontnál eléggé, hogy mit kell majd mondania Romney ezzel kapcsolatos támadásaira, holott várható volt, hogy a kihívó a gazdasági nehézségeket előtérbe fogja állítani. Az volt a benyomásom, hogy az elnök olyannyira tisztában volna a kritika megalapozottságával, mintha ő maga is elégedetlen lenne e tekintetben saját teljesítményével, hogy bár nyilvánosan természetesen nem érthetett egyet ellenfelével a vitában, de nem is tudott frappáns választ adni neki. Pedig hivatkozhatott volna arra, hogy az elnöksége elmúlt másfél évében a republikánus többségű Képviselőház folyamatosan „gáncsolta” terveit. Ez annál is inkább járható út lehetett volna, mert az USA-ban a törvényhozás igen népszerűtlen az amerikaiak körében, a Gallup szerint a szavazók mindössze 13 %-a (!) elégedett az ott zajló munkával. Ehelyett Obama arra hivatkozott a vita végén – kissé bocsánatkérően –, hogy ő már korábban megmondta, hogy nem lesz tökéletes elnök. „ Valószínűleg ez az az ígéret, amelyről Romney kormányzó azt gondolja, hogy betartottam”, tette hozzá még fura öniróniával.

A vita után szinte azonnal közzétett közvélemény-kutatások is arra engednek következtetni, hogy Romney jobban jött ki a vitából. A CNN felmérése szerint a nézők kétharmada Romneyt látta jobbnak. Mindenképpen rossz hír az Obama- kampánynak, hogy a CBS felmérése szerint az el nem kötelezett szavazók 46%-a szerint Romney győzött, és csak 22%-uk látta Obamát jobbnak, 56%-uknak a vita hatására javult a véleményük Romneyról.

Ezzel együtt, korai volna még azt mondani, hogy Romney végleg felülkerekedett: hátra van még két elnöki, és egy alelnöki vita is. Ráadásul nekem az volt a benyomásom, hogy a társadalom szegényebb rétegeihez Obama tudott meggyőzőbben szólni a Mediacare, illetve az egészségügyi reformjai kapcsán, és szélesebb volt a társadalompolitikai kitekintése: Obama hangsúlyosan szólt az oktatás fejlesztéséről, kissé úgy tűnt, mintha Romneynak ez kevésbé lenne szívügye. Obama hangjában most is több volt az érzelem, jobban tudott bánni a hangszínével, mint Romney. És azt se felejtsük el, hogy most kezdődik a nagy harc az amerikai nyilvánosságban a vitán történtek értelmezéséért: Tv-és rádióműsorok (pl. CBS Face the Nation, PBS Washington Week, NBC Meet the Press), szakértők, újságok tömkelege vár ugrásra készen erre a feladatra.

Végezetül, két dologra hívjuk fel a figyelmet: a vita – helyesen – lehetővé tette, hogy a jelöltek kifejtsék az állam (pontosabban: a szövetségi állam), és a kormányzat szerepéről alkotott elvi felfogásukat. Itt nagy meglepetés nem érhette a nézőt, jól kijött a két jelölt közötti különbség: bár Romney nem veti el eleve a szabályozás szükségességét, de szerinte ügyelni kell arra, hogy az állam túlhatalma ne kösse béklyóba az emberek, a vállalkozók kezdeményezőkészségét. Obama ellenben – az egyik nagy elődjére, Lincolnra hivatkozva – arról beszélt, hogy az állam szerepe a társadalom együttes cselekvésének előmozdításában lakozik.

A másik: bár Romney keményen támadta az elnököt, és a korábbi Tv-hirdetésekben is kemény támadás és ellentámadás sorozat zajlott az elnök és ellenfele kampánycsapatai között, most azt is hangsúlyozta, hogy a demokraták és republikánusok egyaránt szeretik Amerikát, és hogy ő elnökké választása esetén kész a demokratákkal is együttműködni. Az elnöki vitában személyeskedésre nem került sor, majd a vita végén – ennek hagyománya van már – az elnök és kihívója, és közvetlen családtagjai üdvözölték egymást, és egy rövid ideig együtt mutatkoztak a pódiumon. Mintha azt üzenték volna: bár kemény ellenfelek vagyunk, de mégis, egy politikai közösség, egy nemzet tagjai. 

Néha úgy érezzük a csapból is Amerika folyik. A globalizációnak hála, ott van a mozikban, a zenékben, a bevásárlóközpontokban és a gyorséttermi láncokban. Amerika amerre a szem ellát. Mégis ismerjük az Egyesült Államokat? Mi valójában Amerika, ha egyáltalán körül lehet írni egy mondattal? Talán leginkább a szélsőségek hazája. Hiszen a felhőkarcolók Amerikája, a külvárosi sorházak és a lakókocsi parkok világa egy és ugyanazt az országot képezi. Mégis az óriási különbségek jól megférnek egymás mellett. Nem véletlenül vonzza a mai napig az amerikai álom a bevándorlók tömegeit. Amerika sok szempontból egy ideálkép. A szabadság, a demokrácia, a lehetőség és a jólét szimbóluma. A választásokhoz közeledve nem ragadhattunk le tehát csak a kampányszlogeneknél. Azokra a témákra is ki kell térnünk, amelyek Amerika velejét adják, és, amelyek a távolból sokszor rejtve maradnak előttünk. Mielőtt azonban elmerülnénk a társadalmi, politikai, gazdasági összefüggésekben, érdemes felfigyelni az Amerikai választások egyik legérdekesebb jelenségére, az elnöki vitákra.

Sorozatunk keretében elemezni fogjuk mindhárom elnök-jelölti vitát, kezdve rögtön az Október 3-án tartandó első elnöki szópárbajjal. S, hogy mi olyan különleges bennük? Az, hogy 1987 óta egy nonprofit szervezet, a Council on Presidential Debates szervezi őket. Miközben a vita idehaza lassan a dinoszauruszok sorsára jut és kihal, az Egyesült Államokban a legfontosabb politikai eseményt egy független szervezet rendezi? Létezik ilyen? Létezik. Ezért indítottuk sorozatunkat.

A CPD-t 1987-ben alapították, hogy a vitákat, mint a választások állandó részét, a lehető legszínvonalasabban szervezzék meg a nézők, hallgatok számára. Emellett kutatási, oktatási feladatokat látnak el a vitákkal kapcsolatban. Idén például „digitális koalíciót” kötöttek a legnagyobb amerikai hírportálokkal és videó megosztóval annak érdekében, hogy bevonják az állampolgárokat a vitába, informálódhassanak a kérdésekről, elmondják a véleményüket, és végül összehasonlítsák, mit mondanak ugyanezen témákról a jelöltek.

S hogy hogyan zajlik egy ilyen vita? Az utolsó mozzanatig megszerkesztve. Előre meghatározott témakörökkel és időkeretekkel. Az aspiránsok pedig éppen úgy készülnek rá, mint a sportolók életük meccsére. Több órányi videót néznek meg ellenfelükről, gyenge pontjaikat keresve, saját technikájukat csiszolva. Nem kis tétje van ugyanis a verbális összecsapásoknak. Nem elég pusztán legyőzni az ellenfelet, a közönséget is meg kell nyerni. A nézők pedig, hála a CPD tájékoztató tevékenységének évről évre egyre több információval rendelkeznek. Nem véletlen, hogy a Méltányosság 2006 óta hívja fel a figyelmet a miniszterelnöki vita szerepének fontosságára, és szorgalmaz egy hasonló rendszer felállítását. Az ugyanis, hogy a viták idehaza a mindenkori jelöltek aktuális érdekeinek és erőviszonyainak legyenek alárendelve, éppen a választói tájékoztatást ássa alá. Az amerikai szisztéma legfőbb erénye kiszámíthatósága és a „civil minőségbiztosítás”, amelyik immár huszonöt éve őrködik a változatlan színvonal felett. A hazai vitákból pont a rendszer hiányzik. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne létrehozni. Érdemes tehát figyelemmel követni a viták menetét, vagy egyszerűen sorozatunkat. Mi ugyanis minden összecsapás után kinyerjük a vita esszenciáját. Mindazt, ami idehaza érték lehet. Tartsanak velünk és ismerjék meg az Egyesült Államokat, ahogyan mi látjuk, Amerikát, ahogyan még nem látták.     

Az ősz témájaként harangoztuk be, s most, íme, útjára bocsátjuk sorozatunkat, amelynek témája: Amerika!

A Méltányosság-blogon mostantól egészen november 6-ig kizárólag az Egyesült Államokkal foglalkozunk. S nem csak az elnökválasztással. Az amerikai választási kampány most kezdődő utolsó szakasza ugyan önmagában is roppant érdekes (hiszen 3 elnök-jelölti vita követi egymást), de minket ezeken túlmenően egyéb mozgatók is érdekelnek. Maga Amerika. És hogy mit tanulhatunk „belőle”.

A Méltányosság Politikaelemző Központ számára Amerika   különleges jelentőséggel bír, s nem csupán alkotmányos rendszere, hagyományszerűen bejáratott politikai mechanizmusa, hanem történelme, gazdasága és kultúrája, sőt életmódja miatt. Többen hosszabb ideig éltünk vagy hosszabb-rövidebb látogatásokat tettünk Amerikában, egyébként pedig sokat és sokfélét olvasunk erről az országról. Így talán nem tűnik szerénytelenségnek: van némi képünk arról, amiről beszélni fogunk.

Tegnapi beharangozónkban azt ígértük: olvasóink választ kapnak majd olyan „szentségtörő” kérdésekre, mint hogy mi a hasonlóság Alexis de Tocqueville és Matolcsy György között. Vagy arra, hogy milyen figurát is alakít Ryan Gosling a Hatalom árnyékában című új Clooney-filmben.

Tartjuk.

Az elkövetkező napokban, hetekben szó lesz mindezekről és még nagyon sok egyébről. Képzeletben útra kerekedünk, és – a műfaj adta kereteken belül – megpróbáljuk végigjárni azt az utat, amelyet két példaképünk bejárt. Tocqueville az 1830-as években felfedezte Amerikát, mint demokráciát. Jean Baudrillard (szintén francia és filozófus) az 1970-es években felfedezte az amerikai politikát, mint az erkölcs részét. A nélkül persze, hogy a nevezett szerzőkhöz hasonlítanánk magunkat, mi is igyekszünk érdekes felfedezésekre jutni. Nagyon is izgat minket például Amerikának az a kettős természete, amit a polarizáció és a kohézió szavak segítségével írhatunk körül. Ami valami olyasmit jelent, hogy bár Amerika sokszorosan megosztott, mégis van benne valami irigylésre méltó belső egység, amelyet a legélesebb politikai viták sem kezdenek ki.

S ha már fentebb az Amerikától való tanulásról beszéltünk, meglehet, épp annak elsajátítása lehetne a legfontosabb lecke, hogy hogyan teremtsük meg egyszer az igencsak polarizált magyar társadalom legalább minimális belső egységét.

Mert ez utóbbiról fogalmunk sincs. Mindenesetre Magyarországról ebben a bő hónapban legfeljebb áttételesen, az óhajtások szintjén fogunk beszélni. Annál inkább Amerikáról. A keretet végig a nagypolitikai események adják (az első elnök-jelölti vita október 3-án, szerdán), de a blog rendszeresen és a vitákon túlterjeszkedve is jelentkezik. Akik minket választanak, politikai, szociológiai, gazdasági vagy kulturális elemzéseket épp úgy kapnak, mint könyv- és filmajánlókat, személyes reflexiókat és – nem utolsósorban – vizuális illusztrációkat.

     Politikai elemzőktől talán szokatlan módon mi  már az elején elfogultságot jelentünk be Amerika javára. Ám az elfogultság nem kritikamentességet jelent. Megesik majd, hogy bizonyos jelenségeket erősen kritika tárgyává teszünk. A blog alaptónusa azonban a tanulásé. Szeretnénk megmutatni, elemzőként mit tanultunk ettől az országtól, s szerintünk Magyarországnak mit kellene megtanulnia Amerikától.

Invitáljuk a blog olvasóit: legyenek e kaland részesei. 

Augusztusban megint itt voltak, kopogtattak, médiaügyekben tanácsot adtak. Külföldi megoldási módokat javasoltak. (Sajnos azt már nem tudjuk milyeneket.) Van fenyegetés is, mert a Monitoring eljárás megindításán tanakodnak, ami kimondhatja, hogy megsértettük az Eu-alapszerződés hetes cikkelyét, és akkor többet szavazati jogot nem kapunk az EU-ban. De a magyar partner állítólag igen figyelmes volt, sokat kérdezett, igyekezett tájékozódni, a fenti eljárásmenetnek szinte nulla a valószínűsége, az informális tanácsok pedig nem igen szokták belátásra bírni a kormányt.

Két helyen látnak gondokat az Európa Tanácsban, konkrétan annak főtitkára, Thorbjorn Jagland. Az egyik az NMHH vezető tisztségviselőinek nem kiegyensúlyozott módú kiválasztása (ez pl. Szalai Annamária kinevezését érinti), másrészt meg úgy vélik a médiatörvény nem nyújt garanciát a kiegyensúlyozott médiaviszonyokra.

Ha visszaemlékszünk arra miben is kényszerített ki változásokat az Európai Bizottság (négy ilyen pont volt), akkor a fentiek nem voltak benne. Nem állítjuk, hogy a négy pont ne lett volna fontos, és ne szolgálta volna Magyarország érdekét, de sehol sincs a fenti két ponthoz képest, sőt.

Azért sőt, mert véleményem szerint az EB úgy próbálta meg védeni a szólásszabadságot, hogy a hagyományos médiaszabályozási elvet tartotta szem előtt, mely szerint külön kell kezelni az írott sajtót és az elektronikusat. Ezért nem mondhat – bár szeretett volna - az NMHH végül semmit sem a printelt médiáról, azért nem lehetett törvénybe iktatni a válaszadás jogát, s ezért nem szükséges regisztrálni a blogokat.

Azt kell mondjuk ugyanakkor, hogy a magyar kormány médiafilozófiája abból a szempontból iránymutató, hogy a printelt és elektronikus egységes szabályozási keretében gondolkodott. Ebbe az irányba lesz kénytelen menni az EU is, hiszen a technológiai fejlődés miatt nincs különbség ma már a platformok között.

Ellenben azt, amit valóban újra kéne szabályozni, ahhoz az EB nem szólhatott hozzá, mert az Eu is alacsony szinten áll e tekintetben. Az Európa Tanács már a lényegre tapint, de ők meg nem olyan erős szerv. Persze ki tudja, annak előtte azt se hittük el, hogy a kötelezettségszegési eljárásokat megindítják, most meg itt van ez a „Monitoring”.

A kiegyensúlyozottság kérdésköre logikailag nem volna olyan bonyolult. Országos szinten kell teljesülnie, ezért a nagyobb lefedettségű médiumoktól volna megkövetelhető, ahogy az a 2008-as MSZP által kezdeményezett, de már erősen Fidesz befolyás alatt lévő tervezetben is megjelent. Vagyis létezik rá egyfajta megoldás. Ami pedig az ellenőrző szervek kiegyensúlyozottságát illeti (azaz pl. Szalai Annamária legitimációját) ott sincsenek logikailag megoldhatatlan akadályok, az ORTT feltöltésénél már ennek az elvnek igyekeztek megfelelni, s ha ott kavics került a gépezetbe kiigazítások kellenének, nem pedig egy olyan modellre történő átállás, ahol közvetlenül vagy közvetve minden funkcióba a kormány nevezi ki az embereket. (Egészen a közszolgálati médiaigazgatókig.)

Összefoglalva tehát az Eu és a magyar médiaszabályozás körüli történéseket, az Eu ott ért el eredményeket ahol néhány szempontból épp, hogy Magyarország jogalkotói jártak előrébb, ahol pedig a politikai zsákmányszerzés elhatalmasodott, ott meg eddig semmit sem tudtak felmutatni.