Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Az egészséges párbeszéd reménye

Két politológus beszélget… viccbéli kezdés, de a beszélgetés témája nagyon is komoly. A Méltányosság részéről Lakatos Júlia kérdezte Erin Marie Saltman, amerikai politológust az Egyesült Államokról, választásokról és Magyarországról.

Erin Marie Saltman a University College London, School of Slavonic and East European Studies PhD kutatója. Kutatási területe Magyarország kortárs politikai szocializációja. Különböző szervezeteknek végzett Magyarországgal kapcsolatos szakértői, elemzői munkája mellett a London School of Economics számára folytat kutatást a 2012-es amerikai választások választói viselkedése témájában.   

Az interjút a Projekt Amerika számára, október 22-én, a második elnök-jelölti vitát követően rögzítettük.

L.J – Pillanatnyilag min dolgozol? Bemutatnád az olvasók számára jelenlegi kutatásodat?

E.M.S – Kutatási asszisztens vagyok egy projektben, amelyik a szavazók választások idején tanúsított pszichológiai viselkedését vizsgálja. Személy szerint a projekt amerikai részén dolgozok. A munka részeként készítek ötven mélyinterjút. Más kutatási asszisztensek is hasonlóképp tesznek. Így a végén pár száz interjúnk lesz. Nem kérdezzük direktben, hogy kire szavaznak, mert az vitatható volna, de az interjú vizsgálja, hogyan látják az emberek a választásokat, a választásokkal kapcsolatos indulatokat, a fő dolgokat. Mire emlékeznek vele kapcsolatban, fő számok, események és, hogy az emberek általában hogyan viszonyulnak a választási kultúrához, mit jelent ez számukra. Ez valami olyasmi, amit egyszerűen csak csinálsz, vagy ettől érzed magad állampolgárnak, mennyire ragaszkodunk a választásokhoz. Ezen felül száz embert toboroztam felmérésekre. Huszadikától kezdve a választások előtt ezer ember minden nap kitölt egy kérdőívet…

L.J – Tehát mielőtt még szavaznának?

E.M.S – Igen. Olyasmire kérdez rá főleg, hogy “Beszélt politikáról? Kivel szokott politikáról beszélni?” Ennek az értelme az, hogy nagyjából képet kapjunk arról, hogyan kommunikálnak az emberek a politikáról. Kerülöd a munkahelyeden? Esetleg csak a férjeddel tudsz róla beszélni, még a barátaiddal sem? Mennyire vagyunk nyitottak az ideológiáinkban? Végső soron pedig a választások idején kint fogok állni a kis magnetofonommal a kaliforniai szavazóhelyiségek előtt, és ahogy jönnek ki az emberek, megkérdezem tőlük “Mi volt az utolsó gondolata mielőtt szavazott? Mi volt az utolsó dolog, amire gondolt, amikor szavazott?” Végül egy globális kutatás lesz. Azt hiszem Magyarország is esettanulmány volt a legutóbbi választások során, de ahhoz nincs hozzáférésem, így sajnos nem tudom kommentálni, bár szívesen tenném. Azt fogja vizsgálni, hogy a különböző kultúrák hogyan kezelik a választásokat, mennyire része a közgondolkodásnak, milyen szerepet foglal el gondolatunkban. Ideológiai vagy szakpolitikai dolog?

L.J – És mik a…

E.M.S- Gondolataim? Vagy előrejelzéseim?

L.J – Nem csak az előrejelzéseid, hanem milyennek látod az emberek reakcióit? Mármint nagyon sok választ kapsz, mik a meglátásaid velük kapcsolatban?

E.M.S – Azt hiszem, az egyik legérdekesebb dolog az, hogy bárkit megkérdezel Amerikában, szinte mindenkinek azonos problémái vannak az amerikai választásokkal kapcsolatban.  Nagyon zavar minket, hogy a választási kampány szinte több mint egy évvel a választások előtt kezdődik, és elkezdi átvenni a híreket. Nagyon bosszant minket, hogy mennyire agresszívvé vált a kampány, ahol csak azt látod, hogy az egyik jelölt “sértegeti” a másikat. Nem túl pozitív a kampány, nagyon sok negatív kampányolás van, és sokakat nagyon zavar, hogy mennyi pénzt költenek a kampányokra, holott ezt a pénzt más célokra is használhatnának. Több milliónyi, sőt milliárd dollárt fognak költeni egy-egy kampányra, és akkor még nem is beszéltünk a Super PAC-ekről, ahol magáncégektől származó meghatározatlan mennyiségű összegek mennek negatív kampányt szolgáló hirdetésekre. Ez elég frusztráló. Nagyon sok amerikai ugyanazokat a dolgokat szeretné rendbe hozni. Mindenkit nagyon zavar a gazdasági válság, mindenki szeretné, ha nem lennénk olyan háborúkban, amelyeket valójában nem is értünk. Ugyanakkor az út, hogy mit gondolunk helyesnek, ami a megoldást illeti, nagyon különböző konklúziókat eredményez. Ez kissé problematikus.  

A liberálisabb oldal, általában a legtöbb demokrata, akivel beszéltem, egy bizonyos szinten csalódott Obamában. Azt hiszem, ezt meg lehetett volna jósolni, mert amikor megválasztották úgy néztek rá, mint egy messiásra, és hihetetlen támogatottsága volt, de a politika általában nem csak egy emberről szól, aki a döntéseket meghozza. Úgyhogy akármi is történt, ez nem az Obama-show, ez a kormány, ez a republikánusok és a demokraták, és bizonyos dolgokat egyszerűen nem végeztek el az utóbbi négy évben. Aztán ott van Mitt Romney. Úgy gondolom, gazdaságilag erős, ezért azoknak az embereknek, akik nagyon szeretnék, hogy valaki kihúzza Amerikát a válságból, ő egy tisztességes választás a vállalkozóként és üzletemberként elért gazdasági sikerei miatt. Ugyanakkor komoly kérdések is felmerülnek az ő esetében. Úgy gondolom, pszichológiailag kicsit bizonytalanok az emberek azzal kapcsolatban, hogy egy mormon legyen az elnök. Ez egy olyan vallás, amit nem igazán értünk, és valami olyan, ami egyeseknél nem „fekszik jól”. Továbbá vannak vitatható esetek: hazugságok, olyan dolgokat mondott a viták során, amelyek szó szerint nem voltak igazak, illetve néhány más véletlenül kikerült felvétel arról, hogy nem akarja támogatni a lakosság 47%-át, mert csak kihasználják a rendszert. Ezek ellentmondásos kérdések.  

Elégedett vagyok a viták menetével, mivel igazán szakpolitikai és gazdasági kérdésekkel foglalkozunk, és kevésbé értékrendi vagy ideológiai kérdésekkel. Úgy gondolom, hogy egyes korábbi választások Amerikában olyan dolgokra koncentráltak, amelyekkel a mi rendszerünkben nem is az elnök foglalkozik, ilyen például a melegházasságról szóló vita, vagy a melegek a katonaságban, az abortuszhoz való jog. Amerikában ezek olyan kérdések, amelyekről az állam szavaz, így minden államnak különböző törvénye lehet ezekről. Így az, hogy ezeket átvették az elnöki vitába, szinte elvett a többi dologtól, amiről beszélnünk kellett, mint például “Különböző háborúkban vagyunk, jó, hogy részt veszünk bennük? Más háborúkba is belekeveredhetünk, azokban részt vegyünk? Milyen a gazdaságunk? Hogyan javítsuk meg?” Örömmel mondhatom, hogy legalább ezek a kérdések szóba kerülnek, és van egy igazi hagyományos bal-jobb törésvonal, konzervatív-liberális megosztottság. A mi liberális oldalunk, értelemszerűen nagyon más. Ezek teljesen más fogalmak, nagyon különböző Közép- és Kelet-Európától…

L.J – Igen, tisztázzuk, hogy itt most az amerikai értelemben vett liberális és konzervatív irányzatról beszélünk.

E.M.S – Amerikában hagyományosan a liberális és konzervatív megnevezéshez folyamodtunk, ami számunkra azt jelenti, hogy a liberálisok társadalmi értelemben a szociális programok növelése mellett érvelnek, például több pénzt az iskoláknak és a nyugdíjprogramoknak, a jóléti rendszereknek. Ugyanakkor megpróbálnak kiszállni a háborúkból, és megreformálni a gazdaságot. Valószínűleg picivel több adókat von magával a gazdagok számára, anélkül, hogy a szegényeket megadóztatnák, úgyhogy kicsit Robin Hood jellegű terv. A hagyományosan konzervatív nálunk pedig az volna, hogy gazdaságilag független egyének vannak, ezért nem kell túl sok pénzt adni jóléti intézkedésre. Tehát valószínűleg kevesebb forrás jut a szabad művészetek számára, a felsőoktatásnak, de többet költenének talán a hadseregre, jobban koncentrálnának arra, hogyha meg kell védeni az országot, akkor képesek legyünk rá. Ha egy embert megadóztatunk, mindenkit meg kell, és általában, a republikánusok kötöttek egy szövetséget, hogy nem fognak támogatni olyan törvényeket, amelyek növelik az adókat, ami szintén problematikus lehet. Tehát az adóemelés ellen vannak minden eszközzel, annak ellenére, hogy Amerikában egészen alacsony adók vannak az európai országokhoz képest. Úgyhogy ez egy egész más rendszer. De ezzel van dolgunk, és ez egy igazi konzervatív-liberális törésvonal a mi értékrendünk szerint. Ezért igazából tényleg egy olyan szavazás van, ahol el kell döntened, hogy az egyik utat akarod-e, vagy a másikat? Nagyon világos. Nem két középen levő pártról van szó. Nem olyan centristák, mint korábban voltak.   

L.J – Úgy gondolod, hogy az amerikai szavazó tudatában van ennek a törésvonalnak? Mondjuk a magyar szavazókhoz képest?

E.M.S – Igen.

L.J - Mert Magyarországon, azt hiszem, nem látják olyan tisztán a választók a pártjuk gazdasági, ideológiai hátterét. Sokkal inkább személyiségre szavaznak. Mennyire szól az amerikaiak szavazata Barack Obamának vagy Mitt Romneynak, mint személyeknek és mennyire annak, hogy valaki mondjuk hagyományosan republikánus vagy demokrata, és mennyi a szakpolitikáknak? Hogyan látod ezt?

E.M.S – Amikor interjút készítek emberekkel, talán nem ilyen egyértelműen fogalmazzák meg, mint ahogyan én most, mert én elemző vagyok, de az egy vagy két ciklussal ezelőtti választásokhoz képest nem hallok annyit az abortuszról, nem hallom őket beszélni arról, hogy valaki keresztény vagy sem. Ezek a dolgok nincsenek benne a közbeszédben. Az emberek ténylegesen az adókról beszélnek, és arról, hogy egy vállalkozás mennyire legyen független. Így még akkor is, ha nincsenek tudatában ennek, az átlagpolgár politikai retorikája elmozdult az inkább morális alapú, érték alapú témáktól a gazdaságpolitikai kérdések irányába.

L.J – Van korreláció a gazdasági válsággal? Például az a tapasztalatom, hogy a Clinton-éra alatt, amikor Amerika nagyon prosperáló időszakban volt ezek a(z ideológiai) témák felszínre kerültek és jelentős kérdésekké váltak, sőt még a Bush-korszakban is, amikor egészen más problémák voltak. Hogyan látod ezt most?

E.M.S – Egyetértek azzal, amit mondasz, hogy, ha prosperáló időszakban vagyunk, ha úgy gondoljuk, hogy a dolgok elég jól működnek, ha az országnak nincs adóssága, ahogyan a Clinton-érában volt, akkor megvan a szabadságunk, hogy megkérdőjelezzünk dolgokat a gazdaságon kívül is. Nem voltunk háborúban, bár mindig egy kicsit háborúban vagyunk, attól függ, hogyan értelmezed a háborút. Amerikai nézőpontból ez egy kicsit ellentmondásos, de természetesen, amikor prosperálóbb időszak van, akkor “finomhangolhatod” az országot és megkérdőjelezhetsz dolgokat az „alapokon” túl is, habár úgy gondolom, hogy a gazdasági válság lenyúlik a csupasz alapokig, hogy mit akarsz, hogyan működjön a kormány, amin nem kell annyira aggódni, amikor egy nemzet virágzik. És ez természetesen nem csak egy amerikai válság. Ugyanezt látod Magyarországon és Angliában, Franciaországban és mindenütt máshol. Egy kicsit más politikai vita alakult ki. Azt hiszem 2010 Magyarországon fordulópont volt. Személy szerint úgy gondolom, hogy az emberek valami olyasmire szavaztak, ami egy erős véleménynek tűnt, ami elintéz dolgokat, hogy úgy gondolták, hogy komoly döntéseket kellett meghozni az ország számára, és az országnak előre kellett lépnie egy nagyon határozott és erőteljes módon, és szerintem ezt tükrözték a szavazatok. Valójában a 2010-es választások megtörték a két párti spektrumot, ami Magyarországon létezett a korábbi választásokon. Nem látom, hogy valaha előfordulhatna Amerikában, a kétpólusú pártrendszer áttörése. Magyarország szerencsés, hogy többpártrendszere van. Ténylegesen a lehetőségek szivárványa. Még akkor is, ha többségi vezetés van az egyik oldalon, még mindig vannak különböző pártok. Amerikában igazából tényleg csak két választásunk van. Van még a Tea Party mozgalom, aminek vannak saját képviselői, meg a Libertariánus mozgalom, de ezek sohasem kapnának jelentős támogatottságot, mert az emberek úgy éreznék, hogy egy elveszett szavazat lenne valamelyik oldalon, ha rájuk szavaznának. 

L.J – Ez Magyarországon is létezik. Habár azt mondod, egy szivárvány van, úgy gondolom, hogy sok embernek vannak hasonló érzéseik a kis pártok tekintetében.

E.M.S – Igen.

L.J – Végiggondolva, amit mondtál, sokan panaszkodnak, hogy nem igazán kapnak egy képet arról, hogy milyennek kellene Amerikának lennie. Úgyhogy amit mondtál úgy vélem alátámasztja, hogy ez a választás sokkal inkább szakpolitikáról szól. Személy szerint szerintem valójában leginkább a gazdaságról szól, semmint ezekről az ideológiai kérdésekről.

E.M.S – Hosszú ideje először Amerikában, legalábbis az én felnőtt életem alatt, ez az első alkalom, hogy igazán meg kell kérdőjeleznünk, hogy mi a célja egy kormánynak. Egészen arra az alapkérdésre csupaszodott le a vita, hogy a kormány azért van, hogy békén hagyjon, és olyan törvényeket hozzon, ami csak a kereteket szabja meg, vagy a kormány azért van, hogy tetőt építsen a fejed fölé? Te építed a házadat, vagy a kormány építi helyetted? Igazából így lehet lebontani ezt a helyzetet, és azt mondanám, hogy Magyarországon másként van, mert társadalmi értelemben a ti konzervatív pártotok lenne, amit a mi demokrata pártunk képvisel. Tetőt adnánk a fejetek felé aztán onnantól kezdve tietek a ház, míg a liberális pártotok inkább olyan lenne, mint a mi republikánus pártunk, abban az értelemben, hogy adok neked egy alapot, építsd rá a házadat és így az erősebb lesz, és pontosan úgy lesz megépítve, ahogyan te akarod. Úgyhogy ez nagyon vicces, sokáig tartott mire ténylegesen megértettem a magyar politika bal-jobb törésvonalát, mert egészen más, mint a mi bal-jobb törésvonalunk. Mert gazdaságilag viszont a ti jobboldalatok olyan, mint a mi jobboldalunk és a baloldalatok meg, mint a mi baloldalunk. Habár folyamatosan figyelni kell az átfedésekre és arra, hogy hol vannak a törésvonalak. Azt hiszem izgalmas választás lesz. Ugyan megvan a magánvéleményem, örülök, hogy a gazdaságról beszélünk, és arról, hogyan kellene működnie egy kormánynak.    

L.J – Említetted, hogy sokakat zavar, hogy a viták agresszívvé váltak. Úgy gondolom, hogy a kampány mindig ilyen, a reklámokkal stb., de a második elnöki vitában nagyon sokan úgy érezték, hogy a jelöltek megsértették egymás személyes terét, félbeszakították egymást és ez nem tetszett nekik. Azt hiszem mindkét jelölt sok független szavazót veszített emiatt, akik még nem döntötték el, kire szavaznak. Szerinted a viták tükrözik a kampány egészét? Vagy a jelöltek kulturáltabban, “elnökiebben” viselkednek, amikor 67 millió nézőt próbálnak meggyőzni.

E.M.S – Van egy olyan érzésem, hogy ez a klasszikus “Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” kérdés, mert vajon az elnök “udvarol” a választóknak előbb, vagy a választók diktálják az elnöknek, hogy mit gondoljon, hogyan kellene viselkednie? Mivel a kampány annyira vizuális, és mivel a két választási lehetőségedet és a kettejük interakcióját figyeled, a kampánystratégák úgy érzik, hogy ez egy dinamikus vitát kíván, ami agresszívvé válik. Úgy gondolom meg kell kérdőjelezni, hogy mit értünk erős vezető alatt. Obama például az első vitában nem szerepelt olyan jól, mert passzívnak tűnt, talán kicsit „laissez-faire”-nek. Miközben Mitt Romney agresszívebbnek tűnt, holott, ha azt elemezzük, amit Mitt Romney és Obama mondott, ha csak leiratokat olvastunk volna, lehet, hogy másképp gondolnánk. Ha csak a személyiséget nézzük, akkor Mitt Romney győzött. A második vitában Obamát egyértelműen trenírozták, hogy agresszívebb, proaktívabb legyen, és legyenek támadási stratégiái. Úgyhogy nem könnyű, mert azt mondjuk, nem akarunk támadási stratégiákat, de a közvélemény-kutatások szerint úgy tűnik, mégis ez működik jobban. Az ember azt reméli, hogy egy nap eljutunk arra a pontra ahol két elképesztő jelölt vitázik, akik egy civil vitát folytathatnak, amiben mindenki a programjáról beszél, de azt hiszem, ahogyan a televíziót működtetik Amerikában, (ahol még a hírek mögött is zenei aláfestés van) egyszerűen ahhoz vagyunk szokva, hogy minden olyan, mint egy Schwarzenegger film! Tehát még a vitáinkban is lufik meg konfetti van, és zene és fanfár! Ahhoz vagyunk szokva, hogy szinte olyan, mint egy szappanopera, és akik felkészítik a jelölteket, tudják ezt. Mégis ez az egyik dolog, ami miatt a legtöbbet panaszkodunk, mert nincsenek már civil viták. Ha jól emlékszem, nem volt Magyarországon vita a legutóbbi választásokon? Nem, nem volt. Érdekes mód, úgy gondolom, hogy Magyarország valójában az amerikai stratégiákból vesz át.  

L.J – Ezt szerettem volna megkérdezni tőled. Mit gondolsz, mit tanulhat Magyarország, vagy mit integrált Magyarország az amerikai példákból?

E.M.S – Készítettem interjúkat a Fideszhez kapcsolódó magyarokkal, akik explicit módon azt mondták, hogy figyelték az amerikai stratégiákat, különböző időszakokban alkalmaztak amerikai tanácsadókat coachingra, mert ez tűnt célravezetőnek, vagy a győzelemhez vezető útnak, illetve egy lehetőségnek egy stabilabb pártkötődés kialakítására. Gond van az új generációval. Azzal hogy ténylegesen egy erős, stabil pártkötődést alakítsanak ki, mint ahogy nálunk van Amerikában, ahol a nagymamád republikánus volt egész életében, vagy az anyukád demokrata volt egész életében, mert Amerikában, ha egyszer megtaláltad a politikai identitásodat, nagyon nehéz megváltoztatni. Nagyon erősen azonosulsz vele, míg Magyarországon ez sokkal kevésbé körülvonalazott. Az emberek változtattak már jó néhányszor pártot a párt fluktuáció természete miatt, és a pártok között létrejövő változó szövetségek és elköteleződések miatt. De egyértelműen, ha egy konkrét pártot nézünk, a Fidesz mindenképp sokat vett át a stratégiákból. A Fidesz is elkezdett korábban kampányolni, nem csak az utolsó hat hónapig várni, így a kampány mindig egy kicsivel korábban jött a tényleges választások előtt. A taktikák, ahogyan a kampányokat felépítik, és még a beszédírás és a retorika is megváltozott, és úgy gondolom, sokkal inkább amerikai stílusú. Az egyénen múlik, hogy ezt jónak vagy rossznak tartja, de sikeresnek bizonyult az ő esetükben. Úgy gondolom, hogy Gyurcsány Ferenc is átvett ebből az amerikaiabb stílusú vita stílusból és a színpadi előadásmódból. Nem tudom, hogy más pártok mennyire vesznek át kampánymódszereket. A Lehet Más a Politika főleg a német zöld modellből merít, ha már egy másik pártot másol. Egyértelműen Gyurcsány és Orbán, mint a szembenálló felek megtestesítője tekinthetők ennek a mintájának… 

L.J – A modern kommunikátorokként tekintenek rájuk.

E.M.S –Igen.

L.J – Lényegében ők találták ki ezt a modellt.

E.M.S – Ez a két személy a nehézsúlyú ellenfél. Azt hiszem, mindenki ezt mondaná, nem vagyok egyedül ezzel.

L.J – Egy utolsó kérdés. Mennyire polarizált szerinted az Egyesült Államok? Mit látsz, mennyire egységes és milyen a társadalmi összetartás Magyarországhoz képest? 

E.M.S – Úgy gondolom, hogy Amerikában például vannak az embereknek más pártállású barátai, de valószínűleg nem nagyon beszélnek politikáról, ha tudják, hogy valaki a másik oldalhoz tartozik. Szerintem ez hasonló Magyarországon is, sőt talán még inkább így van. Sok embernek, akivel beszéltem, csak azonos politikai ideológiával rendelkező ismerősei vannak. Talán MSZP, az SZDSZ és az LMP tekintetében ez nem számít annyira, ők tudnak egymással beszélni, de egy MSZP-s és egy Fideszes nem lesz legjobb barát, nem fognak tudni annyit beszélgetni. Úgyhogy, van valamennyi átmenet a bal-jobb törésvonalban Magyarországon, vagy legalábbis külön-külön a jobboldalon belül és a baloldalon, de, ami a bal-jobb törésvonalat illeti, elég megosztó Magyarországon. Amerikában hasonló. Személy szerint nincs annyi barátom a másik oldalról. Nagyon nagy élmény volt számomra, hogy interjúkat készíthettem emberekkel, és elmondhatták, miért éreznek úgy ahogy, anélkül, hogy fel kellett volna fednem a politikai elkötelezettségemet, mert szerintem ez egy nagyon egészséges módja a tanulásnak. Remélem, hogy mind Amerika és Magyarország megtanul egészséges párbeszédet folytatni a másik oldallal, mert, ahogy mondtam, Magyarországról is, mindnyájan tudjuk, melyek az ország problémái, egyszerűen csak nagyon különböző elképzelésünk van arról, hogyan jussunk el a megoldásukhoz. Amikor ténylegesen elkezdjük megkérdőjelezni, mit gondolunk a helyes útnak, valószínűleg rájövünk, hogy sokkal inkább hasonló utakon járunk, mint gondoltuk volna. Én ebben reménykedem.

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

Egy amerikai vita, ami nem ér véget…

Papp László Tamás tegnapi vendégkommentárja számos, nagyon érdekes kérdést feszegetett. A Méltányosság mai bejegyzése inkább csak adalékokat szolgáltat annak eldöntéséhez, hogy akkor most az amerikai pártpolitika és közélet megosztott-e vagy sem.

Nem fogjuk (nem is tudnánk) most ezt a kérdést eldönteni. Egyetlen dologra mutatunk rá: érzékelik, értik ezt a problémát, s ahelyett, hogy megvitatását átengednék a publicisztikának, folyamatosan – és nagy tudományos arzenállal - vitatkoznak rajta! Nem úgy, mint azt az itthoni közéletben látjuk (ahol a felek állandóan lehülyézik egymást), hanem komolyan, teoretikusan, a politikatudomány, a szociológia és más rokontudományok eszközeivel.

Sok-sok vita van persze az egymással szembenálló felek között, de abban talán mindenki egyetért, hogy a polarizációról zajló vita az 1990-es évek legelején kezdődött, amikor megjelent James Davison Hunter: Culture Wars: The Struggle to Define America című könyve. Ettől kezdve ebbe a vitába az amerikai politikatudományi elit számos képviselője bekapcsolódott pro és kontra. Azok közül, akik szerint Hunter állítása erős túlzás, és nincs szó nagyfokú polarizációról, a Fiorina-Abrams-Pope szerzőharmas (az eredeti után 15 évvel megjelenő) Culture War? The Myths of a Polarized America című munkáját említjük. Ugyanolyan borotvaéles érvelés és ugyanolyan cáfolhatatlannak tűnő megállapítások – csak ellenkező előjellel – mint a „vitaindító” kötetben. Ugyancsak 2006-ban jelenik meg McCarty-Poole-Rosenthal kötete: Polarized America. The Dance of Ideology and Unequal Riches. Ez utóbbi szerzői már új szempontokat is behoznak, amikor a „gazdasági faktort” mint a polarizáció növekedésének egy lehetséges magyarázatát (bevándorlás, elszegényedés stb.) állítják föl fő magyarázó elvként. Ráadásul a nálunk sokat emlegetett „pávatánchoz” hasonló módon leírják azt is, milyen vargabetűket tettek és tesznek az amerikai pártok; a republikánusok a gazdasági egyenlőtlenség, a demokraták pedig a jóléti issue-k meghaladása felé.

S ha azt gondolnánk, hogy az immáron 21 éves vita bármelyik fél győzelmével nyugvópontra jutott volna, 2010-ben jelenik meg Carl Desportes Bowman tanulmánya: The Myth of a Non-Polarized America . A szerző itt nem  kevesebbet állít, mint hogy a polarizálatlanság a mítosz – aminek 2006-ban Fiorináék az ellenkezőjét állítottak.

Nem is folytatjuk a hatalmas termés felsorolását. Tanulság a magyar olvasó számára csak egyetlen egy lehet.

Amerikában a politikai élet jelenségeit komolyan veszik, azokat „szételemzik” és egyáltalán nem hagyják „leülni”. Ez a tanulság különösen fontos lehetne a mi közegünkben, ahol épp ellenkezőleg: a viták a nélkül halnak el, hogy egyáltalán megindulnának. A magyar politikai világban alig tudunk két évtizedes (és a végére sosem érő) vitákról; a dolgok bennünket ilyen szinten talán nem is érdekelnek. Amerikát igen. Az persze egy másik kérdés, hogy az olvasók melyik álláspontnak hisznek: annak-e, amely szerint nagy – és nem kis részben – kulturális háború dúl a felek között; vagy annak, amely szerint ez merő szemfényvesztés, de legalábbis túlzás.

Vessünk pillantást a szövegekre, netán vegyünk nagy levegőt, és egy pillanatra legyünk „amerikaiak”.

 

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

 

 

 

0 Tovább

Hamisan csillogó analógiák

Papp László Tamás szabadúszó publicista, elemző. Győrben él, írásai rendszeresen jelenleg az online HVG-ben és a Kritika folyóirat hasábjain jelennek meg. Régebbi tanulmányai, könyvkritikái, elemzései megtalálhatóak a Beszélő számaiban, a Kapitalizmus.hu blogon, illetve a Hírszerző portálon, az ÉS, a Mancs, valamint a Népszabadság archívumában. Kutatási területe az összeesküvés-elméletek, erről többször publikált, illetve tartott előadást, a témában íródó könyve hamarosan megjelenik. Legutóbbi tanulmánya a Méltányosságnál a politikai humor tárgykörében született.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

„Sokak szerint Amerika is végletesen megosztott ország, amiből persze itthon keveset érzékelünk. Más oldalról inkább az tűnik fel, hogy Amerika belső megosztottságai ellenére is mennyire egységes ország. Vajon melyik az igaz? Igaz lehet-e a két állítás együtt is?” – tétetett fel a kérdés a tengerentúli választás apropóján. Nos, az jól látható, hogy Amerika a legkülönbözőbb irányú bezzegelések tárgya volt a hazai demokratikus politikai kultúra mögöttünk hagyott negyedszázadában. E narratívafolyam két főágra oszlik. Az egyiknek tipikus fordulata, hogy bezzeg Amerikában nem fordulhatna elő ilyen nemtelen harc a pártok között, ott nincs helye se a szélsőségeknek, (se a szélsőséggel való alaptalan riogatásnak), se a megosztó politikának. A másik szerint viszont ezek az USA-ban, az egyik legősibb demokráciában is a politika természetes részei, ergo semmi baj nincs azzal, hogy nálunk is jelentkeznek, sőt. Előbbi inkább a balliberális, utóbbi főleg a jobboldali diskurzus jellemző érvpanelje. Kinek van igaza?

Ha az USA belpolitikai felszínét nézzük, akkor látszólag a jobboldalnak. Kampány idején (s gyakran azon kívül is) amerikai politikusok, véleményformálók éppúgy fasisztázzák, kommunistázzák egymást, mint nálunk. A hozzájuk közel álló nyilvánosság „munkaidejének” jelentős része arra megy el, hogy eme vádakat cáfolják. „Ellentétben azzal, amit a Fox News fecseg, Obamának nincs ínyére a szocializmus vagy akár a kváziszocializmus, és aligha remeg attól a vágytól, hogy több hatalma legyen a privát szektor felett, mint bármely elnöknek azóta, hogy Nixon 1971-ben bevezette a bér-és árkontrollt.” – írja egy Obama-párti zsurnaliszta. (Jonathan Alter: Az ígéret – Obama első elnöki éve. Geopen Könyvkiadó, 2010. 241.o.) A republikánusokkal erősen szimpatizáló Jonah Goldberg egész kötetet szentelt annak illusztrálására, hogy hányszor nevezte fasisztának a demokrata baloldal a republikánus jobboldalt. (Tény, hogy sokszor.) Majd ugyanazon könyvben levezeti: Amerikában tényleg vannak fasiszták, de nem a konzervatívok, hanem a liberálisok azok. (Liberálfasizmus - A baloldal rejtett története Mussolinitől napjainkig XX. század Intézet, 2012.)

Valóban: hogy az amerikai kampányt a magyarnál (vagy akár az európainál) kevésbé jellemeznék a durva személyeskedések, a szélsőséges kijelentések, a megosztó szólamok, az egyszerűen nem igaz. Mi több, az USA politikájának a negatív kampány, a konfliktusalapú felvetések, a nyílt szembenállás olyannyira részei, hogy azok az ottani közélet számára majdhogynem a létezés alapjai. Keményen szétszakítja az országot az abortusz tiltásának vagy engedélyezésének kérdése, amelyet – életvédő oldalon – a republikánusok dobtak be.  A Republikánus Párt illetékes testülete totális abortusztilalomról szóló javaslatot terjesztett elő. A drákói lengyel változatnál is szigorúbb jogszabály-tervezet nemi erőszak és vérfertőzés esetén sem engedélyezné a terhesség megszakítását. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Todd Akin republikánus szenátorjelölt – ha lúd, legyen kövér – „azt mondta, hogy azok a nők, akik ’egy tényleges nemi erőszak’ áldozatai, szerinte csak ritkán esnek teherbe, mert szervezetük ilyen körülmények között tiltakozik a megfoganás ellen.” Ez már pártjának is sok volt, de már későn, a kijelentés világ körüli útra indult. Míg hazánkban (és egy-két országot leszámítva szerte Európában) a közvélemény döntő része támogatja a legális abortuszt, Amerikában ez koránt sincs így. Ugyanígy a mi földrészünkön általában elfogadják a globális felmelegedés tényét, illetve annak káros voltát. Az USA-ban ez is hitvita. Nemcsak a már idézett Jonah Goldberg ecseteli a globális felmelegedés jótékony hatásait, de a republikánusok jelentős tényezői tagadják, relativizálják azt, mondván: ha létezik is, hatása inkább pozitív. Szemben a „zöld” demokratákkal.

Az ember kifejezetten „otthon érezheti” magát Amerikában, sőt déja vu ragadhatja el, ha a rasszizmus örökzöld témájához érkezünk. Lawrence Wilkerson, egykori republikánus közhivatalnok, Colin Powell volt kabinetfőnöke arról beszél, hogy pártja tele van rasszistákkal. Ha ez sarkított vélemény is, kétségtelen, hogy a Republikánus Párt viszonya a kisebbségekhez ellentmondásos, sokkal inkább a fehér átlagpolgár ízlésvilágának akar megfelelni, egyik befolyásos médiafigurája, Rush Limbaugh pedig varázsnégernek titulálta Obamát. A politikai és vallási bigottság összefonódásának elborzasztó példája a Dixie Chicks együttes Shut Up & Sing c. dokumentumfilmben megörökített vesszőfutása. A lánycsapat egyik tagja megjegyzést tett George W. Bushra. A hisztérikus politikai lincskampányt, ami ellenük indult, a Mohamed-karikatúrák esetéhez vagy a magyar szélsőjobb ideológiai „fejvadászataihoz” lehetne hasonlítani. A magyar jobboldal, egyes döntéseket, helyzeteket védve-magyarázva gyakran hivatkozik rá: Amerika sem jobb nálunk és/vagy Amerikában is van ilyen. Mikor 2002-ben azt hányták a Fidesz-hívek szemére, hogy demokrata egy jogállamban nem vonhatja kétségbe az eredményt, látszólag joggal vethették ellen: a választási csalás gyanújának Amerikában is komoly hagyománya van (elég csak a 2000-es elnökválasztás újraszámolás-követelését felhozni), a választási regisztrációnál is adta magát a tengerentúli példa, de a halálbüntetés és a három csapás törvény, vagy akár az Isten, a vallás alkotmányos szerepeltetése kapcsán is folyamatosan hivatkoznak az USA-ra.

Kezdjük a legutóbbival. Richard Dawkins citál Isteni téveszme c. könyvében egy 1999-es Gallup-felmérést. Melyben azt tudakolták, „szavaznának-e olyan, képzettsége szerint alkalmas személyre”, aki valamelyik kisebbségi és/vagy a politikában alulreprezentált csoporthoz tartozik. Míg női jelöltre az USA-polgárok 95 százaléka voksolna, katolikusra 94, zsidóra és feketére egyaránt 92, de mormonra illetve homoszexuálisra is 79, addig ateistára csak 49. (I. m. 22. o.) Ez az egyetlen kisebbségi identitás, amelyet az amerikaiak többsége elutasít. Amerika oroszlánrésze tényleg vallásos, csakhogy ez ott – Magyarországgal ellentétben – nem jobb-és baloldal közötti törésvonal. Nem egyik vagy másik párt vallásos, hanem a „politikai nemzet” elsöprő többsége. Egy ’98-as kutatás azt hozta ki, hogy Amerika a világ ötödik legvallásosabb országa, lakónak kétharmada „nagyon vallásos”. (Samuel P. Huntington: Kik vagyunk mi? – Az amerikai nemzeti identitás dilemmái. Európa Könyvkiadó, Bp., 2005. 151.o.) Ezek a tendenciák alapjaiban azóta sem változtak. „Ahhoz, hogy elnökjelölt lehessen valaki, ’normális’ családi környezet, Istenfélés és erős nemzeti érzelmek kellenek. A hit kérdése náluk központi jelentőségű. Ezekben sincs különbség demokrata vagy republikánus jelölt között.” – számolt be tapasztalatairól egy magyar fiatal a 2008-as kampány idején. Nem vitás, az USA-ban az ateizmus, a kétkedés sokkal inkább „devianciának” számít, mint Európában. De legalább ilyen fontos, hogy ott vallás és társadalom összefonódása jól megfér egyház és állam szétválasztásával. Vallásgyakorlás és vallástagadás joga egyaránt alkotmányosan garantált.

Az „istentelenséget” nem az állam, hanem a társadalom bünteti. „Ez egy olyan ország, ahol az alkotmány korlátlan szabadságot biztosít mindenkinek – egészen addig, amíg be nem lépsz egy kis közösségbe. Ott vagy elfogadod a helyi szabályokat, lettek légyen azok írottak vagy íratlanok, vagy továbbköltözöl. Nehogy azt hidd, nem figyeli ki a szomszéd, hogy elmész-e istentiszteletre vagy otthon hagyod-e a nagymamát hétvégére? Ha hiányzol a templomból, ha magára hagyod a nagymamát, kiutálnak.” – mondja az ismert újságíró amerikai magyar barátja. (Aczél Endre: Amit megírhatok. Alexandra, 2009. 185.o.) Szemben Magyarországgal, ahol a „vallásos kormány” próbálja gesztusokkal, intézkedésekkel hívővé visszanevelni a többségében laikus, gyengén vagy alig vallásos népességet. Az USA politikai centrumában nincs vallástalanság – az egyenlő lenne a közszereplői öngyilkossággal. Ehelyett mérsékelt és radikális hit vív párharcot. Amerikában józan önérdekből külsőleg még az is hívő, aki belsőleg nem az. A „reformhívő” politikusok, véleményvezérek éppoly jól ismerik a Bibliát, mint az Alkotmányt. Már csak azért is, hogy saját csodafegyverüket fordíthassák a bigottak ellen. Stanley Kramer daytoni majomper ihlette filmjében a darwinista tanítót védő ravasz ügyvéd a Szentírás kreatív magyarázatával cáfolja (és teszi nevetségessé) a hitbuzgó vádlót. A harc ma is tart, evolúciótól az eutanázián át az őssejt-kutatásig, és a reformereket ma sem kell félteni.

Választási regisztráció. Nálam avatottabb kolléga elmondta: a két rendszer nem teljesen ugyanaz, sőt, valamint az is köztudott, hogy a dolog az USA-ban rettenetes felháborodást, gyanút keltett. (A rendelkezést Pennsylvaniában fel is függesztették.) Tehát az amerikai példára bizalomgerjesztő céllal hivatkozni, finoman szólva is öngól. Ami a szélsőségek Amerikában játszott szerepét illeti, érdemes a dolgot történelmi perspektívából nézni. Az Egyesült Államokban komolyan vehető szélsőbaloldal nincs. Az I. világháború után, főleg a nagy világválság idején még nagy ambíciókat dédelgető kommunista párt 1944-ben feloszlatta önmagát, mert Earl Russel Browder főtitkár a már e blogban is tárgyalt amerikai kivételesség, valamint a tőke és munka közti osztálybéke koncepcióját hirdette. A pártot ugyan ’46-ban ujjászervezték, az eretnek Browdert pedig kizárták, de önnön dogmatizmusuk és a hidegháborús korszak üldözései gyakorlatilag végleg törpepárti létre ítélték a kommunistákat. Voltak ugyan híres szovjet-és kommunistabarát értelmiségiek, de perdöntő nagypolitikai befolyás reménye nélkül. A ’70-es évek szélsőbaloldali terrorizmusának egyik lehetséges oka, hogy a rendszerellenes mozgalmak vezetői felfogták: a háborúellenes érzület dacára sincs reményük a hatalom legális megragadására. Az pedig már az USA alapvetően ma is szabadpiaci elveken nyugvó gazdaságának köszönhető, hogy sok olyan követelést (fokozott állami szerepvállalás, általános betegbiztosítás) is szocializmusnak, sőt kommunistának neveznek a piacpártiak, amelyek Európában legfeljebb a szocialista, szocdem jelzőt érdemelnék ki.

Amit Sarah Palin, Rick Santorum, Rush Limbaugh és a Tea Party képvisel, lehet egyfajta radikalizmusnak tekinteni. Militáns homofóbia, abortuszellenesség, tradíciókultusz: az európai szélsőjobbnak is alapvonásai. Ugyanakkor több lényeges különbség is van. Ez a szélsőjobb filoszemita és Izrael-barát. A jobbos szélsőség antiszemita irányzata ugyanúgy a törvényhozáson kívül rekedt, mint a kommunisták. Újabb amerikai (sőt, talán nyugati) specialitás a zsidóbarát jobbszél, s az Izrael-ellenes (de legalábbis Izrael-szkeptikus) baloldal. „A ’zsidó lobby’ befolyására vonatkozó sajátosan paranoid gondolatok fertőzték meg az egyetemek népének jelentős részét és az európai baloldalt…” – írja a már hivatkozott Goldberg. (I. m. 26. o.) Egy amerikai Jobbik, tehát önálló szélsőjobboldali párt sikerének esélye meglehetősen csekély, amit Pat Buchanan Reformpártjának kudarca is demonstrál. Palin 2008-as katasztrófája, Santorum idei bukása azt is beigazolta: a republikánus héjapolitika perspektívái korlátozottak. A konfliktusalapú amerikai pártmodellbe bele van kódolva jó adag pragmatizmus is. A magyar reprezentatív „történelmi” keresztény nagyegyházak a rendszerváltás óta „zsigerből” lecövekeltek a jobboldalon. Az USA-ban viszont a hagyományosan ultrakonzervatív mormon közösség „hangja”, a Salt Lake Tribune most fordult szembe Romneyval – egyebek közt a szélsőjobbal való „haverkodás” miatt. Az alkotmány mellett maga a pártrendszer, a politikai felépítmény is egy komplett fék-ellensúly struktúra.

Amellett az USA túl demokratikus és túl nagy ország ahhoz, hogy megengedhesse magának a felelőtlenség luxusát. A kampánytámogatói toplista egyben a két nagypárt mély beágyazottságának térszerkezete is. A republikánusok mögött állnak az energia-és vegyipar, továbbá (a keresztény morálnak ellentmondóan) a Las Vegas-i kaszinóipar óriásai. A demokraták szponzorai a film-és kiadóipar nagyjai, valamint kommunikációs cégek. S bárhogyan is ijesztgetik a saját táborukat fasizmussal vagy épp szocializmussal, a valóság az, hogy ilyesmire nemigen van esély. Ezért velejéig hamisak a felszínes analógiák. Egészen más egy olyan országban szélsőségesekkel cimborálni (vagy velük ijesztgetni), ahol sohasem volt idegen megszállás, totális diktatúra. S a közjogi rezsim annyira összetett, hogy egyik nagypárt sem tudná egyedül, „magyar módra” lebontani, aztán szájízének megfelelő alkotmányt, választási rendszert, közhatalmat építeni. Egyensúlyt teremt, hogy mindkét erő egyszerre államellenes és „állampárti.” A demokraták gazdaság-és társadalomfilozófiája etatista, viszont az életmód (szexualitás, gyermekvállalás, kegyes halál, egyéni jogok, stb.) terén inkább az önrendelkezés hívei. A republikánusok a büntetőjog terén rend-és szigorítás-pártiak, az erkölcscsősz korlátozás mellett vannak, de a szabad vállalkozás támogatói. Mindkét párt ott támogatja az állami szerepvállalást, ahol a másik ellenzi, ami önmagában gátja a totális állami túlterjeszkedésnek. Ezért is tévesztenek meg a felszínen olyannyira egyező amerikai-magyar párhuzamok.

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 



0 Tovább

Nekünk Sandy kell!

Az amerikai elnöki székért folytatott küzdelem vélhetően legváratlanabb fejleménye a Sandy névre keresztelt hurrikán keleti parton végzett rombolása, mely egy hónapon belül másodszorra írhatja felül az eddigi forgatókönyveket. Ám Sandy lényegesen több tanulsággal jár, mint azt elsőre gondolnánk.

Fontos leszögezni, hogy Sandy egyáltalán nem szuperhurrikán, és barokkos túlzás az évszázad viharának nevezni, de legalábbis túlzott optimizmus. Három dologban egyedülálló: egyrészt méretében, mely által hatalmas területet érint közvetlenül (mely ráadásul az Egyesült Államok legsűrűbben lakott régiója), másrészt az érkezését megelőző - és nem távozását követő - hatalmas médiafigyelem tekintetében (összefüggésben a választási kampánnyal), és végül, de nem utolsósorban az amerikai viszonylatokban is szokatlanul gyors, flott és kiterjedt reakciókban, ideértve az evakuálásokat, figyelmeztetéseket, és általában a felkészülést a viharra. Ugyanis más szempontokból aránylag átlagos viharról beszélhetünk, a New York környékén mért maximum szélsebességhez hasonlót már Kabhegyen is mértek, a lehullott csapadékot tekintve egy manilai lakos csak elnézően mosolyogna, a vihar által okozott tengerszint emelkedés (storm surge) pedig eltörpül Katrina pusztítása mellett, mely valódi szuperhurrikánról később teszek említést, nem is beszélve az áldozatok – szerencsére – hatalmas különbségéről.

Szó sincs lekicsinylésről; a „könnyen megúsztuk” jelzők nagyrészt a már említett elképesztően hatékony felkészülésnek és katasztrófakezelésnek köszönhetőek, ugyanis egy ennyire sűrűn lakott területen, ráadásul ekkora kiterjedésben „normális” esetben (például Kínában, Indiában vagy Malajziában) ezrek vesztek volna oda egy ennél gyengébb viharban is. Mindez olyan régióban valósult meg, ahol a trópusi viharok inkább nevezhetőek ritkának, mint sűrűnek, s ez ráirányítja a figyelmet egy eddigieknél is érdekesebb kérdésre, miszerint az amerikaiak – történeti szempontból – rendkívül rövid idő alatt sokat tanultak egy hét évvel ezelőtti katasztrófából, a Katrina hurrikán new orleans-i pusztításából, mely majdnem olyan mértékben rázta meg az amerikai társadalmat, mint az ikertornyok elleni terrortámadás. Akik pedig akkoriban arra számítottak, hogy mindezt csak a média és a politika fújta fel, nagyot tévedtek. Ugyanis a több ezer ember halálából, egy ikonikus város elpusztulásából felocsúdva az amerikaiak első dolga volt– mint annyiszor történelmük során – számot vetni a katasztrófával, és mikroszkóp alatt megvizsgálni, vajon mi vezetett oda (a vihar kialakulásának fatális véletlenén túl), hogy a világ legerősebb országának gépezete látványosan akadozott a katasztrófa kezelése során. Tanulmányok és értekezések garmadája született, mind katasztrófakezelés, mind a társadalmi, pénzügyi és – bizony! – politikai hatásait nem csupán elemezve, hanem előremutató javaslatokat téve, konkrét intézkedések özönét generálva ezen a területen. Obama elnöksége alatt részben a Katrina tapasztalataira építve erősítették meg  nagyságrendekkel a  szövetségi katasztrófavédelmet, mely az elmúlt napokban jelesre vizsgázott. De említhetném a villámgyors és éles médiareakciót, mely egyértelműen rávilágít arra, hogy milyen pozitív irányú elmozdulás történt a várható katasztrófára való felkészülés tekintetében is. A lakosság komolyan vette az evakuálásokat, szó sem volt az anno New Orleansben tapasztalt „renitens” hozzáállásról, mely annyi emberéletet követelt később. A világsajtó összetartást és egymásért való kiállást sugalló (és bemutató) képekkel volt tele már akkor, mikor a vihar még partot sem ért. Ha van még egy piciny unikuma a viharnak, az a Facebook-generáció reakciója, ugyanis a laptopok, szünetmentes tápok és routerek, illetve telekommunikációs hálózatok korában tömegek posztoltak a Facebook adatlapjukra, meglehetősen abszurd helyzetben: gyertyafényben, áramellátás nélkül. Micsoda különbség mindez ahhoz képest, hogy csupán 5-10 évvel ezelőtt emberek százezrei, milliói lettek egy csapásra elvágva egymástól napokra, mindenféle kommunikációs eszköz nélkül? Mi volt mindez, ha nem a közösségi összetartozás vagy a társadalmi kohézió egy rendkívül újszerű megnyilvánulása? Hiszen olyan helyzetben, mikor, egy külső erő hatására pillanatok alatt atomizálódott közegben, jó esetben családja szűk körében találták magukat az állampolgárok, mégis maradt egy csatorna, melyen át kapcsolatba léphettek egymással, támogathatták egymást. Gondoljunk bele, mindez mennyit jelentett volna azok számára, akiknek New Orleans sötét, vízzel borított utcáin kellett megküzdjenek a magánnyal. Ez a reakció pedig mérföldkő lehet, bizonyára önmagában kutatások tucatjait fogja elindítani, számunkra pedig sok tanulsággal szolgálhat. Alig több mint két éve Magyarország is átélhette egy szörnyű katasztrófa anyagi és pszichológiai következményeit, mégis, a vörösiszap-áradás óta csupán arról szólnak a híradások, beszélgetések, olykor elemzések, ki a felelős, hányan és hány évre kerülnek börtönbe, ki mennyi kártérítést kap, és még sorolhatnám. De szó sem esik arról, ebből miképpen tanulhatnánk, hogyan előzhetjük meg a jövőben a hasonló katasztrófákat, milyen – nem szigorúan vett katasztrófavédelmi – lépéseket kell tennünk afelé, hogy egy ennél is nagyobb - akár természeti - katasztrófára felkészült legyen a társadalom, a kormányzati szervekről, vagy a médiáról nem is beszélve. Vajon a vörösiszap-katasztrófa társadalmi, gazdasági és politikai hatásairól mikor fog a Katrina hurrikánéhoz hasonló tanulmány születni? A Nekünk Mohács kell-szellemiségben a csapásokat beletörődéssel fogadjuk, a soron következőket szinte „elvárjuk”. Érdemes lenne inkább megtanulnunk végre, hogy miképpen okuljunk tragédiáinkból és kudarcainkból ahelyett, hogy elássuk őket egy emlékezetünk, történelmünk egy minél eldugottabb szegletébe.

Az amerikai elnökválasztás tekintetében megkockáztatható az a kijelentés, hogy Sandy megnyerte Obamának az elnöki széket a következő ciklusra. Természetesen ez nem csupán egy szerencsés véletlen, Fortuna érdemtelen kegye, ugyanis Obama teljes mértékben teljesítette azt a feladatot az elmúlt napokban, melyet egy felelős, gondoskodó és biztonságot teremtő vezetőtől várnának az amerikaiak. Politikai értelemben véve főnyeremény volt számára a hurrikán, hiszen az elmúlt napokban 50 millió amerikai érezhette a saját bőrén, milyen egy hatalmas természeti csapás, mely minden percben emlékeztette őket arra, hogy az áradat levonulása után az utcákat elözönlő tűzoltókat, rendőröket, a Nemzeti Gárdát, és úgy általában véve az embereket segítő erőket kinek „köszönhetik”. Persze egy Katrina után tapasztalt akadozó gépezet képe akár a vereséget is jelenthette volna. Romney láthatóan nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel, mely számára a lehető legrosszabbkor jött, és menedzserszemlélete ezekben a „nehéz időkben” minden, csak nem vonzó attitűd. Bizonyára annak sem lesz jó visszhangja, hogy az egyik republikánus kongresszusi képviselőjelölt kampányfőnökéről kiderítették, egy internetes troll álneve mögé bújva megkísérelt kisebb pánikot kelteni, melynek vélhetően nemcsak politikai következményei lesznek.

Sandy valóban egyedülálló hurrikán volt. A lehető legjobbkor, egy elnökválasztás előtt tudatosította a kampányban megosztott és kissé talán megfáradt amerikaiakban, hogy mennyire fontos az országukat immáron évszázada csúcson tartó összetartozás-érzés, mely bármikor egy platformra húzza az addig acsarkodókat is, megmutatva és használva a társadalmi kohézióban rejlő elképesztő kötést, melyet mi magyarok csak irigykedve figyelhetünk a messzi távolból.  Mert lehet, hogy nekünk nem Mohács kell…

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

5 Tovább

Amikor a lelkifurdalásos magyar baloldal héjává vált

A szerzőről: Tamás Tibor (1960) közgazdász végzettséggel az utóbbi másfél évtizedben internetes portáloknál szerkesztő, újságíró, publicista. Fő profilja a belpolitika, de az 1999-es jugoszláviai háború, később az afganisztáni, majd a 2003-as iraki háború idején ezekben a témákban is rendszeresen publikált. Újságíróként a kezdeteknél segítette a Méltányosság Kör néven alakuló kezdeményezést, amelyből a Méltányosság Politikaelemző Központ kinőtt.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Az Egyesült Államok 2001. szeptember 11-e után minden korábbinál erőteljesebben szembesült azzal a paradoxonnal, hogy – miközben őket követi, irigyli, a szabadság és fejlődés mintájaként elfogadja a világ nagy része – az amerikaiak a legváratlanabb irányokból masszív gyűlölettel szembesülnek, a szellemi-ideológiai Amerika-ellenességtől, a többé-kevésbé spontán tömegmozgalmakon át a magas szinten szervezett erőszakos támadásokig.

Kőrös László itt, a Projekt Amerika vendégkommentárjában a magyar közvélemény sajátos válaszáról írt, amelyet a 2001. szeptember 11-i terrortámadás következményeire adtunk. Úgy rekonstruálja a magyar közhangulatot, hogy sem a hazai jobb-, sem a baloldal nem volt Amerika őszinte szövetségese, különösen az afganisztáni, majd iraki háború ügyében nem – amit az amerikaiak természetesen pontosan láttak, és máig nem bocsátanak meg érte.

A baloldal sajátos helyzetét így látta a Projekt Amerika vendégkommentárjának szerzője: „Döbbenetes élményem viszont, hogy 2002 végére a magyar közvélemény szinte egyetemes ellenszenvvel figyelte a 2001-ben megsebzett óriást. A szocialisták, szocializációjuk (szmájli) folytán örültek, hogy Amerikát, amely Koreától Kubán és Grenadán át egész a rendszerváltás rémületes időszakáig annyi bosszúságot okozott nekik, móresre tanította egy maroknyi őrült mohamedán. Mégsem örülhettek nyíltan, lévén kormánypárt egy NATO-országban…”

Én egészen mást tapasztaltam abban a közegben, amelyben akkoriban mozogtam. Emlékeim szerint azok a baloldali értelmiségiek, akik vezető pozíciókban dolgoztak, következetesen támogatták az Egyesült Államokat, mint „a szabadság megtámadott, harcban álló védőbástyáját”, s ebből következően Amerika szeptember 11-e után indított háborúit is megértéssel fogadták.

Kőrös László a rendszerváltás előtti időszakból megmaradt, de elfojtott Amerika-ellenes szenvedélyeket feltételezett a magyar baloldalról. A kollektív lelki folyamatokat én sem zárnám ki. Természetesen van annak jelentősége, hogy egy politikai elit baloldala, illetve annak középkorú vagy idősebb korosztálya alig néhány évvel korábban még antiimperialista harcot vívott, és a békeharc az amerikai katonai erő elleni tiltakozást jelentette számára. Kőrös Lászlóval ellentétben azonban úgy érzékeltem, hogy ezek a még eleven emlékek nem az Amerika-ellenességet élesztették újra 2001 után, hanem kellemetlen emlékként kísérve a baloldaliakat, lelkifurdalásos állapotot hoztak létre, és túlkompenzálást eredményeztek, legalábbis a felelős pozíciókat betöltő értelmiségiek körében.

Bonyolította a helyzetet, hogy a baloldali mozgalmi hagyományok egyik alapvető jellemzője a háborúellenesség. A retorika szintjén mindenképpen. A nyugati baloldal esetében, amelyhez a rendszerváltás után a hazai baloldaliak igyekeztek újra csatlakozni, a hidegháborús rakétafegyverkezés elleni békemozgalmak emléke különösen eleven örökség. A hazai baloldaliak számára ez megnehezítette a hadba szálló Egyesült Államok támogatását.

Megkönnyítette viszont a baloldal orientációját az a magyar sajátosság, hogy még alig omlottak le az ikertornyok, amikor az akkoriban újraválasztására készülő Orbán-kormány nyíltan antiszemita, szélsőjobboldali szövetségese máris szükségét érezte belerúgni Amerikába. Ha Csurka várt volna néhány napot, akkor az Egyesült Államokat okoló nyilatkozata talán egy jelentéktelen hang maradt volna a világszerte feléledő kórusban. A miépes nyilatkozat sietsége azonban ráirányította az amerikai diplomácia és a lépéskényszerbe került Bush-kormányzat figyelmét a magyar viszonyokra. S amit láttak, az sokkal kínosabb volt, mint egy mindenekelőtt antiszemita retorikát alkalmazó magyar szélsőjobboldali törpepárt otrombasága. A Magyar Köztársaság jobboldali kormányfőjének különös viselkedését, a személyes elhatárolódás elhárítását is látniuk kellett. Ebben a kiélezett helyzetben a hazai baloldal számára egyértelmű volt, hogy Csurkáék antiszemita gyökerű Amerika-ellenességével és a Csurkával összejátszó Orbánnal szemben hol van a helyük a hazai politikára is erős hatást gyakorló új világpolitikai helyzetben.

Amerika és a világ viszonyát nem egyszerű leírni. Kőrös László pontosan megfogalmazta, hogy az amerikaiak képesek feltétlen egységbe forrni, amikor háborúban állnak (a vietnami háború és az ellene kibontakozott hatalmas békemozgalom fontos kivétel volt, de nem tudnánk hasonló sodró erejű mozgalmat felidézni). Szuperhatalomként szinte folyamatosan ebben a helyzetben van az Egyesült Államok. Ilyenkor a külvilág erőit aszerint minősítik, hogy ki hogyan áll hozzá az amerikai ügyhöz. Mindezzel együtt jár egy jogos öntudat mindazzal kapcsolatban, amit az amerikai politikai rendszer, üzleti világ, civilizáció, kultúra ad a világnak. Amerika azt várja ezért a külvilágtól, hogy szeressék – de folyamatosan azzal a sokkoló élménnyel szembesül, hogy a világ legfontosabb országaként, amely mindenhol jelen van valamilyen értelemben, rengeteg gyűlöletet és ellenállást vált ki.

Ebben a bonyolult viszonyban a magyar politikai elit és a közélet szereplői sem fogalmazhatják meg tiszta képletekben Amerikához való viszonyukat.

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek