Méltányosság-blog

Szabó Andrea az ELTE-n végezte szociológiai és politikatudományi tanulmányait. Politikatudományból doktorált. Fő szakterülete az ifjúságkutatás. Egyik kitalálója és három hullámon keresztül vezető kutatója az „Ifjúság” nagymintás ifjúságkutatási sorozatnak. Szerkesztője és szerzője többek között azArctalan (?) nemzedék, a Részvétel, képviselet, politikai változás, az Ifjúság2000, az Ifjúság2004, és az Ifjúság2008 köteteknek. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének munkatársa és az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézet adjunktusa.

Az alábbi rövid, szinte vázlatszerű kitekintés az amerikai fiatalokról a Méltányosság Politikaelemző Központ „Projekt Amerika” elnevezésű kutatási programjának felkérésére született. Az elemzés igyekszik néhány szociológiai vizsgálat alapján összefoglalni, hogy milyen fontosabb, érdekesebb – esetleg már a 2012-es elnökválasztást is befolyásoló – tendenciák zajlanak az amerikai fiatalok körében. (A fiatalok elnökválasztással kapcsolatos attitűdjeiről lásd egy friss elemzést Fiatalok és a regisztráció).

Az Amerikai Egyesült Államokban – hasonlóan az európai országokhoz – tízévente tartanak kötelező, az Alkotmányban rögzített népszámlálást. A 2010. április 1-ei névleges időpont szerint 74,18 millió 18 éven aluli fiatal élt az Egyesült Államokban, ami a 10 évvel ezelőtti népszámláláshoz képest 2,6 százalékos emelkedést jelent.[1] Az amerikai népesség 24 százaléka tartozik a 18 éves vagy annál fiatalabb korcsoportba. Érdemes megemlíteni, hogy különösen magas, 5 százalékot meghaladó az 5 éven aluliak arányának a növekedése, azonban még így is az amerikaiak átlagéletkorának folyamatosan emelkedését mérik a statisztikusok (35,3 évről 37,2 évre). Mindemellett 10 év alatt drámaian változott az Amerikai Egyesült Államok etnikai összetétele. Hogy csak egy fontos példát említsek: vannak olyan államok – ahol egyébként gyorsult az elmúlt években népességnövekedés és a születésszám is –, ahol a latin/hispán népesség aránya a teljes népesség majd 40 százalékát teszi ki, Új Mexikóban pedig már meghaladja a 45 százalékot is.[2] Vagyis egy érdekes, változó a kialakult politikai státus quo-ra bizonyosan hosszú távon is hatást gyakorló korcsoportról van szó, amelyet érdemes több szempontból is megvizsgálni.

A rendszertranszformációt követően Magyarországot is elárasztották a hollywoodi filmek, amelyek – legalábbis azok, amelyek a fiatalokról vagy a fiataloknak szólnak – meglehetősen egyszerű és kevéssé változó sémákkal dolgoznak. Ezek középpontjában a Siker áll, amelyet vagy a sporttal, vagy különböző művészeti tevékenységgel, vagy jobb tanulással, vagy a kemény munkával esetleg a boldogság megtalálásával, a fiatalnak minden áron el kell érnie. Az amerikai filmipar instant üzenete: „Valósítsd meg önmagadat, és légy boldog!”

De a szociológiai felmérések alapján megfelelnek-e ezeknek a sémáknak az amerikai fiatalok?

A szociológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy az amerikai fiatalok számára az iskolarendszeren kívüli önmegvalósítás egyáltalán nem olyan egyszerű. A gazdasági világválság ugyanis több szempontból is talán a legsúlyosabban éppen az amerikai ifjúságot érintette.

1. 1.      Munkavállalás

Hivatalos statisztikák szerint 2012 júliusában 4 millió munkanélküli volt a 16–24 éves korosztályon belül, ami 17,2 százalékos munkanélküliségi rátát jelentett. Az elnökválasztás szempontjából is fontos információ, hogy bár önmagában ijesztően magasnak tűnik a fiatalok munkanélküliségi rátája, mégis 2009 óta ez volt a legkedvezőbb júliusi adat.[3] Az amerikai fiatalok egyébként 14 éves korukban kapnak először munkavállalási engedélyt, így életük viszonylag korai szakaszában megtanulják a munkavállalás fontosságát és anyagi hasznát. Azt, hogy az amerikai fiatalok közhangulata nem teljesen felel meg az elvárásoknak az is jelzi, a 18–25 évesek mindössze háromtizede elégedett azzal a pénzzel, amelyet jelenleg keres, és többségük abban reménykedik, hogy majd a jövő hozza meg számukra a boldogulás lehetőségét. Az Egyesült Államok egyetemistái körében 2012 elején készített online kutatás egyébként azt mutatta, hogy a fiatalok számára a legkívánatosabb „álommunkahelyek” elsősorban az IT-, vagy a pénzügyi-tanácsadó szektorban találhatók. A 100 munkahelyet tartalmazó lista első három helyén ugyanis infokommunikációs illetve médiacégek, míg az első 10 hely többi pozícióján – egy kivételtől eltekintve – kizárólag pénzügyi-tanácsadó cégek találhatók. Ízelítőül a legáhítottabb három munkahely sorendben, a Google, a második az Apple, a harmadik pedig a Walt Disney Company (American Student Survey) Kérdés, hogy ez azt jelenti-e, hogy a nagy Amerikai Álom a fiatalok számára nem más, mit egy stabil pénzügyi hátterű nagy cégnél való elhelyezkedés, egy biztos és kiszámítható nyújtó karrierpálya és jövőkép?

A fenti „álommunkahely” sorrend persze egyáltalán nem véletlen. Az amerikai fiatalok döntő többsége ugyanis egészen korai gyermekkorától online módon él és gondolkodik, szinte „kütyü-függő”. 2012 tavaszán két médiakommunikációval foglalkozó cég is készített reprezentatív vizsgálatot az amerikai tizenévesek médiafogyasztásáról. Ebből például az derül ki, hogy a középiskolások és a főiskolások 90 százaléka több mint 30 órát (!) tölt az interneten egy hét alatt.[4] 93 százaléka emailezik, ugyanennyiüknek van mobil telefonja, és 90 százalékuk Facebook-ozik. Ez utóbbi esetében még plasztikusabb az az adat, mely szerint több mint a felük naponta kétszer is megnézi Facebook profilját, sőt számosan arról számoltak be, hogy a napjuk úgy kezdődik (majd úgy fejeződik be), hogy ránéznek a Facebook oldalukra, és megnézik az emailjüket. Egytizedük még az iskolában, tanítás alatt is folyamatosan online él, azaz a mobiltelefonján mailezik, Facebook-ozik. Ezek után lehet-e azon csodálkozni, ha 100-ból 18 fiatal egyenes úgy nyilatkozott, hogy megszűnne a világgal való kommunikációja, ha megszűnne a kedvenc közösségi oldaluk. Egy másik hasonló vizsgálat szerint az amerikai fiatalok egyötöde lényegében okostelefonfüggő, nincs olyan hely, ahová ne vinnék magukkal, állandóan SMS-eznek, Twittereznek és Facebook-oznak (lásd Common Sense Media Research Study). Ráadásul döntő többségük lényegében nem tudja elképzelni a világot infokommunikációs eszközök nélkül. Ez a fajta függőség pedig éppúgy kihat a nyelvhasználatra és a nyelv fejlődésére, mint általában a világról való gondolkodásra. Szociológusok szerint, ezt a korosztályt leginkább a közösségi oldalakon keresztül lehet megszólítani, egy a korábbiakhoz képest egyszerűbb, közérthetőbb nyelvezettel megfogalmazott üzenetekkel.

1. 2.      Devianciák

A gazdasági és a politikai válságjelenségek egyik bizonyítható következménye a szorongásos megbetegedések számának az emelkedése és ezzel párhuzamosan a különböző deviáns magatartásformák növekedése. Az amerikai járványügyi hatóság kutatóinak 2012 nyarán közzétett jelentése szerint a dohányzásellenes mozgalom élharcosának számító Amerikai Egyesült Államokban 2009 és 2011 között érdemben már nem csökkent tovább a dohányzó fiatalok száma. A főiskolások 23,2 százaléka, a középiskolások 7,1 százaléka dohányzott, ami legalábbis az első csoportban statisztikailag nem releváns elmozdulás, és voltak olyan csoportok – a fekete bőrű fiatalok – ahol nemhogy csökkent volna a dohányzók száma, hanem érdemi emelkedésről beszélhetünk. A dohányzás mellett ugyanakkor sokkal súlyosabb a helyzet drog- és az alkoholfogyasztást tekintve. Egy amerikai fiatalokkal foglalkozó intézmény adatai szerint a 13–18 évesek 15 százalékát tekinthetjük alkoholbetegnek, 16 százalékát pedig drogfüggőnek. A felmérések szerint 14 éves korukban szívják el az első füves cigarettát, és 12 éves korukban isznak először alkoholt, azaz egyre korábbi időszakra kerül az első „élmény” időszaka. Mindamellett az amerikai fiatalok többsége a kannabisz származékokat kevéssé tartja egészségre ártalmas szernek, mint a dohánylevélből készített termékeket.

****

Ebből a sok adatból és információból sokféle „amerikai fiatalok”-kép bontakozik ki, amely nem vág egyértelműen egybe a hollywoodi sikerfilmek által sugallt sikeres és boldog amerikai fiatal archetípusával. Lehet, hogy az Amerikai Álom már nem is olyan izgalmas, a válság hatására újra a biztonság, a kiszámíthatóság lesz a legfontosabb érték, és persze kérdés, hogy – ha már ezzel kezdtem az elemzésemet ezzel is fejezem be –, az amerikai filmipar, hogyan reagál erre a változásra? Az óriási kasszasikert hozó tinédzser sztorikon túl az amerikai fiatalok életének nehézségei újra csak a rétegfilmek „vájt fülű” nézőihez jut el (hogy csak két klasszikust említsek: Egy kosaras naplója; 8 mérföld)?

A jelen írással az amerikai elnökválasztás körüli vizsgálódásunkat új, a kohézió, a kultúra és a társadalom háromszöge által alkotott metszetben folytatjuk. Arra keressük a választ, hogy mi van a „mélyben”, az elnökválasztás csillogása mögött.

A filozófusok az ókor óta vitatkoznak arról, hogy mire van szükség egy állam vagy társadalom egyben tartásához. A kohézió problematikája tehát nagyon régi gyökerű, miközben a szó maga új. A kohézió fogalma magába sűríti mindazokat az értékeket, normákat, intézményeket, amelyek segítséget nyújtanak az egyének számára ahhoz, hogy személyes identitásuk feladása nélkül képesek legyenek együtt élni és együttműködni a társadalomban. A szót magát összetartozás-tudatnak is fordíthatjuk. Az alábbiakban amellett érvelünk, hogy az Egyesült Államok egyik nagy előnye Európával szemben a kohézió nagyobb foka, amelyik négyévenként az amerikai elnökválasztási kampányokban is megnyilvánul. Minden ellentét és konfliktus dacára, az amerikai kampányok jó alkalmat nyújtanak arra, hogy a két nagy párt jelöltjei újra meg újra megerősítsék az „amerikai mítoszt” (az amerikai kivételesség tudatát), kifejezzék hűségüket és csodálatukat a nagy nemzet iránt.

Az Egyesült Államok etnikai és kulturális „sokszövetűsége” következtében az amerikai nemzet fennmaradását ezek a nagy kollektív hitek, mítoszok biztosítják. Az egyik ilyen mítosz, hogy az „Egyesült Államok a lehetőségek hazája”, ahol bárkiből bármi lehet, ha akar, és így bárkiből lehet gazdag ember, vagy akár elnök. Valljuk meg, ezzel a mítosszal könnyű kohéziót teremteni! Persze, ez sokáig csak elv volt, hiszen az első elnökök a jómódú angolszász, protestáns, fehér elit tagjai (ügyvédek, ültetvényesek) közül kerültek ki. Aztán Abraham Lincoln és Andrew Johnson elnökségével leomlottak a falak a fehér bőrű szegény farmerek és munkások előtt. Kennedyvel a katolikusok előtt. Obamával az afroamerikaiak előtt. És talán még nincs vége a folyamatnak.

A republikánus elnökjelölt, Mitt Romney elindulásakor sokan kételkedtek abban, hogy az amerikai republikánus választók – akiknek jó része az ún. Biblia-övezetnek nevezett középnyugati és déli államokban él – hajlandóak egy mormonra szavazni, ismerve a Joseph Smith kisegyházával kapcsolatos előítéletet (többnejűség), valamint az egyház sajátos, a többségi keresztény felekezetekkel nem mindig harmonizáló elveit. A többnejűséggel kapcsolatos tévhit szívósságára utal, hogy Romney kénytelen volt cáfolni ezt a sztereotípiát (valójában a poligámia már régóta tiltott a hivatalos mormon egyházban, csak egy szakadár irányzat tagjai gyakorolják). Akárhogyan is van, Romney számára adott az esély, hogy az első (félig) fekete elnök után az első mormon vallású elnökként letegye az esküt az „istenfélő” köztársaságra. Ha sikeresen képes kommunikálnia, miszerint mormon identitása nem versenytársa az amerikai identitásnak, hanem azt kiegészíti, színesíti, akkor – persze egyéb, számára kedvező körülmények között – semmi nem állja útját, hogy beköltözzön a Fehér Házba.

A Romney mormon identitásával kapcsolatos viták rávilágítanak egy mélyebb kérdéskörre: az „amerikaiság” lényegére. Sokan töprengenek azon, hogy miben foglalható össze „Amerika lényege”. Mi az amerikai társadalom kohéziójának alapja? Elsőre a szabadságszeretetet mondanánk. Mások a kapitalizmus tiszteletét tartják az ország lényegének. De ezek inkább következmények. Amerika szellemisége abban jut kifejezésre, hogy ez az egyetlen olyan ország a Föld színén, amelyben bárki szabadon megvallhatja és képviselheti bármilyen fajta identitását (legalábbis ma, hiszen ez nem volt mindig így – de erről kicsit később).

Egy erdélyi származású magyar ismerősöm az 1970-es évek óta él az Egyesült Államokban. Ma is Sándornak hívják. Világért sem nevezné egy honfitársa sem Alexandernek. Nem szólják meg érte, hogy miért visel ilyen furcsa nevet, és miért nem akarja angolra fordítani. Senkit nem zavar, örülnek neki, hogy ilyen különös hangzású neve van. És gondolkodjunk el azon: vajon melyik európai vagy ázsiai ország hagyná békén élni például az amisokat (egy német eredetű protestáns kisegyház tagjait), akik jól elvannak a maguk 18. századi világában, régi német tájszólásukkal, maguk szőtte öltözékükben? Az amisok ördögtől valónak tekintik, és elutasítják a modern technológiát, a katonai szolgálatot, vallási közösségük érdekeit lényegében az állam érdeke elé helyezik. Ezt csak az Egyesült Államokban lehet megtenni, ahol a szövetségi kormányzat nagy védőernyője alatt minden kisebb közösség otthonra lel, és megőrizheti autonómiáját. Európában vagy Ázsiában egy ilyen közösségnek esélye sem lenne a túlélésre, vagy legalábbis a zaklatástól mentes életre!

Amerika egyedülálló jellege abban áll, hogy – legalábbis ma már – bármely egyén vagy csoport szabadon gyakorolhatja az identitását, és – láthatóan – ez mégsem megy a kohézió rovására: mindenki öntudatos amerikai, de emellett – vagy ezalatt – az lehet, ami lenni akar. Száz szónak is egy a vége: az amerikai közvélemény elfogadja, hogy etnikailag, kulturálisan „sokszálú” társadalom, sokfelé nyúlnak a gyökerei, és láthatóan békében megvan önmagával.

Európa a történelem terméke: nálunk máig hagyomány, hogy egyik vagy másik csoport a nemzeti közösségből és emlékezetből „kiiktat” személyeket. Asszimiláljuk, kipusztítjuk, kiiktatjuk, kiebrudaljuk, kiűzzük, emigrációba kényszerítjük, háttérbe toljuk, perifériára szorítjuk egymást, és mindezzel összezárjuk ugyan a politikai közösséget, de végletesen le is szűkítjük. Európa szinte kifogyhatatlan példatára annak, hogyan ne tartsuk tiszteletben egymás identitását. Elég csak megnézni a „mi szűkebb Európánkat”, Közép- és Kelet-Európát! Nyelvtörvényekkel, erőszakolt névváltoztatási kampányokkal, „hagymakupolás honfoglalásokkal”, Nagy-Magyarország matricákkal „szívatjuk” egymást. Holott mindenkinek jobb lenne, ha az amerikaiakhoz hasonlóan elfogadnánk: a politikai közösséghez tartozást és az etnikai, kulturális, nyelvi identitást szét lehet választani. Az utóbbi az előbbit színesíti.

Persze, naivitás lenne azt gondolni, hogy Amerika mindig a tolerancia hazája volt. A 19. században az országot elöntötték az etnikai és vallási ellentétek, és némelyik áthúzódott a 20. század első felére is (sőt szalonképes formában jelen van). Volt olyan amerikai mozgalom (Nemtudom Mozgalom), amelyik az ágrólszakadt ír bevándorlók végeláthatatlan áradatától féltette a protestáns, angolszász Amerikát (a mozgalom onnan kapta a nevét, hogy tagjai teljes titoktartást fogadtak). A századfordulón az írekkel szembeni előítéletek az olasz és kelet-európai zsidó szegényekre ragadtak át. Aztán ahogyan az amerikai középosztály ismét kibővült az új bevándorló csoportok tagjaival, ugyanazok a méltánytalan előítéletek, amelyek bevándorló íreket, olaszokat és zsidókat sújtottak (potyautas-mentalitás, elzárkózás és arrogancia a fogadó társadalommal szemben, beszűkült és túlzottan konzervatív életvitel, a mélyszegénység felé való tendálás, antikapitalista demagógiára való hajlam) „tovább vándoroltak” a spanyol ajkú bevándorlókra. A magyar bevándorlók ellen is folyt kampány egy időben (no, persze nem a „marslakók” idejében, hanem a 19. század végén!). Mitt Romney hitsorsosai is tudnának beszélni: egyházuk alapítóját, Joseph Smith-t a feldühödött tömeg lincselte meg. És akkor még nem is beszéltünk az afroamerikaiak és amerikai őslakosok mélyebb sérelmeiről!

Talán túlzónak hangzik: Amerika mára jobb lett, mint amilyen volt százötven vagy akár száz évvel ezelőtt! Mindez bizakodással tölthet el bennünket itt, az óceán túlsó felén: lám, a társadalmak képesek változni, jobbá válni! Egy társadalom képes levetkőzni a korábbi hibákat, és szívós munkával megtanulhatja az együttélés és együttműködés kultúráját. Ezt bizonyítja, hogy az amerikai társadalom fél évszázad alatt eljutott az első katolikus elnöktől (Kennedy) az első afroamerikai elnökig (Obama), és esélye van annak, hogy a százhatvannyolc éve (nem is volt olyan régen!) meglincselt Joseph Smith követője költözzön be a Fehér Házba. Lehet ehhez cinikusan is hozzáállni: „egyszer volt Budán kutyavásár”. De akkor járunk el helyesen, ha ezeket a példákat egy társadalom tanulási folyamata részének tekintjük.

Mindehhez két dolog kell. Egyrészt az őszinte hit a társadalom értékeiben (ld. az amerikai mítosz: „gerendakunyhóból a Fehér Házba”). Ami összeköti az amerikai társadalom különböző csoportjait, az egy sajátos tisztelet az alkotmány értékei iránt, megtoldva a gyakorlatias, ezért mindenki számára vállalható vallásossággal, amelyik beépül az állampolgári kultúrába (ld. elnöki eskü, Amerika mint „kiválasztott közösség”, az elnökök Istenre való hivatkozása, az alkotmánynak és még az alkotmány kiegészítéseinek is a Szentíráshoz hasonló tisztelete). Másrészt az, hogy az újonnan érkezettek előtt is nyitva álljon az út a középosztályba való bekerüléshez, privilégiumok és bürokratikus eljárások ne állják útját az egyéni kezdeményezőkészség kibontakozásának. Az Európai Unió és Magyarország mindkettővel bajban van.

Horváth Krisztián bejegyzése:

A megszokott nyakkendőszínek, miszerint a republikánus jelölten piros, a demokratán kék kiegészítő van ezúttal felcserélődött, így a végkifejletet tekintve akár arra is következtethetnénk, hogy akin a piros nyakkendő van, az nyeri a szócsatát. Barack Obama legalábbis látványosan magára talált előző szereplése után. A „szerencsehozó” nyakkötőkön túl azonban a második elnök-jelölti vita számos más érdekességet is tartogatott a nézők számára.

A New York államban lévő Hempstead városbéli Hofstra Egyetemben megrendezett második elnök-jelölti vitát több szempontból is nagy várakozás előzte meg. Először is, azért mert az előző megmérettetés alkalmával a republikánus jelölt Mitt Romney sokak számára nagy meglepetést szerezve fölényesen győzedelmeskedett ellenfele Barack Obama felett. Jól jelzi a viták jelentőségét, hogy Romneyt eleinte szinte esélytelennek titulálták a versenyben. Az első hivatalos szócsata eredményének köszönhetően azonban behozta lemaradását demokrata riválisával szemben, sőt egyes felmérések szerint meg is előzte őt (bár az előnye legtöbbször a 4,5 % - os hibahatáron belül mozgott). Ennek következtében, mindenki azt várta a regnáló elnöktől, hogy a második alkalommal, sokkal határozottabb és meggyőzőbb lesz, hiszen lépéskényszerbe került.

További érdekessége a vitának, hogy nem előre megírt kérdések alapján folytatták le a párbajt, hanem a közönség soraiból jövő kérdésekre kellett felelniük a jelölteknek (akiket a Gallup Intézet válogatott össze és közös bennük, hogy még egyikük sem döntötte el azt, hogy kire kívánja leadni a voksát a választás alkalmával). Erre 82 ember kapott lehetőséget. Ezzel a közvetlen kérdez-felelek szituációval pedig az emberek demokráciába vetett bizalmát erősítendő folytatták le a második vitát és hozták közvetlen kapcsolatba a választót és jelölteket.

Harmadrészről pedig, figyelemreméltó, hogy egy hölgy vezette az elnök-jelölti vitát, mivel erre már húsz éve nem került sor. Érdemes továbbá néhány szót ejteni a moderátor szerepfelfogásával kapcsolatban, hiszen ez is az esemény egyediségét támasztja alá. A rivális táborok az első vita után olyan megállapodást kötöttek, hogy előre megszabják a moderátor mozgásterét, és nem engedik, hogy az adott témáktól és kérdésektől eltérjen, és új témaköröket hozzon fel vagy esetleg a kérdéseket önkényesen átfogalmazza. Candy Crowley (a CNN politikával foglalkozó részlegének vezetője), pedig nevezetesen nem arról híres, hogy visszahúzódóan, szinte csak technikai jelleggel koordinálja a vita menetét, hanem sokszor markáns véleményével színesíti a beszélgetést. A vita előtt ezt az előfeltevést támasztotta az a nyilatkozata is, amelyben kifejti, hogy ő nincsen kötve semmilyen szerződéshez, ami arra kötelezné, hogy a lehető legkevesebb szerepet vállalja a vita moderálásában. Mindezek tükrében izgalmas vitának nézhettünk elébe.

Rögtön az első kérdés alkalmával, amely a diplomások munkaerő piacon való elhelyezkedését érintette, mindkét jelölt belecsempészte a már ismert kampányszlogeneket válaszába, ami ezt követően végigkísérte az egész estét. Szembeötlő volt az alapvető különbség a reakciókban - ami később enyhülni látszódott -, hogy Mitt Romney sokkal közvetlenebbül és személyesen reagált a válaszokra, - előjött az első vitából már ismert „emberarcú Romney”-, míg Barack Obama inkább általánosan fogalmazott álláspontja ismertetésénél. Az egymásnak való odaszurkálások már itt is felbukkantak és előrevetítették az esemény hangulatának további alakulását.

A vita során mindketten egy-egy füzérre fűzték fel gondolataikat és ehhez az alaphoz tértek vissza a témák túlnyomó többségénél. Romney mindig azt hangsúlyozta, hogy ő a középosztályt akarja segíteni és csökkenteni az adót a vállalatok számára, így több pénzt hagyva náluk, több ember foglalkoztatására lesznek képesek. Azt pedig, hogy ezt sikeresen végigvigye, az predesztinálja, hogy jártas az üzleti világban és ismeri a vállalkozások mindennapi gondjait, feladatait, vagyis képes a vállalkozók fejével gondolkodni és a legjobb megoldást ő tudja nyújtani számukra. Obama azon kívül, hogy folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy a republikánus kormányzó a tehetősek érdekét kívánja érvényesíteni és számukra további adókedvezménnyel akar operálni, saját elnökségének alapvető jelentőségű eseményeit hangsúlyozta. Belpolitikai szempontból az „Obamacare” néven elhíresült egészségügyi reformcsomag előnyeit hangsúlyozta, valamint a kül- és biztonságpolitikai szempontból kardinálisnak mondható Oszama Bin Ladenen való rajtaütést és likvidálást emelte ki. A vita egy darabig teljesen kiegyensúlyozottnak volt mondható, hiszen az Elnök magára talált és mintha kicserélték volna, nagyon aktívan támadott és érvelt. Kihívója pedig az első vitában a tőle megszokott profizmussal hangsúlyozta az elmúlt négy év be nem váltott ígéreteit és sorolta, hogy ő mit csinálna másként.

A mérleg nyelve azonban fokozatosan elkezdett a hivatalban lévő elnök javára billenni. Kezdődött ott, hogy számon kérte Mitt Romneyn azt, hogy adócsökkentési terveihez nincsenek konkrét, cselekvési tervek és adatok, amire nem reagált érdemben a republikánus fél, mintegy beismerve a felvetés jogosságát.

Itt már lehetett látni, hogy az Elnök kezd fogást találni vitapartnerén, a tortúra pedig itt még korántsem ért véget. Romney szavahihetőségét is megkérdőjelezte Obama, mert szerinte ellenfele nagyon gyakran váltogatja egyes témákkal kapcsolatban az álláspontját (itt pl. a fegyvertartás témakörénél jött szóba), ami azért éles kritika, mert az elnök-jelöltségért folytatott versenyben saját pártján belül is hasonló felhangú bírálatok érték. Mindezek azonban eltörpülnek a mellett, amekkora ballépést elkövetett Romney a Bengáziban történt események kormányzati felelősségének firtatása alkalmával. Olyan kijelentést tett ebben a rendkívül érzékeny témában, hogy az Elnök tétovázott és nem merte kimondani első pillanattól kezdve, hogy a nagykövetség dolgozói terrorista támadás áldozatai lettek, - amit nemcsak Obama, hanem a moderátor asszony is megcáfolt. Ez elég súlyos kommunikációs hiba. További arculcsapásul érhette az, amikor az utolsó szó jogán Obama előhozta mintegy aduászként azt a bizonyos 47%-ról szóló beszédet és firtatta vélt üzenetét. Ez a mozzanat, pedig méltóképpen koronázta meg és zárta le ezt a heves és izgalmas vitát. Megállapítható tehát, hogy ha nem is olyan nagy fölénnyel, mint az előző alkalommal ellenfele tette, de Obama összeszedve magát győztesen került ki a második elnök-jelölti vitából. Az utolsó, mindent eldöntő menet azonban még hátra van és a pontozóbírók november 6-án fogják kihirdetni a győztest.

Az előzetes várakozásokkal szemben a moderátor szerepfelfogását pedig abszolút nem érheti kritika, hiszen határozottan, tárgyilagosan vezette a vitát, ha szükség volt a jelölteket is rendre utasítva a témától való eltérés esetén. Candy Crowley nem vállalt aktív szerepet a vita alakításában, sőt a tárgyilagosságát támasztja alá a már említett helyreigazítása is, amiben Mitt Romney által megfogalmazott pontatlanságokat igazította ki. Mindazonáltal egy nagyon határozott és profi koordinátor szerepét töltötte be, ami egy ilyen jelentőségű vita alkalmával alapvető követelmény kellene, hogy legyen.

Legvégül érdemes szemügyre venni azokat a szempontokat, amelyek számunkra is tanulsággal szolgálhatnak. Mindannak ellenére, hogy éles, parázs vitának, álláspont ütköztetéseknek lehettünk szem- és fültanúi, mégis megmaradt a kulturáltság, viszonylagos higgadtság és egymás tisztelete. Magyarországon ez sajnos aligha lenne ilyen formában elképzelhető.

A mai magyar politikában és társadalomban uralkodó viszonyokat és a politika általánosan negatív vagy apatikus megítélését figyelembe véve, nekünk is el kellene gondolkodnunk egy ilyen lehetőség bevezetésén ahol a még bizonytalan szavazókat egy miniszterelnök-jelölti vita keretében élőben próbálják meggyőzni a hatalomra jutni kívánó személyek. Gondolom ezt azért, mert itt tényleg úgy érezhette az ember, hogy a választók (kiváltképp az ott ülők) kegyeiért törik magukat és harcolnak a vitapartnerek és nem azért, hogy szimplán csak hatalomba kerüljenek/maradjanak. Ránk választókra is ösztönzően hatna az, ha a miniszterelnök-jelöltekkel személyesen találkozhatnánk és tehetnénk fel a kérdéseinket, hiszen így sokkal közvetlenebb kép alakulhatna ki a személyükről és megfontoltabban tudnánk meghozni döntésünket a választásokkor.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

„NAGY SÁTÁN” VS. „TÖRVÉNYEN KIVÜLI”

A szerzőről: Ablaka Gergely (1979): politológus, közel-kelet kutató. Az ELTE-ÁJK és a ZSKF megbízott oktatója. Kutatási területei: az Európán kívüli politikai rendszerek, a Perzsa-öböl regionális kapcsolat-rendszere, valamint az Iszlám Köztársaság politikai evolúciója. Blogja itt követhető: www.ablak-a-vilagra.blogspot.com. 2006-ban „nyári egyetemen” volt Teheránban, 2009-ben pedig közvetlen közelről kísérte figyelemmel a választási forrongásokat.

Washington és Teherán, vagy ahogyan egymást címkézik, a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli”, az 1979-es forradalom óta feszül egymásnak és mellőz mindenfajta hivatalos kapcsolatot. A feleknek még diplomáciai képviseletük sincs a másik területén: Amerikát Svájc, Iránt pedig Pakisztán képviseli az ellenséges államban. De vajon mi lehet az oka ennek a szűnni nem akaró ellenségeskedésnek? Nos, leginkább az, hogy a történelem során mindkét oldalon komoly sérelmek gyülemlettek fel, amelyek napjainkig jelen vannak a fejekben és meghatározzák a követett politikákat is. Lényegében az évtizedek alatt szerzett keserű tapasztalatok, illetve az egyes esetekből levont következtetések azok, amelyek a „bizalmatlanság téglafalát” felhúzva, teljes mértékben ellehetetlenítik a felek közti megbékélést.[1] (Különösen így van ez, ha azt nézzük, hogy Iránban a múlt voltaképp folyamatos jelennek számít.)

Iráni részről megbocsáthatatlan az, hogy az USA részt vett a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszedek kormányának megdöntésében 1953-ban[2], majd támogatta a sah elnyomó önkényuralmi rendszerét annak érdekében, hogy Irán az amerikai hidegháborús támaszpont-rendszerbe illeszkedjen. Az 1980-as években zajló iraki-iráni háborúban pedig fegyverekkel látta el az iszlám köztársaság riválisát, Szaddám Huszein diktatúráját.[3] Továbbá említést érdemel az a szerencsétlen eset is, amikor a „tanker-háború” évében (1988-ban) az amerikai haditengerészet tévedésből lelőtt egy iráni utasszállító gépet. Az USA köré kezdetekben szőtt nimbusz mára kétségkívül elveszett, ha az iráni politikát vagy az állami propagandát nézzük, a hétköznapokban azonban Amerika továbbra is a „lehetőségek országa”, a századelő alkotmányos forradalmában hősi halált halt Howard Baskerville-nek a sírján pedig még mindig frissek a sárga tulipánok („olyan ő az irániaknak, mint Lafayette az amerikaiaknak”).[4]

Amerikának minden kétséget kizáróan az 1979-es forradalom a legfájdalmasabb és legtanulságosabb „iráni lecke”. A monarchia bukásával Washington a legfontosabb regionális szövetségesét, a „Perzsa-öböl csendőrét” veszítette el, no meg azokat a dollár milliárdokat, amelyeket az évek során a sah rendszerére költött. Igazán kellemetlen emléket azonban az amerikai követség elfoglalása és az ott dolgozó diplomaták 444 napos túszul ejtése okozott.[5] Ahogyan az államalapító Khomeini ajatollah fogalmazott, „Súlyos arculcsapást mértünk az Egyesült Államokra!” S valóban, a teheráni túszdráma nemcsak Carter elnök bukásához vezetett, hanem mély nyomokat hagyott az amerikai gondolkodásban is, Iránra ezt követően úgy tekintettek, mint a „forradalmi fanatikusok” országára. A kudarcba fulladt mentőakció pedig mind a mai napig kísért a Pentagonban, miként a stratégák fogalmaznak: „Nem kell nekünk még egy Teherán!” (Iránban valójában a vietnámi-szindróma ismétlődött meg ekkor.)

Az Egyesült Államok és Irán kapcsolatát a sérelmeken alapuló bizalmatlanság határozza meg, aminek eredményeként a felek az évtizedek alatt mindig elszalasztották a párbeszédre kínálkozó lehetőségeket. A reformista Khatemi elnök „civilizációk közti párbeszéden” alapuló nyitására[6] a Clinton-adminisztráció csak felszínesen válaszolt, a „birkózó-diplomácia” dacára az Irán elleni szankciók továbbra is hatályban maradtak. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után előállt helyzetben az iráni vezetés igyekezett együttműködni az amerikai adminisztrációval, így például felajánlotta segítségét az Afganisztánban bajba került katonák kimentéséhez[7] (sőt a merényletek áldozataira emlékezve még virrasztást is tartottak Teheránban). Mindez azonban semmit sem számított, Bush elnök a „gonosz tengelyéhez” sorolta az iszlám köztársaságot.[8] Ugyanakkor Teherán sem rest élből elutasítani az amerikai „békejobbot”, például Obama elnök perzsa újévi köszöntője süket fülekre talált a forradalmi vezetésben.

Az amerikai-iráni szembenállás további eredője-fenntartója a kölcsönös fenyegetettség érzete-képzete. Washington szemében az iszlám köztársaság három évtizedes deviáns magatartásával mindenképpen kiérdemelte a „Törvényen Kívüli” címkét: támogatja a nemzetközi terrorizmust, semmibe veszi az emberi jogokat, valamint tömegpusztító fegyverek beszerzésére törekszik.[9] Hasonlóképp, Teherán az Egyesült Államokban még mindig a „Nagy Sátánt” vizionálja, az afganisztáni és iraki háborúk kapcsán az USA érdekeit szolgáló közel-keleti neokolonializmusról beszél, az ország köré vont amerikai katonai gyűrűt látva és az erősödő háborús retorikát hallva pedig attól tart, hogy ő lesz a következő célpont.[10] Az amerikai erőfölényt és a bizonytalan regionális környezetet látva Teherán választása ezért az elrettentés fokozására esett. E tekintetben pedig (észak-koreai mintára) a nukleáris opciót gondolják a legjobb eszköznek, ami Washington féken tartásával garantálhatja a forradalmi rezsim továbbélését.[11]

A kölcsönös ellenségesség ugyanakkor egyfajta kellék is, amely a hatalom megtartásához, vagy éppen a stratégiai pozíciók megőrzéséhez szükségeltetik.[12] A teheráni vezetés a „külső ellenség” mítoszát fenntartva biztosíthatja a rendszer támogatottságát. Az Egyesült Államok remek bűnbak, amennyiben a társadalmi gondokért az amerikai pop és szex-kultúrát, a gazdasági nehézségekért az igazságtalan washingtoni szankciópolitikát, a regionális instabilitásért és az etnikai kisebbségek lázongásáért pedig az agresszív amerikai külpolitikát lehet okolni – s ezzel elhárítani magának a rendszernek a hibáját és a vezetőnek a felelősségét. De Washington szintén „profitálhat” az iráni rezsim jelentette fenyegetésből, hiszen azt egyfajta hivatkozási pontként használva lehetősége nyílik arra, hogy növelje katonai jelenlétét a számára stratégiailag oly fontos térségben, ahol az iráni nukleáris veszélyen túl olyan kihívásokkal is szembe kell néznie, mint a Kínai Népköztársaság növekvő jelenléte és erősödő befolyása.[13]

Az USA-ban az elnökválasztásra készülődve mindkét jelölt karakteres Irán-politikát vázolt a szavazó polgárok elé: Obama a megkezdett úton folytatná tovább a diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlást, Romney ezzel szemben a katonai jelenlét fokozásáról és a fegyveres erő szükségességéről beszél.[14] Valójában azonban bárki is lesz az elnök, aligha várható komolyabb elmozdulás a washingtoni Irán-politikában, vagyis nem lesz konvencionális háború az Iszlám Köztársaság és az Egyesült Államok között. Irán megerősödése kétségkívül zavarja az amerikai vezetést, de lehetőségei igen korlátozottak: egyfelől az afganisztáni és iraki háborúkat követően az amerikai közvélemény nem kíván egy harmadik hadjáratot; másfelől a pénzügyi és gazdasági válság közepette az amerikai költségvetés sem bírna el egy újabb pénzelnyelő konfliktust; végezetül a nemzetközi közösség támogatása-segítsége sem biztosított; hovatovább Irán kemény „katonai” dió, amennyiben „igazi bevehetetlen hegyvidéki erődnek számít”.[15]

Teherán regionális hatalma az elmúlt évtizedben jelentősen erősödött, s mindez Washington kárára következett be. Irán felemelkedését, vagy ha úgy tetszik, az Egyesült Államokra jelentett fenyegetését azonban hiba lenne túldimenzionálni, mivel az lényegében a történelmi folyamatok szerencsés együtt-hatásnak köszönhető csupán: egyfelől a regionális környezet megváltozásának, másfelől pedig az olaj-árak emelkedésének.[16] Előbbi a természetes ellenségektől szabadította meg Teheránt, utóbbi pedig az elrettentésre és kapcsolatépítésre felhasználható pénzösszegeket növelte meg. Csakhogy mindezek ellenére az USA még mindig komoly ellensúlyt képez Iránnal szemben, ráadásul, és ez talán sokkal lényegesebb, maga az iszlám köztársaság számos belső problémával is terhelt. A rendszer támogatottsága folyamatosan csökken a megfiatalodott és szekularizálódott társadalom körében, az ország gazdaságának mélyrepülése miatt pedig fokozatosan növekszik a lakosság frusztrációja, miközben persze kiéleződnek az iráni politikát (amúgy is jellemző) frakció és személyi harcok.[17] (Röviden, áll a bál Iránban.)

Az amerikai-iráni szembenállást összességében egyfajta hidegháborús versengéshez lehet hasonlítani, amennyiben a felek egyfelől (mint ahogyan eddig is) megpróbálják elkerülni a közvetlen fegyveres összecsapást, hiszen a totális háború sem Teheránnak, sem pedig Washingtonnak nem áll érdekében, másfelől azonban igyekeznek titkos akciókkal, áttételes háborúkkal, illetve diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlással gyengíteni-ellehetetleníteni a másik felet.[18] Teherán Irakban és Afganisztánban szorongatja az Egyesült Államokat, és a Hormuzi-szoros blokádjával riogat, Washington pedig Szíriában próbál fogást venni Iránon, valamint kiterjedt nemzetközi szankciópolitikával („a dollár súlyával és erejével”) kísérli meg sarokba szorítani az iszlám köztársaságot.[19] Az amerikai-iráni hatalmi birkózásban most (a riál válságát látva) az Egyesült Államok van kedvezőbb pozícióban (erőben), de a geopolitikai realitások hosszabb távon mindenképpen Iránnak kedveznek. Ráadásul nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a „törvényen kívüli őrült mollák” uralta iszlám köztársaság nagy „túlélőnek” számít.

Tom Bako a Székelyföldről immigrált az Egyesült Államokba a középiskola befejezése után. Politikatudományi tanulmányait a towsoni egyetemen végezte, Baltimore mellett. Egy kis felsőoktatási reformmal foglalkozó nonprofit szervezetnél irányít kutatási és gyakornoki programokat Washington, DC-ben. A Potomac túloldalán, Alexandria, VA-ban él feleségével és fiával.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Az előző vendégposztomban szóltam a Heritage Foundation erőteljes neokonzervatív, új-Wilsoniánus beállítottságáról, ami az amerikai külpolitikát illeti. Az alábbi bejegyzés arról a konszenzusról szól, amely a mainstream politikai spektrumot átfödve, úgy demokrata, mint republikánus általános támogatottsággal, fenntartja az Egyesült Államok intervencionista külpolitikáját.

A külpolitikai és nemzetbiztonsági vita az amerikai közéletben gyakorlatilag két igen befolyásos táborra oszlik. Az egyik oldalon a liberális-humanitárius intervencionisták vannak, akik általában (bár nem mindig) a demokrata pártot tartják természetes otthonuknak; a másikon az állítólagos “amerikai értékeket”—szabad választások, demokrácia, piacgazdaság—a szuronyok élével promotáló neokonzervatívok, akik gyakran (de nem minden esetben—lásd pl. Joe Lieberman volt demokrata, ma független connecticuti szenátor példáját) republikánusok. A novemberi elnökválasztás két jelöltje, Obama elnök és Romney kormányzó, jó példák a két tábor ecsetelésére. Bár Obama egyik fontos kampányeleme 2008-ban éppen az volt, hogy békepárti jelöltnek tüntesse fel magát a vérszomjas, két háborút folytató, hadifoglyokat kínzó neokon republikánusokkal (abban az esetben John McCain szenátorral) szemben, három és fél éves kormányzása mást mutat:

- ígéretével ellentétben nem zárta be a kubai Guantánamo börtönt, és nem függesztette fel a Bush-érabeli katonai törvényszékeket, amelyek a normális civil szövetségi igazságszolgáltatáson kívül ítélik el a terrorizmussal vádolt hadifoglyokat;

- bár az iraki háborút “befejezte,” Afghanisztánban megemelte az amerikai haderők jelentlétét, és radikálisan növelte a pilótanélküli Predator és Reaper drone-okkal való légitámadásokat Pakisztán északnyugati területein, Yemenben, és más helyeken;

- kongresszusi felhatalmazás nélkül hadműveleteket indított a líbiai forradalmárok megsegítésére Muammar Gaddafi diktátor ellen.

Ilyen szempontból nem sok gyakorlati különbség van a Bush-Cheney és az Obama-Biden adminisztrációk közt, ami a nemzetbiztonsági politikát illeti. Ezt egyébként az is illusztrálja, hogy Obama az adminisztrációja első két évében megtartotta az utolsó Bush-kori védelmi minisztert, Robert Gates-t. Amikor pedig a CIA fejét, Leon Panettát nevezte ki Gates utódjául, a CIA élére az iraki hadműveletek és a közel-keleti hadműveletekért felelős U.S. Central Command volt parancsnokát, a népszerű Petraeus tábornokot helyezte.

Ennek fényében nehéz Romney kormányzónak és neokonzervatív tanácsadóinak “jobbról előzni” az Obama-kampányt külpolitikai kérdésekben, és ez a Biden-Ryan alelnöki vitában is megmutatkozott: Biden jogosan kérdezte meg Ryan-től: egész pontosan mit tennének, ami különbözne az Obama-külpolitikától? Újabb háborúkat indítanának, pl. Szíriában vagy Iránban?

Mi áll emögött a militáns globális intervencionizmus mögött?

Az amerikai politikai diskurzusban, főleg a konzervatív/republikánus oldalon, gyakran hallani az “American exceptionalism” kifejezést, amely magyarra legpontosabban talán “amerikai kivételesség”-ként fordítható le. Ez egy sokrétű, történelmileg mély jelentés(eke)t hordozó fogalom, amelynek az alapvető gondolata így jellemezhető: az amerikai nemzet egy, a történelem vagy isteni Gondviselés által kivételessé tett entitás, amelyet nem a hagyományos vér-és-rög típusú kötelékek tartanak össze, hanem a Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazott általános politikai alapelvekbe vetett hit. Mivel az élethez, szabadsághoz, vagy egyenlőséghez való jogok természetüktől fogva univerzálisak és nem csak egy népcsoportra vonatkoznak, az amerikai népnek az egyedi sorsa az, hogy a világgal megismertesse és elfogadtassa őket (egyesek szerint akár szükséges vérontás, “collateral damage” árán is).

A módszerek különbözhetnek—egyesek nemzetközi intézményeken (mint pl. az Egyesült Nemzetek vagy a Világbank) keresztül, mások az amerikai szuverenitás és unilateralizmus jegyében szeretnek dolgozni; egyesek a diplomáciát, mások az erőt tartják pótensebb eszköznek—de a cél alapjaiban ugyanaz: az amerikai világrend fenntartása, a demokrácia és a szabad piacok promotálása világszerte.

A globális intervencionizmus első látásra sokszínűnek tűnő, de valójában fölöttébb egyhangú kakofóniája kizárja a harmadik tábort, amelyet gúnyolódásképpen “izolacionistának” szoktak becézni—bár a legtöbben, akik ebbe a táborba tartoznak, visszautasítják a vádat és egyszerűen a béke, a mérséklet, a nemzeti (és nem a globális) érdek védelme híveinek tartják magukat, és alapelvük, hogy az Egyesült Államok ne üsse bele mindenbe az orrát, amibe nem muszáj. A nonintervencionista és békepárti tábort a mainstream politikában olyan személyek képviselik, mint a hamarosan nyugdíjba vonuló texasi képviselő, Ron Paul, vagy a fia, a Kentucky-t képviselő Rand Paul szenátor a republikánus oldalon, illetve az ohioi Dennis Kucinich demokrata képviselő, aki egyébként a magyar-amerikai kongresszusi caucus társelnöke is. Ők azon kevesek közé tartoznak, akiknek van merszük megkérdőjelezni a “kivételesség” külpolitikáját, azt a kimondatlan alapelvet, hogy Amerikának “minden versenyben van lova,” és a feltételezést, hogy a szó szoros értelmében vett nemzetbiztonság azonos lenne a világrend és számos más ország (főként Izrael) védelmével.

Bár az “amerikai kivételesség” és az aktív külpolitika mindig is része volt az amerikai történelemnek ilyen vagy amolyan formában, az tagadhatatlan, hogy a 2001. szeptember 11-i tragédia megerősítette az Amerika szerepét a világ színpadán aktív, preemptív szereplőként látók kezét. A Heritage Foundation például, amely 1996-ban még hevesen kritizálta a neokonzervatív értelmiségiek, Bill Kristol és Robert Kagan, gondolatát, miszerint Amerika egy “jótevő hegemón” és annak is kell lennie, mára teljesen átvette az aktív intervencionizmus neokon mantráját. (A másik nagy konzervatív agytröszt, az American Enterprise Institute, pedig eleve a neokonzervatív beállítottságúak főhadiszállásaként szolgált.)

Hogy egy mérsékelt nonintervencionista politika mennyire lesz népszerűbb a jövőben, amint az amerikai népnek egyre inkább elege lesz a rengeteg pénzbe és amerikai emberéletbe kerülő háborúkból, az csak a jövő titka—de egyelőre ez az alternatíva nem lesz a realisztikus opciók közt a novemberben szavazók számára, és a konszenzus maradni látszik.