Méltányosság-blog

Csery Péter bejegyzése

A plágiumbotrányba keveredett köztársasági elnök távozása után egyetlen kérdés tartja lázban a magyar nyilvánosságot és egyben uralja a politikai diskurzust: ki legyen Schmitt Pál utódja? A válasz azért kiemelten fontos meglátásom szerint, mert lakmuszpapírként szolgálhat majd a kormányszövetség hatalomfelfogásának esetleges változására, vagy épp állandóságára vonatkozóan.

A második Orbán-kabinet a kezdetektől fogva a „jó kormányzás” erőpolitikai elemekkel ötvözött modelljének adaptálását tűzte ki célul, melyben szinte abszolút primátust élvez a hatékonyság. Az ország „újjászervezését”, a nagy ellátórendszerek reformjait is ennek szellemében, a konfliktusos politizálást a végsőkig feszítve kívánta végrehajtani. A hatékonyság-fokozás érdekében a politikai zsákmányelvet abszolutizálva a kormány igyekezett, a kétharmados felhatalmazás segítségével, a független intézmények élére is pártkötődésű személyeket juttatni. A köztársasági elnöki tisztség ennek kiváló példája volt.

Orbán Viktor Le Monde-ban megjelent interjújában viszont már az egyeztetésekkel dúsított konszolidáció időszakát vetítette elő, de hasonló utalást tett Lázár János is a Népszabadságban. A politikai kommunikáció felszíne alá merülve, azonban még nem körvonalazódnak a beharangozott konszolidációs stratégia elemei. Ennek ellenére elképzelhető, hogy a kormánypolitika a jövőben „felpuhul”, teret engedve a konszenzus-orientáltabb döntéshozatalnak.

Az új köztársasági elnök jelölésénél nehezebb jobb alkalmat, lehetőséget találni arra, hogy a Fidesz-KNDP gesztust gyakorolva megüzenje: új korszak kezdődik a kormányzásban. Amennyiben a kormánytöbbség olyan személyt jelölne a posztra, aki az ellenzéknek is elfogadható, akkor ezt, a kormányzati felfogás változásának első jeleként is értelmezhetnénk. Ráadásul egy ilyen gesztus komoly politikai tőkét is hozhatna a kormánynak, hiszen így „kihúznák” az ellenzéki támadások egyik méregfogát. Valódi kockázattal pedig aligha járna, ha egy kompromisszumos alapon kiválasztott, „önjáróbb” elnök kerülne hivatalba. Persze ez csak akkor igaz, ha a kormány tényleg végzett a vitatott, nagy ellenállást kiváltó reformokkal és immáron csak a változtatások finomhangolására készül. Olyan jelöltek, akik az ellenzék többségének deklaráltan elfogadhatóak és jobboldali kötődésük miatt a kormánypártoknak is megfelelők lehetnek, akadnak bőven. Példaként lehet említeni Sólyom László ex-elnököt, Pálinkás Józsefet az MTA elnökét, vagy Vizi E. Szilveszter Széchenyi-nagydíjas tudóst.

Egyelőre a kiszivárgott információk és lapértesülések alapján azt láthatjuk, hogy a kormánypártok nem ezt az utat választják, hanem épp ellenkezőleg, ismét pártpolitikust emelnének az elnöki székbe. Amennyiben az új köztársasági elnök valóban a Fidesz frakcióból fog kikerülni, akkor az alapvetően egy fontos következtetéssel szolgálhat számunkra: a kormányzati irányváltás jelenleg megrekedt a politikai szólamok szintjén, és valószínűleg a miniszterelnök további „ütközetekre” készül, amikben egyfajta politikai biztosításként számít a köztársasági elnök hathatós támogatására.

Karácsonyi ajándékra kaptam egy jegyet Mága Zoltán világhírű hegedűművész Újévi Koncertjére, amelyre immár negyedik alkalommal került sor. Magáról a rendezvényről nem akarok írni, az lenyűgöző volt. A házigazda és részben hintón bevonuló sztárvendégei – Galambos Lajostól Pataky Attiláig – kitettek magukért, így a közönségnek egy professzionális show-ban volt része.

Mága a protokolláris szabályoknak eleget téve üdvözölte a jelenlévő köztársasági elnököt. Üdvözlésébe – kissé túllelkendezve – beleszőtte a hatályba lépő alaptörvényt is, amelyik, úgymond, egyesíti a nemzet tagjait. Kínos volt a lanyha taps a 13 ezer fős tömegben. Nem tapasztaltam ott, a zsúfolásig telt Sportarénában azt az örömöt, elégedettséget és büszkeséget, amelyik egy új alkotmány hatályba lépését kíséri. Nem láttam a tisztelet megnyilvánulását az államfő iránt, aki mégiscsak az ország legfőbb közjogi méltósága. Úgy gondolom, ha a Sportaréna közönsége nem adja meg a szervezők által várt tiszteletet az új alkotmánynak, sem annak a közjogi méltóságnak, aki azt a kézjegyével hitelesíti, az lakmuszpapírként jelzi az országos hangulatot.

Persze, a gyenge taps máshogyan is magyarázható. A közönség nem közjogi méltóságok köszöntéséért vett jegyet, és ment el a rendezvényre, hanem a zenében és a látványban kívánt gyönyörködni. Ebben az esetben viszont fel kell tenni a kérdést: miért nem számítottak erre a bakira a szervezők? Tényleg azt gondolták, hogy ha egy népszerű művész szájából hangzik el az alaptörvény méltatása, az emeli az ünnepség fényét? Ha így gondolták, akkor kijózanító lehetett a hatás.

Vajon mit gondolhatott Schmitt Pál? Marie-Antoinette sem érezhette magát megalázóbb helyzetben, amikor egy párizsi színház közönsége észrevette a páholyban, és éles füttykoncertben részesítette. Elvégre ő az Isten kegyelméből uralkodó „legkeresztényibb király” neje volt, nem pedig egy köztársaság – ha nem is a nép által közvetlenül, hanem annak parlamenti képviselői által – választott feje. A választott vezetők (köztársasági elnökök, miniszterelnökök stb.) több kockázatot viselnek, mint a koronás fők. Utóbbiaknak minden (bal)lépését ellensúlyozza a tudat, hogy hatalmuk az isteni legitimitáson alapul, és ennek megfelelően elefántcsont-toronyból tekinthetnek le az alattvalók tömegére, és elengedhetik fülük mellett a mégoly metsző és fájó kritikát is.

A választott vezetők azonban – szerencsére, sokuknak viszont fájdalmára – nem támaszkodhatnak ilyen megingathatatlan tekintélyre. Az ő hatalmuknak a forrása nem az isteni kegyelem, hanem a népfelség.  Mivel ők az „istenadta” nép választott vezetői (akár közvetlenül, akár parlament útján történik is a megválasztásuk), számukra a közvélemény kritikája mindig fájdalmasabb, főleg, hogy állandóan tisztában kell lenniük azzal: pozíciójuk és hatalmuk nem halálukig, hanem meghatározott időre szól. Elvégre, ha a nép választja meg őket, akkor éppoly gyarlók, mint a nép tömege. Tehát igazságos, ha egy idő után hátrébb vonulnak.

És persze a mulandóság az alkotmányokra/alaptörvényekre is igaz. Ha ezeknek a megalkotói a néptől nyerik el a hatalmukat, akkor alkalomadtán az alkotmányokra is ráfér a változtatás, a módosítás. De nem olyan módon, ahogyan a jelenlegi alaptörvény született meg: egyik napról a másikra, előkészítés, egyeztetés nélkül. Félő, hogy a következő kormány az ellenzéki pártoktól kezdve a civil szervezetekig, mozgalmakig terjedő összefogásra támaszkodva ismét elölről kezdi az alkotmányozás munkáját. De bárhogyan is szükséges néha az alkotmányok módosítása, ha ez túlzott méreteket ölt, és ciklusonként kerül sor új alkotmány írására, az már a demokrácia paródiája. Éppen ebben lehet/lehetne/lehetett volna szerepe a köztársasági elnöknek: ha nem is Istentől, de legalább közvetve az „istenadta” néptől nyert hatalmára támaszkodva (amelyik, tegyük hozzá, nem kis hatalom!) megakadályozni, hogy az alkotmányozás nemes ügye pártok és kormányok játékszerévé váljon. Ez nem történt meg. Így a gyér taps nem csodálható.

A Newsweek magazin a nőkről szóló számában rangsort közöl arról, hogy hol a legjobb és a legrosszabb nőnek lenni ma a világon. Miközben az oktatási és egészségügyi kategóriákban hazánk megelőzi még a világelső Izlandot is, a jogi és politikai mutatói elmaradnak a fejlett, demokratikus országokétól. Jó sokáig görgethetjük lefelé a listát, mire Magyarországhoz érünk, ugyanis 165 vizsgált országból csupán 112. helyen áll. Hogyan lehet, hogy uniós országként ilyen mértékben le van maradva az élbolytól? Ilyen rossz volna ma Magyarországon nőnek lenni?

Hazánk valós helyzete nem annyira aggasztó, mint amire a besorolása következtetni enged. Miközben tudjuk, hogy az ilyen típusú rangsorokban rendszerint azok a nyugati országok jeleskednek, ahol az alkotmány védi a nemi egyenlőséget, és törvény tiltja a diszkriminációt, mégis, számos ország gyengébben teljesít, mint azt jogrendszere vagy gazdasági fejlettsége indokolná. Magyarország évek óta ezen országok körébe tartozik. Ha pusztán a Newsweek női jogokat és életminőséget vizsgáló felmérésén elért helyezés alapján próbálna valaki képet alkotni hazánkról, azt hihetné, hogy az egy harmadik világbeli ország. Az azonban némi gyanakvásra adna okot, hogy az öt vizsgált terület közül – jog, egészség, oktatás, gazdaság és politika – két kategóriában, az egészség (100-ból 91,9) és oktatás (96,9) terén hajszálnyira megelőzi az összesítésben első Izlandot (egészség: 90,5, oktatás: 96,7). Valami tehát nem stimmel. Azok a kategóriák, amelyekben sokszor jóval fejlettebb országok is gyengébben teljesítenek, nálunk kiemelkedően jók, miközben mások feltűnően rosszak hozzájuk képest.

Nem véletlen, hogy a jogi kategóriában – amely többek között a családon belüli erőszak, valamint a házasságon belüli nemi erőszakra vonatkozó törvényeket vizsgálja - teljesített a legrosszabbul (19,6) Magyarország. Hazánkban évente 50-150 halálos áldozata van a családon belüli erőszaknak és minden ötödik nőt bántalmazott már a partnere. Gyakran rosszallóan rázzuk a fejünket, hogyan bánnak a nőkkel világszerte, mégsem tűnik fel, hogy idehaza hetente hal meg egy nő saját élettársa kezétől. Ez a riasztó adat szorosan összefügg a politika kategóriájával, amelyben Magyarország a második leggyengébb eredményt érte el (36,0). Miközben a gazdaság (70,2) világában egyre több nő tud érvényesülni, addig alig ül a parlamentben női képviselő. Nem csoda, hogy ilyen alacsony a nők jogi státusza. Magyarországon még sosem volt női miniszterelnök vagy köztársasági elnök, és a legfőbb közjogi méltóságok közül is csupán egyszer volt női házelnök, Szili Katalin személyében. Ha ilyen kevés nő jut be a parlamentbe, mitől javulna a helyzetük?

Lehet érvelni azzal, hogy olyan fejlett országok, mint például a listán 4. helyen szereplő Dánia is csak 2011-ben választott először női miniszterelnököt, azonban a nők politikai képviselete ettől függetlenül sokkal nagyobb náluk (78,4). Nem véletlen, a ’70-es években szinte minden párt kvótát vezetett be, amely olyan eredményesnek bizonyult, hogy mára már feleslegessé is vált, 1994-ben el is törölték. Pusztán egy női kvóta bevezetése hazánkban, akár országos, akár a pártok szintjén jelentős mértékben előrébb sorolná az országot a nemzetközi összehasonlításban. Ehhez egyébként kvóta sem kellene, pusztán mentalitásváltás. Külső társadalmi igény és valódi politikai szándék, hogy a nők nagyobb szerepet, beleszólást, hatalmat kapjanak a döntéshozásban. Nem kirakatbábúnak, „biodíszletnek” kellenek a nők a parlamentbe, hanem azért, hogy hangot adjanak azoknak a problémáknak, amikre nem figyelünk eléggé. A változások tehát nem a számok „kozmetikázása” céljából fontosak. Nem az a lényeg, hogy végre valamiben akár a lista élére is ugorhatnánk, hanem hogy jelentősen javulna az ország lakosságának életminősége. A nők politikai jelenléte ugyanis nem csak a nőket érintő kérdések figyelembevételéhez járul hozzá, hanem pozitívan érinti az oktatást, az egészségügyet és a szociálpolitikát is. Ráadásul minél nagyobb a nők aránya a törvényhozásban, annál kiegyensúlyozottabb a politikai légkör, és annál jobb a demokrácia minősége.

Elsőre jót derültem, amikor olvastam, hogy az IKEA egyik ausztráliai áruháza ideiglenes „férfimegőrzőt” alakított ki, ahol csocsóasztal, plazma tv és ingyen hot-dog fogadja a vásárlás iránt kevésbé érdeklődő férjet, barátot. Önfeledten nézelődő társaik – a biztonság kedvéért – kapnak egy csipogót, amelyik fél óra múlva jelez, nehogy „ott felejtsék” életük párját. Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy megszületett a gondolat, hogy mennyivel több úszógyertya, szerencsebambusz meg rongyszőnyeg kerül majd a kosarakba, ha a férfiak nem nyúzzák őket, hogy „menjünk már” meg „minek nekünk az?” A gyermekmegőrző mintáján alapuló ötlet azonban nem csupán infantilizálja a férfiakat, hanem tovább erősíti a hagyományos nemi sztereotípiákat, miszerint a nők az otthonteremtők. Miközben lépten-nyomon azt halljuk, hogy jobban be kell vonni a férfiakat a gyermeknevelésbe és a házimunkába, a bolt arra ösztönöz, hogy a nő egyedül hozza meg a döntéseket közös élet(ter)ükről. A köztudottan praktikus megoldásairól ismert üzlet elképzelése ezért vészjelzőként kell, hogy szolgáljon. Ahogy a gyereket sem lehet szögre akasztani, ha megunjuk, úgy a férfiak sem „lapra szerelhetők”! Míg a nők azért küzdenek, hogy áttörjék az üvegplafont és bejussanak az üzleti szféra és a politika legmagasabb pozícióiba, addig a férfiakat egyre inkább a leszakadástól és a társadalmi mellőzöttségtől kell félteni.

A nemi szerepekkel foglalkozó szakirodalom már régóta ír a „férfivilág végéről”, anélkül, hogy akár a politika, akár a közvélemény felfigyelne az intő jelekre. A „szingli” jelenség az egyik ilyen figyelmeztető jel. Az egyre sikeresebb nők egyre sikertelenebb férfiakkal szembesülnek, és ez mindkét nem számára hátrányos. A patriarchális világ azonban nem szűnt meg, csak a nők jobban képesek voltak alkalmazkodni napjaink változó világához, mint az erősebbik nem. Általánosságban elmondható, hogy magasabb képzettséggel rendelkeznek és a munkaerőpiac fejlődő iparágaiban helyezkednek el. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban a 2009-ben létrehozott White House Council on Women and Girls mintájára, egy hasonló bizottságot terveznek White House Council on Boys to Men, azaz a férfivá válás témája köré. A bizottság célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a fiúgyermekek komoly problémákkal szembesülnek az oktatás, a munka, a testi-lelki egészség terén. Ráadásul egyre többen nőnek fel apa nélkül, ami tovább rontja a helyzetüket. Ahhoz, hogy a férfiak sikeres tagjai lehessenek a társadalomnak, akikre továbbra is felnézhetnek a nők, a szülőket, az iskolákat és az egész intézményrendszert szembesíteni kell ezekkel a kihívásokkal.

A társadalom évszázadokon keresztül arra szocializálta a férfiakat, hogy az „igazi férfi” az, aki építi és védi a hazát. Erős, heroizált férfiképet gyártott. „Tűzoltó leszel s katona!” – írja a költő. Mára azonban gyökeresen megváltoztak az értékek. Egyszerű volna azt mondani, hogy jobban oda kell figyelni a gyerekekre, vagy több férfi tanár szükséges. A megoldás azonban jóval összetettebb, ugyanis elképzelhető, hogy alapjaiban kell újraértelmezni a férfi szerepet. Gondoljunk csak bele, vajon nem ugyanez történt-e az utóbbi ötven évben a nőkkel? A nők piacképes szakmát szereztek, és megtanulták, hogyan kell egyszerre gyereket nevelni és pénzt keresni. A férfiak éppen ellenkezőleg, egyre nehezebben kerülnek be a munka világába, és egyre nagyobb az esély, hogy kihullnak onnan, mert megszűnik az igény arra a területre. Ennek következtében, némi fáziskéséssel, éppen azt kell nekik is elsajátítani, hogy hogyan legyenek ők is „hétköznapi hősök”. Olyan férjek és apák, akik kiveszik a részüket a vásárlásból, a gyereknevelésből és az otthonteremtésből is, ami lényegében annak a titka, hogyan legyenek „nélkülözhetetlenek” a társadalom számára.

Kezd kialakulni a republikánus táncrend az Egyesült Államok választási procedúrájának bonyolult keringőjében. Nyolc hónappal a New Hampshire-i előválasztások előtt, Június 13.-án tartják az első republikánus jelölti vitát, amit a CNN, a helyi televízió valamint a szakszervezetek rendeznek. Hosszas találgatást követően meg van a hét személy is, aki ringbe száll a republikánus jelölésért a 2012-es elnökválasztásra: Michele Bachman, Minnesotai képviselőnő, Herman Cain üzletember, Newt Gingrich volt képviselőházi elnök, Ron Paul, Texasi képviselő, Tim Pawlenty korábbi Minnesotai képviselő, Mitt Romney, korábbi Massachusettsi kormányzó és Rick Santorum, korábbi Pennsylvaniai képviselő. Bár meg kell jegyezni, hogy hiába szerepeltek a novemberi kongresszusi választásokon olyan jól, ezúttal nem volt tolongás a republikánusok között a pozícióért. Míg Barack Obama már áprilisban elindította újraválasztási kampányát, addig a republikánusok még csak most kezdenek a párton belüli szelekcióhoz.

Az Egyesült Államokban évtizedes hagyománya van a politikai viták rendezésének. (Az elnöki, alelnöki vitákat például 1987-óta egy civil testület szervezi.) Mind a vitázók személye, mind annak témája, menete előzetesen egyeztetve, szabályozva van. A résztvevők névsorát így ezúttal sem bízták a véletlenre. Nem lehet csak az utcáról besétálni elnökjelöltnek.

Hármas kritériumot állított fel a szervező bizottság, amely alapján kiválasztották a vitapartnereket. Ennek megfelelően a jelölteknek minimum 2%-os eredményt kellett elérnie legalább három - április 1 és április 30 között nyilvánosságra hozott – előre meghatározott szervezetek által készített országos közvélemény kutatáson. (Ezek: ABC, AP, Bloomberg, CBS, CNN, FOX, Gallup, Los Angeles Times, Marist, McClatchy, NBC, Newsweek, Pew, Quinnipiac, Reuters, USA Today és a Time) Ugyanezen feltételek mellett legalább ilyen mértékű támogatottsággal kellett rendelkeznie májusban is, valamint a New Hampshire-i választók körében is el kellett, hogy érjenek minimum 2%-ot. Tehát csak országosan és helyileg is ismert politikusok indulhatnak.

A hazai hagyományokkal szemben, az Egyesült Államokban tudják, hogy szükség van nyilvános, jól szervezett, demokratikus vitákra (akár egy adott párton belül is). (A Méltányosság Politikaelemző Központ kiemelt feladatának tekintette, hogy felhívja a figyelmet a miniszterelnök jelölti viták jelentőségére hazánkban. Korábban többek között konferenciát is szervezett a témában, valamint javaslatot tett a 2006-os miniszterelnöki vita megszervezésére is.) Ez már csak azért is fontos, mert a republikánusok között is számos jól elkülöníthető irányvonal található. A fiskális konzervatív, illetve libertariánus gazdaságpolitikát favorizálók egy párton belül helyezkednek el a konzervatív ideológiát képviselő választókkal. A vita során lényegében ezen irányzatok ereje és meggyőzőképessége fog megmérettetni. Vélhetően a 2012-es választást gazdasági kérdések, így a deficit nagysága, az állam mérete, valamint az Obama reformok fogja dominálni. Ugyanakkor pont a nehéz pénzügyi helyzetből eredően jobban összekapcsolódnak majd az ideológiai és gazdasági kérdések, és újra megerősödnek a vallásról, melegekről, abortuszról szóló viták. Így a 13.-i szópárbajban a kilencvenes évek vitáit idéző érvekkel fogunk találkozni.