Méltányosság-blog

Bár teljesíthetném a címben foglaltat, de jelen esetben csak arra vonatkozik, hogy többet nem írok a fukushimai nukleáris szerencsétlenségről addig, amíg megoldódik a baleseti helyzet, és láthatóak lesznek a hosszú távú következmények is.

Az elmúlt több mint három hétben ugyan sikerült elkerülni  egy masszívabb katasztrófát (lásd előző írásomat a témában), de a mentési munkálatok az erőműnél rendre kudarcba fulladnak, ha a cél a nukleáris kibocsátás végeleges megszüntetése (ugyan mi más lehetne?). Ugyanis a szakértők mintha egy 22-es csapdájában lennének: szinte minden – az említett cél felé vivő – lépésüket egy-egy, az előző lépésből származó probléma váltja fel. Most éppen a reaktorok maradványainak hűtésére felhasznált irdatlan mennyiségű vízzel akadt gond, mert az nagy mértékben radioaktívvá vált, és emellett egyszerűen már „nem fér el” a műveleti területen.  Utat is talált magának az erősen felaktiválódott víz, mégpedig az óceán felé, folyamatosan szennyezve a környező élővilágot (ma – április 4-én – éppen 11500 tonna erősen radioaktív vizet szeretnének a hatóságok az óceánba ereszteni). Mindezt egy mindössze 20 centiméteres repedésen át, mellyel a japán szakemberek nem tudtak semmit sem kezdeni az elmúlt napokban. Azért ironikus, hogy az egyik high tech nagyhatalmat egy 20 centis repedéssel tétlenségre kárhoztat Egyben mégsem az: ugyanis a rendkívül magas radioaktivitás miatt szinte lehetetlen megközelíteni a repedést, így – pestiesen – nem lehet odatolatni egy betonkeverővel, és betömni a rést, lényegesen szofisztikáltabb megoldásokkal próbálkoznak, egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. Ezzel megint a felszínre kerül a nukleáris technológia leggyengébb pontja, a kényessége. Egy széntüzelésű hőerőműnél a víz/gőz rendszeren keletkező 20 centis repedés problematikáját cirka fél óra alatt megoldaná egy szakmunkás, nem mintha a fukushimai erőműét fizikailag nem lehetne ugyanennyire gyorsan befoltozni. Csak éppen az említett okok miatt megközelíthetetlen, így a jelenlegi helyzet az átlagembernek is kézzelfoghatóvá teszi a nukleáris technológia kényességét és veszélyességét: egy ennyire bagatell probléma kiterjedt környezeti szennyezést okozhat, miközben a szakemberek nagyjából tehetetlenül szemlélik azt. Még a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség vezetője is megvilágosodott, még ha kicsit megkésve is.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy ha a paksi atomerőműnél keletkezne egy hasonló repedés, és kiszabadulna a primerköri víz (vagy a szekunder köri, ami valamiért felaktiválódott), egyenesen a Dunába. Milyen környezeti, gazdasági és társadalmi károkat okozna nálunk, és a Fekete-tengerig több országban? Bár nyilvánvaló, hogy egy ilyen szintű esemény valószínűsége a zéróhoz konvergál, de mégsem nulla, ahogyan Fukushima esetében sem volt az, és be is következett. Természetesen fals logika lenne ebből arra következtetni, hogy ezért Pakson is törvényszerűen be fog következni, de arra mégis jó, hogy szemléltesse, mennyire kényes és nagy odafigyelést igénylő technológia a nukleáris áramtermelés.

Egy másik érdekesség, hogy a jelenlegi helyzet hasonlítható a tavalyi Mexikói-öbölben bekövetkezett Deepwater Horizon fúrótorony katasztrófájához is. Bár elsőre sok a párhuzam, ha jobban megnézzük, sajnos a jelenlegi helyzet legalább egy ok miatt rosszabb: nem tudjuk, hol és mikor fog végződni. Míg a Macondo-1-es kútnál történt robbanás majd olajömlés esetében tudni lehetett, hogy legkésőbb akkor megszüntethető a szennyezés kibocsátása, mikor leérnek a mentesítő fúrások. Az addigi próbálkozások (kútfej lezárása, stb.) mind csak hasonló vészhelyzeti intézkedések voltak, mint jelen helyzetben a víz bepumpálása a reaktorépületbe, vagy az áramellátás helyreállítása. Viszont a fukushimai erőműnél jelenleg semmilyen „mentesítő fúrást” nem láthatunk, nincsen meg a remények ez a nem is oly apró morzsája sem. Most csak abban bízhatunk, hogy nem rosszabbodik tovább a helyzet, és már a japán hatóságok sem túlzottan optimisták, ugyanis szerintük is több hónapig (!) folytatódhat még a radioaktív kibocsátás a reaktorokból.

Tehát rövid távú terveket látni, de közép- és hosszú távúakat sehol. Ugyanis jelen helyzetben egyelőre tervezhetetlen a folyamat iránya és időintervalluma. Valószínűleg egy ideiglenes szarkofág lesz a megoldás (az erőművet már hivatalosan is „leírták”), majd a radioaktív törmelék hosszú éveken át való kipakolása (vö. Three Miles Island és az utómunkálatai), amennyiben nem rosszabbodik a helyzet. Amennyiben mégis, abban az esetben egy csernobilihez hasonló (csak éppen többször nagyobb) végleges betonszarkofág lesz a megoldás.

A japán szakemberek jelenleg éppen egy fóliasátrat terveznek az erőmű fölé/köré vonni, hogy csökkentsék a következő hetekben-hónapokban a kibocsátás általi környezetterhelést (a nyilatkozatot a japán miniszterelnök kabinetfőnöke adta, mely azóta eltűnt a hírcsatornákról, lehetséges, hogy ezzel visszavonták azt..). Ez az elkeseredett intézkedés azt hiszem megfelelően indikálja a helyzet súlyosságát, és a tehetetlenség mértékét.

Az pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy nem túloztam sajnos, mikor a jelenlegi katasztrófát Japán Csernobiljaként aposztrofáltam:

• erősen sugárzó anyagok kerültek ki a környezetbe, a tengervíz közepesen szennyezetté vált a környéken, a 20 km-es evakuációs zóna pontos sugárszennyezettségének mérését csak mostanában kezdik meg (ugyanis a gyors felezési idejű jódizotópok miatt csak fals eredményeket lehetett volna kapni a gamma-spektrométeres vizsgálatokkal, ezzel elrejtve a hosszabb felezési idejű, maradandóbb izotópokat). Tehát könnyen kiderülhet, hogy a zóna lényegesen nagyobb kihullást kapott, mint eddig feltételeztük.
• a 20 km-es zóna még sokáig nem lesz visszaköltözhető (sőt, nem kizárt a zóna 30 km-re bővítése sem)
• az összes erőművet leírták
• vélhetően minimum ideiglenes szarkofágokat kell készíteni
• a szerencsétlenségnek legalább olyan mértékű társadalmi és pszichológiai hatása van már most Japánban, mint anno a varsói blokkban

Valószínűleg még oldalakon át folytathatnám az összehasonlítást. De nem én vagyok pesszimista, van aki szerint Fukushima nagyobb kárt okozott már eddig az atomiparnak, mint Csernobil…

Így a téma „végére érve” pedig szeretném, ha a következő, valóban záró bejegyzés minél előbb megszülethetne, ugyanis azt jelentené, hogy sikerült megnyugtató módon lezárni ezt a jelenleg „never ending story”-t…ehhez pedig jó szerencsét és kitartást kívánok a japán és nemzetközi szakembereknek és a likvidátoroknak is.

Rég ejtettem szót a blogon a nők szerepéről. Ideje ezt a hiányosságot pótolni. Eredeti célkitűzésem ugyanis az volt, hogy a politika „lágyabb oldalát” mutassam meg. Azt, hogy hogyan jelenik meg hétköznapjainkban, hogyan befolyásolja életünket. Ennek egyik eszközének tartom, hogy bemutassam, milyen pozitív mintákat lehet külföldről elsajátítani, illetve milyen sajátos hazai vívmányok vannak. Nem mindig lehetséges azonban felemelő, példaértékű dolgokról írni. Néha a problémákkal is kell foglalkozni. Már csak azért is, mert ha homokba dugjuk fejünket, hogyan is találhatnánk megoldást rájuk?

Egyre több szó esik hazánkban a feminizmusról. A gond csak az, hogy inkább önző különcségként jelenik meg, semmint pozitív értékként. „Nem vagyok feminista de...” indítanak rögtön defenzívából a nők, nehogy véletlenül belegyömöszöljék őket a férfigyűlölő, karrierista nő sztereotípiájába. Holott a feminizmus egyáltalán nem erről szól. Kezdjük azzal, hogy nem csak nők lehetnek feministák. A feminizmus nem a férfiak ellen irányul, hanem a nőkért. Feminista az, aki a női egyenjogúságot támogatja. Azt, hogy egyenlő eséllyel lépjenek be a munkaerőpiacra, azonos munkáért azonos bért kapjanak, továbbá a házimunka és gyereknevelés is demokratikusabb alapokon nyugodjon. Ami rögtön rácáfol a második gyakori tévhitre, miszerint a feminista nők nem akar(hat)nak gyereket.

Visszatérő tapasztalatom, hogy ha a gyermekvállalás melletti munkavégzés infrastruktúrája megteremtésének szükségességéről írok, élénk vita alakul ki, hogy miért nem lehet valaki „csak” főállású anya, illetve érkezik rögtön a riposzt, hogy miért nem érti meg a világ, hogy ők nem akarnak gyereket? Végtelen intolerancia és tapintatlanság övezi ezt a kérdést Magyarországon. Nyugaton elképzelhetetlen, hogy egy olyan személyes döntésről, mint a gyermekvállalás, akár közeli ismerősök kérdőre vonják egymást. Ez legalább olyan indiszkréció, mint valakinek a fizetése felől érdeklődni. Hazánkban viszont rendre elhangzik a kérdés. Állásinterjúkon, baráti társaságokban egyaránt. Egyszer az kényszerül magyarázkodásra, aki tervezne szülni, azonban adott esetben a munkája múlhat ezen, másszor az, aki kénytelen „megindokolni” a „társadalmi normával” szemben, hogy ő miért nem szeretne.

A társadalmi normák azonban hazánkban is változnak. Individualizálódó világunkban megfigyelhető, hogy a magasabb végzettséggel csökken a gyermekvállalási hajlandóság. Márpedig ma már Magyarországon is több nő szerez diplomát, mint férfi. Borul a demográfia – gondolhatnánk. Ide vezet a nagy feminizmus, mondják sokan (holott hazánkban egyáltalán nincs kiterjedt feminista gondolkodás). Ez azonban nem feltétlenül van így. A skandináv minta a tökéletes ellenpélda arra, hogy – amennyiben megfelelő infrastrukturális és társadalmi szerepek vannak kialakítva – nem csökken a gyermekvállalási kedv. Sőt, minél jobb munkafeltételek adottak, annál inkább nő. Gazdasági szempontból ráadásul előnyösebb, ha a nők gyermeket is szülnek, majd ezt követően visszakerülnek a munka világába, hiszen rendszerint állami pénzből lettek kiképezve.

El kell tudni fogadni, hogy a lehetséges szerepek az életben egyre bővülnek. Már rég nem egy kaptafára megy, hogy mit jelent nőnek lenni. Nem az a kérdés, hogy valaki egyedül vagy párban neveli a gyerekét. Hogy egy vagy nyolc gyermeket szüljön, vagy adott esetben egyáltalán ne. Karrier vagy házasság? Értelmezhetetlen kérdések ezek, hiszen ahány nő, annyiféle személyiség, annyiféle elvárás az élettől. Mindenkihez más illik. Nincsenek üdvözítő, kizárólagos válaszok, és helytelen, ha a társadalom, vagy a politika kívánja megszabni mi a követendő irány. A feltételeket kell tehát megteremteni az egyenjogúsághoz, aztán a szerepválasztás lehetőségét megadni mindenkinek, anélkül, hogy bárki is ítélkezne felettük. Ez ugyanis a feminizmus lényege. Félreértések nélkül.

A napokban több írást is ihletett Képviselőné Háztartásbeli Andrea, azaz a képviselői vagyonnyilatkozatokban szereplő mintanév. Ezek a cikkek rámutattak arra, hogy a kormány intézkedései a női foglalkoztatottság növelése, valamint a gyermekvállalás ösztönzése terén ellentétes irányba mutatnak a nyugati mintákkal. Szekeres Valéria véleményével szemben ugyanakkor nem konzervatív nőpolitika van előkészülőben, hiszen konzervatív politikus Angela Merkel is mégis haladó álláspontot képvisel ez ügyben. Az alapvető megközelítést tekintve kormányoktól függetlenül korszerűtlen a hazai megközelítés e kérdésben. Magyarországon ugyanis még mindig demográfiai, és nem nemzetgazdasági, esélyegyenlőségi szempontból közelítjük meg a kérdést.

Észre kell venni, hogy a demográfiai csökkenés nem visszafordítható a gyermekvállalás és az otthonmaradás explicit ösztönzésével. Csak akkor növelhető a gyermekvállalási kedv, ha a megfelelő anyagi, infrastrukturális háttér biztosított ehhez. Ez viszont a nők munkaerő-piaci jelenlétének növelésével, a bérkülönbségek csökkentésével, és a gyermekellátás feltételeinek biztosításával lehet elérni. A nők 40 év jogosultsági idő utáni nyugdíjazásának lehetőségének biztosítása, azzal a szándékkal, hogy majd ők vigyáznak az unokákra, épp ellentétes irányba hat. Szembe megy azzal az Európa-szerte megfigyelhető törekvéssel, amely a nyugdíjrendszerek fenntarthatósága érdekében igyekszik egyre jobban kitolni a munkában töltött évek számát. Ráadásul egy ilyen jellegű intézkedés sem az államot, sem a piaci szférát nem ösztönzi a gyermekellátáshoz kapcsolatos szolgáltatások (bölcsőde, óvoda, bébiszitter) bővítésére, bebetonozva a jelenlegi csapdahelyzetet.

Választást kell adni a nőknek. Annak lehetőségét, hogy megfelelő infrastrukturális háttértámogatással eldönthessék, távmunkával, részmunkaidőben dolgoznának gyermeknevelés mellett, vagy szülést követően rövid időn belül önként, munkaszeretetből, elhivatottságból (és nem anyagi kényszerből) visszatérnek dolgozni. Ehhez teljes mértékben át kellene alakítani mind a munkahelyek, mind a gyermekellátás szemléletmódját. Ösztönözni kellene a távmunka és részmunkaidő elterjedését, az apák fokozott szerepvállalását a nevelésben csakúgy, mint a ház körüli teendők (mosás, főzés, takarítás, gyermekfelügyelet) kiszervezésének adókedvezményekkel történő támogatását. Ez egyszerre segíti elő a munkahelyteremtést, hiszen jelentősen megnöveli a szolgáltató szektort, valamint a gazdasági növekedést, mivel a magasan képzett nők (hazánkban mára már több a női diplomás, mint férfi) tudása, értékteremtő képessége nem veszne kárba. Idővel aztán egyszer csak azon kapnánk magunkat, hogy a vagyonbevallásokon Háztartásbeli Andreák helyett, Dr. Önmegvalósító Bernadettek szerepelnek.

Mi az egyetlen dolog az Egyesült Államok politikájában, amiben jelenleg kétpárti konszenzus van? A halványkék nyakkendők. Obama-kéknek is hívhatnánk, hiszen egy véletlen folyamán épp az elnök hozta divatba a 2004-es Demokrata Nemzeti Gyűlésen. Robert Gibbs, Obama távozó sajtófőnöke vásárolta magának az ominózus első kék darabot, azonban Barack Obamának annyira megtetszett, hogy végül ő viselte beszéde alatt. A nyakkendő – melynek szimbolikáját Gibbs azzal magyarázta, hogy egy bizonytalan világban nyugalmat sugároz a hűvös kék szín – maradt, és mára az elnök egyik védjegyévé vált.

Mondhatnánk, hogy ha egy egész ország a First Lady stílusát utánozza, nem csoda, ha Washington az elnöki viseletet imitálja. Azonban ez mégsem egyszerű véletlen. Az új elnöki divat éles kontrasztot mutat George W. Bush korábbi harcias piros nyakkendőivel, melyek egy háborúban levő Amerikának szóltak. Mára a béke, nyugalom, stabilitás és együttműködés üzenete olyannyira fontossá vált az országban, hogy a republikánusok is átvették, élükön John Boehnerrel, a képviselőház új elnökével, aki a héten tartott alakuló ülésen szintén égszínkék nyakkendőben jelent meg. Ez azért is érdekes, mert a republikánusokkal hagyományosan a piros színt azonosítják, míg a demokratákkal a kéket.

Vajon érvényesül-e ez a jelenség Orbán Viktornál, aki politikai szerepének megfelelően számos stílusváltáson ment keresztül az utóbbi húsz év során?  A miniszterelnök honlapján található beiktatása óta készült hivatalos képeket végignézve két szín dominál, az „uniós kék”, valamint a sötét bordó. Ezek jelentek meg soros EU-elnökségünk első két jelentős hivatali eseményén is. Január 7-én, amikor Orbán Viktor a Parlamentben átvette a belga miniszterelnöktől az elnökségi zászlót, az európai lobogó színével egyező nyakkendőt viselt. Másnap José Manuel Barrosoval, az Európai Bizottság elnökével tartott közös sajtótájékoztatóján egy konzervatív, minta nélküli, bordó nyakkendőben jelent meg. Mit üzenhet ez a két, nyilvánvalóan tudatosan megkomponált választás? Nem mást, mint ami a sajtóértekezlet pulpitusain szerepelt: Strong Europe, azaz erős Európa. Ez eltér az amerikai politika jelenleg nyugalmat igénylő légkörétől, ugyanis az Uniónak, és benne hazánknak, a gazdasági válságot követően egy erős, felelős, megfontolt vezetői image kell. Látható tehát, hogy a politikai kommunikáció és a divat idehaza is egymást erősítő eszközként lép fel. Érdemes tehát figyelemmel kísérni politikusaink „nyakkendő-üzeneteit”.

A kép forrása: a magyar elnökség honlapja

Az ünnepi díszkivilágítást nézve, nem tudom megállni, hogy ne az jusson eszembe, Budapest évről évre egyre fényesebb, egyre inkább európai világváros. Mondom mindezt úgy, hogy Magyarország – ahogy az egész világ – még mindig a gazdasági válság utórengéseit érzékeli, bár ezt a bevásárlóközpontok karácsonyi vásárlási rohamának telítettségéből ítélve nem vennénk első pillantásra észre. De tegyünk egy kis kitekintést, hogyan is futnak neki külföldön az ünnepeknek.

Az Egyesült Államokban a félidős választások kudarcát követően elsöprő többséggel fogadta el a szenátus Barack Obama 858 milliárd dollár értékű adócsökkentési javaslatát, a Demokrata Párt heves tiltakozása ellenére, mondván, a tervezet a jómódúakat támogatja a szegényekkel szemben. Ugyanakkor az intézkedés jelentősen hozzájárulhat az amerikai gazdasági növekedés beindításához. Európa felé tekintve, Görögország, Olaszország, Franciaország, Nagy-Britannia és Írország is a gazdasági válság által indukált megszorítások és reformok kapcsán sokszor zavargásokba torkolló tüntetésekkel zárta az évet. Ezzel szemben mindazok számára, akiket még nem érintett meg az ünnepi hangulat, megnyugtató lehet, hogy ugyan hazánkat nemrégiben minősítette le a Moody's (ahogy tette ezt Írországgal és várhatóan teszi majd Spanyolországgal is), idehaza relatív béke van, nem az utcán oldjuk meg problémáinkat, pedig karácsonytól karácsonyig mennyi minden történt idén. Válság, választások, természeti katasztrófák, és mégis: úgy tűnik, az év összes nehézsége ellenére, még mindig sok szempontból jobb évet zárunk, mint egyes uniós tagországok. Jövőre idehaza is beindulhat a gazdasági fejlődés, és Magyarország készülődik az EU elnökségre, amely olyan kihívásokat tartogat, mint a közös költségvetés elfogadása, vagy a pénzügyi stabilitási alap megalkotása. Izgalmas év elé néz tehát hazánk és az Unió is.      

Visszatérve kiindulópontunkhoz, ha karácsonyfaégőkben, kivilágított utcákban, és boltban hagyott forintokban mérjük a fejlődést, növekedést, (hiszen, ha olyan rosszul mennének a dolgok, elvben pont ezen kéne spórolnunk) Goethe híres utolsó szavait céloznám meg kívánalomként 2011-re: „Mehr licht!”, azaz „Több fényt!” 

Fotó: index.hu